– No hát megállj, Beliál vakarcsa! kiálta nekihevülve Onufriosz; ha te neked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt is, a mitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot, az Izrael prófétáját Arabiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed hitére?
– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át egyszerű pásztorból a világ leghiresebb tudósává, a kinek huszonnégyezer tanítványa volt, s egész könyvtárt irt tele csupa arany mondásokkal. És az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyilt meg; és ennyi világosságnak egy csók volt a szülő anyja; egy csók, melyben a világ minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint harminczháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!
– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét, szólt felmagasodva Onufriosz. Tekints oda, ha dæmoni szemed nem káprázik, ama ravatalra, az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke «harmincz ezüst pénz», ennyit adtak Judásnak egy csókért, melylyel elárulta az Idvezítőjét.
Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.
Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes «Halleluja» zengés, mely a hármas boltozaton keresztűl emelkedék föl, mint egy messze túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajjon a katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?
Asmodái az alleluja hangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet daczosan föltéve viselt eddig, s arczravetve magát, beesett a czinterem ajtajából a templomba.
«Az ördög megtért!» mormogák az apáczák elszörnyedve.
De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter szerepéhez.
– Kelj fel! és takarodjál ki a szentegyházból, dæmon! A te ájtatosságod csufolódás. «Diabolus ægrotans se monachum fecit». (A nyavalygó ördög baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a ludtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.
A dæmon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztberakott karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra térni.
Most már győzedelmeskedő fölénynyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.
– Állj fel és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.
Asmodái hallotta azt már.
Ujabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaoduk mélyéből. Azt hallgatta a földretett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába s felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.
Frater Aktæon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr. – Onufriosz szólt.
– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon hirhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az ünnepnapjait töltenék be, a kik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek találták; csupán azokat verem a fejedhez, a kik népek és országok romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok történetébe tartozókat, nem Helenát a trójai háboru okozóját; nem Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, a mi a keresztyénség megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt. Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a keresztyénség két táborra van oszolva?
– Nem! kiálta Asmodái nagyot dobbantva lábával. Épen úgy nem, mint a hogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s a melynek alapja épen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője voltam megtámadva a cœlibatus törvénye által, a keresztyén világ fele az én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha épen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést és ha te magad is ott lészsz a szavazók között, esküszöm Vénusra, hogy az egyik urna üresen marad.
Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanus zaját szükséges volt a patriarchának mennydörgő szóval túlkiáltani.
– Te átkozott dæmon. Vénusra esküszöl?
– No hát ki ő? Az esthajnal csillag az égen. Ott találod a nevét a kalendáriumban. Zsidók és keresztyének áhitattal várják a feljöttét. A három szent királyokat ő vezette Bethlehembe. A míg az ég áll, mindig legfényesebb csillaga lesz annak a Vénus.
– Szállj le csak onnan az égből! A hol semmi kereseted nincsen. Gyere velem Hispaniába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma is «La Cava»-nak, «gonosznak» neveznek. E bűnös szenvedély juttatá hitetlenek kezére a keresztyén világ legszebb tartományát!
– Nem tartoznám ugyan elvállalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert annak a dæmona nem én vagyok, hanem az öcsém, a puposhátú Belfegór. De hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is. Tehát a szerelemféltes boszúja veszíté el az utolsó góth király kezéről Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót. Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont keresztyénné tette Abdulassint, koronázása napján.
– A miért aztán a szaraczénok megölték Abdulassint koronázása éjszakáján.
– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem egyensúlynak a másik sepernyőbe. Vajjon nem az alig mult időkben történt-e Antiochia megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlen egyet a háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló sereget pusztította-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém Belfegór a segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési boszúból megnyitá éjjel a rábizott várkaput Bohemund vezér előtt, s a mit véghez nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlen egy nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával, vitézi védseregével, felbecsülhetetlen kincseivel, azok közt a Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palæstina védbástyája.
Onufriosz csak mosolygott ez alatt, egyik hüvelykujját a másik körül forgatva. Engedte a dæmonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd torkára lesz az forralva azonnal!
– No ugyan jó helyre léptél most, a szentföldre; ide vártalak, Palæstinába. Itt meg lesz fogva a lábad vas csaptatóban. Hát nem ezekben az években történt-e meg épen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet, melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét elveszté a keresztyén világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme Sybillához, Balduin király hugához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett árulóvá az egész keresztyénség ellen annak egyik legnagyobb hőse Raymond királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához, ezért árasztá el dúló seregekkel újból a szentföldet, míg végre magát Jeruzsálemet is elfoglalta s jaj mi nekünk, háromszoros jaj, hogy most a pogány szaraczénok lovainak patkói tapossák az idvezető sírját. S most újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.
E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülezetben. Az apáczák között voltak tört szivek, kik a szentföldön elveszett mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.
De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.
– Tenmagadat sujtott le a fegyver, a mit ellenem kovácsoltál! kiálta csattanó hangon. Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös, én-e, a ki a lángot gyújtogatom, vagy ti, a kik eloltogatjátok? Ha az én ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja, úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a másikba Sybilla meddő erényét, melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a szerelmesség, vagy a szerelmetlenség?
Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.
– Így okoskodnak a farizeusok, a sophisták! Hiszen a szerelem dühét a te harapásod oltotta Raymond lovagba!
– Ezt tagadom! A nagyravágyás dæmona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm. Előttem a királyok és a lovászlegények egy formák. Én nem védem magam azzal, hogy soha sem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem megszállásától az egyik felistenné emelkedik, a másik félfenevaddá sülyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a szerelemnek ép olyan dicső martyrjai tudtak lenni, mint mások a hitnek. Babylon függő kertei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta szerelmét; Berenice levágott arany haját a csillagzatok közé magasztalák fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története. Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy duló háborunak veti végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy szerelmesét Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött egy földalatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem gyümölcseit, két szép fiut, ott a sötétségben szülte és nevelte fel. Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, a mely ehhez hasonló csodát teremtett valaha!
A szép délczeg ifju most már a lángoló érzelem hagján beszélt, arcza átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni és hallgatni női teremtésnek.
– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! dörmögé halkan Onufriosz.
Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett a vita alatt?
Soror Kekharizméne nem a kedvese arczát nézte, a míg az beszélt, hanem Lubomiráét. Amannak az arczát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.
Mert vannak női arczok, a mik önkénytelen beszélnek, és vannak női szemek, a mik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy átfutó pír az arczon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy elfojtott sohaja a megnyiló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy könytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek, annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a ráfigyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az áldásra, melylyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák börtönében elbocsátá: «adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, mit én most érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szived azzal a kéjadó lánggal, a mi az alatt a míg megemészt, az égfelé ragad!» Vajjon ragadja-e már?
Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.
– Mind azok a példák, a kiket felidéztél, pogányok valának; de mutass fel nekem csak egyetlen egy esetet, hogy igazhivő keresztyének között a testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőitve, halhatatlan emlékekben megörökítve lenne és én akkor megengedem néked, hogy belépj a szentélybe és idebenn védelmezd magadat.
– Tartom a fogadást! mondá Fráter Aktæon, s lekapva fejéről a süvegét, messze elhajítá azt a háta mögé, mint a ki a maga dolga felől egészen bizonyos. «Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos birám! A te kezeidbe teszem le ügyemet. Igen is, van egy kolostor Normandiában, közel Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: «a két szerető klastroma».
– Úgy van! mondá rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.
Erre a helyeslő szóra aztán a délczeg ifju képviselője a szerelem dæmonának, rögtön keresztül hágott az őt körülzáró csontváron, s miután elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a templomba a hová éles fegyvert bevinni nem szabad.
– Halljad meg fejedelemnőm és ti egybegyült hivek a két szerető kolostorának keletkezési történetét. A szép Normandiában, mielőtt az még Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy előkelő frank herczeg, a kinek neve volt seigneur de Banneret. Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások hiresztelték; de valamennyi kincse között leghirhedetteb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arczra, termetre tündérek mintája, a hogy arczképe mutatja; szemekkel, a minők a tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge nő volt, kinek szive nem olyan mint az ércztükör, mely a napsugárt visszaveri és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár volt a szerelem s annak a bolygó napja egy ifju lovag: Balduin troubadour; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem tiltott érzés volt; mert a szemere2) apának gyönyörű leányát egy szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.
Lubomira helyeslően bólintott rá fejével. Hasonló eset volt Boboli lovagé is (Frater Aktæoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).
– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora reggelenkint a virágok nyilására? folytatá beszédét Asmodái; láthattad, hogy a mint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre kipattannak a rózsák és tulipántok, és azután kitárt kehelylyel fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipántok újra összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a tulipántok a hiuság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha fölébresztette.
Lubomira nem tilthatta meg az arczának, hogy egy futó mosolylyal ne üdvözölje az ifju kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.
– Ez történt Genovévával is, folytatá az ifju, most már a templomajtón belül állva meg. Midőn szive megnyilt a napsugár előtt, azt az atyai harag éjszakája nem birta bezárni többé. A nemes úr halálboszuval fenyegetődzött, ha a Balduin, a hontalan troubadour vára küszöbén belül mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont s egy lépést nyert vele előbbre).
– Elég! kiálta bele Onufriosz. Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább csábító szinekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!
– Ott termett az, valóban oly rögtön, a mint te kivántad. A fülemüle még be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag oda toppant az ábrándozók közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.
Itt az actus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli úrfinak előre. «Így» toppant oda az öreg a szerelmes pár elé.
– Halál a fejedre! czímerem meggyalázója! kiáltá az apa. A troubadour némán szakítá szét mellénye himzett szárnyait keble fölött, kitárva azt a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és kedvese közé vetette magát s megragadva atyja jobb kezét, a boszuálló pallossal, meggátolta a gyors itéletet.
– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a kardját? vágott közbe Onufriosz.
– Értsd meg, patriarcha! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szivét is megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. «Elébb az én szivembe mártsd a kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád!» sikolta a leány; ha vétek volt egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őtet hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgy is a szivemet tépnéd ki, s szív nélkül ki élhetne tovább?»
– Tranca-franca! kiálta közbe Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. A szív nem gyomor, a minek enni kell adni.
– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét. Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, a míg a szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.
– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon. Aggodalmaskodék Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb élethűségét példázva, térden csúszott a fejedelemasszonyhoz.
– Legyen! Nem bánom! szólt Banneret lovag, beleegyezést szinlelve. Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy «trufátor» egy «jocasta». Ámde egy föltételt szabok hozzá. Birjad a leányomat, de rögtön és azonnal, ha elbirod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak odáig, ama hegytetőig, a mi ott a cziprus fák között kopáran néz felénk. Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben megállsz, elveszíted örökre. Balduin hévvel kapott az ajánlaton, a drága kincsét ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.
– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt végrehajtatni Bannaret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy tanui legyenek, hogyan váltja be a troubadour fogadását.
– Nem kell én nekem semmi kincsed, drágaságod, mondá Balduin az apának, egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is adj vele mást.
– Elhinném azt! szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. Úgy még könnyebb teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, a mit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban megterhelte a leányát arany kösöntyükkel, násfákkal és bogláros övekkel, a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csattos bársony palástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az egyetlen leányát.
– Megindult az ifju troubadour kedves terhével az útra, nyomában a násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is közbe, bár kedvese óva inté: «Hagyd abba, mert kifáradsz!» «Nem vagy te nekem nehéz»; mondá a troubadour, «hisz te emelsz engem, nem én téged. Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!» De a mint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradtság. Bármint törülgeté arczáról a veritéket aggódó arája patyolat kendőjével, egyre jobban izzadt. «Pihenj meg!» suttogá ez. «Nem szabad!» felelé vissza. «Akkor elvesztelek.» Egyre fejjebb hágott, egyre jobban fáradt. Lélekzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta kedvese arczát elhalványodni, szemeit homályba borulni. «Oh vess el az öledből, megölöd magadat!» rimánkodott neki. «Nem, nem, győzni fogok», lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kisérő nép biztatta, buzdítá: «ne csüggedj lovag! ne törjön meg erőd! Nézd itt van már a czél!» Reszketve, tántorogva haladt az előre.
(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a menyezetes trón felé, melyen a fejedelemnő ült: az egész gyülekezet elfojtott lélekzettel hallgatá szavait.)
– Csak még nehány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére szorítva. «Győzelem! Enyim vagy!» lihegé boldogan. S azzal összeroskadt, és egy forró sohajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, a mint a vőlegényét holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult a drága tetemre, s azon pillanatban megszakadt a szive. Az odaérkező apának két halottja volt ott. Ennek emlékére épült a roueni «két szerető kolostora».
Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt Asmodái, s ott egyszerre arczra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:
– Itélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem dæmonának a műve!
És Lubomira ekkor, a helyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az apáczák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő dæmont végig korbácsolni, hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a kezében tartott pálmaágat pedig oda ejté a dæmon képviselőjének ölébe.
– Áldásom reád! csendül fel egy leányi hang a szent ravatal mellől; Kekharizméne szava. Égj te is abban az édes lángban, a mi az égbe visz, a míg megemészt.
Nem sajnálta tőle a kedvesét.
A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal növendékek, a kik mind ilyen formában tanulták meg gyűlölni az ördögöt, egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen esetet, hogy a «mysterium» alkalmával, az itélőbiró a dæmonnak adja oda a pálmát s még a kezét nyujtsa neki, úgy emelje fel a porból.
Onufriosz szertelen boszusága olyanforma szakadozott hangokban tört ki, mintha kaczagna; csak kholerikus hangdöczögés volt az.
– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a birót! De mit kezdesz már most a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába keríthetett, körmei közé ragadhatott!
Asmodái visszaadta a kaczagásszerű hehentést.
– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még Semiázáz és itt van Beherik, a nagyravágyás és a boszuállás dæmonai, a kik épen úgy fogva tartanak egy szentet.
– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum patriárkája! Neapolisi metropolita. Pontifex in Dalmatia.
S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett s lekapta annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemez-süveget, a hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai tiarát.
Onufriosz türte tehetetlen szoborként, a mit Asmódái tett vele. A rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kigyó harapása.
És azután azt tette vele a dæmon, hogy megragadta a derekát átkötő cordát, leoldá róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta elől.
– Ide tekintsetek!
Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyem casula, melynek koczkára felosztott mezőiben váltakozva arany kakasok és veres oroszlánok voltak himezve, míg elől a mellét a sokszinű Úrim és Thummim fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században. Kiegészítette azt az arany tiara, mely akkor még nem állt hármas koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld topázzal.
– Ime II-ik Cajus pápa, Dalmátia és Illyricum pontifex maximusa! kiálta Asmodái, s satyr-alázattal hajtá meg magát előtte. Engedd meg, hogy legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a papucsodat.
És azt is meg kellett neki engednie.
Onufriosz az eldobott süvege után nyult, s fekete palástját huzta-vonta fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.
– Ha felöltötted, viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztyén világ lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbar népek közé. Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna avignoni érsekké lenned, s a helyett egy huszonnégy éves herczegecskét, ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig degradáltak patriarkává. Boszudat nem takarták be a fekete palásttal, nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; szent Péter kulcsai a te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II-ik Cajus pápa!
S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső szőnyegéről, odanyujtá azt Onufriosznak.
Nevezetes egy pálmaág! melyet először egy apáczafejedelemnő nyujtott egy dæmonnak, s azután a dæmon egy ellenpápa jelöltnek, a szentek szentében, az asceták gyülekezetében; a Megváltó ravatala előtt, melyet angyalalakok térdelnek körül.
Az nem lehet, hogy a dæmonok így diadalmaskodjanak!
Az egész apáczagyülekezet, mint «egy férfi» riadt fel. (Kétszáz hölgy bizvást mondható már «egy férfi»-nak.) «Apage Satanas!»
Mater Fulgentia előlépett a többiek közül s hallatá rikácsoló kemény hangú szavát.
– Ha ti mind a hárman a dæmonok szövetségesei lettetek, én elitéllek mind a hármatokat. Tudjátok meg, hogy a római szent kuria által nekem van adva a titkos hatalom, felvigyázni a zárdafejedelemnő és a gyóntató atya fölött; s ha bűnben találtatnak, elitélni őket. Én mind a hármatokat máglyára küldelek! Mindenki én nekem engedelmeskedjék. Le velük a katakombákba!
– Akkor legyünk négyen! kiálta az egyik őrt álló hölgy a szent ravatal mögül s leszállva a katafalk lépcsőin, rózsaszín angyalszárnyakkal a vállain odasietett a hármas csoporthoz.
S mikor odaért imádott kedveséhez, kit menyegzője éjén ragadtak el tőle, odaborult annak a jobb vállára.
A bal vállán már ott pihent Lubomira feje.
A fejedelemasszony álmodni látszott. Nem tudott semmit arról, a mi körüle történik.
Asmodái pedig magához ölelte mind a kettőt s azt kiáltá:
– Ne féljetek! Ha engem szeretni fogtok, én ti nektek adom a földnek és mennynek minden gyönyörűségeit.
Ellenállásra, menekülésre pedig gondolni sem lehetett. Kétszáz apácza fogta őket körül, mindegyiknek a kezében suhogó flagellum, a szegekkel kivert korbács.
– Le a katakombákba velük! parancsolá Mater Fulgentia hétágú ostorát rázva az öklében. Ismerték ez ostort, ez öklöt eléggé. Itt könyörgés nem engesztel, erő nem szabadít!
Ő maga ment elől a sekrestye melletti vasajtó felé, utána Asmodái a vállára borult két hölgygyel, nyomukban következett Onufriosz, a pontifexi pomparuhában, elől összekötött kézzel, cordája a nyakára kötve, s annak a két vége két apácza kezében.
A míg lassú ünnepélyes menetben a katakombákhoz vezető lépcső ajtajáig vonultak, az apáczák kardala zengé a «diæs iræt».
És mikor a zsolozsma végződött, ismét hangzott az a rémséges viszhang oda alant; mintha az eltemetettek énekelnének kriptáikban, s következett rá a tompa dobbanás, tizenhárom.
– Halljátok! mondá Mater Fulgentia, a bűnösök megtérnek, s a felszenteltek elkárhoznak!
Azzal levette övéből a karikán függő kulcsokat s kikeresve közülök a vasajtó kulcsát, felnyitá azt, messze kitárva.
«Isten irgalmazz!»
A felnyilt katakomba ajtaján mi szörnyalak támad elő? Pokol királynéja? Emberarczot öltött fenevad? Egy félmeztelen óriás nő, kinek tagjain aranyzsinórok szálai tartják össze a lerohadt királyi öltöny rongyait, szemeiben pokoltűz, arczvonásain örjöngés; kuszált haja testét körülfogja, még a sarkával is rátapos; ösztövér karjainak inai vonaglanak s görbe karmokban végződnek; ajkai forró gőzt fújnak beszéd helyett.
Ez a szörny, ez a lázálmak csodája megkapja egyszerre két griffmadár markával kínzójának nyakát. Ah, jól ismeri ő ezt az arczot, ezt az alakot. Még a korbácsát is. Megragadja őt a két öklével, a miknek a csuklóin még ott csörögnek a széttört bilincsek vaskösöntyüi, szemeibe mereszti öldöklő szemeit, arczába fújja perzselő páráját s aztán odadobja őt a márványpadlatra – élettelenül.
S akkor előrelép kevélyen s sűrű haját hátravetve, mellére üt sulyos öklével s odakiált a megrémült népnek:
– Én vagyok Bravalla királyné!
És aztán nyomában ugrálnak elő a gádorajtóból a waráng legények, Solom királyfi, mind abban a díszben, a melyben a Bludár földalatti folyosóján végig küzdötték magukat, a mosszori vártól a tüzes szentek kolostoráig, az Isten földalatti világán keresztül.
EGY ÚJ NÉP.
A waráng fiúk csapatja tódult ki legelől a katakombák ajtaján át a templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt, az előrerohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apáczák az oltár mögé menekültek, a felriadt nénék serege azonban az első rémjelenet után hanyatt-homlok rohant a főajtónak és menekült ki a szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek kolostorát elfoglalták az ördögök.
Egész részletességgel azonban csak Soror Theodozia beszélte el az ott később történteket, a ki énekvezető lévén, odafenn szorult a chorusban, s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végig nézte az egész dæmoni látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg búvhelyéről, s apácza köntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott tovább.
Solom királyfi és Asmodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval üdvözlé a másikat: «én királyom!» a másik «én hadvezérem»-mel az egyiket, és aztán mind a ketten «mi főpapunk»-nak nevezték Onufrioszt, lábaihoz vetve magukat s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és Milenka az alatt feloldák kezeit.
Arra azt mondá Asmodái a főpapnak:
– Ime itt van a te új néped, a kit a föld keble szült a mai napon.
És az a katakomba ajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kis gyermekeikkkel karjaikon, százat, meg százat, számlálhatatlan sokaságot. Mindnyájan fegyverbe öltözve, karjaikon arany- és bronzkösöntyűk, a nők varrás nélküli drága szövetekkel derekaik körül, a férfiak csaknem mezitelen, arcza valamennyinek halovány, (száz napi földalatti bujdosástól) megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufriosz egyenkint a nagy tómedenczénél megkereszteli őket; mind pogányok voltak, most kapnak neveket. Az új nép erre átvonul a lebocsátott hidon a paradicsomkertbe, s annak érett gyümölcseit gyönyörrel izleli. «Itt lészen jövendő lakástok!» mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják, magasztalják s hymnust énekelnek a dicsőitésére, ki megigérte nekik, hogy a szolgálatnak házából a földalatti utakon keresztül a tejjel-mézzel folyó Kanahánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett szavának.
«Jó mi nekünk itten laknunk!» mondják azok, s mindjárt hozzá látnak, hogy sátorokat készítsenek az asszonyaik és gyermekeik számára. Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alul előkerült nép nem tudja, hogy ez az Idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Néhány ijász kirándult az erdőre s hevenyében elejtett egynéhány vadtulkot, a mi még akkor sűrű lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzá láttak a feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétek a szájukban.
(Pedig ma sem lesz!)
A waráng legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva; a bogumilok által szaporítva a warángoktól megszökött rabszolgákkal, a kik azokat megint három világrészből hurczolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek. Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiéből összeábdálva, de az bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált közvetítőül; parancsszónak pedig mindenki a warángok idiomáját fogadta el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, a hol «egy» katonai vezényszóra kilencz különböző nyelvű nemzet áll sorba, czéloz, tüzel, jobbra néz, balra néz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.)
Solom királyfit azonnal megértette mindenki. Őt imádta az egész nép s a mit ő kimondott, az szentség volt előtte.
Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy «ti pedig ezekhez a nyárson pirított szép konczokhoz «ma» nem fogtok hozzá nyulni», hát senki még a szagát sem fogja beszivni a csábító pecsenyének.
A keresztelés nagy munkája után az új hivek ismét felgyülekeztek a templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. A ki nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül.
Lubomira és Milenka a megriadt, de futni képtelen ifju noviceket szép szóval megnyugtaták az iránt, hogy nem ördögök azok, a kik most a föld alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek, a kik épen most vevék fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja erősíteni a hitben, ha a khorusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent leánykák bizalmas kebellel.
A minthogy valóban annyira megszelidíté a vad népeket a magasból jövő áhitatos ének, hogy kézijaik húrjait pengetve, képezének zenekiséretet hozzá, s mivelhogy a kézíjak húrjai a hanglajtorja minden fokait képviselték, úgy ebben a kézíjpengetésben bizvást feltalálják a hajdankor Wagnere által feltalált «multak zenéjét». (Lásd bővebben e thémát Priscus Rhetor interviewjában Atilla királynál.)
Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél, hogy szót emeljen a templomban, támaszkodván arra az arany mondatra, hogy «vox populi: vox Dei». (A nép szava Isten szava.)
– Mink, szabad uskók nemzet, «szökevények» szabad nemzete, megválasztjuk a mi fejedelmünkké a mi jóltevőnket, a Raguzából való Bobolit, az énekest, a jóst, a bölcset. Éljen a király!
Ezernyi összevert dárda és szekercze csattogása felelt a nyilatkozványra, helyeslésképen.
Az ifju költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufriosz mellett, annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a süvegét a fejére.
Ekkor így szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi.
– Mink, szabad uskók nemzet, legifjabb hivei Jézus Krisztusnak, a Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházi fejedelmünkké, főpapunkká, Onufrioszt, az aranyszájut, az Isten felkent prófétáját, a szent embert!
Ezt is még egyszer oly nagy riadalom szentesíté.
A lánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen keresztül zeng a két diskant és szoprán arkangyal szózat, Lubomira és Milenka hangja.
Onufriosz malasztteljesen terjeszté ki a karjait az új hivek gyülekezete fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végig gondolá, hogy ennyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára. Azok letérdepeltek előtte mindannyian.
S még ki voltak terjesztve a karjai, a midőn lassú rezgő hangon szólalt meg a csendességben:
«Frater Aktæon!»
S e névre az ifjú Boboli, az Asmodái ördög, a most megválasztott király, karjait összetéve mellén, s megsüvegtelenített fejét mélyen lehajtva rebegé:
«En adsum, genuflectens, famulus tuus.»
«Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!»
S erre a délczeg ifju felvette az oltár mögött heverő barát-csuháját s azt a czifra lovagöltözete fölé felölté, a csuklyáját a fejére húzva. Tökéletes Frater Aktæon volt.
Onufriosz folytatá a parancsolást.
«Redibis in cavernam tuam, quæ est in deserto, et ibi manebis; donec Dominus te vocabit, et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem resurrectionis. Ait Deus Zebaoth: mitte sapientem et nihil ei dixeris.»
«Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.»
«Amen.»
Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be magát a barátcsuklyába s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta, hogy micsoda hatalom az, a mit Onufriosz gyakorol!
«Disputa.»
Kritikus.… No már… Nem szokásom a szerzők gyomrát dicséretek szalonczukkedlijeivel elrontani; de annyit el kell ismernem a jelen munkáról, hogy még Klimius Miklós óta így megutaztatva az olvasó nem volt, mint ebben. Ez egy valóságos humoristico-sentimentális válfaja a romantico-realisticus irányműnek. Systematisált lehetetlenségek napirendje. A mik itt történnek, azokhoz képest Mózes sétája a Veres-tengeren át száraz lábbal tréfadolog. Ötezer embernek a megvendégelése hat árpakenyérrel még csak összehasonlításba sem jöhet azzal a csodatettel, miszerint egy egész új nemzet, az uskókoké, karácsonytól nagypéntekig, a föld alatt bujdokolva megélt. – Elhittem szerzőnek mindent; még az özönviz előtti víz-órát is. Meghallgattam, hogy mit beszélnek a földalatti koponyák, és a köztük lakó fehér pókok? Harczoltam ásatag medvékkel, s megsirattam antediluviánus hosszúfejű rút apáink (szép apáinknak csak nem mondhatom) szomorú végzetét. Felültem a hyppogryphra, melyen szerző az ördög és angyal közötti Ringelspielben körüllovagoltatta az olvasót az elmés thema járgányán, mely szerint minden jó és minden rossz a szerelemből ered. Bámultam, hogy lehet az encyclopædiát crystallizálni? Tűrtem beavatkozás nélkül, hogy az ördög győzedelmeskedjék az angyal fölött, s megbotránkozásomat elhallgattam, midőn a raguzai jeunesse dorée egyik paladinja a szentek gyülekezetének közepette elcsábít egy apáczafejedelemnőt. (Ezért majd kikap szerző más oldalról!) Készséggel elismerem, hogy vakmerő phantasiával boronálta össze azt a történetet, a melyről senki sem hitte, hogy annak egyik része a másikhoz hozzá tartozik s kezdem elhinni, hogy a sakktáblai lóugrásokból utoljára mégis kikerül az az igért «három márványfej». Hanem a mi már mégis több a soknál, ez a legutolsó váratlan fordulat, ezt nem hagyhatom meg ellenzés nélkül. – Hogyan? – Elhigyje azt valaki, hogy egy ilyen roué (nem lenne jó új szónak erre a «kerekes?» Szerző szereti az új-ős-ásatag szavakat szaporítani), tehát, hogy ez a fráter Kerekes (annyi nevét hallottam már, hogy magam is adhatok neki egyet), a ki nem restelte «azért» hogy az elcsukott kedvesét újra megkaphassa, és magához köthesse, elpusztíttatni a mosszori várat, megmérgeztetni a bogumilok népét, kiraboltatni a hires aranybányát, földalatti barlang országúton át kihozni az uskók népet, fenekestül felfordítani a békés, istenfélő szent szüzek kolostorát, elcsábítani a fiatal szűzeket, kiszabadítani celláikból a dühös örjöngőket, kikiáltani ellenpápának egy rejtett ambitióktól megszállt száműzött főpapot, saját magát pedig megválasztatni az egyesült zsiványok és rablók nemes hadai által királynak, hogy ez a dühös, szenvedélyes, Istennel és szentekkel vakmerően szembeszálló gavallér egyszerre csak, annak a saját maga által megválasztott ellenpápának egy reszkető szavára: «Frater Aktæon» rögtön keresztbe tegye a mellén a kezeit, s azt mondja: «en adsum», s aztán tessék velem parancsolni! S mikor ez azt parancsolja neki, hogy vedd fel a te barátcsuhádat, eredj vissza a cadmæi szikláknál lévő remeteodudba, légy halott és várd a feltámadás napját, hát erre ez a Don Juan szépen fejére húzza a csuklyáját, ott hagyja a szerelme tárgyait (most már épen pluralisban) s visszaballagjon a kolostora kapuján keresztül a rabság sziklavölgyébe s ott rajzolja tovább az abracadabrákat a tenger homokjába. No már ezt a vakmerő fordulatot mohamedán hit legyen, a mely befogadja.
Szerző.… Hm… De hátha ez a főpap meg az a fráter összebeszélt egymás között és kölcsönösen értették egymást, hogy mit miért cselekesznek?
Kritikus. No lám! Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Hogy nem tudtam eléggé gyanakodó lenni! Tehát csupán csak «ad terrorem populi!» No akkor hát csak «loquamur latine». Hanem jóakaratúlag figyelmeztetem szerzőt, hogy a midőn az én nyilaimat könnyedén lepattogtatja a kigyóbőréről, vigyázzon magára, mert majd a magasabb hatalmak kezéből lesújtó villámokat nem fogja olyan könnyen kikerülni, s azok bizony lesujtanak a fejére.
Szerző. Ne fájjon önnek az én fejem. Azok a magasabb hatalmak fel vannak ékesítve annyi igazságszeretettel, hogy mielőtt itéletet mondanának, elébb bevárják, hogy mi lesz a vége a történetnek? S miután én magam is előre kimondom, hogy ez az esemény (mely krónikailag és más alakban is át van adva az örök emlékezetnek) bizonyára egyike volt a legbüntetésreméltóbb merényleteknek s ennek a megbüntetése nem fog elmaradni: itéletükben azt fogják mondani, hogy ime a gonoszak elvevék e földön bűneiknek zsoldját; a túlvilágon sit Deus eis misericors!
A FELTÁMADÁS NAPJA.
A mikor Onufriosz elküldé Frater Aktæont a cadmeai völgybe, azzal a szóval, hogy ott maradj «usque ad diem resurrectionis», nem értette ez alatt az itélet napját, mely solvet seclum in favilla, hanem csak a holnapi napot, a nagypéntekre következő szombatot, a mikor a délben megkonduló harangok hirdetik, hogy a Megváltó ime feltámadott!
Csak mellékes dolog volt ennek a vak engedelmességnek ama nyilvános próbája által az új keresztyén neophiták kedélyét ünnepélyes hangulatba hozni, hogy a midőn azt látják, mint hajol meg a főpap szava előtt az ő új királyuk, és látják annak a folytatását, a midőn a főpap maga egyenkint leölti magáról a fényes jelmezeket, a ragyogó efódot, az emblemákkal kihimzett casulát, leteszi a fejéről a drágaköves arany tiarát s felölti magára a fehérítetlen gyapjuból szőtt egyszerű palástot s aztán fedetlen fővel leborul a Megváltó ravatalának legalsó lépcsőjére, ebből megértik, hogy a mai nap világra szóló gyásznak és vezeklésnek a napja, a melyen minden igazhivő szigorú bőjttel és testi vágyainak megzabolázásával bizonyítja be, hogy levetkőzte a régi embert s az új embert öltötte fel.
És ez is igen fontos dolog volt. Mert azzal minden további sikere a merész kezdeményezésnek meg lett volna hiusítva, ha az új keresztyén nép azzal kezdi meg az áttérését, hogy az Idvezítő keresztrefeszítésének napján dobzódó dinomdánomnak veti oda magát.
De a nehezebb feladat az volt, hogy a hatalmas harczoló waráng nép legyen megnyerve Onufriosz és hívei számára. Még az «uskók» nép csak gyülevész; de a waráng már nemes vitézek nemzete. Ha Dávid király hűbéreséül áll Onufriosznak, akkor az megkezdheti a versenyt Róma ellen, a melyen már egyszer diadalmaskodott egyik elődje, I. Cajus dalmata pontifex.
A warángoknak még nem volt saját templomuk, mely nemzetük hatalmához méltó lett volna. A falakat felépítették ugyan már, de a felszerelés hiányzott. Még ahhoz majd egynéhány gazdag szomszédot kényszeríteni kell az ajándékozásra; oltárképeik sem voltak. Régi művészeik, a kik a hajdani Tyr istent, meg a Mokos istent ki tudták faragni és be is festeni, a magasabb művészetre már nem voltak alkalmasok; messze földre templomba járni pedig nem szerettek.
A Kadmus völgyét elzáró fensíkon volt az az őskolostor, melyet hajdanában István király építtetett, száz szerzetes számára. Ez volt egyuttal Onufriosz patriárka rezidentiája. Azok a barátok az ő hívei voltak. Az egész dalmata parton az volt a hit, hogy ők tartják a legszigorúbb fegyelmet. Kolostoruk falait csak a nagy hét utolsó napján hagyják el, hogy a hozzájuk sereglő híveket és zarándokokat processióban vezessék át a hegyeken keresztül a Brantavölgybe, s aztán fel a három tüzes szentek kolostoráig; a hol is a férfisereg kívül maradván a gyógyerejű tavon és kokojszáson innen, csupán a megnyitott templomajtón keresztül részesülhet a feltámadás pompájának szemléletében; de hallhatja az angyali éneket, mely a kivilágított mélységből áthangzik; míg végre az apáczák által emelt baldachin alatt előjön a metropolita főpap s áldást oszt a tó partján összesereglett hívekre.
Frater Aktæonnak volt az a feladata, hogy a warángokat rábírja arra, hogy a feltámadási magasztos ünnepélyre ők is csatlakozzanak a barátok által vezetett processióhoz. A warángoknak az egész új vallásban az nem tetszett csupán, hogy mindenféle gyáva jött-ment néppel összekeveredjenek, mikor az Isten elé mennek; ők, a mindig kevélyek. Náluk az előtt az volt a szokás, hogy az urak, a vitézek egész tölgyfaderékből faragtattak ki maguknak derék tekintélyes úri istent, s annak a neve volt «bálvány», a szolgák, a jobbágyok pedig faragtak maguknak hozzájuk méltó istenkéket, bot végére s annak a neve volt «balita».
A következő nap hajnalsugarai már ott találták Frater Aktæont remete barlangja előtt. A harangláb két dúcza közé volt kötélre akasztva egy nagy palatábla, azt ütögette két fakalapácscsal.
– Mit mívelsz most? szólalt meg a feje fölött egy mormogó hang. Dávid király közelített a magas sziklaúton a remetebarlanghoz.
– A kereplőt verem.
– A rigókat akarod vele elűzni a fügefákról?
– Nem. A Jézus Krisztus halálát gyászolom vele.
– Hát meghalt az Isten fia?
– De fel fog támadni halottaiból.
– Mondták ám a barátok az én népemnek is. Odahívták őket a szent koporsóhoz. Mind elmentek már.
– S te miért nem mentél velük?
– Mert nekem gyönge a hitem. Ide jöttem hozzád, hogy erősítsd meg.
– Jó helyre jöttél. Én világosságot adok a lelkednek s eloszlatom a homályát.
– No hát tedd azt. Mondd meg, csakugyan feltámad az, a ki már meghalt? a kinek a vére kifolyt, a szive megfagyott, a lelke elrepült?
– Bizony feltámad az, a ki hisz.
– És te mit hiszesz?
– Én hiszem azt, hogy az én Uram és Idvezítőm, Jézus Krisztus, Istennek egy szülött fia feltámad e mai napon.
– Mikor?
– Délben, mikor a nap délpontra hág.
– S hogyan tudod te meg azt, hogy a nap délpontra hágott?
– Megmutatja azt nekem ime e keresztnek árnyéka.
A kőkereszt körül huszonnégy koponya volt karikába rakva. Mindegyikre volt irva egy szám.
– Mikor a XVIII-ik koponyához ér az árnyék, akkor van dél.
A régi dalmatáknál esti 7 órával kezdték a napot s a déli órát tizennyolczadiknak számították.
– Akkor én a harangszóval fogom tudtul adni a világnak, hogy a Megváltó feltámadott és ezt a harangszót hangoztatni fogja az egész tengerparton minden campanile és a hol keresztyének laknak széles e világon, mindenütt ezt zengik: «Krisztosz voszkresz. Halleluja. Feltámadott a Krisztus!»
– Hát ha én is hinni fogom, hogy feltámadt a Krisztus, akkor annál igazabb lesz?
– A te hited csak tégedet idvezít; de az igazat igazabbá nem teheti.
– Tehát én is szeretnék idvezülni. Mondjad csak! Ha én most erősen hinni fogom azt, hogy az én Solom fiam, az én legkedvesebbik magzatom, a kit elfelejteni nem tudok soha; a kit a kegyetlen bogumilok megöltek: ismét feltámad, elém jön, épen, egy testben, a milyen volt, elevenen, s még egyszer felém nyujtja mind a két karját, hogy megöleljen, és hallani fogom a szavát, mikor kaczag; és a csókjának a hangját, mikor az anyját megöleli és az ijjának a pendülését, mikor a vadludat lelövi a magasból; – hát ha én ezt erősen hinni fogom: meg fog az történni?
– Bizonynyal, ha erősen hinni fogod, hát megtörténik.
A waráng király nagyon meglóggázta erre a biztatásra bozontos nagy fejét. Tovább folytatá.
– Mondjad csak. És ha azok az apák, a kik velem együtt búslakodnak az elvesztett fiaik miatt, hinni fogják erős hittel, hogy az ő fiaik még újra feltámadnak, a kiknek a fejei rég be vannak falazva a mosszori vár párkányába, a kiknek a tagjait szétdarabolták; hát akkor azoknak az elszórt csontjait valami kéz újra összeszedi s élő embereket csinál belőlük, lelket fuvall a szájukba, világot ád szemeiknek? Megtörténhetik-e ez?
– Higyjenek benne és meg fog történni.
Dávid király most egy keserves nagyot sohajtott. Igen halk hangon mormogta el az utolsó kétkedését.
– Hát ha ez mind lehető volna: megeshetnék-e az is, hogy az én szegény elűzött kisebbik asszonyom, az én Bravallám, a kinek halálhirét hozták a mult télen; a kinek a sírkövét is elküldtem a szent szüzek kolostorába, hogy állítsák föl a sírja fejéhez, – még ő is feltámadjon?
– Higyj benne és meglátod!
– De hát miért lássam meg őt? Miért kivánjam neki a feltámadást? Ha nem szabad őt szeretnem, ha nem szabad őt enyémnek mondanom?
– A feltámadás vissza fogja őt neked adni s megszünteti a tilalmat.
Dávid király kétkedve ingatta a fejét.
– Úgy beszélsz, mint a ki látja azt, a mi még láthatatlan. Hát meg tudja ember mondani, mikor nappal felnéz az égre, hol áll a kaszáscsillag? hol van a pásztorvezető? hol a fiastyúk? hol a sárkányszeme? Pedig ezek ugyan fényes csillagok, mikor éjszaka van. Hát azt, a mi holnap történik, hogyan láthatná meg halandó ember mai nap? Most én kérdezem te tőled azt. Hát te hiszed-e a saját feltámadásodat? – Nem sírverem-e ez az egész völgy itt előtted? Elől fal, hátul fal, szemben a tajtékzó tenger. – – S nem vagy-e te ennek a nagy sírnak a halottja? – Fiatal vagy, arczod piros, szemeid ragyognak és mégis olyan halott vagy, mint azok, a kiknek a fejéhez az örök kőszál oda van állítva. Hát a te számodra hoz-e a mai nap feltámadást?
Frater Aktæon nem felelt erre a kérdésre; hanem hozzá kezdett a két fakalapácscsal a kerepelés harmadik verséhez.
Mikor azt elvégezte, letevé a kalapácsokat a harangláb mellé s azt mondá a királynak:
– Meglátod: a hajnali kereplőverseket még én vertem el e helyütt; de a déli csengetyűszót már nem én fogom itten elharangozni.
Ezt olyan biztosan mondá, hogy Dávid király egészen megtért a kétségeiből.
Frater Aktæon leült a kereszt talpkövére.
– Ülj mellém! mondá a királynak.
E rövid meghivásra Dávid király egy kissé feldúzta az orrát.
– Ide ülhetsz szégyenkedés nélkül. Nincs az a királyi trón, a mely dicsőbb volna, mint az Idvezítő keresztjének zsámolya. – És mellettem is bizvást elülhetsz; mert én is lehetek egykor király, mint te vagy.
Ezt a merész állítást csakugyan szerette volna Dávid király kimagyaráztatni s helyet foglalt a remete mellett.
Fráter Aktæon aztán elővette azt a nagy kapcsos könyvet, s felolvasta neki belőle Sámuel könyvéből azt a fejezetet, a melyben leiratik, miképen keresé vala Saul a pusztában az ő atyjának eltévedt szamarait, s ezen foglalatossága közben talált reá a próféta, s azonnal felkéré őt az Izrael királyának.
– Sámuelnek hivták a prófétát? kérdezé a waráng király.
– És Saul épen Dávid királynak volt az előde.
– Annak, a kinek öt felesége volt? Ha irva van, akkor igaz. – Tehát ha te próféta vagy, és tudsz mindent, beszélj nekem valamit a fiamról. Mi történt vele azóta, hogy én nem láttam?
– A te Solom fiad hadakat vert meg, kincseket zsákmányolt, népeket vezérelt hegyeken és vizeken keresztül és megházasodott.
Erre hátba üté ököllel a mellette ülő prófétát a király.
– Eredj már! A három elsőt még csak elhiszem; de a negyediket mondd az odvas fának! Hiszen béka az még. A csikófogait sem hullatta el mind.
– Még is úgy van.
– S mifélét vett el? ha tudod.
– Magához méltót. A mikor eléd fog jönni, majd azt is meglátod. Fogadd olyan szivesen, mint Ábrahám fogadta Rebekkát.
Dávid király bámulva nézett a beszélőre. A warángok előtt ez a két fogalom «tréfa, hazugság» ismeretlen volt.
A mint igy beszélgetének, a távolban egy szerzetes alakja tünt elő a bokrok közül, ki a patak mentében közelített feléjük.
A út rossz volt, a patak egyik oldaláról a másikra kellett untalan átkapaszkodni a sziklákon keresztül, a szerzetes nem igen sietett: nagy idő telt bele, a míg a keresztig eljutott.
A kereszt árnyéka már akkor a tizenhetedik koponyát haladta meg s az alatt bőséges ideje volt Frater Aktæonnak felolvasni a bibliából a waráng király előtt Saul és Dávid történetét.
Az utóbbinál különösen megtetszett a királynak az ifju Dávid párharcza a Goliáthtal.
– No nézd! Ezt én is épen így tettem meg gyermekkoromban! Csakhogy én nem parittyával, hanem puszta kézzel hajítottam főbe a bolgár óriást.
– Ezzel is jobban hasonlítasz tehát a szent királyhoz, kinek nevét a keresztségben felvevéd.
– Hanem egy dolgot nem értek, kapczáskodék a puczér király az ő egyűgyű eszével. Hogyan lehetett az, hogy már az endori boszorkány is tudta azt a mesterséget, hogyan kell halottakat feltámasztani?
Frater Aktæon nem ért választ adni erre a balgatag kérdésre; mert a loholva közeledő szerzetes már az utolsó sziklafokról szállt le közelükben; ki is azonnal a saruit kezdte leoldani a lábairól. A mi a legnagyobb tisztességadásnak a jelképezése.
– Ez maga a gvardián, pater Andronikosz, mondá Frater Aktæon. Ismerem a hosszú szakálláról, melynek fele fehér, fele fekete.
Azzal odaunszolta a királyt, hogy járuljanak az érkező elé, s térdepeljenek le eléje és csókoljanak neki kezet; mert ez hatalmas szent ember.
Andronikosz épen olyan egyszerű durva szőrcsuhát viselt, mint Frater Aktæon, semmi jel nem mutatta, hogy feljebbvalója. Az egyik kezében volt egy hosszú, keresztben végződő pálcza, a másikban egy kobak.
Mikor mind a két térdeplő alak megcsókolta a kezeit, Andronikosz kenetteljes hangon szólalt.
– Üdv néked az Úrtól, oh király.
Erre Dávid becsülettudó modorban viszonza.
– Köszönöm. Elfogadom. S azt izenem vissza, hogy én is üdvözlöm az Urat.
– Nem neked szól az égi üdvözlet; hanem ennek itt! Mondá szigorú tekintettel Andronikosz. – Üdv neked János, uskók nép választott királya. A mi főpapunk, a pátriárka küld engemet tehozzád, hogy kihivjalak megpróbáltatásod verméből, és fejedelemmé fölkenjelek.
(Frater Aktæonnak az üté meg a fülét, hogy «pátriárka!» Tehát a zárdában még nem vették hirét, hogy Onufriosz II. Cajus pápa nevet hagyott magára erőtetni!)
Dávid királynak a bámulattól szeme szája nyitva maradt.
Tehát csakugyan megtörténnek azok a csodák – újból is, – a mik abban a szent könyvben irva vannak? S ez az ifju itt ezt előre tudta? hiszen megmondá, hogy így lesz! Akkor ez bizonyára próféta, a kiben az Úr szelleme lakik.
Elnézte, hogy keni fel a térdelő ifju homlokát a szives agg férfiu, diák mondásokat mormogva hozzá s mikor azzal készen van, így szól hozzá.
– Térj a te remete odudba, mint szerzetes és jöjj elő onnan mint király.
Még az is megtörtént Dávid király szemei előtt, hogy a mely ember a barlangban eltünt, mint kopott, szurtos remete, egy nyíl süvöltésnyi rövid idő alatt előtoppant onnan, mint ragyogó délczeg dalia.
Még ez nem volt olyan csodálkozásra méltó látvány, mint az, hogy az a hatalmas agg szerzetes, a ki az ifjut remetéből királylyá kente fel: ő maga térdein kúszva közeledett a kőkereszthez, s midőn odáig ért, a fejét lehajtá annak az árnyékába, azon koponya mellé, mely a dél-órát jelezte. S megcsókolta az Idvezítő keresztjének az árnyékát a halottfőn.
És aztán így szólt.
– Nekem pedig azt parancsolá a pátriárka, hogy helyetted itt maradjak a remete oduban, mindaddig, a míg el nem jön a nap, melyen visszahivattatom.
Frater Aktæon ebből is értett valamit. Andronikosz törhetlen meggyőződésű férfi volt, a kire a többi szerzetesek hallgattak. Ezt szükséges volt eltávolítani, – a míg az új bor kiforr.
A kereszt árnyéka elérte a tizennyolczadik koponyát, Andronikosz kezébe fogta a harang kötelét s elkezdé a delet kongatni.
Ime tehát az a szava is beteljesült Frater Aktæonnak Dávid király bámulatára, hogy «a reggeli kerepelést még én végezem, de a déli harangozást már más».
«Üdv neked, testvér!» mondá büszkén János király, Dávid királynak, jobbját nyujtva neki, kollegialis kézszorításra.
Dávid király szivesen viszonzá a kézcsapást.
– Hiszed-e hát, hogy feltámadnak a halottak? A názáretbeli Jézus feltámadásának napján. A te Solom fiad, és a waráng legények, és Bravalla feleséged és sokan mások, kik a föld alatt voltak száz napig eltemetve, és mindnyájan Istent dicsérik.
– Mindent hiszek!
A kolostorban is megszólaltak a harangok; a völgy felőli kapu megnyilt s zászlókkal jött alá a búcsújáró nép, a szerzetesek vezetése alatt az új felkent királyt üdvözölve fogadni: egy új keresztyén népnek királyát.
«Disputa.»
Kritikus. Remélem, hogy szerző nem engedi magát elcsábítani, hogy most teljes szinpadi hatásában az olvasó elé hozza azt a hokusz-pokuszt, a midőn a warángok királya a három tüzes szentek kolostorából előjönni látja mindazokat, a kiket halottaknak hisz. Ezt az olvasó phantasiája már úgy is kitalálta. Hogy üti majd hátba a Solom gyereket: «hát te akasztófa-czímere, hol csavarogtál annyi ideig?» – Bravalla asszonyt is kimosdatták, megfésülték szépen, a körmeit elvagdosták, tisztát adtak rá, arra is ráismert Dávid király; s egy kissé fejcsóválva mondá: «ejnye babám, de megránczosodott a képed az alatt a hét esztendő alatt!» És a midőn egynémely uskók generális prezentálta maga előtte, nagyot hőkölt: «nini, hisz ez az én hajdani csizmatisztítóm!» – Tudjuk már. Nagyszerű volt a találkozás. – Hanem arra kérjük a szerzőt, világosítson fel bennünket valami egyszerű kérdésben. – Hogyan lehetett mind ennek olyan simán megtörténni?
Szerző. Én ugyan arról is értesítést akarok adni, hogy mi történt a waráng fejedelem és népe, valamint a velük együtt felvonuló baziliták megérkezése után a három tüzes szentek kolostorában, s az nem lesz épen hokusz-pokusz, vagy szinpadi tableau; hanem valami sokkal furcsább. Azonban ha előlegesen valami kivánni valót talál a kritika: én azt is kész vagyok teljesíteni – mély tisztelettel.
Kritikus. Igenis kivánunk valamit. Eddigelé meghurczolt a szerző bennünket olyan helyen, a hová csak kerekes liburnákon lehet eljutni; felvitt olyan sziklaországokba, a hová waráng láb kell, a ki utána megy; mutogatott völgyeket, a mikbe nem lehet halálveszedelem nélkül leszállani; klastromokat, várakat, a miknek a köveire sem találni többé; aranybányákat, a miket ugyancsak szeretnének mai nap újra felfedezni; megjáratta olvasóival a Bludár földalatti útját; gondolta mindezeknél: «ide csak nem fog utánam jönni az a Kaintól született kritikus, hogy megczáfolja a leirásaimat». De már most álljon szavának és lépjen rá valami olyan földrészre, a mi valósággal megvan, látható és hozzájárulható. Vezessen bennünket Raguzába.
Szerző. Épen a tollam hegyén volt az a név.
Kritikus. Mert ez itt a punctum saliens: hogyan mehetett végbe egy ilyen világbontó merénylet épen Raguza tőszomszédságában? Raguza ez idő szerint hires hatalmas köztársaság vala: Velencze versenytársa, császárok szövetségese, mely a spanyol királynak Portugált elfoglalni segített, a mórokat vissza tudta verni, s Dusán király ostromát hét esztendeig diadalmasan kiállta. A mellett a római pápa hű városa, püspökség székhelye, melyhez hét suffraganeus püspök tartozott. Állandó hadsereget tartott fellegvárában, mely, mint a történetiró bizonyítja, csupa magyarokból állott, mivelhogy a tanács nem bizott a saját honfitársaiban. És ennek a magyarokból álló hadcsapatnak minden nap más vezért adtak, olyanformán, hogy az ifju nemesek közül minden este egynek a nevét kihuzta az urnából a Rektor; azt az ifju lovagot az utczán elfogták, hirtelen kendőt vetettek a fejére, hogy senki rá ne ismerhessen: úgy vitték fel a fellegvárba parancsnoknak. Már most tehát, ha nagypénteken a kolostorból kiriasztott apáczák Raguzáig szaladtak, ott a várost azzal a hirrel telelármázták, hogy az ördögök garázdálkodnak a szent helyeken, hogy Onufriosz velük czimborál, sőt pápaságra aspirál: hogyan érthesse meg az ember, hogy a raguzai százak azonnal ki nem küldék azokat a zsoldjukban tartott magyar katonákat, a kik bizonyára nemcsak uskók uraiméknak, de még a meztelen bőrü waráng úrfiaknak is, kegyetlenül megtanították volna megbecsülni a magyarok Istenét?
Szerző. Mindezekre pontosan megfelelni kötelességemnek ismerem.