A három márványfej: Regény, kritikával elegy

De még emberi maradvány nem vegyült a csonthalom közé.

A harmadik lonka pedig olyan magas volt, hogy oda pusztán kézzel lábbal fel nem lehetett kapaszkodni. Solomnak elébb póczkot kellett összehordani az ott heverő kövekből, hogy elérhesse a szikla párkányát s aztán kezeivel és térdeivel felkapaszkodhassék rajta.

Mikor e harmadik karzatra is felkapott, a bámulat, a megrettenés elzsibbasztá a tagjait.

A lobogó tűz világánál egy messze bemélyedő roppant sziklakatlan tárult föl előtte, mely több száz embert képes volt befogadni.

S ebben az óriások alkovenjében egy egész halom volt emelve csontokból, olyan magas, hogy emberalak a tetejét el nem érte.

És ez a csonthalom már keverve volt emberi maradványokkal.

Mintha valami óriási irtóharcz végjelenete folyt volna le e helyen itt. Szörnyetegek, a mik egymástól vitatják a világ fölötti uralmat, medvék és beszélő állatok, két lábon járók, adtak egymásnak találkozót a sziklák sötét mélységében s marakodtak, míg egy élő maradt közülök, itt összeszorulva egy sziklaüregbe, az elesettek hulláira álltak az utánuk jövők, akként nőtt a halom mindig magasabbra; most azután ott feküsznek együtt, egymással összekeverve. Melyik maradt a győztes? Egyik sem. Kiveszett mind a két faj. Az ősmedve szintúgy, mint a hosszúfejü ember.

Azok a koponyák, melyek a csonthalom közt vannak, mind hosszukások (dolichocephalus); a homoktól a fejboltozatig kétszer olyan nagyok mint onnan az állkapocsig s hegyes kúpban végződnek.

Ilyen hegyes, hosszú koponyákból egyszerre hetet találtak Magyarországon a Tisza medrének szabályozásakor. Egész más emberivadék volt az, mint a mostani; ezek nem mesterségesen, gyerek állapotban hegyesre lapított fejek, hanem valóságos emeletes homloku koponyák, a minők természetjátékul sem jönnek többé a világra.

S a halomra roskadt csonthalmaz között ott lehetett látni a hatalmas kőfejszéket, a szarvasagancsból élesített dárdahegyeket, az obsidián késeket, a mikkel a hosszúfejü ember fát vágott s magát a karmokkal és agyarakkal ellátott fenevadak ellen védelmezte. Némelyik kőfejsze ott hevert a medvekoponya mellett, melyet összezúztak vele.

Solom megdermedve állott meg a lelet előtt.

Kevély, hetvenkedő, elbizott legény volt, de a mikor ez óriás csontokat, e rengeteg koponyákat halomban látta maga előtt, meghült benne a vér. Ha ezek ismét elevenek lennének. Ha most neki is fel kellene állni annak a csonthalomnak a tetejére s folytatni a harczot a minden oldalról rárohanó szörnyetegek ellen. Minő ordítás lehetett az, a mikor azt a csonthalmot építették, minő csattogása a sulyos kőfejszéknek, minő jajkiáltás, emberi, állati üvöltés egybekeveredve.

Zugott a két füle, e pokoli harsogás kavargott az agyában.

Egyszer aztán megszólalt valami hang, attól is megijedt. – Elfeledte, hogy nincs egyedül. – A Darinka énekelt odalenn. – Felébredt, s eszébe jutott az a dal, a mit reggelenkint szokott énekelni, mint a madár az erdőben.

Madárdal a föld alatt! Pacsirtaének a csontok vermében.

Ez a hang visszaidézte Solom lelkét az élő világba.

– Darinka! kiálta a sziklakarzat magasáról alá.

– Hát te hol jársz? kérdezé Darinka.

– A más világban. Jer ide hozzám.

Hanem Darinka kisebb volt, mint ő, nem érte fel a kezeivel az első párkányt sem.

Solom aztán leoldá a dereka körül tekert kötelet s lehajitá neki. Annálfogva aztán felhuzta magához, egyik karzatról a másikra.

Megmutogatta neki a szörnyű leletet.

Darinka még jobban megijedt, mint Solom az első pillanatban.

– Jaj! ha ezek a szörnyek még most is élnek itt a föld alatt s mi rájuk bukkanunk. Ezek minket megesznek.

Solom megnyugtatá a remegőt.

– Ne félj tőlük. Nem maradhatott meg ezeknek az ivadéka sem. El kellett pusztulniok minden ijasfiastól. Látod ezeket a különös csigákat itt a csonthalom körül. Ezek csak a tengerben laknak. Itt valaha a tenger járt, az minden élő állatot kiölt innen, ha még olyan óriás volt is. Mi csak a csontjaikkal fogunk még találkozni idelenn.

«Disputa.»

Kritikus. De már ennek a paleontologiai magyarázatát csakugyan szeretném megszerezni, ha drágán is. A dolichocephalus emberfajt nem akarom kétségbe vonni. Láttam magam is egy példányát doktor Lenhosséknél, a könyvét is olvastam a tudós doktornak, a mit erről megirt, a tizennégy érdemrendet is láttam, a mit ugyanannyi potentáttól kapott a homo dolichocephalus craneologiájáért; hanem azt nem értem, hogy mi módon került ez az ősember az ősmedve és az őshyena társaságába, hogy a csontjaik egy rakáson vannak? Melyik hitta oda a másikat? De végkép nem értem aztán, hogy egy olyan barlangban, a hol a homo és az ursus lakott, mit kerestek a tengeri csigák? hogy kerültek ezek oda?

Szerző. Ha türelemmel tetszett volna lenni, ugyanezzel a kétséggel akasztá meg Darinka Solomot. Ő is épen azt kérdezte a királyfitól, hogy ugyan hát mi módon kerültek így egy rakásra a tengeri és szárazföldi állatok? A mire Solom azt felete, hogy «Kis galambom! Én te neked erre most megfelelni nem tudok, mert inkább hagyom a fejemet kivülről betörni, mint hogy belülről törjem magam. Hanem én azt szoktam, hogy mikor így nem tudok valamit kitalálni nyitott szemmel, hagyom akkorra, a mikor a szemem be lesz hunyva, s álmomban kitalálom szépen. Várd el a holnapot, akkor megmondom, hogy hogyan álmodtam meg?»

– Így felelt Solom a Darinka faggató kérdésére. S miután az özönvíz előtt történt eseményekről még eddigelé egykorú irott adataink nincsenek, ennélfogva mi sem tehetünk egyebet, mint hogy várjuk meg, mint fogja e rejtélyes katastrophát megálmodni a waráng királyfi.

A SOLOM ÁLMA.

A napot (fekete, földalatti napot) betöltötte a nehéz munka. Rést törni az átjáró üreg szájára fektetett nagy sziklaajtón, miután annak a ledöntése nem sikerült.

Időközben a testi táplálékra is kellett gondolni. Solom visszakúszott az elhagyott cseppkőbarlangba. Ezúttal igen érdekes társaságot talált ott egy rakáson. Egy csoport teknőczöt. Azok a Bludár tömpölyeinek állandó lakói, s szeretik a sötétséget. Egy párt lefülelt közülök, a többi elszaladt. Amazokat leadogatta Darinkának, a ki nagyon megörült a drága pecsenyének, odahaza ezt a finom inyenczséget csak az uraság számára volt szabad halászni. A teknősbéka bőjtös eledel: hús, a ki úszik: tehát hal.

Ime két napra el voltak ismét látva. A föld alatt is van éléskamra. Folytatták a munkát fáklyafénynél. A sziklatörésnél jó szolgálatot tettek az őskori kőfejszék, egyet éknek, másikat sulyoknak lehetett használni. Mikor mind a ketten el voltak fáradva, az azt jelentette, hogy éjszaka van. Odafenn az első lonkán a szűrőkő medenczéjéből aláhulló víz egyre pergette a lefolyó perczeket. Megint úgy aludtak, a hogy a mult éjjel; egymás mellére nyugtatva a fejüket. Hanem ezúttal nem volt a Solomnak olyan csendes álma, mint a megelőző éjjel, egyre öklelt és rugdalózott, s olyanokat ütött a Darinka hátára, hogy csakúgy nyekkent bele, a mit ez igen jó néven vett; hisz férj és feleség voltak – törvény szerint s az asszonyt ütlegelni ennél a nemzetnél a házas élet gyönyörűségei közé tartozik. Már az is nagy kegyelem, ha a férj megengedi, hogy a hitves a lábánál összekuporodva alugyék.

Mikor Solom ismét megérezte a reggelt, első dolga volt felszaladni az első lonkára s megtekinteni a szűrőkövet. Az akkor hullatta az utolsó cseppjeit a bele töltött víznek a két koloncz közé.

Most aztán kitalálta Solom, hogy mire való ez a kivájt kő? Ez volt a barlanglakó ősembernek az időszámlálója. Mert annak is szüksége volt arra, hogy a napok betöltét megfigyelje. Ez a szűrőkő az őse a mi chronometereinknek.

Solom elébb megtöltötte a medenczét ismét szinültig vízzel, s a tarka kavicsot egy lyukkal előbbre helyezte, csak azután költé fel alvó társát, gyöngéd tenyércsapásokkal kőkemény tagjaira.

Darinka, a mint az ökleivel kitörülte az álmot a szemeiből s a pattogó tűz világánál meggyőződött róla, hogy ismét a földalatti Isten világában van, rögtön azt kérdezé Solomtól, gyermeki kiváncsisággal, «no hát megálmodtad-e a hosszúfejüek meséjét».

– Meg, szegényt! felelt Solom. Kuporodj ide mellém, mindjárt elmesélem.

– Jaj! csak borzasztó ne legyen.

Solom elkezdé az álom meséjét.

«Hol volt, hol nem volt; mikor még egészen más világ volt, a «Zágon» Isten azon gondolkozott, hogy kit tegyen ennek a világnak az urává? Először megpróbálta a «nagy» medvével, az hatalmas termetű állat, két talpán jár, fára is tud mászni; derekasan ordít; de nincs semmi ész a fejében. Azután megteremtette a «nagy» majmot az «obesiánát», ennek már esze is van, négy keze is van; de ez meg nem tud beszélni, ez nem parancsolhat a többi állatoknak. A Zágon Isten pedig olyan állatot akart teremteni, a melyik ő vele beszélni tud, és ő neki áldozik. De hogyan teremtse ezt meg? A sárkányt megteremti a posvány, a táltost a forgó szél, a vizi hüvelvényt a tenger, a lidérczet a hulló tűz; de ki teremti meg a beszélő embert? A Zágon Isten tehát készített agyagból egy alakot, kezekkel, lábakkal, jól megnyujtott fejjel, s azután segítségül hivta az üstökös csillagot. Ez az Isten lelke. Mikor ez olyan közel jön a földhöz, hogy beleütődik, akkor ez a tüzes lélek egy új teremtésnek ád életet, a milyen még eddig nem lakta a világot. Így teremtette az embert, a hosszufejüt.

– Ezt te mind most álmodtad?

– Nem. Ezt az anyámtól hallottam. A régi papjaink beszélték eképen az ember teremtését. – Ez a faj aztán elszaporodott, sok családot alkotott, de csak akkor vette észre a Zágon Isten, hogy elfelejtett neki olyan körmöket és agyarakat adni, a milyeneket a medvének adott. E miatt nem hogy az új ember lett volna ura a világnak, de ő lett az egész világ üldözöttje, egy állat sem félt tőle; bölény felöklelte, medve megtépte, vadkan megkergette; kénytelen volt az öklei számára fegyvert keresni: a kőből készített fejszét, buzogányt, azután a barlangokban keresett buvóhelyet, menedéket a porontyainak. Ekkor támadt egy hatalmas, nagy király a nemzetségéből, a kinek a neve volt Kaján. Ez föltalálta a nyilazás mesterségét. Hogyan lehet nagy távolból az ellenséget elejteni? gyorslábú vadat futtában megsebesíteni, erősebb állatot gyöngébbnek legyőzni. Ez a nyil, ez a kézíj megtette őt a világ urának. A Kaján nemzetsége diadalmaskodott sűrű harczaiban a medvék és dabózák rusnya fajzatai fölött, s lehuzta azoknak a bőrét, és a saját testét takarta be vele. Ebbeli nagy büszkeségében elhatározta, hogy királya, a nagy Kaján örök emlékére egy halhatatlan művet fog alkotni, a miről azt, míg a világ világ leszörökké megemlegessék: egy óriási barlangot, a mely egyik hegy lábától a másikig tör keresztül. Úgy törték, rakták, tágították, rovátkolták a Bludár mentében, a sziklák kebelében ezt a rengeteg nagy barlangot egy emberöltő időn keresztül. – Azonban ez alatt a hosszúfejüek a hatalmukat, a melylyel őket a Zágon Isten felruházta, gonoszul használták. A nyilaikat nem csak a fenevadak ellen fordították; hanem a saját embertársaik ellen is. – Megölték a maguknál gyöngébbet. És miért ölték meg? Azért, hogy megegyék. Az erősebb ember megölte a gyöngébbet, azért, mert jó izű volt a husa.

– De ezt csak álmodtad már? kérdé összeborzadva Darinka.

– Nem bizony. Ez mind igaz; mert az anyám mondta. A hosszúfejűek emberevők voltak. «Ejnye!» kiálta fel, ezt látva a Zágon Isten, «ezt ugyan megbántam, hogy megteremtettem! Nem kellett volna neki ilyen hosszú fejet csinálni, abban lakik a nagy gonoszság!» S azzal fogta magát, rázudította a tengert a földre. S az özönvízzel elseperte az egész ivadékot. Eddig az igaz történet. Ezt elhiheted. Ezt minden ember tudja, a ki csak valaha pappal beszélt. Most következik az én álomlátásom, a mi az éjjel a szememre szállt. Úgy jött, mintha én volnék a Kaján királynak a legkisebbik fia, tizenegy bátyámnak legifjabbik öcscse. Épen nagy diadalútról kerültünk haza a királyi palota barlangtermébe s tartottunk nagy áldomást a velünk hurczolt foglyok véréből és konczaiból.

– Huh te, hogy tudsz ilyen csunyát álmodni?

– Azt én. Emlékezem rá, hogy én is egy ilyen szép leánynak a fehér…

– Jaj! ne mondd tovább! félek tőle!

– Hiszen most már én nekem is a hátam borsódzik bele, ha visszagondolok rá; de mikor odaát voltam a hosszúfejű világban, csak olyan örömet éreztem én azon, mint mikor az ember egy szép fehér hattyut lelő röptében. Az is de szép állat! Hanem azért jó a husa! Aztán ellenség volt. Selypített. Egy egész nemzetség volt, mely az «r» betüt nem mondta ki, hanem «ly»-et hangoztatott helyette. «Ezért» megérdemelte bizonynyal a kiirtást. Leöltük az utolsó gödölyééig. Aztán megettük őket. Ez nekünk gyönyörűség volt, nekik pedig dicsőség, így a vérük megmaradt embervérnek, a husuk emberhussá vált; nem lett belőle féregabrak. Én voltam a legszebb királyfi, nekem jutott a legszebb csemege.

– S ez azt csemegének mondja.

– De most is számban az ize.

– Ne mondj már több ilyen bolondot! Mi lett azután?

– Hát azután a nagy tüzet égni hagytuk, a nehéz kőtévőt a barlang két nyilása elé támasztottuk s akkor elfeküdtünk a tűz körül a leterített medvebőrökre, az asszonyok a lombból vetett ágyakra és elaludtunk. Nekem úgy tetszett, mintha az egész barlang ingana, rengene alattam, ez is jól esett, azt hittem, ringatnak. Hát egyszer csak nagy földrengető csattanás riasztja fel az egész alvó népet. Az egyik kő-tevő, (az a melyik most is a földön fekszik) magától bedült, s arra mi valamennyien úgy éreztük, mintha a barlang padlata egyszer erre, másszor arra hajlana lefelé úgy, hogy a tűz körül fekvők majd az egyik, majd a mási oldalról gurulnak a parázs közé. Aztán meg egy nagy darab kőszikla zuhan alá a magas padmalyról a máglya közepébe s azzal szétrugja a tüzet, szerte szórva mindnyájunkra a parázshalmot. Erre mindannyian felugráltunk s menekültünk az első lonkára. A barlangban szerteszét repült üszkök egy pillanat alatt meggujtották a sok száraz almot, a medvebőröket, úgy hogy lángba borult minden. Ha az bele talál kapni a felhalmozott száraz fába, a mi hasábokban feküdt toronymagasan a barlang mélyében, mind odaégünk. Éreztem, hogy süti a testemet a láng, a hajam pörkölődött.

– Jaj! fuss hát onnan a tűz közül!

– Hiszen csak álmodtam, te golyhó! Csak az apám, a nagy király nem vesztette el az eszét. Hatalmasan ordítá el magát! «Arrarerrerrirrirorrorurrur!»

– Hajh te! Mit tesz az?

– Ez azt teszi, hogy szaladjon minden ember a tüzet oltani, kobakkal, kecskebőrtömlővel hordjanak vizet a külső tóból.

– Okos ember volt az a te álomapád. Vajjon hogy hivtak téged akkor?

– Volt is akkor nekünk nevünk. Mindenkit annak hivtak, a milyen volt, «pirók», – «pufók», – «orros», – «agyaras», – «pisze», – «suta», – «balog», – «kesely», az asszonyokat «szemők», – «emős», – «üsző», – «boglyos». Neve csak az egy királynak volt «Kaján». Meglehet, hogy azt is a jó tulajdonságaiért kapta.

– No hát eloltottátok-e a nagy tüzet?

– De nagyobb bajunk lett annál. A tóhoz küldött embereink nagy hamar ijedten rohantak vissza, kiabálva: «harraherrehirrihorrohurru!»

– Hát az mit tesz?

– Azt, hogy nyakunkon a medvék, meg a dabózák! Hirtelen helyre akarták állítani a feldült sziklafedőt a barlangnyilás elé! de már nem vala idejük hozzá, mert a sötét folyosóból nyakrafőre tódult elő egymás hátán keresztül kapaszkodva, a sok bozontos fenevad, iszonytató ordítással, a mi még most is a fülembe cseng.

– De hát hogy jöhettek azok ide? Hisz azoknak nincs tutajuk, hogy a Bludáron leereszkedjenek.

– Hát hiszen épen ez volt a Zágon Isten boszuálló csodája. A tenger hajtotta őket ide. A tenger kicsapott a partokon felül, a legmagasabb hegyek tetejéig, s visszafelé hajtotta a Bludár folyót ugyanazon a barlangfolyosón át, a mit az magának a hegy alatt ásott, egész odáig, a hol a tengerbe ömlik, s erre valamennyi barlangi medve, sokatevő, halottásó vadállat, a kiket a visszatóduló víz odujából kizavart, uszott az áradó vízzel együtt, a merre az nyomta fölfelé, az egymásra következő barlangokon keresztül, míg utoljára a szomszédunkban levő cseppkőbarlangig eljutott. Itt világosságot látott maga előtt, mely az égő barlangból terjengett, medvefővel azt gondolta, hogy az ott «napvilág» s mind odarohant, nagy dühvel s elzárta előlünk a menekülést.

– Jaj ti szegények! Mi lesz belőletek?

– Mi felfutottunk az első lonkára s hirtelen kézbekaptuk a tegzeinket, lándzsáinkat s azzal elkezdődött a végső irtóharcz a két fenevad, az ember és a medve között. Alant a lánggal égő barlangban a szőrös vadak sem maradhattak, el kellett nekik foglalniok a felső lonkákat, a meztelen vadaktól. Ebből támadt az ádáz haláltusa, a melynek nem lehetett addig vége, a míg valamennyi ki nem adja a páráját. Eleinte könnyű volt a védelmünk, a dabózákat kivégezni elég volt a nyil is, s a felkapaszkodó medvének a fejét bezuzta a kőfejszénk, mielőtt a körmét, fogát a husunkba vághatta volna. Azonban a barlang torka egyre okádta az utóbb tóduló szörnyetegeket, s azok nem sokára az elesett társaik testhalmazára hágva elérhették az első lonka szélét, úgy hogy nekünk fel kellett menekülnünk a második lonkára. Ott ujra kezdtük a védelmi harczot; de már a nyilaink elfogytak, a lándzsáink kőhegyei beletörtek a medvék agyaraiba, közelről kellett velük harczolnunk, buzogánynyal, kőfejszével, szijon csóvált szegletes kövekkel. Ez alatt meggyulladt maga a barlang hátuljában felrakott magas farakás, s nem sokára tetőtől talpig lobogott, recsegett, mint egy égő torony, magasan bevilágítva a barlang sziklaboltozatának meredező csompóit. A sütögető tűztől még dühösebbekké lettek a mi bősz ellenfeleink, a bundájukat perzselte a rájuk hulló zsarátnok. Nekik is fel kellett jutniok a védelmet kináló sziklagádorba, ha meg nem akartak sülni. Végre kénytelenek voltunk a harmadik, a legmagasabb sziklafokra felmenekülni, a hová csak lábtókon juthattunk. A mint ezeket felvontuk magunk után, a medvék ellen nagyon erős állásunk lett; ők a sziklapárkányt, még ha egymás hátára kapaszkodtak sem érhették el, míg mi őket felülről lezudított kövekkel agyba-főbe verhettük. Az asszonyok hordták a köveket.

– Hát én nem voltam melletted?

– Csak te maradhass! S ne kivánkozzál oda, a hová nem hivtak. Nem sokára megjelent egy harmadik küzdő fél a csatatéren, a ki mind a kettőnknek ellensége, s mind a kettőnknél erősebb.

– Vajjon ki lehet az?

– A tenger. Az alulról felnyomuló özönvíz, mely a barlangi állatokat idáig kergette, még magasabbra áradt; betöltötte a cseppköves üreget s onnan aztán a folyosón keresztül kezdett beömleni a barlangba. Az első dolga az volt, hogy a barlang aljában égő tüzet egyszerre kioltotta. Csak a magas farakás égett még. De mi még akkor sem vettük észre, hogy a tenger jön ellenünk; mert a víz szine úgy el volt lepve állatok hulláival, hogy mi csak azt láttuk, miként emelkedik a barlang feneke, az egymáson heverő vadakkal, tengeri csigákkal, hinárral terítve folyvást magasabbra? Elébb az első lonkát takarja el, majd fölemelkedik a másodiknak a párkányáig. Ekkor már rémülve vettük észre, hogy a bejáróinknak a kapujai egészen elsülyedtek valahová. Egyszer aztán erővel tört keresztül a zuhatag a folyosó nyilásán, harsogva s arra elkezdett az egész hullatömeg sebesen forogni az örvény sodrától, a hogy annak a másik tónak a vizét látjuk orsózni.

– No ugyan nem szerettem volna ott lenni!

– Én sem mennék még egyszer oda. A vízár egyre emelkedett, s a mint a második lonkát is meghaladta, az ott tomboló medvéket is felvette a hátára, azok a vízzel együtt emelkedtek fel egészen mi hozzánk, a míg a párkányunkat elérték. Ekkor aztán elkezdődött a végső haláltusa közöttünk. Ember és fenevad összeszorulva abba a legfelső üregbe, a hol azt a csonthalmot találtuk. Ember és vadállat ordított, üvöltött, egyik sem különben, mint a másik, a kőfejszék csattogtak a kemény koponyákon, az asszonynép sikoltott, a haldoklók hörögtek, a tűztorony recsegett, a tenger csapkodta a sziklákat, s a sziklák rázkódtak. Fogyott az élet. Egyre magasabbra nőtt a hullahalom; egyre feljebb hágott a vízár, már csak az a halom állott ki belőle, megvetve a hosszúfejűek és a medvék testeiből. Annak a tetején harczolt még egymással a két fajzat maradványa. Ott láttam magam körül eldülni a tizenegy bátyámat, kőkéseiket a megölt ellenség szivébe merítve, ki őket is megölte. Ott roskadt össze előttem a Kaján király maga, iszonyún szétmarczangolt testtel, de még egyszer fölemelkedett fektéből, hogy a kőfejszével még egyet üssön a leterített ellenfél fejére. Azután egyedül maradtam. Minden halott volt már körülöttem. A tenger a lábamat locsolta, a mint nemzetségem hulladombján álltam. Az égő farakásnak csak a hegye lobogott még a körben forgó víztükör felett. «Hát én velem senki sem jön megküzdeni? Hát én mire maradtam itt egyedül?» Erre a felkiáltásomra egyszerre felbukkan a víz alul egy roppant nagy medve, nem olyan, mint a többi, ez egészen fehér s a feje keskenyebb. Ah, ez az én párom, ez van nekem szánva.

Nem kerestem se fejszét, se dárdát, puszta kézzel, kitárt mellel vártam be, s míg az engem rettentő karjával átölelt, hogy agyonszorítson, én a torkába dugtam az öklömet s megragadtam a nyelvét, hogy kitépjem.

– Jaj, hogy nem lehettem én akkor melletted.

– Hiszen ott voltál. Mikor legjavában folyt a nehéz harczom, te meg belemarkoltál az üstökömbe s addig tépásztál, a míg felébredtem.

– Igen bizony, mert a mit te ki akartál tépni a tövéből, az nem a fehér medvének a nyelve, hanem az én kontyom volt.

Erre aztán mind a ketten nevetésre fakadtak, szép fehér fogsoraikat egymásnak mutogatva.

Erről a fogsorról valami jutott Darinkának az eszébe.

– Te hallod-e? Ha te annak az emberevők királyának a fia vagy, akkor én félek te tőled, hogy egyszer engem meg találsz enni.

– Bizony, mondok, hagyá rá Solom; magam is úgy érzem néha, mikor sokáig nézek rád, hogy szeretnélek megenni, meg is tenném, ha valamit nem fogadtam volna! elkezdeném a szádon. A Darinka össze is szorította az ajkait azonnal.

Kritikus. És e szerint szerencsésen a nyakába varrtuk a jámbor Solom királyfinak az egész paleontologiai megfejtést. Azonkívül gazdagítottuk a világtörténelmet egy præhistoricus katastropha adataival, a nyelvészetet pedig egy özönvíz előtti idiomával, melyben egyedüli magánhangzó az «r» betű.

Szerző. De kérem «h» betü is volt benne. S ki tudja, hova tökéletesítették volna még a nyelvüket, ha az akadémiájukat felállíthatják?

– De már most lássunk a dolgunk után, elég volt a mesemondásból. Hozd a fejszét, én meg a vasrudat.

S hozzá fogtak egyesült erővel a kőlap tovább töréséhez. Délig rést törtek benne, akkorát, hogy át lehetett rajta bujni. Ki mondta meg nekik, hogy dél van? bizonyára a gyomruk; nincs olyan toronyóra, a mely annál pontosabban elverje a déli tizenkettőt.

A mint kipihenték magukat, összeszedték a szerszámaikat, élelmi szereiket, s átkusztak az újon tört résen.

Hosszú, haránt lefelé hanyatló sikátor nyilt meg előttük, mely messze elvezetett zeg-zugos futásban, jobbról is balról is oldalnyilásoktól megszakgatva, melyek a járatlan kutatót könnyen megtéveszthetik. A hajdan járt utat azonban meg lehetett ismerni arról, hogy a falai kormosak voltak, az itt járó-kelők fáklyái füstjétől. Ez jó vezető volt.

A napszámláló követ nem volt szükség magukkal hozniok, mert hiszen a felvilágban levő társaiktól megtudják, ha megint összekerülnek, hogy hány nap mult el földalatt járásuk óta, arra az eszközre majd csak akkor lesz szükségük, ha mindnyájan ide alant lesznek.

A tekervényes sikátor messze elvezette őket a hegyek belsejébe, siket, hangfullasztó oduk tömkelegébe, a hol egészen elvesztették a Bludár földalatti zugásának neszét.

Darinka aggódott, hogy el talál fogyni a szurokfenyő hasábjok, s akkor hogy találnak vissza? Vékonyabb szilánkokra hasogatták azonnal a fáklyáikat. Az élelmi szerük is fogytán volt már, csak a száraz borsó járta.

Egyszer aztán úgy tetszett Solomnak, mintha, a földre fekve, távoli morajt hallana.

– Közeledünk hozzá. Mindjárt megkapjuk a Bludárt, s ott aztán lesz fa is, meg teknőcz is, majd sütkérezünk, vendégeskedünk ott.

A moraj egyre hallhatóbb lett, a folyosó, mely eddig szikkadt volt, elkezdett nyirkossá lenni, a tetejéről lecsüggő cseppkő a fejeiket fenyegette, egy éles szögletű kitérőnél aztán megcsapta a füleiket egyszerre a mennydörgő zuhaj, a mit a Bludár támaszt oda alant.

Milyen örömrivallással üdvözölték a keresett jó ismerőst! Futottak feléje, hogy minél elébb meglássák. S hogy megijedtek tőle, a mikor meglátták.

Nem egy barlang; egy egész földalatti tájkép tárult fel előttük, szétnyilt sziklafalak, egymásba illő csompókkal és vápákkal, bérczszigetek, félredült tornyok, s azok között a zuhogva, harsogva vágtató szilaj folyam.

Mindjárt a völgy elején volt egy kerek tómedencze, miként az első barlangban; csakhogy ez nem képezett körülforgó örvényt, közepén bemélyedő orsója köldökével, hanem inkább magasra felbugygyanó dombot. Egy hegy, egy gúla – vízből. A mint a felülről nyomott folyam sziklabörtönéből egyszerre kitör elemi erőszakkal, s két ölnyi magasra túlemelkedve a medrén, a tó közepéből szétküldött hullámgyűrűit egymásután paskolja a part szikláihoz, alámosva azokat egyre mélyebben s azután egy keskeny teknőbe szorulva, a kilőtt nyíl sebességével vágtat odább, iszonyú zuhajjal omolva alá fenekét látni nem engedő mélységbe.

– Te, galambom! mondá Darinka, a mint a bámulattól magához tudott térni, ezen a folyón emberek át nem kelhettek soha.

– Rajta nem, de alatta talán? Szálljunk csak le a mélységbe.

Az őslakók gondoskodtak lépcsőkről, egymásra hengerített sziklák: nem lépegetni, de fölkapaszkodni valók, egész addig a völgyfenékig vezettek alá, a melyet a magasból alárohanó folyam tajtékká tört habjaival elborít.

És Solomnak jó sejteme volt. A százlábnyi magasból alárohanó folyam, a kirugó sziklapárkányról ívtöredékben omlott alá, messze elválva a meredek sziklafaltól. Ámde az egész völgyfenéket alatta sűrű köd takarta a porrátört víztől.

Ki mer e félelmes ködbe leszállni, hogy az átjárót keresse? Nem fölötte, hanem alatta a haragos folyamnak; fittyet hányva az ő egész felséges haragjának!

– Gyujtsunk most két fáklyát, mondá Solom. Te az egyikkel maradj itt a parton, én a másikkal leszállok a ködbe s keresem gázlót.

S azzal fogta az egyik fáklyát s neki ment a láthatatlannak.

A fáklya perczegett a ködtől, a mint leszállt bele, de nem aludt el. Csak annyit látott mellette, a mennyit egy lépéssel átgyőzhet: egy-egy fekete követ, mely a vízből kiáll; hanem azt megtalálta minden lépésnyire: rakott ösvény volt itt «Themzetunnel». Egyszer csak azt vette észre, hogy a köd elhagyja s a tulsó part sziklái merednek fel előtte. Átjött a vízesés boltozata alatt.

Most aztán inte a fáklyával Darinkának, hogy ő is jöjjön utána.

A Darinka is megtalálta az utat.

– Jaj te! holyannak láttalak! Szörnyüködék Darinka, a mint Solom felsegíté a sziklapartra. Ha én azt el tudnám úgy mondani! Mikor a fehér ködben, a víz mögött jártál. Mintha valami tündér volnál; mintha fényes holdudvar vett volna körül, s annak a közepett szivárványos volt az arczulatod azután, hogy bementél a vízboltozat alá, s azt a fáklyáddal bevilágítottad. Talán ilyen lehet a templom, a miben az Isten lakik.

– Hát én épen olyannak láttalak téged, mikor te jöttél a vízesés alatt keresztül.

S aztán, hogy mind a ketten olyan tündér formának látták egymást, összeölelkeztek.

– De már most siessünk. A fákat kell megtalálnunk, a miket társaink odafenn a folyón leusztattak. Azoknak valahol fel kellett itt akadniok, fa nem marad a víz alatt.

A Bludár kanyarulata miatt csak a balparti sziklákon lehetett tovább hatolni. A folyam csupa zuhatagokban esett alá.

A völgy aljában aztán a tágas barlang egyszerre két részre vált. A boltozatról egy bástyaszerű oszlop nyult alá a szikla fenekéig, s az a Bludárt két felé osztotta. A bal ágnak jutott a keskenyebb szakadék, a jobb ágban maradt a folyam testesebb része. Ezért a baloldali ösvény kinálkozóbb volt. Azt már meg lehetett győzni könnyű tutajjal is; annak a mentén lehetett gázolva követni a sziklafolyosót.

– Ez nekünk baj! mondá Solom, mert ha idáig jutunk a népeinkkel, azok mind kapni fognak rajta, hogy a könnyebb járatú ösvényen jussanak ki a szabadba. Ez a sekély víz pedig nem oda vezet, a hova én akarok eljutni; ez a remete barlangjának a völgyébe visz. A nagyobbik ága a Bludárnak a Branta folyó, az vezet engem a «tüzes szentek» kolostorához. És én megesküdtem, hogy addig nem nevezem magamat férfinak, se mástól nem hagyom annak neveztetni, a míg a kisebbik anyámat börtönéből ki nem szabadítom. Addig tacskó legyen a nevem! s a férfiu, a kit tusára hivok, az asszony, a kitől csókot kérek, azt felelje: «eredj kölyök! törüld meg az orrod!»

Már erre a fogadásra a Darinkának is át kellett látni, hogy a folyam szélesebb ágának a futását kell nekik megtalálniok. És fát még mindig nem találtak, hogy a fogytán járó szurokfenyő fáklyáikat pótolhassák vele.

Még is csak átgázoltak a sekélyebb ág vizén a szélesebb barlang torkolatába.

Ott aztán a legelső kanyarulatánál a vízmosta üregnek nagy örömmel kiáltának fel egyszerre: «itt a gerendák!»

A barlangüreg e helyütt lapos volt, de széles; az egész üreget azonban úgy eltorlaszolta az egymás hegyére hátára tolt mindenféle fatömeg, hogy azon keresztül hatolni nem lehetett. A felbugyogó hullám egyre hányta ki magából az elnyelt czölöpöket, s a vágtató vízhát hordta őket a többihez. Azok odafent ugyancsak hozzá láttak a takarításhoz.

Megvolt tehát a fődolog, a tüzelőnek és fáklyának való.

– Az sem lett volna baj, ha a fáklyánk elfogy is, biztatá Solom Darinkát, az oldalamra tekert kötél földi gyantába van itatva, ez eltartott volna a visszafelé való útban. Nem indultam vaktában a veszedelemnek. De most lássunk utána, hogy mi tartja itt fenn ezt a sok úszó fát? Mert mi nekünk át kell jutnunk a folyam tulsó partjára megint.

Az pedig ez idő szerint lehetetlenség volt, a gerendatorlasz a barlang padlásáig elzárta az átjárást; a folyam alatta zúgott el, s ha egy gerendát elvettek a torlaszból, jött helyette a víztől hajtva kettő.

– Neked innen vissza kell térned a népünkhöz, mondá Solom, hanem elébb szerezzünk ennivalót az utadra.

Volt abban válogatás: csak meg kellett bolygatni a köveket, csoportostól jöttek elő azok a hatalmas dalmátiai rákok, a miknek akkora az ollója, mint egy kis gyerek-kéz. Nagy hamar tüzet raktak egy szikladöbörben s belehányták a rákokat, azok szép pirosra sülve jöttek ki a tüzkeresztségből; egy pár napra ismét el volt látva a herczegi pár istenadta apanagezsal.

– Te most végy magadhoz négy szál fáklyát, annyi eltart a Bludár szádáig; utasítá Solom a Darinkát; kapaszkodjál át a kötélen, s mondd meg a népeinknek, hogy jöhetnek utánunk bátran: itt elférnek valamennyien; de ugyan siessenek ide hozzám; mert az a sok gerenda, deszka, czölöp, a mit a Bludárba hánytak, itt ennél a szűk torkolatnál mind egymásra torlik, s ha itt elzárja, akkor úgy járunk, mint a hosszúfejüek jártak, hogy a Bludár megtölt lassankint minden üreget, s itt fulladunk benne. Hát csak siess.

A Darinka elbúcsúzott a királyfitól s neki indult magában megtenni a nehéz földalatti utat visszafelé.

Most aztán Solom egészen magára maradt.

A mint elgondolkozott az állapotján, rájött lassankint, hogy nemcsak az a veszedelem fog abból származni, ha itt a mosszori telepekből leúszó fák elzárják a víz lefolyását, hogy a felső barlangok megtelnek vízzel; hanem még az is, hogy a főágból elszorított víztömeg egyszerre mind a mellékágba fog tódulni; s akkor az a kis vidám patak, a mi a cadmæi sziklák völgyében végig csergedez, egyszerre hegyi zuhataggá alakul át, s az ő prófétáját ott remetebarlangostól együtt a tengerbe sepri.

Ezt a veszedelmet el kell fordítani.

Hozzáfogott a lehetetlen munkához: széjjelszedni az összetorlódott gerendahalmazt; szálankint, darabonkint kihurczolni a partra és rendes határba rakolni.

Sikertelen munka volt. Ha egy gerendát kiszabadított, a hullám hozott helyette kettőt. Azok odafenn egyre dolgoznak. Azok sokan vannak, ő meg egyedül. Még sem hagyta abba a munkát.

Arra is gondolt már, hogy felgyujtsa az egész fahalmazt. De akkor meg nem lesz később a tutajépítéshez való anyag, a minek szintén eljön a sora.

Mást gondolt ki.

Hadd nőjön felül a torlasz; ha alul, a vízszin alatt lehet a folyamnak utat szabadítani, akkor az áradás veszélye megszünik, hisz a víz magától felemeli majd az egész fatömeget, ha még olyan nagy is.

De miért nem emeli hát fel?

Valami akadálynak kell lenni a folyam medrében alant.

Gyakorlott buvár volt, annak nevelték; nem irtózott leszállni a víz alá; pedig tudta jól, hogy a víz fölött úszó gerendatömeg magához rántja az emberi testet, úgy, hogy odatapad hozzá s nem tud tovább úszni. Ez ellen biztosította a magával vitt vasrúd és a fejsze. Ezek lehuzzák a víz fenekére. Úszni nem lehet, járni kell a víz alatt.

Csak tapogatózva haladhatott. Sok időt nem tölthetett oda alant, mert lélekzetet venni vissza kellett térnie, s azt csak kerülővel tehette, feje fölött összezárultak a gerendák.

Ezen kellett legelőször is segítenie. Kitalálta a módját. Tüzet rakott a víz hátán uszó fahasábokon, a víz alatt azután megtalálta azt a rést, a hol a világosság az egymáshoz záródó gerendák hézagai között átszürődött. Az épen elég volt, hogy a fejét átdugja rajta, mikor lélekzetet szivni felbukik a víz szine fölé. Így aztán meg lehetett élni.

Lábai alatt kavicstalajt érzett, ezt a folyam hordta ide. Bizonyos, hogy az egész medrét azzal töltötte meg. Talán ebben akadnak fenn a gerendák. De ki állította azokat hegyükre?

Tovább tapogatózott a sötétben. A felső tűzvilág nem kisérte messzire.

Végre rátalált egy egyenesen álló czölöpre, mely egész a kavicstalajba volt elsülyedve. Ez tartja fel a torlaszt; legalább egy részben. Itt felemelkedhetett koronkint a víz fölé, ha lélekzete elfogyott: a czölöp rést hagyott. A mint újra leszállt a vízfenékre, a fejszéjét két kézre fogta s hozzásujtott a czölöphöz. Ki akarta azt vágni.

Mekkorát ijedt! Ütésére egy futó pillanatig világosság támadt a víz alatt. Mi volt ez? A fejsze nyele keményen megrugta a tenyerét, mintha kőbe vágott volna vele. Ismételte a csapást. A villanó fény ujra felszikrázott. A tűzkő és az aczél a víz alatt is szikrát ád. De hát tűzkőből van az a czölöp? Fának látszik és mégis kova. Az ujabb ütések ismételték a pillanatra világító szikrát, s annál kivehette, hogy két ölnyire e czölöptől egy másik mered föl a vízfenékből és azontúl ismét egy harmadik. Ezek itt hidlábak voltak!

A történet előtti korszak melyik évezredébe verhették azokat itt le emberi lények, kiknek minden eszközük az élesre köszörült kő volt? Az égerfaczölöp azóta maga is kővé vált a kövek világában.

Most már sietett kikapaszkodni a gerendák közül.

Úgy örült a fölfedezésnek, mintha egy csatát nyert volna meg.

Most már semmi kétsége sem lehetett, hogy a földalatti tömkelegnek biztos kijárása van.

A kik ide ezeket a czölöpöket leverték, azért hidalták ezzel át a földalatti folyamot, hogy a tulsó partjára átjárhassanak.

Óriások munkája volt ez!

Most már nem törte a fejét azon, hogy az uszó fatömeget feltartóztató akadályt elhárítsa. Hiszen ezeken a kővé vált duczokon keresztül hidat lehet majd építeni.

Hanem a fatömeg lassankint úgy elzárta az alacsony padmalyú ponort,1) hogy a Bludár szélesebb ága túláradt a partján s átömlött a keskenyebb ágába. Valószinű, hogy azért a fatorlasz alatt is elég víztömeg hatolhatott keresztűl, mert a barlang még sem telt meg magasabban vízzel, mint a hol a folyam ketté szakadása kezdődött.

Solom most már az időszámítással sehogy sem volt. A mióta a Darinkát elküdte, semmi rend sem volt az életben. Nehéz, fárasztó munka után elnyomta akaratlanul az álom. Az is rövid volt. A mint fölébredt, ismét a munkához látott. Hány nap, hány éjszaka mulhatott el azóta odafenn? Visszatalált-e Darinka? Jönnek-e utána hivei? Hátha azóta megrohanták a Bogumilok a várat, s leölték valamennyit?

Egyszer aztán következett valami hosszú idő, (nap volt-e vagy éjszaka? azt nem tudta) a mi alatt nem hozott a Bludár több deszkaszálat a hátán. Azért tetszett olyan hosszúnak ez az idő, mert az álom kerülte a szemeit. Annál jobban elővette a lelkét a kétség.

Vajjon kiszabadul-e innen valaha?

Elgondolta, hogy azok a nagy bérczek, a miken máskor vadakat kergetett, most mind a feje fölött feküsznek. Elővették az egyedüllét rémségei. A míg a Darinka itt volt, addig nem érezte ezt a szorongatást.

Dolgozni sem volt már kedve. Meghúzta magát egy oduban, s mereven bámult a sziklára, melyet a pislogó parázs megvilágított.

És egyszer aztán észrevette, hogy nincsen egyedül.

Az örök sötétségnek lakosai vannak!

Két vékony cseppkő csapja nyult alá egy kirugó szikláról, a két csap között egy pók fonta a hálóját. Egy fehér pók. Mit keres ez itten? És nem sokára jött egy fehér legyecske, beleakadt a hálójába, a pók elfogta, megkötözte, odujába vitte.

Hát még itten is van élet?

Ez a kis parányi állatkája a mélységes éjszakának visszaadta lelkének érczét. Hisz itten is Isten világa van!

Bódultan és gyermeteg észszel így okoskodá ki: hogy ha az Isten itt a mélység fenekén egy pókot és egy legyet teremtett, akkor Istennek itten kellett járni, s a hol Isten járt, ott embernek is el kell igazodni az ő nyomdokain. Kedve támadt az élethez megint. Lement a vízhez, keresgélni valami rákot, vagy teknőczöt.

És aztán kapott a vízben valamit, a minek jobban megörült. Egyet a hosszúfejű koponyák közül.

Először csak egyet, azután több is jött; a Bludár sodorta, hempergette őket alá.

Ezek a koponyák izenetet hoznak! Azt a hirt hozzák, hogy a hivek lejöttek már a barlangba, a csonthalmokat takarítják el arról a helyről, a hol pihenőt kell tartaniok.

No hát ezek a koponyák még tovább is fogják vinni az izenetet. Majd meglátja azokat a remete oduból az ott merengő próféta a patak megáradt vizében végig hömpölyögni, s arról megtudja, hogy az a varázs-kabala, a mit maga elé a homokba rajzolt, minden számában pontosan teljesül. Csak az utolsó van még hátra. Az lesz a legnehezebb, de az lesz aztán «minden a mindenekben».

Solom a feje fölött egy csillagot látott megjelenni és egy pacsirta énekét hallotta.

Csillag és pacsirta! Ezer ölnyi mélységben a sziklák alatt!

Pedig az volt. Darinka jött vissza. Az ő fáklyája volt a csillag. Az ő dala a pacsirtaének.

A FÖLDFELETTI SÖTÉTSÉG.

Solom királyfit és a népét most már ne féltse senki. Ők jó helyen vannak. El is férnek benne, meg is töltik azt. Senki ott meg nem támadhatja őket. Éhséget nem szenvednek; a Bludár ellátja őket bőven. Van tüzelő fájuk elég. S az is bizonyos, hogy a bujdosó folyam mentén megtalálják majd a kivezető utat; gyakorlott bányásznép az egész: teljes életét abban töltötte, hogy a sziklán keresztül törje az utat. Ezt sem mélység, sem magasság fel nem tartóztatja. Emberész és embererő az időtlen időkben is tudott itt alkotni, hát most, hogy ne tudna, mikor már vas van a kézben? Talán sokáig fog tartani a kemény munka, de véget ér napjára.

Az a nap, a husvét ünnepét megelőző péntek: a «nagypéntek!»

Ha hamarább kitörhetnek is a napvilágra, ezt a napot rejtekükben kell bevárniok; mert a próféta így parancsolta.

Az a próféta pedig ott ül a tenger partján és rajzolgatja a tengerfövénybe az apály idején a bűvös vonalakat, a mik a jövendőt jósolják; a visszatérő dagály szépen betakarja azokat megint.

A mint a patak egy ős emberfőt, egy ős medvekoponyát hemperget alá, azt kiveszi a vízből és gulát rak belőle. Ki tudja, minő babonára való az?

Itt nem látogatja meg senki, börtöne ez a völgy. Az ösvény egyik végét a tenger zárja be, másik végét a kolostor fala. Onnan sem jön senki hozzá. Nem futhat el innen. A warángok útján a meredek sziklára felkuszhatna, ha volnának sziklamászó czövekei, mint azoknak: de azzal is mit nyerne? A waráng nép Onufriosz főpap hive, azok elfognák s visszavinnék a zárdába.

Élelméről sem gondoskodik senki. A tenger ád neki kagylót, balánt, tengeri pókot; a föld ád hozzá gombát, mi kell egyéb egy remetének?

Egy napja van, a melyről bizonyos, a klastromi regula szerint.

Nagypénteken érte fognak jönni és elviszik.

A passió-játékban ő fogja képviselni az ördögöt. A világot elcsábító ördögöt.

Odáig készülhet a szerepére.

Ez a szerep abból áll, hogy az ördög vitatkozik az angyallal. Végül aztán az ördög természetesen legyőzetik és kegyetlenűl megkorbácsoltatik.

De hát ha egyszer ő talál győzni?

Ha azok odalenn a föld alatt «láttak», annál nagyobb sötétségben maradtak mind azok, a kik őket keresték idefenn.

Dávid király kereste a fiát; a hadnagyok a vele együtt eltünt fiaikat. Twartimir és Tirimir pedig keresték az elveszett asszonyokat, lányokat, gyermekeket, a kiknek a holttestei nem voltak a várromok között.

A warángok annyit kiokoskodtak, hogy a karácsonéji nagy mészárlás az ő suhanczaiknak a munkája volt. Megrabolt borospinczéjük erről felvilágosította őket. A mosszori vár égését láthatták saját városuk falairól. Azt is megtudhatták, hogy a rablókalandról visszatérő knéz a várát nem birta első rohamra visszafoglalni. A fellázadt rabszolgahadat waráng legények vezették az ostrom visszaverésénél. És azután a bogumilok ott leskődtek az erdőben egész gyertyaszentelőig; csak akkor birtak a váruk kapuján betörni, egy nagy zivatar alatt. Hogy pedig azután mi történt? arról nem szivárgott ki a warángok közé semmi hir. Emberi ész szerint azt hitték, hogy a fölülkerekedett bogumilok leöltek mindenkit, a kit a várfalon belül odaszorítottak.

A knéz és fia ellenben azt hitték, hogy a gyilkos ellenség, az ő pereputyjukkal együtt valahol a bányaaltárnákon keresztül szökött meg az ő boszujok elől. Hogy az asszonyok, leányok kellettek neki, az talált magyarázatot; de minek vitték magukkal még a gyermekeket is? Rendes észjárás szerint nem lehetett egyebet gondolni, mint hogy a lázadó rabszolgák és waráng vezetőik, a várból elosonva, a warángok kerületébe menekültek s most ott tartózkodnak.

E tévfelfogás miatt mind a két fél kölcsönösen el volt egymás ellen keseredve.

S az ingerültség nyilatkozatai abból álltak, hogy egy-egy csapat harczos majd az egyik, majd a másik félről át-átcsapott a szomszédja területére; a mi tanyát útban kapott, azt felgyujtotta, a ki élő embert utólért, azt levágta, csordát, nyájat erővel elhajtott. Az egyik nap az egyik tette, a másik nap a másik. Ezt nevezték abban az időben diplomatiai értekezésnek. Követeket küldözni egymáshoz nem volt tanácsos, mert azokat mind a két fél karóba huzatta. (Ezt még a római követtel is megtették.)

A nagy bőjt kezdetén volt a «jurjendán» ünnep. Ez akkor az egész keresztyénségre nézve a Balkán félszigeten az általános béke napja volt. Senkinek fegyvert nem volt szabad e napon kezébe venni; minden férfi zöld ágat hordott a kezében s ha a halálos ellenségével találkozott is össze, a zöld ág földig hajtásával üdvözölte.

A jurjendán ünnepén minden ember megfürdött a császárkutban. Ez volt a neve egy meleg forrásnak, mely a rómaiak által «Citorea»-völgynek nevezett hegykatlanból buzgott elő, körülbelől azon a helyen, a hol Medea Absyrthot darabokra vagdalta. Egy vén Druida volt a meleg forrás őre; a ki annyira vitte az állatszelidítést, hogy a kigyók barlangjukból odacsusztak hozzá, mikor ebédelt, s résztvettek a lakomájában, s a sirályok körülülték és a tenyeréből ettek.

A császárkutnál összetalálkozott a jurjendán ünnepén a két népatya. Dávid király és Tvartimir, az archizsupán. A békefa, az olajág volt mindkettő kezében.

– Mért pusztítják a te vitézeid az én országomat? kérdezé Tvartimir.

– De miért dúlnak a te junákjaid az én tanyámon? mondá Dávid.

– Felelj elébb te az én kérdésemre.

– Azért, hogy mért nem küldöd nekem haza az én fiamnak, Solomnak a fejét, a mit te levágtál? meg a többi hadnagyok fiainak a fejeit, a kik a kezedben maradtak? Tudod, hogy a warángok nem türik azt, hogy a nemzetségükből valakinek a feje csufságra idegen házban legyen mutogatva.

– Hiszen bár küldhetném meg neked a fiad fejét, meg a többi kamaszokét, a kik a váram felgyujtották, a népemet részeg álmában leölték! Bizony mondom arany kosárban küldeném haza! De nem hogy én tartogatnám az ő fejeiket dugaszban, de ők vitték el az én váramból valamennyi asszonyát, leányát, gyermekét az én népemnek. Hová dugtad el őket? Add elő!

– Bizony esküszöm neked az új Istenre, meg a régi istenekre, hogy én hozzám, vagy az én országom tájékára nem hoztak egy porontyot sem a te ivadékodból. Asszonyra meg épen nincs szükségem; magamnak is több van, mint kellene. Bizonyozott Dávid király.

– Akkor én viszont esküszöm neked a még ezután következendő istenekre valamennyire, hogy én nem tudom, a te fiad, meg az ő társai hová lettek? merre vesztek? mert én még a lábuknak a nyomát sem tudom megtalálni sem a földön, sem a föld alatt. Ezt meg a mosszor knéz állítá.

Mivelhogy pedig mind a ketten megfürödtek már a császárkutban, annálfogva hitelt kellett adniok egymás szavának, mert ha a fürdő előtt mondtak volna hamis esküt, azt a víz lemosta volna róluk, de a fürdő után hivatkozni hamis hittel az istenekre annyi volna, mint inzsábákat és petécseket szerezni a testére. A két fejedelem kezet szorított s megigérte, hogy majd a páska ünnep után folytatni fogják az ellenségeskedést.

A «DAIMONOMACHE.»

Még most is divik Dalmatia hegyvidéki kisebb városaiban az az ős keresztyén világból fenmaradt szokás, hogy nagypénteken, a midőn a Krisztus koporsója egyházi pompával felállíttatik a templomban, az összegyűlt nép előtt az angyal és az ördög egymással szóharczot vívnak. Hétszáz év előtt ez a játék valódi magasztos ünnepély volt.

Az angyal hivatalát rendesen valamely kiváló főpap viselé. Ez igen háládatos feladat. Az ő segítségére vannak az ó- és új-szövetség könyve, a szentek minden iratai, a martyrok példái, az apostolok élete, a messiás szavai és a patriarchák bölcsesége, a Sion hegyén kiadott Isten-törvények táblái, Mózes vesszője és Áron ékesszólása, Dávid hárfája és Salamon példabeszédei, ő mellette állnak táborkarok gyanánt egyfelől az egyházi rendek, a szerzetesek képviselői, a kik messzeföldről ide vándoroltak; a zarándokok, a kik a szent sírtól tértek vissza, a jeruzsálemi port még le sem verték saruikról; – másfelől a szent szűzek, az apáczák magasztos zsolozsmáikkal bele vágnak a vitába, mikor az ördög nagyon fennen kezd dicsekedni s elnyomják vele istentelen beszédét. – Hanem a szegény ördögnek annál keservesebb a szerepe. Neki nem segít senki, minden ember eltagadja a vele való ismeretséget. Egyedül áll a szinpadon, mindenkitől eltaszítva, kiakolbolítva, előre elitélve. Gúny, szidalom, csufolódás kiséri minden mondását. A merre csak tekint, mindenütt kinyujtott kezeket lát, a melyek átokkal tetézik.

Tudja jól, hogy neki meg «kell» buknia.

Erre a szerepre mindig azt szokták kiválasztani a «testvérek» közül, a ki abban az évben legnagyobb vétket követett el, vagy a szent fogadalom, vagy az egyházi fegyelem ellen.

De legalább szabad neki egy óra hosszatt perelni a lelki fejedelmével s ez is gyönyörűség az ördögnek.

Ki lett volna ez ördög szerepére méltóbb, mint Frater Aktæon? A kevély patricius fiu, a raguzai poéták vezére, a ki istentelen szerelmi költeményeivel minden fiatal léleknek csengetyüt adott a pokolkapujához. Ezek a pengő rímek, ezek a sapphicusok valóban az ördög cziterái!

Ő neki kellett a nagypénteki délestén megaláztatni, például szolgálni az egész gyülekezet előtt.

Az egész gyülekezet csupa nőkből áll. A megcsontosodott és a már egészen kővé vált apáczák, azután az olyanok, a kik még érzékenyek, de leginkább a fiatal növendékek, ezek azok, a kiknek a megrémítésére szolgál az ördögnek ily módon való megidéztetése, kivallatása, elitéltetése és megfenyíttetése.

Fenn a templomban az üdvözítő koporsója van felállítva, rózsalugasok közé, melyeknek illatos árnyában fiatal zárdahölgyek képviselik a virrasztó angyalokat.

Az egyik angyal szent Kekharizméne.

Őt is felhozták börtönéből, hogy legyen jelen bűnös kedvesének megszégyenítésén. Ez volt a penitencziának a legmagasabb foka.

Csak az őrjöngők maradtak lenn a katakomba zárkáiban.

Az ördög bukása különben is mindig bizonyos, de különösen az, midőn az angyal szószólója oly hatalmas szónok és mély tudományú bölcs, mint Onufriosz archimandrita, ki a dæmonnal való vitákban annyi győzelmet szerze már; pedig néha napján kevély ellenfelei voltak.

A theatrum a templomajtó bejárata alatt van felállítva, mivelhogy az ördögnek a templomba bejönni nem szabad. Csak onnan kívülről feleselhet, míg ellenfele a templom hajójában foglal biztos állást egy emelvényen.

A mellékoltár fülkéje előtt van felállítva a mennyezetes trón, melyen az igazságosztó nemtőt jelképező fejedelemasszony ül, kezében pálmaággal, melyet a nagy vita végén a győztesnek fog jutalmul átadatni, s az elbukottat elítéli.

A mai ünnepélyen Mater Lubomira négy ágú koronát visel a fején, mely ragyog a karbunkulusoktól, s e korona alul hosszú kék selyem palást omlik alá, ezüst csillagokkal átszőve, mely betakarja egész termetét, alig engedve láttatni a bő dalmatikát, melynek fekete bársony éjéből arany lángok világítanak elő. Minervai arcza oly hideg és mozdulatlan, mint egy szoboré. Erről nem olvasni le kegyelmet.

A felavatott apáczák a két oldalt szemközt fordított padsorokat foglalják el. Olyan egyforma helyzetben ülnek ott, arczaik egész szemöldig és ajkig eltakarva, kezeik bő kantus ujjaikba eldugva, mintha élők sem volnának.

A fiatal szüzek a márványon térdelnek összetett kezeiket ajkaikig emelve.

Csengetyűhang e napon nem szólal meg, hármas kalapácsütés jelenti, hogy a főpap megérkezett.

De előtte is zárva van erős vasrostélylyal a templom hajója s annak az ajtójánál áll őrt a legidősebb apácza: «Mater Fulgentia», kezében csomó kulcscsal. Azt kérdi tőle: «Ki vagy?»

– Az angyalok küldötte, felel a szent ember.

Erre a főapácza kinyitja előtte az ajtót s bebocsátja a férfialakot a nők szentélyébe.

Onufriosz ugyanazt a fénytelen fekete bő talárt viselte, a mivel nagypénteken, a legfőbb paptól kezdve mindenki a világ gyászát jelképezi, fején az a gömbölyű magas nemez süveg, melyről hosszú fekete fátyol leng alá. Csak szép ezüst haja s leomló selyemszakálla ad fényt megjelenésének. Három ujjával áldást osztva halad végig a padsorok utczáján, azután leborúl arczra az idvezítő koporsója előtt, s úgy marad ott, homlokát a márvány lépcsőfokra fektetve, a míg a szent nők gyülekezete egy siralommal teljes «lamentácziót» végig énekel.

Akkor aztán feláll a lépcső magaslatára s csengő, érczteljes hangon kiáltja felhivását.

– Beliál fia, jelenj meg parancsolatjára a te Uradnak!

E szóra a templom belső ajtaját takaró fekete kárpit lehull, s a czinterem közepén ott áll az ördög.

Nem a csuhás remete, nem Frater Aktæon alakjában, hanem a hogy igazi ördög korában szokott járni, mint raguzai nobili. Fején tollas zöld kalpag, arany abroncscsal, dolmánya féloldalon piros, a másik fele kék és veres sávolyos, nyakában aranyláncz, derekán aranyöv, abba dugva hosszan lecsüggő háromszinű selyemkendő, az egyik nadrágszára hosszában lefutó fehér kék és veres csíkokkal összeállítva, a másik pedig piros, azonfölül kék abroncscsal, s aztán sárga alapon veres S betükkel, félválláról hegykén odavetett kék selyem köpenyke csügg alá, lábain sárga szattyán-topánkák arany sarkantyúval, balkeze büszkén nyugszik czifra tőre markolatján, jobbjával kalpagját daczosan nyomja még mélyebben a fejébe. És aztán felel merész, éles hangon.

– Megjelentem, de nem parancsolatodra. Mert uramnak el nem ismerlek, hanem, hogy megküzdjek veled!

Onufriosznak egy békeszerző kézmozdulata elcsitítá a felzúgó elszörnyedés hangját, melyet a gyülekezet hallatott e vakmerő szavakra.

A nagy mester biztosan érezte magát az ifjoncz himpellér ellenében.

– Mi a te neved, dæmonok legkevélyebbike, hogy így mersz megszólalni én előttem?

– Az én nevem Asmodái, a szerelemnek dæmona, a szivek édes fájdalmának, az álmok nyugtalanságának, a gyönyörök keserűségének, az örökké égő tűznek dæmona, a ki ura a királyoknak és a szenteknek és mindennek a mi él: voltam vagyok és maradok.

– Hazugság minden szavad! Nemde nem megirta-e a bölcs Lactantius, hogy egész fajzatod, a Beliál ivadék legyőzetett a Jehova parancsára és fogságra vettetett? Rafáel angyal leküzdte Azráelt, az óriások apját. A kinek a föld leányaival való érintkezéséből támadtak az Elihudok és Nephitimek, a hosszúfejű óriások, a kiknek csak egy szemük volt, de disznóagyaruk, emberevők voltak, s a kiknek a koponyáit ma is hányja ki a föld magából. Tán te is azért jösz, hogy ilyen egyszemű, hosszúfejű szörnyetegekkel népesítsd meg a világot? Nem bizonyítja-e szent Chrysostomus, hogy a mely földi leányok a Beliál fiaival szeretkeznek, azoknak mind ormótlan óriás fiaik lesznek?

Szinte lehetett hallani a didergő fogvaczogást, a mit e rémséges fenyegetés előidézett a hallgatóságnál.

Onufriosz folytatta.

– Hát Szemiázázt nem Gábriel angyal kötözte-e meg, s aztán a Dudáel pusztában nem hegyeket rakott-e rá, ő rá és valamennyi testvéreire, s nem ott fognak-e kínlódni hatszáztíz emberöltő időig, a midőn az örök tűzre vettetnek?

– Ez mind úgy lehet, felelt rá Asmodái. A többi dæmonok mind el lehetnek temetve, de én magam élek, mert én vagyok az élet, én a szerelem nemtője. És nálam nélkül nincs élet a földön. Adjatok nekem egy üres planétát, s én azt egy nap alatt megnépesítem. Űzzetek el engem a földről, s lesz belőle kopár, hideg, üres jégtenger, miként a hold. Mikor Jehova a virágokat teremté, én világítottam neki, a szerelem szelleme!

– Ki adta a szádba ezt a vakmerő mondást?

– Mózes, vagy Ben Akiba, a ki a teremtést leirta. A harmadik napon mondá Jehova: «legyenek fák, füvek és virágok, a mik magot teremnek és gyümölcsöt hoznak!» És lettenek. A negyedik nap teremté a napot és a holdat. A szerelem elébb volt, mint a nap! S a nap hiába süt a jéghegyre, ha én ott nem vagyok, nem olvad az meg. Én vagyok a világon a melegség, én vagyok a lélek. És én mindenütt ott vagyok, a hol a teremtés foly. Mert vannak kövek, melyek úgy nőnek mint a virágok. Ezt bizonyítja Plinius. És vannak virágok, a melyek elevent szülnek, és élő állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely-alakban párosulnak, és vannak állatok, melyek fennállva járnak, és vannak, a melyek gunyhókat építenek, és madarak, a melyek beszélnek, és a mélységtől a magosságig mindenütt ott van a lélek, ott vagyok én! Az örökké alkotó szerelem.

– Átok a nevedre! kiáltá közbe haraggal Onufriosz. Nem te voltál-e az a gonosz szellem, a ki Évát elcsábítottad, s az első emberpárt bűnbe ejtetted?

– No! S hát vétettem vele, hogy most a Jehovát egy pár ember helyett száz milliók dicsérik?

– De elveszítők a paradicsomot!

Asmodái gúnyosan mosolygott.

– Csak nem adsz tán hitelt a rabbinusoknak, a kik azt állítják, hogy őseink nem jó házaséletet éltek! mintha Ádám apánk azon szépségek után csábult volna, kiket «Isten leányainak» nevez a talmud? Ne hidd el azt a fescenninát «Lilith»-ről. Bizony mondom, a dæmonok közt nincsen nőnemű.

– Jól mondod. Előbb a nők szivét szállják meg, s azok által rontják meg a férfiakat. Nem te vagy-e a szerzője az első háboruságnak az emberek között, nem a szerelem ördöge veszítette-e el Ábelt Kain által?

– Úgy történt! De Kainnak volt igaza! És Ábel méltó volt a halálra!

Hah! Milyen zúgás támadt e szavakra a gyülekezetben! Még Lubomirának a szemei is megvillantak egy pillanatra. Asmodái észrevette e villámot, s mélyen meghajtá magát.

– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges birónőm. Kérlek hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy Eutichæus, alexandriai patriarka irásaiból, hogy a két e földön született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt «Azma», Kainé «Ovaén». Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az ikerhugát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld. Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is, meg Ovaént is, s mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A mult századokban támadt egy secta Arragóniában, Abeloniták neve alatt. Ezek hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni, hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes hæresis hirdetői ellen adta ki VIII. Leo pápa a «Ne quid nimis» bulláját, s megparancsolá Arragonia királyának, hogy az Abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is történt. Ime tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az itélet, hogy Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, a mit az arragoniai király.

Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja, ez az ördög nagy dialecticus!

– Oh te átkozott sátánfi! kiálta felgerjedve Onufriosz. Még te a szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges nyilaidat! de megállj! én kihuzlak e biztos buvóhelyedből szarvaidnál fogva. Hát nem megirta-e szent Cyprián «De filiis Dei» nagy munkájában, hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik szülött «Seth?» Ennek az utódai népesítették meg a szent Thábor hegyét. A míg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők, vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el a két ivadékot.

– Ismerem e történetet! szólt nevetve Asmódái. Magam is ott voltam. Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth ivadék legényei a bűbájos Kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a Thábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton csábtánczukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek énekeltek és tánczoltak.

– De meg is lakoltak érte, mert a mint visszaakartak térni a Thábor hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel nem juthattak többé.

– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott maradtak, egy családdá lettek a Kain leányokkal, s ebből a keverékből támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két principium: jó és rossz, a hogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.

– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.

– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.

– Én bebizonyítom példákkal.

– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.

– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a Madianita nők által az Izrael fiait bálványimádásra csábítottad?

– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra birtam.

– Te miattad veszté el Sámson két szeme világát.

– De én általam nyert Judith diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.

– Még a szent királyt Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját vontad fejére Bethsabée szerelme által.

– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! hát Salamon bölcsesége ragyogna-e most, ha Bethsabée lángját föl nem gyujtom Dávidnál?

– Az a vér, melyet Herodes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító tánczának ingereért, (a melyhez te fujtad a tilinkót!) Keresztelő szent Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!

– De a ki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a Babyloni szolgaságban az átkozott Hámán boszújától, hát az nem én voltam-e ismét? Ki lehellte Ásvérus király szivébe a szerelmet a szegény rableány Eszter iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e ezt a csodát megtenni, a mit megtettem én magam egyedül, a szerelem nemtője, Asmodái?

Az ifju oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megitélésre találjon.

– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét egymás után? míg a kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, a midőn a kegyes ifju kisérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a füledet s elhurczolt magával a lybiai pusztára, ott belevetett egy száraz kutba, követ hengerített rád, s azt lepecsélte bölcs Salamon pecsétjével. Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor nincs szavad.

Erre a vádra épen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.

– Oh tudós patriarcha. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, a miket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apocryph! Hogy Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet vittem volna neki, ha hozzám fordul.

Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.

Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, a ki ez ünnepélyes helyen ily hangot kiszalaszt a száján?

Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de mindenki csak ijedt arczokat látott maga előtt, senki sem vallott magára lesütött szemével.

Csak a birónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arcza volt lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?