Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng nemzet apródonkint.
Az elhagyott csoport hátramaradt, a míg az ujjongó népséget eltakarta a mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden asszony, a gyermekek sivalkodtak; sírt, jajgatott a viszhang is, mintha ő volna a legözvegyebb valamennyi között.
A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe fogva, a nemzetgyűlés szinhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő waráng vitézeket a honnmaradt vének üdvözölni, a kiket a nép bölcseinek tartottak, mivelhogy fehér volt a szakálluk.
Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi tisztes aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó díszpalástban, mely állt vad tulok és dámvad bőrből, a melynek az agancsos fejbőre az agg férfi fejére volt huzva. Egy szarvas fejet sem látott, egy bundaviselő férfit sem.
– Hát az én bölcseim hová lettek? kérdezé szigorú tekintettel Teutától.
– Elmentek mind remetéknek.
– Remetéknek? kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy a «bölcsek» czímét vesztegette rájuk. Hát mi ütött hozzájuk?
– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették a szent életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded őket, kit barlangoduból, kit meg reves fa bütüjéből.
– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették, szólt belenyugodva Dávid király s azzal helyet foglalt a kőkolonczon a felesége mellett, mely számukra királyi székül szolgált.
Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, a minővel még soha sem találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos asszony, a mely keresztül tört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek voltak, tegezzel, puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az öltöny, til-tul takarva tagjaikat, a mikről lefogyott a hús, csak a kemény inak feszülnek a bőr alatt. Az egykor pompás, drága szövet tüske-bokortól czafrangozva lógott le térdeiken, lábaikon nyers bőrből volt a takaró (az első opánka!). Arczaikon az elkényszeredés, a szenvedések torzkifejezése, a kúszált haj csimbókba bogozva, mint a lónak a farka, repkénygúzszsal volt a fejükre felkötve s elől bozontos sörényként lógott szilaj villogású szemeik elé. Vérző seb, karmolás helye az utolsó ecsetvonás az istenség remekén, az asszonyi arczon.
– Miféle némberek ezek? kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó csoporton, mely oda törte magát eléje.
– Miféle némberek! kiálta fel egy rikácsoló hang. Talán nem is ismertek ránk többé.
S azzal előre furakodott a többi közül egy magas, csupa csont alak, a kinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna rajta. Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy hiuznak a nyúzott bőre volt húzva, lenyulva a hátára, a jobbjában egy hosszú kelevézt tartott, a baljában a waráng paizst, a mi két egymáshoz háttal összeragasztott félhold alakot mutatott, az arczán ott látszott a hiuz harapásának a nyoma, a melyiknek a bőrét kölcsön kérte – piperének.
– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk azok az asszonyok, a kiket ti kitaszítottatok. Ugy-e megszépültünk azóta? Nem kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová bujdosunk? Nagy az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az urainkat, soha nekik nem vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket, soha meg nem vertük. Mért kellett bennünket elkergetni tőlük?
– Azért, mert a Jehova Isten így akarja. Felelt szigoruan Dávid király.
– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, a ki előtt mi az urainkkal a kakast megáldoztuk újhold estéjén. Addig mi boldogok voltunk, volt tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s a mi több mind annál, volt szerető urunk, a ki jó szót adott, szép kis gyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az erdőn, mint a farkas, a medve, s dideregve bujunk a zivatar elől a tüskés cziherbe. Nézd a szép köntöseinket, a miket utoljára hoztak az uraink kedves ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, a mit takargasson, ha csak a sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk, medve, hiuz karma, a ki megczirógat, s van kit dédelgetnünk, a vadmacska kölykét!
A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félre fordítá az arczát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De a merre fordítá a tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok csoportja tódúlt eléje, árva gyermekeiket hurczolva, czepelve karján, kéznél fogva.
– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény asszonyokból, a kiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel minket? Ha fegyvertársaknak nem szabad?
Nagyott kaczagott erre az elüzött asszonyok vezére.
– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, a mi mink vagyunk. Rongyos vadijesztő! Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a rózsát az arczotokról a deli legény, az inség. Majd lesztek olyan szépek, mint mi vagyunk.
Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.
– Engedd meg a síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a férjeik fegyvertársainál, régi szokás szerint.
Azok mind oda borultak eléje s a lábait csókolták.
– Nem tehetem. Tiltva van, mondá Dávid király. Az ősi szokás pogány szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még nagy fájást okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt, hogy az én kedvesemet, a szivem egyik felét el kellett magamtól szakítanom. Én is szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó. Engedelmes, szelíd. A Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó volt. Soha össze nem pereltek. Olyan volt neki, mint egy édes testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt szabad. Én csak választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs olyan kincs, a miért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt kivánja, és azért megtettem. A kik szenvednek itt a földön, boldogok lesznek az égben. Ezt mondta a patriarka. S nyugodjunk meg benne.
Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az asszonyok vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.
– Könnyű neked Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete szüzek palotájába, ott is királynénak tartják, tejben mézben fürösztgetik, selyembe, patyolatba takargatják, mandulával, aszuszőllővel hizlalják. Ő ottan is boldog!
Felszökött erre a szóra Dávid király s bőszült haraggal kiálta.
– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a legmélyebb sziklabörtönben, a hol kigyók, maró férgek laknak, lánczait ott rázza, saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani, hogy engem nem szeret többé.
Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek elcsendesült minden lélek. Az ő szenvedése valamennyinél nagyobb.
– Honnan tudod te ezt? kérdé Teuta királyné.
– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.
Teuta hitetlenül rázta a fejét.
Erre a szülei háta mögött álló fiu kiálta közbe hévvel.
– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran eljutok a mély sziklavölgyig, a honnan a kolostorra látni. Hallom, hogy valami waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám hangja. Jól ismerem én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De nagyon szeretett, mint az édes anyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett, soha sem szidott, soha sem tépett meg. Most már tudom, honnan jön a dal? Onnan a sziklaoduból a várfal alatt. De én a kisebbik anyámat ott nem hagyom, majd kiszabadítom!
– A te szavad «hallgass» a gyülekezetben, dorgálá meg a hebehurgya ficzkót Dávid király, mire a Sólyom gyerek befogta a száját, de a vadul forgatott szemei beszéltek a magavivású sihederekhez, s azok is vissza felelgettek rá a szemeikkel. Értik ők már egymást. S a mit a waráng kölykek feltesznek a fejükben, azt semmi tüzes szentek ki nem verik onnan.
Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz s szigorú hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.
– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz vád az én lelkemen. Mikor én a patriarka kegyes intésére kiadtam a parancsolatot, hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül egyet, ugyanakkor atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott szegény teremtések el ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a számukra, a hol lakhassanak saját házaikban, kettő-három együtt. Külön szakítottam a számukra gulyát, nyájat, kondát, s azoknak az őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget ne szenvedjenek. Hát hogy jutottak mégis erre a nyomoruságra? Ki kényszerítette őket arra, hogy a vadüldözésből éljenek, mint holmi vad népek, a kik a tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s a kik a becsületet nem ismerik, nem pedig úgy, a hogy illik a dicsőséges waráng nemzet asszonyaihoz, a kik első asszonyok a széles világon? Mondd meg ezt.
– Megmondom, szólt Teuta királyné. Az történt, hogy a férjeiktől elszakított asszonyok közül többen, a kik még fiatalok és kedvesek voltak, azt mondták egymás közt, hát az új vallás szerint egy férj csak egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új vallás szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más, ha férfi, férjnek jó! s feleségül álltak a rabszolgákhoz, a kiket te házépítésre és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban megijedtek, hogy ha te visszatérsz, majd boszu éri a fejüket, mert waráng nőnek rabszolgához hitvesül állnia nem szabad. Féltükben azután egy napon mind felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt átszöktek a mosszori knéz tartományába, de magukkal hajtották a nyájakat és gulyákat is, az itt maradt asszonyoknak semmit sem hagytak hátra.
– S te mit cselekedtél? kérdezé Dávid király Teutától.
– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind remeteségre nem adták volna magukat; így azonban csak a magam eszén kellett járnom. Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát küldtem el, a legvénebb asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal. Szájába adtam az izenetet a szomszédhoz: «küldd vissza a szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és az ellopott nyájakkal együtt. Igazságot is adtam a kezébe, a rovásbotot. Magam faragtam bele a mogyoróhajtás háncsába a betüket, a mik elmondták, hogy én Teuta királyné küldöm az én követemet Palpát Tvartimir knézhez.
– És mit válaszolt a knéz?
– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt s arra volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, a mi jelekben annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az esze; ne avatkozzék férfiak dolgába.
– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?
– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az őrpatákat s a guzsalyszárt a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam tábori jelnek, ez legyen az őrpaták zászlója ezentul a harczaikban. Nem vártam míg a férfiak hazakerülnek.
– Hát aztán mi történt? Nem birtatok az ellenséggel?
– Az ellenséggel bizony birtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, ime szemközt jön ránk a főpap egész csapat zarándokkal, énekelő gyermekekkel, a kiknek mind kereszt volt kezükben, nagy selyem lepedőket hoztak rudakon szent képekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté a karjait, a keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt hozzánk szépen és szeliden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a boszuállást, előtte minden vérontás utálatos, s a ki felebarátját megöli, az pokolra jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem szabad. Mivel pedig a mosszori knéz minden jobbágyával együtt megtért az eretnekségből, befogadtatott a hívek számára készített közös akolba, ő is annak a pásztornak a juha, a kié mi vagyunk, annál fogva az a pásztor meg nem engedheti, hogy az ő juhai egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az Isten testével, s elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan szépen, hogy az őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése miatt le kellett a kezükből tenniök a kopját és a vértet.
– A biz igaz, mondá megjuhászodva Dávid király. Nekünk most már a Jehova Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy egyik keresztyénnek a másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak engedelmeskedni kell. A sérelmet azonban meg kell torolni, mert a Jehova tíz parancsolatja nem csak azt mondja, hogy «ne ölj», hanem azt is, hogy «ne lopj!» – meg aztán, hogy «ne kivánd a te felebarátodnak se ökrét, se szamarát». A mosszori knéz pedig ugyan elkivánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most azonban erről ne határozzunk. Pihenést adok az én népemnek új holdig. Minden ember térjen a maga tűzhelyéhez haza és örvendeztesse meg az otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét s akkor megmondom, mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott asszonyoknak adjatok osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel felruházzátok őket. Juhokat és teheneket adjatok nekik, hogy csendesen éldegélhessenek. Az újhold majd más tanácsot ád. Az özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s a kinek fia van az gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.
A waráng nép szokva volt az engedelmességhez Minden morgás nélkül megnyugodtak a király szavában a lázadó asszonyok is megvígasztalódtak.
Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhanczok.
Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz, a dalmata vidéken az volt a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiut, leányt nem mártják a vízbe, addig csak nevet kap, valami szentirásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A sihedereknek még égett a tűz a sarkukban, nagy mehetnéjük volt a mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tíz parancsolat, mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.
Összesúgtak, bugtak, kigyó követ fújtak, de senkinek el nem mondták, hogy mit főztek ki magukban?
A BOR A WARÁNGOKNÁL.
Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az Illyricumban, a mik ontják azt az erős granátfényű bort, a mai maraszkinót; ez idő tájott egész kereskedést űztek azzal Velenczébe.
Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprüjére nem jutnak. Ellenben a mit kereskedelmi czikknek szántak, az eladni való bort, kecskebőr tömlőkbe szorítják, a miket igen ügyesen tudnak nyers korában kicserezni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket egész guláknak felhalmozva lehetett látni szent Márton napján a szent Vida piaczán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hivogatá a kalmár világot: «Numine sub nostro tutæ requiescite gentes; arbitrii vestri, quidquid habetis erit», a mi azt teszi, hogy «a mi oltalmunk alatt bizvást megpihenhettek népek, a mitek van, kényetek szerint bánhattok vele»; világosabban szólva: «nem fizettek vámot». Márton napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.
Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklához verte a boros hajókat, a gálya elsülyedt, a hajós nép a tengerbe veszett, hanem a kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a Cadmæi sziklák öblében halommal halászták ki a libegő boros tömlőket.
S arra nagy gondjuk volt, hogy egy boros tömlő is kárba ne vesszen.
Pedig ők maguk nem itták a bort.
Épen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek.
Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapinczébe, a mibe a király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.
Mire használták hát a warángok a bort?
A rabszolgáik megbüntetésére.
Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztá, vagy ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a rabszolgának, a míg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész nép szemeláttára, hadd kaczagjon rajta minden ember, «ni hogy tántorog a nagy hős!» hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot, a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketánczot jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kaczagnak fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.
A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort, vagy meggyógyult, vagy belehalt.
A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzó szer volt.
Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörüsége volt az, a mit akkor is most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben megénekeltek és énekelnek: a bor.
A WARÁNG FIUK.
Ez a bor volt az ő stratagémájuk.
A mosszori knéz várban lakik, megvívhatatlan sziklavárban, a mit a természet és sok százados emberi munka megerősített, a minek gazdáját maga a bosnya király is minden megszálló seregével megtörni nem tudta, csak alku útján birta békés egyezségre; a warángok pedig nem voltak várvívók; az egész harczmódjuk kizárta a várostromlást. Igen: gyors menetekkel meglepni az ellenséget, nyilt síkon keresztűl törni túlnyomó tömegen, tengeren, úszó várakat megrohanni, ez volt az ő gyönyörüségük; de bástyákat töretni katapultákkal, vasfejű kossal nem volt kedvük szerint.
A waráng suhanczok kifőztek egy tervet, a mely mellett az elfoglalhatlan mosszori vár kezükbe kerülhet. Ez volt a furfangjuk: közeledik Márton napja, a mikor a raguzai vásárra karavánokkal jönnek távol Maczedóniából, még távolabb Kis-Ázsiából a kalmárok, árúkkal megrakodva. A szárazföldön ez a főkereskedelmi út a Balkán tartományokon keresztül Byzanczig. Az ilyen vásárt a mosszori knéz nem szokta elmulasztani, hogy a két legény fiával együtt lesbe ne álljon a hegyek között s a karavánokat becsülettel meg ne vámolja. Azok is fegyveres kisérettel járnak ugyan, s elégszer megesik, hogy a bogumilok zsákmány helyett bevert fejekkel kerülnek haza; de azért a hagyományos szokásról nem mondanak le.
Tvartimir knéz nem is azért rabol, mintha rá volna szorulva, hisz övé a híres nagy aranybánya, otthon aranybillikombul iszik maga és valamennyi vazallja. S a lovának még a kengyele is aranyból van, s az ivó-szobájának a földje aranyporral van behintve, a vendég annyit vihet el belőle, a mennyi a két talpára ragad; csak azért rabol, hogy a hatalmát fitogtassa; vadász szenvedély ez, emberekre és kincsekre.
Az ilyen kirándulások ideje alatt otthon csak a suhancz fia marad Tvartimirnak, Tirimir. Az is derék verekedő ficzkó; de még hiányzik nála a vigyázó ravaszság. Ezt rá lehet szedni a waráng fiuknak, a kiket már betanított a furfangba a barangoló élet.
Egy waráng suhancz, a kit a sorshuzás útján kiválasztanak a többiek, el fog követni valami csínyt, a miért nyilván a piaczon megkorbácsolják. Az ő dolga kitalálni, hogy mi nagy vétket kövessen el, a mivel e fenyitésre rászolgál. Akkor ilyen verésre paskolt testtel elfut a megbüntetett fiu az erdőre, átoson a szomszédba; bekérezkedik a mosszori várba. Ott elpanaszolja, hogy milyen kegyetlenül bántak vele otthon a warángok, megmutogatja sebhelyes testét s boszut esküszik a saját nemzetsége ellen. A bogumilok hinni fognak neki. Kivált mikor a boszuállás módját is előadja nekik. A warángoknak van egy nagy barlangjuk, tele olyan kincscsel, a mire a bogumilok áhítoznak, boros tömlőkkel. A szökevény rávezeti e rejtett barlangra a knéz suhanczait. Azok prédát ejtenek benne s majd nagy diadalommal viszik fel a mosszori várba a felséges mérget. De hogy nincs-e benne valóságos méreg? arról elébb bizonyosságot szereznek maguknak oly módon, hogy a rablott borral megitatják a várudvarban lévő kecskéket; s mikor aztán látják, hogy azoknak semmi bajuk sem lesz, ellenben baktánczra kerekednek és öklelőznek, akkor aztán ők is hozzá látnak, úrfi és csatlós holtra issza magát; józanul csak a kapura vigyázó öreg marad. Ekkor azután a szökevény fiu jelt ád a lesben heverésző pajtásainak; hosszú zsineget hajit alá a toronyból, arra kötélhágcsót kötnek s azon fölmásznak egyenkint, fogaik közt a kétélü karddal; s mikor a várőrség javában horkol, teremben, udvaron elázva a bortól: akkor előrohannak s leölik valamennyit, egy élőt nem hagynak belőlük. Végre aztán tüzet a várnak, hadd világítsa be szépen a hazatérők előtt a vidéket.
Ilyen haditervet faragtak ki a waráng suhanczok.
Mikor ez el lett fogadva, akkor nyilat húztak, hogy ki legyen a megkorbácsolt? valamennyi az szeretett volna lenni.
A nyílhuzás úgy ment, hogy a nyilvesszőre minden ijásznak a neve fel volt vágva, (hogy a ki sebet kap, tudhassa, hogy kinek köszönheti). Valamennyi nyilat egy közös puzdrába tömték, hegyével kifelé, a nyilhegy mind egyforma, s abból egyet kihuzattak egy három esztendős kis leánynyal.
A kihuzott nyíl Solom fiué volt.
Ő neki kellett már most arról gondoskodni, hogy a piaczon megkorbácsoltassa magát. Mert ennek nyilvánosan kellett történni, hogy a mosszorik gyanut ne fogjanak. Így meglátja a nép apraja, nagyja a büntetést, a waráng pásztorok elbeszélik a bogumil pásztoroknak, ezek felviszik a várba a hirt, s akkor aztán a szökevény mindent elhitethet odaát.
Újhold estén, a hogy meg volt mondva, a warángok ismét összegyültek a tölgyfák köröndjében. Itt tartották az országgyüléseket.
A waráng népnek volt alkotmánya.
A király nem osztott parancsot, a nélkül, hogy azt a nemzet helyben hagyja. Arra való volt az országgyülés.
Igaz, hogy némi külömbség volt a waráng országgyülés és a mai alkotmányos országok parlamentjei között (eldöntendő maradván, hogy melyiknek az előnyére?).
Dávid királynak nem volt felelős minisztere, a ki a hátát tartsa a mérges ellenzéknek, a mikor az ütlegosztó kedvében van, hanem saját maga adta elő a törvényjavaslatait. Ha azok nagyon jók voltak (és rendesen azok voltak) akkor közfelkiáltással meg lettek szavazva. (Miként hogy a mai nap is meg lenne egyhangulag szavazva még az új adókat kirovó törvény is; de olyan módon, hogy azokat ne mi fizessük, hanem a szomszédaink.) Ha pedig olyan természetű volt a király indítványa, hogy az ellenmondás hozzá fért, akkor joga volt az ellen felszólni a gyülésben résztvevők bármelyikének, férfinak úgy, mint asszonynak. Csupán a suhanczoknak volt hallgatás a dolga, a kik még háboruban nem voltak, és így emberszámba nem mehettek. Az ellenmondás megtevésére a jelenlevők kiválasztottak egyet maguk közül, s az aztán ékesen és röviden előadta a maga ellennézeteit a királynak.
Kritikus. Hát aztán ki döntötte el a vitás kérdést a király és a nemzet között? Az istenek?
Szerző. Igen is: az istenek. A waráng parlamentnek volt egy igen egyszerű apparatusa az ilyen bonyodalmak megoldására. Nem a névszerinti szavazás! Tudjuk, hogy ez milyen tökéletlen institutio. A minoritás mindenkor tyrannozva érzi magát a majoritás által. Sőt néha épen a votum Minervæ dönt. – Ezt a warángok sokkal jobban csinálták. Mikor a királylyal szemben ellenzék támadt: akkor előhoztak egy vadludat, azt a gyülés közepén szabadon bocsátották. Az felrepült a légbe s lúd szokás szerint rögtön elkezdett gágogni. Mikor harmadszor kiáltá «gigágá!» akkor a király is, meg az ellenzéki szónok is fellőttek rá a kézíjjaikból egy nyilvesszőt, s a melyiknek nyila eltalálta a vadludat, annak a véleménye állt meg. Ha mind a két nyil eltalálta, akkor az volt a győztes, a melyik nemesebb részén ment keresztül.
Kritikus. Pyramidális eszme! Ha ezt a szokást a magyar parlamenttel be lehetne vétetni!
Szerző. Megvolt az nálunk is: «Kenéz lő»; – «Vencsel lő».
Azonban folytassuk a történetet.
Az újhold esti országos ülésben Dávid király előadá a maga részéről, hogy értekezett a pátriárkával. A szent főatya megigérte neki, hogy megfelelő elégtételt fog szerezni a waráng nemzetnek a rajta elkövetett gyalázatért s a kár helyrehozását is nyélbe fogja ütni. Ő maga kész felmenni a mosszori knézhez s apostoli küldetéshez méltón meg fogja azt dorgálni, mint hajdan Sámuel próféta Ákhábot, a miért egy másik keresztyén fejedelmet így megsértett. Rabszolgák, asszonyok és birkák, szaporulataikkal egyetemben visszaszolgáltassanak, s a Teuta királynén és követén elkövetett sérelemért vezeklésül küldjön a mosszori knéz a most épülő waráng templom számára egy szép aranyos és virágos misemondó casulát s ezentúl szent legyen a békesség.
Dávid király ezt a békepræliminaret a maga részéről egészen elfogadható alapnak tartotta, s kérte az egybegyűlt rendeket, hogy a kellő felhatalmazást szolgáltassák ki a pátriárkának.
A waráng országgyülés mély hallgatással fogadta ezt az indítványt.
Látszott az arczokról, hogy ez senkinek a tetszését sem nyerte meg.
Az ellenkező nézet nyilvánítására pedig nem csekélyebb személy állt elő, mint maga Teuta királyné.
A nőknek mindenha kiváló osztályrészük volt az ékesszólásban. Megfoghatatlan, hogy az ujabbkori parlamentek nélkülözhetik e kitünő képességű alkatrészt.
Teuta királyné apróra szétszedte Dávid király enunciatióit. Kitünő dialektiával forditotta visszafelé annak a hypothesiseit. Ad absurdum dedukálta a következtetéseit, kimutatva a hysteron-proteron téves alkamazását. Kellő helyen alkalmazott pathoszszal, emelkedő klimaxszal fokozta fel a hallgatóság susceptibilitását az egész nemzetre kiterjedő megszégyenítés iránt; a szárazabb kedélyek számára concret számítással tüntette ki a nemzetgazdászati nagy hátrányokat, melyek az annectált nyájak visszatartásából erednek; magasabb értelmüeknek bepillantást engedve azokba a veszélyekbe, melyek a szökevények apostasiája és a kivándorlási mánia szítása által a waráng nemzetet fenyegetik, s végezve azon nagy hatású nyilatkozattal, hogy ha a waráng nemzet e rajta elkövetett sérelmet meg nem torolja, ő kész inkább letenni királynéi koronáját és asszonyi főkötőjét s ismét hajadon leánynyá visszaváltozni, mint ily megszégyenítő rendszabályhoz beleegyezését odaadni.
Ezt a beszédet is hasonló mély hallgatással fogádták a warángok.
A két ellentétes nézet között ám döntsön a vadlúd.
Azt, ősi szokás szerint előhozta fonott kosárban a háznagy s letette a ház asztalára, a gyepre.
A mint a vadlúdról leemelték a kast, az megrázta a tollait, s kinyújtotta a nyakát s egy hangos kiáltással felrugta magát a levegőbe, szárnyait kiterjesztve, s aztán repült fel rézsut a magasba.
Dávid király és Teuta királyné kézbekapták tegzeiket s a repülő szárnyast czélba vették. Az még egyszer kiáltott odafenn, hanem a harmadik, szabályszerű kiáltást végzetesen visszatartá; úgy hogy nem lőhettek utána: s a vadlúd már kezdett olyan magasra szállni, a hol a nyíl utol nem érhette.
E perczben egy ideghúr pendülése hangzott el, de nem a király s nem is a királyné keze után; hanem valahonnan a sokaság közül.
A repülő vadlúd egy pillanat mulva bukfenczet vetett a levegőben s kalimpálva hullott alá a magasból, a nélkül, hogy harmadszor gágogott volna.
Az általános elszörnyedés felkiáltása tört ki egyszerre a gyülekezetben. Ki volt az a vakmerő, a ki az ősi alkotmány szentesített szokásából ekként csúfot űzött? Megsértette a királyi felséget és a népfenséget egyszerre.
– Megkorbácsoltassék és számüzessék a gonosztevő, habár a saját édes fiam volna is az! mondá ki az itéletet Dávid király.
És jól találta; mert a mint a lelőtt vadludat előhozták, annak a szivén keresztül lőtt nyil a Solom fiura vallott. Derék lövés volt! Épen a szivén ment keresztül az orákulum-ludnak.
– Hozzátok elő a vakmerőt! kiáltá a király.
Nem kellett azt hozni, jött magától; daczosan megállt a király előtt.
– Miért követted el e vakmerőséget?
– Azért, mert nem egyeztem bele a te békekötésedbe.
– Te neked még semmi szavad a gyülekezetben. Még semmi hőstetted nincsen, a mi a férfisorba avat.
– Majd lesz.
– Addig pedig elveszed a vakmerőséged jutalmát: a korbácsot és számkivetést.
Teuta királyné közbevetette magát a fiáért: a korbácsot nem sajnálta tőle, de a legkedvesebb fiát földönfutóvá elüzni fájt a szivének.
Dávid király hajthatatlan volt.
– Ha a király fia volt, a ki az ősi szent szokást megcsúfolta, kétszeresen vétkes. Lakoljon meg érte.
A fiu nevetett.
– Megverhetsz, elűzhetsz! De a mosszori knézzel békességet nem kötsz.
Akkor aztán ott a nép szeme láttára kiállították a piacz közepére a Solom fiut, a két waráng vitéz szijkorbácsokkal két oldalt vérig verte a hátát; a suhancz pajtásai biztatták: «ne jajdulj! szorítsd össze a fogadat!» Nem is jajgatott az: még ingerkedett ostorozóival, hogy «nem tudtok jobban?»
Mikor aztán a király úgy találta, hogy elég volt, akkor a megkorbácsolt fiura rádobtak egy rabszolga inget, a nyilvesszőit egyenkint ketté tördelték; aztán egy botot adtak a kezébe: a rabszolgák fegyverét; már most mehet világgá. Pajtásainak megtiltották, hogy vele menjenek.
A népség azonban morgott. Mindenki úgy találta, hogy ezuttal az elitéltnek volt igaza, nem birájának.
A számüzött fiu nyomában vércseppek maradtak, azok megmutatták czimboráinak, merre menjenek utána. A vércseppek elvezettek a forrás melletti remetebarlangig, a hol a másik számüzött lakott: Frater Aktæon.
A barát a kőkereszt előtt várt az ifjúra, ki az ördögbarázdán ereszkedék alá a hegyoldalon. Mikor az lelkendezve eléje lépett, üdvözölte.
– Isten hozott Dávid király fia: Salamon.
– Te ismersz engem? pedig soha sem láttál, szólt a királyfi elbámulva.
– Mégis ismerlek. Azt is tudom, hogy mit rejt ez a rajtadlevő rabszolgazubbony! Egy megkorbácsolt testet.
Most még nagyobbra mereszté fel szemeit Solom. Az ő jövetelét emberi lény meg nem előzhette.
– Akkor te többet is tudsz. Akkor te azt is meglátod, a mi ezen a megkorbácsolt bőrön belül él, a szándékomat, a kivánságomat.
– Látom, felelt Frater Aktæon. Te én hozzám két kivánságot hoztál. Az egyik a kisebbik anyádnak a kiszabadítása, a másik az édes anyádnak a megboszulása.
– Valóban úgy látsz rajtam keresztül, mint a tóvizében látni az uszkáló férgeket.
– Te utmutatást jöttél tőlem kérni az egyikhez és a másikoz is. Hogy kell kiszabadítani Bravalla királynét, a kit mély sziklabörtönben őriznek, s hogy kell megtorolni Teuta királyné gyalázatát Tvartimir knézen, a ki erős sziklavárában lakik.
– Akkor te csakugyan az Isten cselédje vagy, a kinek megizeni a menydörgéscsináló a patkányoktól, a mi a föld alatt történik, s a héjáktól, a mi a hegyek tetején történik.
– Valóban az vagyok.
– Akkor mondd meg nekem legelőször is, mit mond a te Istened, az új Isten, a kinek az atyám hűséget fogadott, arra, hogy az ellenségeinkkel mit csináljunk. Hogy a régi isteneink mit mondtak, azt tudnám én. Azok a patakmormogásban gyönyörködő, azok a vérrel kifestett istenek. De mit mond az a láthatatlan, a ki maga van az égben és a földön, maga a nappal és az éjszaka ura, maga az életnek és a halálnak ura; mit mond az, hogy mint bánjunk az ellenségeinkkel?
Frater Aktæon előhozta a nagy kapcsos könyvet s elolvasta belőle a rettentő mondásokat, a mikkel a haragos Jehova elbocsátja a maga felkentjeit a hitetlenek ellen, a kiknek a szava olyan, mint a szamárordítás, s rájuk parancsol, hogy a Midián népét tőből kipusztítsák; még egy fiu gyermeket is élve ne hagyjanak belőle, de még a keritésükön belül levő barmokat is mind rakásra öljék.
– A bogumilok pedig rosszabbak a Midián népénél. Mert a Midián azért volt pogány, mert sok istent tartott; de a bogumil egyet sem akar tartani: neki egy is sok. Magyarázá Frater Aktæon a királyfinak.
– E szerint az új Isten is örülni fog annak, ha azt kiirtjuk?
– Még egy hajnalkiáltó kakas se maradjon az udvarban élve!
Ez a felhatalmazás megkönnyebbítette a szivét a waráng fejedelemfinak.
– Elébb kezdjétek el, ti ifjak, a mosszori pogányok megbüntetésén, jól tudom, mi a szándékotok? Téged, a megkorbácsolt fiut beküldeni egyedül abba a várba, a hova idegent be nem bocsátottak soha. Azután összeczimboráskodni a bogumilokkal. Elárulni nekik a boros pinczét. Akkor mámorba ejteni az egész várbeli népet, aztán orozva belopózni a várba s vérfürdőt csinálni közöttük. Ismerem a tervet.
– Ki mondta el neked?
– A patkányok és keselyük. Az ármány igen jó. De vigyázva kell előre menni, mert a bogumilok olyan vigyázók, mint az erdei vad; a legkisebb neszre felriadnak. Legelébb is te neked most rögtön ily vérző testtel nem szabad a várukba bemenned. Azt fognák mondani: az első elkeseredésben szöktél át hozzájuk, és majd ha a hátadon a sebek begyógyulnak, elmulik a haragod, ismét visszavágyódol a magad népéhez. Maradj itt. Én ismerem a völgyben azokat a leveleket és gyökereket, a mik a sebeket gyorsan behegesztik. Addig a pásztorok elhordják a hirt a mosszori várig, hogy a fejedelem fiát megostorozták, számüzték. S ha majd napok mulva, mikor már csak a sebhelyeid beszélnek, tévedsz oda hozzájuk, akkor már elhiszik, hogy nem a testi fájdalom, hanem a gyalázat és a boszu vezetett közéjük. – Én megmondom neked a napot, mikor menj. Minden reggel felmegyek penitencziára a kolostoromba, a hol imádkoznom kell az ellenségem testi lelki üdvéért, ott mindig megtudom, hogy hol jár a mosszori knéz? Mert az az én ellenségem. Imádkoznom kell érte, hogy őrizzék meg őt szent Márton és szent Kristóf a legujabb útjában szárazon és tengeren. Mikor Tvartimir knéz a hegyek közé fog utazni, (őrizze meg őt szent Márton) hogy a damaskusi karavánra lesben álljon; akkor lesz az ideje a te menetelednek a mosszori várba. Olyankor a legerősebb férfiak mind vele mennek: otthon csak a fiatalság marad; azoknak a parancsnoka fiatalabb knézfi. Ennek a gúnyneve «Szlón». Épen olyan lomha nagy tohonya termet, mint azé az ormányos állaté, a melynek a hátára a szaraczénok tornyot tesznek, abból nyilaznak. Ez a Szlón parancsol egy ülő helyéből a várőrségnek; egész nap eszik iszik s este újra kezdi. Legnagyobb ereje abban van, hogy minden embert le tud inni az asztal alá; ő maga győzi vederszámra a bort. Ezzel nagy tusakodásod lesz, mert te neked kell őt leinnod.
– Én pedig soha sem ittam bort.
– Majd megtanítalak rá. Tudomány az. Én rám van bízva a warángok boros pinczéje. Csak én tudom a bejáratát és a nyitját. De még sem vehetem hasznát, mert a warángoknál az ajtó és a lakat egy darabból van. Egy nagy szikla van hengerítve a barlang szájára, a mit egy ember föl nem emelhet. De ketten meggyőzzük. Innen szokta a király kiszolgáltatni a kolostor számára a bort; a mi az urvacsorája szent ünnepélyéhez szükséges. Azért van rám bízva az őrizése. Majd ketten elhengerítjük róla a sziklát, s akkor te begyakorlod magad az ivásba. Én ismerem azokat a mohákat és mézgákat a fákon, a mik a mámort elűzik. Viszont tudok olyan gombákat, a mik a borba téve az álom kábulatát gyorsan előidézik. Megtanítalak rá, minő helyeken keressed majd azokat. Ezekre nagy szükséged lészen. Azonnal elmondom, miért? A «Szlón»-on kívül még van egy főnök a várban, a feketehegyi zsupán, a Verblud. Ez a neve közönségesen, mivel hogy púpos a háta, mint a tevének. Ez úgy rekedt itt, hogy nászutra jött, menyasszonyt akart hazavinni Moszszorbul, de a groniczai völgyben a leány régi kedvese rajta ütött a pandurjaival, a menyasszonyát elvette tőle, s ő neki magának egy kelevézzel megsebesítette a lábát, belesántult. Azóta sem tud begyógyulni a lábán kapott sebe. Ezt azzal gyógyítják, hogy minden este felvágják egy rabszolgának a hasát s abba dugja bele a Verblud a fájós lábát. A rabszolgát elébb leitatják holt részeggé. Azért vigyáznod kell magadra, hogy te is a Verblud lába alá ne kerülj.
– Ugy teszek, a hogy a te szavaid mondják. Megsegít-e engem ebben az Isten?
– A hogy megsegítette Jákob fiait, midőn azok egy meggyalázott hugájukért, ravasz ármány segítségével, kiirtották a Khámor és Sékhem város összes lakosságát.
Sok biztatást lehet meríteni a warángok számára abból a nagy kapcsos könyvből!
– És ha majd ezzel elkészültök, ha az édes anyád, Teuta királyné gyalázata meg leszen torolva; akkor majd következik a másik cselekedet: a kisebbik anyád, Bravalla kiszabadítása. De erről majd csak akkor beszélek veled, ha a mosszori munkát elvégezted.
AZ ARANYHEGY.
Egyszer valamikor, talán még Róma alapítása előtt, egy thrák vadász az illyriai erdők között szarvast ejtett el s mindjárt lakomát csapott belőle, nagy tüzet rakott s fanyárson szarvas czombot sütött. Mikor már csupa parázs volt a máglya, beledugta a dárdája vasát. Szokás volt ez a vadászoknál, ha a forrás mellett rakott tűznél sütkéreztek. Az izzóvá lett vasat azután belemártották a jéghideg forrásvízbe, s attól az egyszerre aczéllá edződött, s szép ragyogó, lilakék zománczot kapott.
Mikor a thrák Nimród kihúzta a forrás-medenczéből a kelevézét, a midőn az már megszünt süstörögni, bámulva látta, hogy a kopjavas vége még mindig lángol, mintha izzó volna. Hozzányult, hideg volt. Hideg láng! A kopjavas hegye meg volt aranyozva, az elégett máglya épen egy aranygazdag kőzetre volt rakva.
Így fedezték fel az illyr-aranyat.
Még akkor a föld szinén termett az, hozzá volt nőve a tölgyfák gyökereihez, nagy idomtalan darabokban hevert a többi kövek között. Az első lelet után hozzá fogtak a turzásához, gödröket vájtak a földbe, a mit leltek a homok közt, kiszedték, aztán a földet visszahányták, abban a hitben, hogy az újra aranyat fog teremni időjártával. Akkor készültek azok a durván kovácsolt arany csákányok, tálak, kösöntyük, tekercsek, s a gombafej alakú pénzek aranyból.
Mikor azután a római civilisátorok meghódították az Illyricumot, ők rendszeres bányaművelést kezdtek el az arany vidéken, a maguk módja szerint.
Még akkor nem volt lőpor; de volt rabszolga. S az ember mindig a legolcsóbb a mozgató erők között.
A legyőzött thrák, illyr, cimber, liburn népek ezerei átkozták itt végig az életet, az aranyat üldözve.
A ki egyszer a mosszori aranybányába lejutott, annak ebből valaha kiszabadulni lehetetlenség volt.
Az aranygazdag hegy, vulkán alaku gula, melynek tetején lett megnyitva a függélyes akna, a minek a kutjából, a mint a termő kőzetre akadtak, folyosót vágtak s azt fúrták előbbre, mig az érczben tartott. Ha az ér elveszett, mélyebbre vágták az aknát, másfelé keresték a teljeret. Minden folyosót kiszabadítottak a hegyoldal felszinére, hogy a szabad levegőnek huzamot csináljanak. Ezredéves munka után (mert annyi tölt le a római uralom és történetünk ideje között) olyan volt már a mosszori hegy északi oldala, mint a darázsfészek, s az egész hegy úgy keresztül-kasul furva tárnafolyosókkal, mint egy fehérhangya fészek.
Hasonlított a tűzokádóhoz, a nyilásokból folyvást füst gomolygott elő. Az aranybányát akkor úgy mívelték, hogy roppant vasrostélyokra hasábfákból máglyát raktak, azt a kivájt üregbe betolták és meggyujtották, a mig a máglya égett, a rabszolga munkások hasonfekve maradtak ott a közelben, hogy a fejük fölött elhuzódó füsttől meg ne fulladjanak, s mikor aztán a máglya egész parázszsá vált, akkor az átizzasztott sziklákra fafecskendők segélyével eczetet lövelltek, mire azok egyszerre porlékonynyá omladoztak, s aztán könnyű munkát engedtek a csákánynak és kalapácsnak. Igy haladtak egy-egy lábnyomot előre naponkint. De ezer év alatt mindennap egy lábnyom három mérföldnyi út. Ezt az utat tették meg a mosszori aranyhegy rabszolgái egy hegynek a belsejében. Hova lettek maguk, a kik e hegyet kivágták?
Elszökni innen nem lehetett.
Az aknaúton csak tömlővel lehetett fölemelkedni s a tárnaszádákból kitekintő elé olyan kép tárult, a mi a bedeszkázott világról ad fogalmat. A bánya hegyoldala meredek, kopár, azon alácsuszni nyaktörő merénylet, és nincs semmi czélja a menekülésnek. Átellenben szédítő magas sziklafal állja el az utat, mely félkörben fogja a mosszori aranyhegyet körül s a félkör déli szakadékáról rohan alá egy hatalmas hegyi folyam tajtékzó zuhatagokban, a «Bludár». Ezzel szemközt haladni emberi teremtésnek nem adatott. Lefelé mentében egy szűk völgy veszi fel a hegyi folyamot, s mesterséges zsilipek és czölöpzetek elszakítanak belőle egy részt. Az innenső martot zuzógépek foglalják el, a melyeknek kallói éjjel-nappal folytatják a kalapáló munkát, mintha cyclopsok dolgoznának odalent. A folyam nagyobb része az átelleni sziklafalat mélyen alá mosva iszamodik csattogva, zuhogva a sziklatömbökön át s aztán ismét egyesülve a zsilipekből alácsorgó iszapos mosadékkal, egyszerre berohan egy óriási barlang kapuboltozatába s ott eltűnik a föld ismeretlen mélységeibe. Erre szabad az út, a kinek van hozzá kedve. Csakhogy a kik azt az utat netalán megkisértették, épen úgy nem tértek vissza a hátramaradtaknak hírt mondani, mint a kik a más világra vándorolnak.
A Branta patak néha emberi holttesteket hajít ki a partra, a miből azt gyanítják, hogy azonos a Bludár folyammal, vagy annak egy szakadéka.
Ha egy rabszolga meghal a bányában, nem keresnek a számára temetőt, legurítják a hegy meredélyén a Bludár folyamba, az aztán elviszi oda, a hol a többiek vannak, egy közös nagy verembe, századokon meg századokon keresztül összegyűjtve, egy új neptuni alkotás csupa emberi csontból és valaha élt lelkes agyagból. Vajjon miféle érczet teremthet elő egy ilyen földréteg?
Hogy milyen rengeteg kőtömeget kivájtak ebből az egy hegyből, azt mutatják azok a törmeléksánczok, a mik a tárnák szádáitól a hegy aljáig vonulnak. Csupa apróra tört holt kő, a miben valaha arany volt, keverve hegykristálylyal és amethyszttal. Ezek a törmeléksánczok teszik a mosszori várat megvívhatatlanná, mert ezekre a gördülékeny halmokra felmászni nem lehet. Hasztalan ezek ellen minden vakmerőség, a ki a felhágást megkisérli, ha tíz lépést haladt fölfelé, egyszerre megindul alatta a talaj, s ledobja a hátáról, s még azután utána zúdul a felső görgeteg s eltemeti maga alá.
Az erdők mind ki vannak irtva a hegy északi, keleti és nyugati oldaláról, egy bokor nincs meghagyva rajtuk. Csupán a déli oldalon áll az ősrengeteg, nagy gesztenyefáival, mely aztán eltakarja a további hepehupás hegyormokat, s összevegyül a warángok lakta erdőkkel.
Ezen az erdőn keresztül vezet az út egyenesen a mosszori várnak. A vár azonban oly magasra emelkedik a hegytetőn, hogy annak a falait semmi kőhajító gép meg nem dobálhatja.
A kapuhoz vezető út mély és egyenes, a lezudított malomkő, a szeges gerenda csak úgy vágtat le rajta, ha ellenség akar vele megpróbálkozni.
A külső bástyafala etruszk építmény. Ez még a hajdani római castrum maradványa. A kapu bejáratába két felől be vannak falazva a márvány sirkövek, a miket egy római tribun, vagy centurio «uxori incomparabili» (hasonlíthatlan nejének) emeltetett: «posterisque suis». (És az ő utódainak.) Hol vannak azok már?
A bástya kapuja öntött rézből van, s tólózárral csukódik.
A bástya párkányain roppant szikladarabok hevernek; ezek az öreg lövegek, a mik az ostromlók üdvözlésére vannak szánva.
S a ki a római sánczot elfoglalta, még azzal nem nyert semmit. Előtte áll az újabb vár, magas, ablaktalan falaival, mély sánczárkával, a min vas felvonóhid vezet keresztül egy alacsony szűk kapuig. De annál tágasabb a kapu feletti nyolczszegletű torony egyetlen ablaka, a melyből egyszerre ötven lövész zudíthatja alá a nyilait.
A kaputól az ablak erkélyéig egy roppant nagy kereszt emelkedik, csupa emberkoponyákból kirakva. A falak köve fekete már, a koponyák megmaradtak sárgáknak. Ugyanilyen a torony-erkély párkányzatának a keritése is. A másik oldalfalán a toronynak van egy ötágú csillag koponyákból, a harmadikon egy háromszög, közepén egy óriás fővel.
Ezek mind becses emlékek. Rabszolga fejét ily tisztesség nem éri. Ez a kitüntetés csak csatában levágott hős ellenség számára van fentartva. A mosszori knéz egy mindezeknél nagyszerűbb monumentumhoz kezdett, egy gúlához koponyákból, a mi a tornyot betetőzi; de még nincs hozzá együtt a megkivántató anyag.
Most is ott hajladozik a szélben, hosszú dárdára feltűzve három nem rég zsákmányolt fej, sisakostul, sipkástul; az egyik ősz már, a másik bajuszos férfi, a harmadik még szőrtelen arczu legény.
«Jövel, jövel», mondják mind a hárman a közeledő idegennek, folyvást integetve felé onnan a magasból.
Solom azoktól sem riadt vissza, bekopogtatott a nehéz rézkapun.
A BOGUMILOK.
Mielőtt a mosszori várba betekintenénk, a dalmatiai bogumilok törzsfészkébe, jó lesz megismerkednünk ezzel a mesés népfajjal, melynek létezését csak azok a minden archæologra nézve hires sírmezők bizonyítják, a melyek Dalmátia sziklasivatagaiban itt-amott előjönnek, néha épen a városok tövében. Ezek az egyedüli krónikái az elmult népeknek, mert e síremlékeket keresztyének és izlamhivők egyiránt a félelem tiszteletével őrizték meg, a várakat elpusztíták, a sírokat meghagyták.
Erről a szintén «elhangzott» népről sok érdekes szokást jegyeztek föl a köztük élt idegenek, Minucio Minucci, zárai érsek, azután az archimandrita, Padre Paolo, Valvassor, és az amelosi De la Houssaye, a kik mind irástudók voltak, a cyrill, glagol és waráng betük szerint egyaránt.
Nyelvük szerint a bogumilok szláv eredetüek voltak, a fekete szlávok közül, óriás termettel, aránytalanul kicsiny koponyával, a mit a kirugó állkapcza s az előretörő szemöldök-csontok különböztetnek meg, fekete hajjal és bajuszszal; az állukat és a fejük hátulját borotválták. Csak elől viseltek üstököt, fekete szemeiket bozontos szemöldök árnyékolta, s a bőrük olyan színü volt, mint a cserzett irha. Hanem a leányaik, az asszonyaik színe olyan, mint a hajnalodó havas! Nem is adják a bogumil leányokat ingyen. Egész lovas csapattal megy a mátkájáért a vőlegény, ha nem adják szép szerével, elragadja erővel, ha pedig szép szerével adták, útjába áll egy másik szerető, kardélre bízza az eldöntést; összeront a két szerelmes dalia, s a melyik élve marad, azé lesz a szép menyasszony. S azután élnek boldogan. Nem is lehet máskép. Az asszony két dolgot tud, az egyik az, hogy ha ő panaszkodik, akkor az ura megveri, a másik meg az, hogy ha özvegyen marad, másodszor férjhez nem viszik. Azért inkább boldognak érzi magát.
A mióta a keresztyén hitet fölvették, azóta a pappal is megáldatják a házasságukat. A pap különben csak olyan ember közöttük, mint más, kivéve az öltözetét, a hosszú ujjú dalmatikát, a mi a tarka ruhás nemes uraktól megkülönbözteti. Dézsmát, stólát nem kap, hanem a maga gazdaságából él; juhokat tart s a gazdagokat megsarczolja, a szegényeknek jövendőt mond, a betegeket kuruzsolja, lakomákra, paszitákra, torokra eljár, s azokból, a mennyi a dalmatika zsebébe elfér, annyit hazavisz. Házasodnia is szabad; de csak szigorú regula szerint. Szeplőtlen hajadont szabad neki feleségül venni, s ha az első felesége meg talál halni, nemcsak hogy másodszor nem házasodhatik, de soha többet húst nem szabad neki enni, de még halat, békát sem, semmi állatot, a minek vére van, csupán csigát és rákot, s mikor a nagy bőjt ideje eljön, akkor még vajat sem, csak babot olajjal; a borsó és a lencse már tiltott eledelek, mert azokban meglehet, hogy zsizsik lappang és az már húsféle! Ezért a bogumil pap nagyon megbecsüli a feleségül vett asszonyát, mert annak az életével együtt tart a jól evés ivás.
Vagy pedig úgy tesz, mint a mosszori knéz udvari papja, a kinél már a tizenkilenczedik asszony járja. Tizenyolczon túladott rövid időn, azzal az alapos joggal, hogy nem feleltek meg a regulának, nem érvényes a házasság.
Templomuk nincs a bogumiloknak, sem harangjuk. Egy felakasztott kemény fadeszka, a mit vaskalapácscsal ütögetnek, jelenti az ima idejét; akkor a nép a kőkereszt elé gyülekezik, melyen nincs sem kép, sem szobor. Ott eléneklik mélázó, búskomor dalhangon a reggeli és esteli áriát a pap után.
A reggeli ima így szól: «Oh te öreg apánk, a ki az égben ülsz és mindeneket látsz, küldd el mi hozzánk Péter és Pált. A mit ezek a jó emberek tesznek, azt követjük mi is Amen».
Az esteli imádságuk már határozottabb jellemű s így hangzik: «Szent úr, mi aludni megyünk, éjszaka van. Téged hivunk segítségül. Kiáltásunkra leszáll az égi király a völgybe, a hol a pásztorok a birkákat legeltetik. A birkák nem ismerik őt meg. Azért pokolra fognak jutni s onnan majd szomorú leveleket irogatnak haza. Alleluja! Alleluja! Segíts rajtunk szent Vasárnap. Vezess bennünket szent György vitéz a zöld gyepre, meg a meleg vízre, a hol a szent Mária fehérre mossa a kezeinket, felfrissíti fekete szemeinket, megitatja szomjú sziveinket. Amen».
A «Miatyánk» és «Ave Máría» még ismeretlenek előttük.
Az óhajtott vasárnapon aztán, a várudvar közepén levő kereszt előtt misét tart a bogumil pap: a szabad ég alatt. A férfiak köröskörül térdelnek, a homlokaikkal érintve a földet. A nők és leányok is jelen vannak. Minden családnak megvan a maga kijelölt helye, a nagyapjának a sírköve mellett. Mert az első ősöket, a kik a mosszori várat felépítették, mind az udvaron köröskörül, a fal mentében temették el, fegyvereikkel, ékszereikkel, kancsóikkal együtt. Mindenkinek sírhelyét egy-egy ropant nagy, egyenes kőkoloncz jelöli, a melynek faragatlan oldalába pogány runák, majd később glagol betűjegyek vannak bevésve. Legfelül mindegyiken ott van durva dombormű faragásban a kakukmadár: a bogumilok szent halálmadara. Ezeket az ős sírköveket térdepli körül az asszonynép, a míg a pap a misét tartja.
A szertartáshoz elővesz a pap egy ostyát, a minőt szüntelen kell a zsebében hordania több példányban. Nem törik az ott össze, mert savanyított kovászból van keményen gyurva és megsütve: legjobban hasonlít a debreczeni mézes lepényhez. A bogumilok úgy hivják ezt, hogy a «peti klebi» (ötös kenyér); öt pecsét van belenyomva, mindegyikben több betű, a miknek az összeállításából ez a mondat jön elő: «Jézus Krisztus a keresztségben megkereszteli Ádámot». Ezt az ostyának nevezett lepényt magasra emeli a kereszt előtt a pap, a míg a hivek az imádságot énekelik s egy hegyes késsel kivágja belőle a középső pecsétet. «Ez magáé a Jézusé!» Azután a második pecsétből kivág egy háromszegletű darabot. Ez a «Bogarodizáé». A Bogarodiza a Boldogságos szűz. Majd a harmadik pecsétre kerül a sor, abból kilencz háromszöget szurkál ki; ez a «devet khorán angelszki» (a kilencz őriző angyalé). Ekkor a negyedik pecsétből annyi morzsát farag le, a hány élő embert lát térdepelni maga előtt; ezek a «szjuiké» (az élőké). Utoljára az ötödik pecsétből, a hány sírkoloncz van körül az udvaron. Ez szól a «mersnik»-nak (a halottaknak). Ezeket a darabkákat és morzsákat azután mind egy kehelybe teszi, és szomorú éneklés hangja mellett beszenteli.
A pecséteitől megfosztott ostya maga azután új nevet kap; ez a Krisztus jászolkája, a miben születésekor bölcső gyanánt hevert. A nafórát a pap beleaprítja egy nagy ezüst medenczébe, apró csipetekként s azt leteszi a kereszt talapjára. Mikor aztán a népet megáldotta, s kimondta, hogy az «Ur veletek!» akkor fog egy kanalat s megkeverve a tálba aprított csipetkéket, hangosan kiált a népnek: «Durie tás, hogyie szem». (A ki józan, idejöhet.) S minden hívének ád a szájába a kanálkával egy darabkát, a mit annak rágatlanul kell lenyelni.
És ehhez a szertartáshoz a bogumilok épen olyan buzgón ragaszkodnak, mint akár a rómaiak, akár a byzancziak a maguk pompás ceremoniáihoz, oltáraihoz, zsolozsmáihoz, liturgiáihoz.
S az egyszerűség jobban hódít, mint a pompa. Arra, hogy valaki a bugomilok közt pap lehessen, nem kell elébb a kolostorban, vagy a seminariumban agyontanulni magát; csak jól kell neki érteni a peti klebi elkészítéséhez.
Ez volt a főoka az üldöztetésüknek.
Mert az, hogy rablónép voltak, kegyetlenkedtek, az mind csak vitézi tempó, hanem hogy az ostyát kovászos tésztából gyúrták: az manichæusság.
Pedig sokat lehetne a mentségükre felhozni. Történetük abba a korszakba esik, a mikor még a poroszok az ősi pogány vallást követték s egész Német- és Francziaország nem volt képes minden fegyverhatalommal rábirni őket, hogy a bálvány-isteneiket a szentháromsággal fölcseréljék. A dalmátiai népchaosz között jött-ment, vándorolt a sok hazátlan istenség. Mythrász-imádat, nap-hold vallása, faragott szörnyetegek, Astaroth, Mylitta mind végmenedéket találtak a Balkán hegyei között, s aztán valamennyi fölött, mint eszményi hatalom terjeszkedett ki a görög-római mythos Olympvilága. Jupiter, Juno, Venus fánumai emelkedtek fel a halmokon; nymphák szentélyei jelölték meg a forrásokat. Mikor aztán a classikus Róma dicsőségének terhe alatt összeomlott, a romjai felett kiemelkedő kereszt foglalta el az Olymp helyét. De a régi emlékek azért megmaradtak. A tűzisten ünnepe átváltozott a szentiványéji tűzszenteléssé, a Kaleda istennő szent tivornyáit örökölte a farsang utolsó napja, s a fiatal Badnyák istengyermek eljövetele átváltozott karácsony ünnepévé. De azért a régi neve csak megmaradt «Badnyi vecser». (A vendég estélye.) S a hajdani Saturnaliak napja, azért hogy háromkirályok ünnepévé lett elkeresztelve, csak megtartotta azt a régi szabadalmát, hogy ezen a napon szabad volt mindenkinek a más leányával és feleségével úton-útfélen összecsókolózni.
A karácsony ünnepnek még a pogány időkből való alakja a «Badnyák» ötszáz évvel később is megmaradt ezen a vidéken.
Egy fiugyermek, idegen földről való, megjelenik a házakban, fején repkénykoszoruval, egyik karján kosár, zöld illatos levelekkel, azokkal van betakarva egy kenyér, a másikon egy füles korsó, tele borral; a korsó is körülfonva repkénynyel. Minden háznál tárt ajtó fogadja: «jön a badnyák!» az erdőből támadt szentfiu, a ki áldást hoz a házhoz: minden embernek ád egy csókot, egy szeletet a kenyeréből, egy kortyot a borából és az mind szerencsét, egészséget hoz. A badnyákot az asztalfőhöz ültetik, adnak neki tejet, mézes buzát, tojást, hagymát, minden gazda egy ezüst pénzt, a pénz bele van dugva egy vadalmába; talán azért, hogy a zsiványok az erdőn agyon ne üssék érte a gyermeket: a vadalmáért, ha tele kosárral viszi is, nem bántják. Mikor aztán odább megy a badnyák, a karácsonnak négy ünnepnapja volt akkor, ismét megtölti a gazda a korsóját borral, a kosarába ád új kenyeret, úgy bocsátja más házba, más vidékre.
S a badnyáknak sok hivatala van. A melyik leánynak egy szál haját a karjára köti, annak kérője akad a jövő farsangon, a mely asszonynak gyertyahamvával keresztet húz a homlokára, az keresztelőt várhat; a mely házban egy gyékényszálat eléget, attól távol marad minden nyavalya; rossz csömör elmulik, ha a nyálával bekeni; avult seb begyógyul, ha a kosarában hozott lapukat rárakja.
Frater Aktæon jól betanítá a waráng királyfit a badnyák szerepére, a gondjaira bízott pinczéből kikereste a számára azt a felséges cyprusi bort, a mit mázos korsókban, ólom pecsét alatt szállítanak tengeren át a velenczei nobilik asztalára. A papok is ebből veszik ki a maguk dézsmáját; a warángoknak az mindegy. Gyógyhatású és ellenmérgű növényeket is szedett a számára s megtanítá, melyiket minő talajban, milyen lankán, lapályon, mocsárparton, sziklarepedésben lehet otthon találni. Ott volt az a csodagyökér, a miről azt irják, hogy még a fazékban fövő húst is képes összeforrasztani (fekete nadálytő), meg az a másik, a mitől a bor mámora egyszerre eloszlik; azután meg az álomhintő, a nyelvbénító füvek, miknek titkait csak a kolostorban tudták.
Mikor aztán a bogumilok karácsonja közeledett, útnak ereszté a Frater Aktæon a Solom fiut.
Ez volt a rendes időszak, a melyben Tvartimir és a válogatott vitézei zsákmány-kalandra ki szoktak menni a várból.
A bogumiloknál deczember közepén tartották a karácsonyt. Így számították ki az ő astronomusaik. Ez is egyik eretnekségük volt. A raguzaiak már elfogadták a római pápa által megállapított napot: a deczember 25-ikét. Ellenben a byzanczi kereskedők még tartották magukat a régi szokáshoz, s egy héttel előbb ünnepeltek. És így idejük volt az áruczikkeiket vásárra vinni Raguzába a saját karácsonyünnepeik után. Viszont pedig a bogumiloknak legkedvezőbb idejük volt a görög kalmárokat terheiktől megszabadítani.
Az egészet pedig Frater Aktæon számította ki legjobban a maga csendes sziklaodujában; senki sem sejtette, hogy ő milyen merész kézzel nyul bele a világ rendének a szokott folyásába.
A mosszori vár kapuja megnyilt a jövevény-gyermek karácsonyi énekére. Már a toronyból látták őt közeledni, s a mint belépett a kapubolt alá, egész csoport hajadon fogadta.
«Bokszics! Bokszics!» kiáltá a vendéggyermek a szüzeknek, mire azok közre kapták, sorba csókolták: egyik a másik karjába dobta.
A warángoknál utálatos szokásnak tartják a nyilvános csókot. Az náluk halálos megbántás.
Solomnak türnie kellett ezt mind. Ez még az édese volt a csóknak, a mézízű, a tejillatú, a csillagtüzű csókok, szűzlányok ajkáról. De következett azután a többi, vaczkorízű, a hagymaszagú, a csalánégetésű csókok; ránczos képű boszorkányok, borostás állú férfiak szájáról. Azoknak is azt kellett mondani: bokszics, bokszics; s visszacsókolgatni őket.
Nagy örömmel vitték fel a vendéget a palotába a knéz fia pitvarába, kiabálva: «itt a Badnyák!»
A knéz legkisebb fia, a Szlón (az elefánt) ott hevert egy halom birkabőrön, a mik drága bokhara szőnyeggel voltak leterítve.
Nagyon jól találta, a ki ezt a nevet adta neki, mert a knézfi, a kinek még csak most ütközött a bajusza, már úgy el volt hizva, hogy a nyaka elveszett a két válla között, a tíz ujját nem birta egymásba dugni a kövérségtől, s a lábait nem tudta meghajtani térdben. Nem is szeretett mozogni, csak hevert és azt kivánta, hogy mindig a keze ügyébe rakják az ételt, italt. Fogadásból meg tudott enni egy borjut, s egy egész kecsketömlő bort minden fogadás nélkül elfogyasztott egy fekvő helyében.
– Honnan jösz, Badnyák! kiáltá a vendégifjura, olyan hangon, akár egy vizilóé.
– A paradicsomból, felelt rá a badnyák.
– Milyen bort isznak a paradicsomban?
– Olyant, a mely a napsugárból van sajtolva, mézharmattal édesítve, gyöngyvirággal illatosítva s szent Péter maga adott belőle egy korsóval.
– Hadd lám!
Solom lecsavarta a görög amphoráról az ólom zárt, s elébb, rendes szokás szerint, maga megkóstolta a bort (lássák, hogy nincs megmérgezve), azután ráköszönté a Szlónra: «szállok hozzád».
A Szlón elébb gyanakodva izlelte meg a bort; de az első korty után karikára nyiltak fel a szemei s addig húzott a korsóból, a míg a lélekzete elfogyott; csak akkor vette le a szájáról s nagyot fujt utána.
– Hüjh! Ez az a másvilági ital! Egyszer hozott belőle az apám egy korsóval; de nekem csak egy kupiczával adott belőle.
Megbánta aztán a herczeg nagyon, hogy úgy eldicsérte a badnyák borát; mert a főrendei neki estek, kiragadták a kezéből a korsót; mindenik meg akart felőle győződni, hogy igazán paradicsomi bor-e az? A Szlón a fejükhöz dobált mérgében mindent, a mi a keze ügyébe akadt, tálat, kupát, utoljára a papucsait is: felugrani még is rest volt; a sorba kóstolás után a körömpróbáig üresen került vissza hozzá az amphora.
Sírt mérgében a nagy elefántgyerek.
– No ne sírj czimbora, vigasztalá őt Solom. A hol ez volt, ott több is van. Oda vezetlek a pinczéjéhez.
– De köszönöm! Én szent Péterhez nem megyek. Én az égbe nem repülök. Nem arra való a testem.
– Hiszen nem az égbe vezetlek én, hanem a warángok pinczéjéhez, a melynek én tudom a rejtekútját. Ott van sok bor. Még ennél jobb is. Annyi bor van ott, hogy tavat csinálhatsz belőle. Keresztül úszhatol rajta; úgy ihatol belőle s ezt mind neked adom; mert rászabadított a szent Péter.
Ezzel a szóval csodát mívelt a badnyák: talpra állította a Szlónt. Felé rohant, szétvetett lábakkal, a hogy a két esztendős gyerek szokott futni, a ki most tanulja a járást s alig várja, hogy megint négykézláb lehessen, s mikor nyakába borult Solomnak, ugyan jól kellett ennek állnia a lábán, hogy le ne rántsa magával a földre, s olyanokat csókolt rajta, mint egy békaugrás czuppanása a pocsolyában.
– Mikor megyünk oda?
– Várj sorára. Tudod, hogy én a badnyák vagyok. Jó izenetet, gazdag áldást kell vinnem minden házhoz. Azért töltesd meg a korsómat a magad borával, hadd vigyem a szomszédba. Ma az én napom van: a «badnyi vecser», holnap lesz a «Boxiohu» napja (karácsony). Holnap délben a warángoknál az a szokás, hogy minden ember a házában marad; csillagfeljövetelig ki nem mozdul. Ez alatt én a junákjaidat elvezetem a pinczéig.
– De én is veletek megyek. Van nekem két öszvérem, a ki elbir. Meginnák a gödények a legjobb bort.
– Van ott elég. Csak ti legyetek hozzá elegen.
– Ha kell, kétszáz legény is akad.
(Kétszáz legény! Ez egy kissé sok, gondolá magában Solom. Mégis sokan maradtak itthon.)
– Holnap mind legyenek készen. Most vezettess a süvedhez.
– Jaj, kedves badnyákom. Azt ne kivánd látni. A Verblud nem olyan jó gyerek, mint én. Az nem ismer semmi badnyákot; mert az a fekete hegyek knéze. Az nem iszsza meg a borodat, mert ha bort iszik, még jobban ordít a sebes lába miatt. Ahhoz ne menj. Mert az, ha idegent kap, lavágja a fejét.
– Még is oda megyek; mert az ő számára is hoztam áldást. Ha szeretsz, jöjj oda velem.
– Én menjek fel a Verbludhoz? Nem tudod, hogy a Verblud a toronyban lakik? Nem hisz senkinek: még az apámnak sem, oda vette be magát a sebesült lábával, a fekete sipkás hivei vannak körülötte; ott tanyáznak a toronyban, a honnan messzire ellátni, hogy nem jön-e valami ellenség. A Verblud nem alszik soha. Engem oda a toronyba fel nem visz egy öszvér.
– Felviszlek én, mondá Solom s letérdelt a knézfi előtt. Két mázsás teher volt a kövér fiu, de olyan könnyen fölemelkedett azzal a badnyák, mikor a nyakába ült, mintha csak magaforma suhancz lett volna.
– Ej ha! Ilyen ló kellene nekem, mint te vagy.
Még azután a korsóját és a kosarát is felvette Solom, s a vállára vett Szlón igazgatása mellett feltalált a tekervényes folyosókon, a szük kőlépcsőkön át a kaputoronyba a Verblud tanyájára.
A toronynak három oszlopon nyugvó boltozatos erkélye egyetlen nagy tornáczot világított be, a miben ötven ember elfért. A tornácz hátterét vastag, egymást támogató gerendák képezték, a melyeken a nehéz, rézzel fedett tetőzet szarufái nyugodtak. Egy ilyen gerendák és szelemenfák által képezett zugban volt felütve a Verblud tanyája. Medvebőr fekhely, koczkás, talitarka gyapjuszőnyegek, a mik a szarufákról lecsüggtek s a fekhely előtt kárpitot képeztek, hátul pedig a vaczok superlátján drága fegyverek csoportja, egy nagy kerek ezüst paizs körül s azon keresztül fektetve.
A többi gerendazugokban a knéz fegyvertársainak a sátorai voltak felütve; lótakaró, nyeregszerszám, puzdra, paizs diszítéssel. Tizenketten voltak mellette, félnaponkint felváltva.
Mikor a badnyák felérkezett a toronyba a Verblud tanyájára, ennek a junákjai épen nagy játékban voltak. A hosszú toronyerkély igen alkalmas volt tekepályának.
A tekebábok is, meg a golyó is emberkoponyákból teltek ki. Derék játék volt! Az elgurított koponya hányat üt ki a társai közül?
(Ezt a mulatságot még a napoleoni háboruk alatt is lehetett látni ezen a vidéken.)
Mikor a Szlónt meglátták a vitézek, abba hagyták a mulatságot. Solom letette a válláról a knézfit, s attól nagyot rendült a torony padlata. Erre a dobbanásra-e, vagy hogy a megszokott tekegördülés abba maradt, félrehuzta a nehéz gyapjuszőnyeget a fekhelye elől a medvebőrön heverő Verblud s kidugta a nyiláson a fejét.
Vén, ripacsos ábrázat volt, himlőritkította bajuszszal, szakállal, melynek még visszataszítóbb kifejezést adott a kedélyén uralkodó nehéz indulat, a gyanu, irigység, boszuvágy, kegyetlenkedés. Ezeknek mind volt egy-egy ráncza, a miben meghúzta magát s azt még mélyebbre véste. És mindannyit fokozta még a testi kín, a mit az elmérgesedett seb okozott.