A három márványfej: Regény, kritikával elegy

A HAJDANI RAGUZA.

Az, a mit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedült óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az ó Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötő város. Még maradványaiban is fölséges.

A kik odaépítették a tengerbe nyuló sziklanyelvre, melyet köröskörül kopár bérczek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa, hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, a kit a világ hatalmasai üldöztek; s a kit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; a mint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világító torony, öntött réz oszlopával, legfeljül az aranyozott földteke.

A mostani egymás föle emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, a melybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényüzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényüzését, mert a külső viseletük egyszerű volt.

És valamennyi templom körül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű kathedrale, melyet Oroszlánszivű Rikhard emeltetett Raguzában. Mikor a hős király visszatért a szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy a hol révpartot talál, azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma szigete volt a legelső száraz föld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patriciusok azt kérték tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű kathedrálét Raguzában, a lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom átruházásához, s a Megváltó imolája ott emelkedett fel büszkén a többi tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az utczakövezetet megfordítják, találnak a felyül fordított köveken egy-egy felirat, domborfaragvány töredéket, mely sejteti, hogy egykor a hires oroszlánszívű Richard templomának falához tartozott.)

A hol most áll a városháza, ott pompázott a «Rektor» palotája hajdan; homlokzata egészen a velenczei dogepalotának mása, óriás lépcsőzetével, czifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó «Rektor»-nak a kőszobra. Minthogy pedig Rektort minden évben újra választottak, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt róla: a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új Rektornak a fejét a csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak fejet kellett mindig ujból készíteni. A szobor most is meg van még, a Salonai museumban; de a hozzávaló fejek ki tudja hová lettek?

A rettore palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland pánczélos szobra, a legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt a mesés győzelem hőse, mely az adriai tengert a saraczénoktól megszabadította, a félelmes Spucento diadora.

Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újra alakították azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghuzódó alak, kezdetleges faragvány, alacsony piedestálon egy szerény gyümölcspiacz szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.

A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is, (ez az egy a mi a régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy a kik építették, arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról. Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló hatása meg nem látszik rajta.

Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló kincseknek, ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbevésett feliratok: «a hogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten». Itt volt a köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portaléja fölött ez volt olvasható: «adjátok meg a császárnak, a mi a császáré», s a pénzverő szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan kéz Belzázár palotájának architrabjára felírt: «mene, tekel fáresz» (megmérettettél, könnyünek találtattál). Itt minden idegen pénzt ujravertek a körtársaság czímerére.

Ez a czímer volt szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve.

Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapui fölött.

Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép legenda szerint jutott.

A velenczei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát.

Nyiltan soha sem harczoltak egymással, hanem mindig «kalap alatt». Ha valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik segítette pénzzel, jó tanácscsal: egymásnak a zendülőit vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a szomszéd kereskedelmi hajóit.

Egyszer aztán a doge véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.

A nyilt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál, hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak halász-bárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek balistákat, helepolisokat czepelni képesek, nem találnak elég mély vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő jól védett Gravoza öblében horgonyoz.

A velenczei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.

Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga megillető kiséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett, mint békés látogató.

Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta végét vetni, a ki az asztal mellől kidült, félrevitték, lefektették; mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a helyére s újra kezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.

A nagy dáridó közepén azonban a raguzai Rettoret kiszolíták egy szóra az asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezitlábos barát várt reá a kapuczinus rendből.

– Vigyázz a városra; súgá a barát a köztársaság elnökének. Ma a délesti ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság s ez alatt megjelent előttem szent Balázs vértanu. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenczeiek a hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri bástyát s a míg az egész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz, felmásznak a falra s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.

A Rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen összegyűjtve az ijászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték a velenczei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre meggyujták a mólón felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél szerte kitünt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De épen olyan gyorsan el is kotródott az onnan; a mint a falakon elhelyezett ijászok nyilzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított paizson. Látták, hogy a raguzaiak jól el vannak készülve a fogadásukra. Magát a velenczei tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szives vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja foglalni.

E csodás megmenekülésnek a hálájából lett szent Balázs Raguza patronusává és czímere jelképévé.

Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a régi okiratok tára, a pergamenre irott könyvek vannak elhelyezve. A földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istálló-sorban vannak a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig mind feketék. Soha pedig Raguza utczáin lovat, vagy kutyát nem látni. Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utczái mindig olyan tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le lóhátról, vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni, asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord s a teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely ha felölti űnneplő öltözetét s saját zászlói, zenekara mellett megindul a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbbé szabad az utczán láttatni. Azokat a miniatür dabózákat tarthatja minden ember a házánál patkányüldözésre. Vadászebre pedig épen semmi szükség. Vad nincs Raguza környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és fekete kutyák, a mikkel tele egy egész ház?

Ez is egy diadalmas korszak emléke.

Mikor a bosnyák király Dusan megtámadta haddal Raguzát, a vitéz köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utána mentek egész Jajczavárig, ott kényszeríték a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér lovat, és két fekete kutyát küldeni.

Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kivánták azt a két tárgyat. A nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két gránit oszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy guggonülő eb.

A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár kúpidomú hegy, annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből kiemelkedő kolostorral. Ez volt (a míg ott volt) a szent István-kolostora.

Ennek is igen érdekes a keletkezési története.

Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek, ott volt nekik anyai örökségképen házuk és kertjük, a melyben meghúzhatták magukat.

A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény rokonait szolgáltassa ki neki.

A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, a ki Raguza földére lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz adva.

Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a város ostromlására.

Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egy pár idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt s egyre szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat építettek, a honnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.

Ekkor azok a szerb királyi menekülők, a kik miatt ez a hosszú hadjárat keletkezett, szivükre véve a romlást, a mit a köztársaságra hoztak: egy éjjel kiszöktek a városból s önkényt megadták magukat üldöző rokonuknak a szerb királynak.

És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül lefejeztette s a fejeiket kitüzette magas póznákra a hegytetőn épült vára kapuja fölé.

Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a fekete halál s jobban, mint a megszállottak hajító gépei, megtizedelte a fegyveres népét.

Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt, hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta a mit elkövetett s bűnei kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja fölé, s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.

Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját emlékére emelt, rég eltünt már. Történetünk idején a raguzaiak birtokában volt már.

Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, a mit ostrommal lehetetlen volt bevenni.

Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként ujjal felváltva.

Egy husvét ünnepén a raguzaiak meghivták barátságos vendégségre a szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére. Mikor aztán már kivül is belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor odaérkeztek a felvonó hidhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy előbb danolják el a «zsaloszona piszanzát» (szomorú jajdal.) Erről ismernek rá a maguk fajára.

A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől s elfújták szép harmoniával az ó-szerb nótát:

Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat s beereszték az álczázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is; mai nap is az övé. Ez a hét éves megszállás emléke.

Bizonyosan erre a várelfoglalási methodusra gondolt a fiatal Boboli, mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszóri várőrségnek borral elkábítására; csak hogy ő azt még tökéletesítette egy kis applisia depilans præparatummal.

Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé nyiló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles tömör bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit tartó párnái óriás főkben végződtek, minden fejnek valami emberi indulat rémkifejezése volt adva irigység, rémület, boszu, káröröm, csufolódás, kegyetlenség.

De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek sziklákból kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok mulatóvillái, a miknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről hordták dereglyével. A narancsfa igazán «arany almát», a granátfa igazán «granátalmát» termett, annyiba került az elültetőjének.

A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, a melyekben a világ minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett, a kapunál elébb a fegyvereit elszedték, azután a városi orvos a pulsusát megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e? akkor a szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, a kinél szállásolni fog, éjszakára a házi gazda kötelessége volt a vendégét bezárni a szobájába.

A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva, napfölkelte után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy a kapu megnyilt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patriciusok kisérő szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival, keresztes vitézekkel. Három óra mulva ismét tudatták a dobütések, hogy a kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé, ha benn nem akart rekedni.

A ki később jött, az várhatott másnapig.

Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mélyvizű kikötőjével, melyet olajfa-erdős, és bortermő hegyek vettek körül, azoknak egyikén a régi térképek még mutatják a «Palazzo di delicie» helyét, a hol a város főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az Omblavölgye, festői szépségekben, s természet áldásaiban gazdag vidék, melyet az Arion folyam hasít végig, azontúl volt még San-Stephano, Preulaca, a stagnói város; (Perseus hajdani Draudacuma) majd a Sabioncelloi félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes előfoka, mely 30 mérföldnyire benyulik a tengerbe, azon szigetcsoport közé, melyet a rómaiak «Elaphites insulæ» név alatt jegyeztek fel, talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához? Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.

Valamennyi sziget kertté volt átalakítva, több nép lakott rajtuk, mint magában a városban, az a nép ott gazdagabb volt, mint a kik aranyat termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring vize, a lugasok nektárja, s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghiresebb volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.

A gazdag Lesinát épen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, a hogy ő szerezte meg Bodino király várát, de ez már négy századdal későbbi időre esik. A velenczéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében, terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak adott tanyát. Egy éjjel a velenczések azon a sziklafokon bástyákkal körülvett erődöt állítottak fel, a bástyák ablakaiból fényes ágyucsövek meredtek elő. A köztársaság megrettent, ez boszorkányság! Egy éjszaka várat építeni! Azonban már ott volt. A velenczéseknek joguk volt a maguk sziklájára azt építeni, a mi nekik legjobban tetszik. Ebből a várból azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt, alkudozásba léptek Velenczével, az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.

DAMIANI JUDÁS.

A régi Raguzának a képét fel kellett mutatnunk, hogy történetünk fordulatait és egész befolyását érthetővé tegyük.

A tüzes szentek kolostorából elriasztott apáczák Nagypéntek napján már nem juthattak be Raguzába, mert a kapuk csak délelőtt vannak nyitva. De különben is épen ezen évek folytán nagyon rossz szemmel nézték itt az apáczákat, a kiknek egész serege rajzott vissza az elvesztett szentföldről, elzüllött állapotban. Azoknak épen csak a perjelnőik vezetése mellett volt megengedve a városba bevonulni és csak akkor, ha a rendjük be volt jegyezve az érsek lajstromába, s ez nagy teketóriával járt. E szerint a rémhír hióbpostái kinnrekedtek.

A következő napon, husvét szombatján pedig sokkal nevezetesebb esemény tartotta lekötve az egész polgárság érdekeltségét, mint hogy valami másról is lehetett volna még valakivel beszélni. – E napon volt az új «Rettore» választás.

Raguza Rettoréja ugyanaz volt, a mi Velenczében a doge.

De a raguzai államfőt minden évben újra választották.

(A későbbi századokban meg épen minden hónapban új rettore-választás volt.)

Minden raguzai polgárnak, a ki házzal birt a város bástyafalán belől, szavazata volt a választásnál, de rettore csak a 26 patricius család tagja lehetett, az is csak ötven éves korán túl.

A választás kettős fokú volt. Először a polgárok szavaztak három jelöltre, akkor a mely három névre a legtöbb szavazat esett, azokat külön arany tartókába téve, közülök egynek a nevét kihuzatták. Erre a tényre egy ártatlan fiú gyermeket választottak. Ez megint úgy történt meg, hogy a tizek tanácsa megállapodott bizonyos egy számban, s mikor az anyadik számú gyermek átlépte a szent Balázs templom küszöbét, a feltámadás szertartásából kijövet, azt kézen fogták, fehér ruhába öltöztették s úgy vitték a város palotájába az uj rettore nevét kihuzatni vele.

Két erős párt között folyott mindig a küzdelem, ezek voltak a Boboli és a Damiani név alatt sorakozók.

Gazdagságára mindkettő egyformán erős, multjában épen oly nevezetes hősöket számít az egyik, mint a másik, őseik felváltva viselték a rettore hivatalt, az engesztelhetetlen párttorzsalkodás csak akkor kezdődött el, a mikor Damiani Judás megnősült. Boszniai knéz leányt vett el. Ezt a tősgyökeres olasz patriciusok és polgárok nem bocsáthatták meg neki soha. Ellenben a dalmata eredetű polgárok annál inkább ragaszkodtak hozzá. A Boboli párt azt is hiresztelte felőle, hogy a házán belől erkölcstelen életet folytat, valami tilos szerelmi viszonyról sugdostak, mely a felesége testvéréhez fűzi, kivel nem átall még az utczán is karonfogva sétálni, sőt még azt is megengedi neki, hogy piros csepeszt hordjon a fején, a fiatal asszonyok fejékét, holott tudva van felőle, hogy még hajadon.

– Azt mondja, hogy ez bosnyák szokás! – Sőt azt is suttogják felőle, hogy az egyetlen leánya, a mind testi szépségben, mind tudományokban oly tökéletes Lubomira, ki már el is volt jegyezve a szép és gazdag ifjú Benessa Pirróval, azért ment kolostorba, azért vette fel a három tüzes szentek kolostorában a fejedelemnői fátyolt, mert az atyja bűneiben megutálta az egész férfinemet. Ezt a csorbát a jó hirén kissé helyreütötte az a Boboli családot ért szerencsétlenség, miszerint a rettore egyetlen fia, – a hires költő – szintén egy knéz leányába lett szerelmes, azt el is szöktette, még pedig a czimboráival összebeszélve, a vőlegénye nyergéből ragadva el, a ki már vitte volna haza, s azzal meg is esküdött. – Ámde az apa, Boboli kiköszörülte ezt a csorbát azáltal, hogy a szökevényeket üldözőbe vette a tengeren, elfogta s a fiát bedugta a Baziliták kolostorába, a menyasszonyát pedig a tüzes szentek zárdájába, s nem engedte családja czimerén azt a foltot ejteni, hogy azt egy patarenus nő, egy bogumil-ivadék meghurczolja. Inkább magvaszakadjon a családnak! Ez atyai szigor ismét odahódítá az olasz hazafiakat Boboli zászlói alá.

Két főnemesi család tartozott a Boboli ligához, a Ghessaldi és Cerva. Az ő párthívei rendesen e három nevet irták fel a szavazatjegyeikre, míg a Damiani párt tesserain a vezérén kívül rendesen a Prodanelli és Palmotta nevek álltak.

Évtizedeken keresztül győztes volt mindig a választásoknál a Boboli párt s akármelyiknek a nevét huzta ki a három közül az ártatlan gyermek-kéz, azért csak Boboli Pietro uralkodott annak a neve alatt.

Egyszer aztán micsoda furfangot gondolt ki Damiani Judás?

Nap nap után fellármázták az út mentében épült előváros népét azzal a rémhírrel, hogy jönnek a warángok! A városon kívül lakó hordárok nyugtalankodtak. Tömeges küldöttséggel járultak a Consiglio Grande elé azzal a követeléssel, hogy az ő városnegyedük védelmezéséről gondoskodjék. A Consiglio Grande hatvan pregadiból állt, kiket minden évben újra választottak. Ezeknek sok dolguk volt, azért leginkább fiatal embereket szemeltek ki pregadiknak, ezek elfogadták az indítványt, hogy a fenyegetett külváros védelmére bástyafalat kell huzatni, őrkapuval, árokkal és felvonóhíddal. – Az elfogadott indítvány azután a «Consiglio dei Dieci» elé került. Abban már öreg emberek ültek, a kiknek az a szokásuk, hogy a fogukhoz vernek elébb minden tallért, mielőtt kiadnák. Ezek (mint szokás) elvben elfogadták az indítványt, de azt hitték, hogy majd elodázzák ők annak a kivitelét azzal a szóval, hogy «most nincs rá pénzünk, majd ha lesz, akkor!»

Hanem erre rögtön ott termett Damiani Judás s azt mondta, hogy ő maga az egész költség terhét elvállalja s fizeti a bástya és őrkapu árát a saját erszényéből.

Ezt a nagylelkűséget általános magasztalás fogadta, hanem aztán csakhamar kisült, hogy mi volt a titkos czélja ennek a bőkezűségnek.

A mint a választások közeledtek s a házbirtokosok feljöttek a városházára kivenni a provizoréktől a választási tesserákat, csak megjelentek ám a külvárosi teherhordók is és követelték, hogy nekik is adjanak szavazóczédulát, mert ők is «a falakon belül lakó házbirtokos polgárok». S nem is lehetett eltagadni, hogy igazuk van.

Ilyenformán egyszerre megszaporodott az eddigi szavazók száma sok száz vad ismeretlennel, a kikről nem lehetett tudni, hogy kinek a malmán őrölnek.

A Bobolipárt sem volt ugyan rest (és fukar sem), hogy az új szavazókat tyúkkal, kalácscsal a maga részére hódítsa, azonban Damiani részére nyomta a mérleget az a körülmény, hogy a hordárok mind illyrek voltak s ennélfogva Damianihoz szitottak épen azért, a mivel az ellenpárt eláztatta, hogy a felesége bosnyák knéz leány.

Ez első összemérkőzése a két versenyző pártnak tartotta rendkívüli izgalomban egész Raguzát husvét szombatján. – Beszélhettek ezek ma «tüzes szentek»-ről, meg azoknak a kolostoráról! A választás napján a «tüzes ördögöknek» van a nevenapja!

A brantavölgyi apáczáknak még rendes időkben is akadályokkal járt a városba bejuthatása. Öltözetükről már messziről rájuk ismert mindenki s félre tért utjokból. Az ő vidékük volt a bélpoklosok gyógyhelye. Addig be sem eresztették őket a kapun, míg a ragályos vidékről jövők füstölőházában a szokásos bepáczoláson keresztül nem estek. Ezúttal az elővigyázat annál szükségesebb volt, mivelhogy a választás és feltámadási ünnepélyességek miatt az egész város népe mind az utczákon és piaczokon van.

Csupán csak ama bizonyos énekmesternőnek, a ki a karzaton elbújva hátra maradt, sikerült az angyali öltözetben könnyű szerrel bejutni a tengeri kapun, azt hitték felőle, hogy ő is a ceremoniához tartozik. Ez rögtön sietett a rettorét fölkeresni.

Ámde most Boboli Pietróhoz lehetetlen volt bejutni. A délelőtti órákban a nagy szavazási mozgalom tartotta forrongásban az egész polgárságot, minden utczán izgalmas jelenetek folytak le. Az olasz, mikor capacitál, úgy handabandáz, mintha veszekednék. Egy-egy új csoport jött a maga jelöltjeit vivátozva, annak útját állta az ellenpárt, azt lehetett volna hinni, hogy mindjárt hajba kapnak, olyan lármát támasztottak; a közéjük tévedt apáczának, a ki a rettore felől kérdezősködött, azt mondták, hogy menjen az ördögbe, az pedig szegény épen onnan jött, de senki sem hallgatott a lamentálására. Túlordított minden szót az «evviva Boboli», «evviva Damiani» kiáltás.

Délig mind a két párt embertelen nagy igyekezetet fejtett ki a szavazatok szaporításában. Előhordták a betegeiket nyoszolyástól együtt, így vitték a városházához, a tesseráját beadni. Vörösre, rekedtre kiabálták magukat, szidalmazták az árulókat, az elpártoltakat, vállaikon vitték a megnyerteket, egyik huzta, a másik tolta az utolsó sereghajtókat, a kiket még előkutattak a házakból. A nagy riadalnak a déli harangszó vetett véget.

A husvét szombati déli harangkondulás kétszeresen ünnepélyes Raguzában, először a Megváltó dicső feltámadásának pillanatát jelenti, azután pedig a rettore-választás berekesztését. A harang első kondulása után több szavazatjegy nem fogadtatik el.

S e harangszóra egyszerre elhallgat az egész lárma. A piaczon álló sokaság mind térdre omlik, a férfiak lekapják fövegeiket, a sbirrók lándzsáikkal utat nyitnak a néptömeg között a processiónak, mely egyik templomtól a másikig vándorol.

Az énekmesternő keresztül furakodott a néptömegen a processióig, hogy a rettorét megtalálhassa. A sbirrók azonban elfogták s látva, hogy ceremoniális jelmezben van, odavezették a mindenféle jelöltözetű szent szűzek sorakozott csoportjába, azokkal együtt volt kénytelen énekelve végig lépdelni az ünnepélyes körjáratot. A rettorét csak távolról láthatta.

A szent Balázs templomának közelében hátramaradt s ott letérdelt a lépcsőre. Itt útjába kellett esnie a visszatérő rettorénak.

A szent szertartás végeztével, midőn a processio újra megindult, az apácza, megpillantva Boboli Pétert, ki négy alabárdos által emelt bibor baldachin alatt jött a lépcsőkön alá, hirtelen odarohant hozzá, s megragadva a rettore lángszin selyem palástjának földig érő bő ujját, rikácsolva kiáltá fülébe:

– Hallod-e, Boboli Pietro! Elfoglalta az ördög a három tüzes szentek kolostorát, s elcsábította a fejedelemasszonyt, Lubomirát, – a te fiad volt az ördög!

Boboli Péter hidegvérrel parancsolá az oldalán járuló dárdásoknak, hogy fogják két felől karon az apáczát és vigyék a signoria épületébe, s zárják el abba a rekeszbe, mely a vádaskodó nők számára van rendelve. – Azzal folytatta az ájtatos körmenetét.

Mikor a szent ceremoniának vége lett, Boboli Péter visszatért a város palotájába. A tisztelgő őrség dobverése jelenté megérkezését. A nagy gyűlésterembe érve, leveté hivatala jelvényét, a vörös selyem palástot, az arany süveget, az arany lánczot, a rózsás botot és a fejedelmi gyűrűt, azokat mind elzárta a kincstartó senator egy remekművű kovácsolt vas szekrénybe. Boboli Péter a közönséges fekete selyem talárt ölté fel, a melyet a többi senatorok viseltek.

E percztől kezdve a szavazatok összeszámításáig nem volt uralkodója Raguzának. A két versenytárs, csak mint egyszerű patricius van jelen a gyűlésteremben.

Együtt van ez alkalommal mind a három tanács, a hatvanas, a harminczas és a tizes, teljes százak tanácsa.

Ennek a jelenlétében szólítja fel a proveditore a pártok vezérét, hogy nevezzék meg a három jelöltet, a kikre az új rettore választásánál szavazataikat adták. Két pregadi innen is, túlról is megfelel a felhívásra.

Akkor a proveditore felhívja a hat nobilit, hogy nyilatkozzanak, elfogadják-e polgártársaik megtisztelését? Az igenlő válaszra mind a hatot fehér gyapjúpalástba öltöztetik s a város palotájának két donjonjába külön zárják, a piaczra sereglett nép láthatja őket és elhalmozhatja magasztalásaival vagy ócsárlásaival tetszése szerint.

A palota kapuit azután bezárják, senkinek azon kimenni nem szabad. Bejönni csak a titkos szám szerint került sorshúzó gyermeknek.

Odabenn a szavazatokat számítják össze.

Ezen a napon a választás eredményének kihirdetéseig senki se ételt, se italt nem kap Raguzában. (Bölcs intézkedés!) Éhen, szomjan, epedve, tikkadva lesi a nép, a míg az erkély szárnyajtai megnyilnak, s kilép a proveditore, a dieci kiséretében és kihirdeti a némán figyelő sűrű sokaságnak, hogy a mai napon a nép akaratából és Isten jóvoltából új rettorévá megválasztatott – «Damiani Judás!»

A milyen harsogó üdvrivalgás fogadja egyrészről a kijelentést, olyan dühordítás kiséri azt a másik oldalon. A Boboli párt átokban, szidalomban tör ki; de elnyomja valamennyit az összes harangok bimbam zúgása. Siet azonban mindenki a közlakomához, a nép közé odavegyülnek az italárulók; ma minden a győztes rettore rovására megy: a választás után szabad a dobzódás. (Különben a mi az olaszoknál dobzódás, az a magyaroknál kóstolónak se járná meg.)

A várospalota kapui azonban még mindig zárva vannak.

Odabenn olyan szertartás folyik le, a melynek titkait csak a száz tanácstagnak szabad megérteni.

A volt rettore ruházza át a hivatalát az ujon megválasztottra. Ez a dicséretes szokás. Magának az elődnek kötelessége az utána trónra lépő fejére feltenni az arany rettoresüveget, feladni rá a biborpalástot és resignálni a kezébe a köztársaság kormányzatát.

Boboli Péter és Damiani Judás körülbelül egyforma életkorú férfiak: mind a kettő közel a hatvan évhez. Boboli galambfehér hajat és szakállat visel; Damiani haja és szakálla ellenben fekete. Nem festi ő azt, csak ólomfésüvel szokta fésülni.

A megbukott rettore fölséges nyugalommal jár el tisztségében. Még csak rezzenése a hangjának sem árulja el belső elkeseredését.

Átadja az utódjának a köztársaság törvénykönyveit, a mikre az a jelenlevők előtt ünnepélyesen megesküszik; az eskü végén kötelezi magát fejedelmi méltóságának a jövő husvét szombatján való letételére.

Arra a proveditore átadja neki a jelen hónapra szóló rettori fizetését: piros selyem erszényben öt darab aranyat. (Tehát egész évre 60 arany a hatalmas Raguza köztársaság uralkodójának civillistája.) Azonban mint legfelső bíró, azonkívül mindennapra kap egy aranyat; de ezért minden törvényszéki ülésben jelen kell lennie.

– És most halld meg tőlem a kötelességeidet, a melyeket a saját vállaimról a tieidre rakok, szól Boboli az új államfőhöz. Viseltem azokat készséggel, leteszem megnyugvással.

Nagy sora van azoknak!

Hadat és békét intézni, külhatalmak követeit elfogadni, s azokhoz követeket küldeni titkos utasításokkal, még szorgalmasabban pénzzel. Mert a raguzai köztársaság legnagyobb hatalma a pénz. Fizeti a nagyhatalmakat, fizeti a jó barátjait, fizeti az ellenségeit! a hogy a régi közmondás tartá: fizet a pápának szeretetből, a spanyol királynak barátságból, a maltai lovagrendeknek önérdekből, a franczia királynak tiszteletből, a magyar királynak hódolatból, Velenczének gyülöletből. (Pár század mulva még egy hetedik is került a társasághoz: a török szultán; ennek fizetett félelemből: nem sokat, csak 500 zechinot. De a mi a nagy vezérnek, a Kizlár agának, az anya-szultánnőnek, meg a szultana aszszekinek adott ajándékokkal felment 20 ezer zechinóra; s ezért biztosítva volt, hogy az ozmanok se szárazon, se vizen nem bántják; Orkhán szultán kötötte Raguzával ezt a szövetséget; az eredeti okmányra egész tintába mártott tenyerét rányomva manupropia gyanánt.) – Ezért az olaszok úgy csúfolták Raguzát, hogy «sette bandiére» (hét zászlós; – magyarul «hét kulacsosnak» mondanák).

Azután elmondta Boboli az új rettorenak, hogy a polgári és bünügyi igazságszolgáltatásban mi dolgai lesznek a «pregadi»-nál, és azután a rendőri, kereskedelmi és az ærarium publicum ügyeiben a «Consigliatto»-ban, (melynek tagjai évi fizetésül három aranyban részesülnek) minő ügyek tartoznak a «consulok»-ra, minők ismét a «vérbirák»-ra? minők végre a hatos senátus appellatorium forumára? Miféle törvényszék itél a «gyapjukereskedés» felett? meg a másik az Indiából hozott áruczikkek forgalmából támadt ügyek felett? kik vigyáznak fel az ereklyékkel való kereskedésre? Mi teljesítendő feladatai vannak az öt közegészségi tanácsosnak, a kik a pestis behurczolása felett ellenőrködnek? minő rendszabályokat kell e miatt fentartani? kivált a mostani mozgalmas időkben, midőn egyik hajóraj a másik után érkezik Palæstinából haza s hoz mindenféle urat és koldust, szentet és rablót, apáczát és kéjarát vegyest? hogy kell azokkal minőségükhöz mérten elbánni? Azután adott neki utasításokat a vám és accisabeszedés módjairól, a pénzverés ellenőrzéséről, az idegen pénz és hamis pénz irányában követendő rendszabályokról; a «della Raggione» ellenőrző hivataláról, mely a depositumok, az árvák és özvegyek pénzei, a köztársaság kincstára fölött őrködést gyakorol? majd hogy minő egyházi beneficiumok várnak kiosztásra; Azután a fegyvertár milyen állapotba helyezendő, az ujabbkori találmányok a vetőgépekben, a görögtűz alkalmazásában, a kerekes hajók rendszerében hogyan érvényesítendők? A két élelmezési biztos hol és miképen szerezze be az egész város számára szükséges gabona- és húskészletet egész esztendőre? A pinczemesterek hogyan ügyeljenek fel, hogy a bor meg ne hamisíttassék? Az építőmesterek a város járhatóságára, az utakra miként vigyázzanak; a templomokat és palotákat hogyan gondozzák? A nagy tanács secretariusa a titkos ügyekről miként referáljon? S a consulok a nyilvános okiratokat hogyan állítsák ki?

Azután következtek az instructiók, melyek szerint a szent Lőrincz váracsban levő magyar helyőrség miként legyen vezényelve? majd hogy az iskolában miféle tudományok taníttassanak, a dalmatáknak a latin és olasz nyelvet mi módon, ha másként nem, erővel is a fejükbe verjék és végül, hogy az öltözetek rendjét miként állapítsák meg?

Mikor aztán ezt a sok szép feladatot mind megértette az új rettore az antistese ajkairól, végül azt mondá neki Boboli Péter:

– És azután még, utoljára hagyom, itt vagyon neked egy apácza: a ki hírül hozá nekem mai napon, hogy a brantavölgyi három tüzes szentek kolostorát elfoglalta az ördög, Boboli Iván képében, s elcsábítá annak a fejedelem asszonyát: Daminai Lubomirát. Végezd el vele a «te» dolgodat!

Damiani Judásnak legelső hivatalos ténykedése az volt, hogy az apáczát kihallgassa. Megértette az egész mesével határos történetet.

Azonnal parancsot adott, hogy a város kapuinál feltartóztatott brantavölgyi apáczákat az énekmesternővel együt a Sant Andrea szigetre kell szállítani. Ott van nemes hivatásukhoz méltó tér, a keletről érkezett pestises betegek ápolása. Eddig az önfeláldozó missiót a Parabolana apáczák töltötték be; de az ujabb időkben azoknak a száma nagyon megfogyott. Ott szivesen lesznek üdvözölve s aztán lassan időjártával eltakarítva.

Az énekmesternővel feliratta Damiani mindazoknak a fiatal szűzeknek a neveit, a kik a tüzes szentek kolostorában csak ideiglenesen férjhezmenetelükig voltak jól eltéve. Természetesen azért, hogy majd azoknak a szülőit értesítse a veszedelemről, melyben ártatlan magzataik forognak.

Azonban nem a szülőket értesítette Damiani, hanem azoknak a leánykáknak a titkos imádóit, hogy «szabad a vásár!» A csélcsap leventék tudták meg, hogy a szerelmi sóhajtásaik előtt megnyiltak a vaskapuk, s nem is késtek a figyelmeztetést felhasználni.

Ez volt az első – keresztnevéhez méltó – perfidiája az új rettorenak s ez csak bevezetés az egész uralkodása alatti szörnytettei sorához. Raguza történetirói átokkal halmozzák el Damiani nevét, s az egész korszakot, melyre árnyékot vet.

Ez az ember zsarnoka lett Raguzának, mert nemcsak hogy az év leteltével nem köszönt le az uralkodói rangról, mint a köztársaság törvényei parancsolták; de hét évig maradt meg abban erőszakkal s e hét év alatt felfordult világ lett az egész dalmát tengerparton.

Damiani Judásnak ördögi gyönyörüséget okozott az az istentelen botrány, a melynek a brantavölgyi kolostor volt a szinhelye. – Az a leány, a ki kolostorba lépésével saját atyja fejére oly lesujtó itéletet mondott ki, megbélyegezve annak szenvedélyes kicsapongásait, ime maga is ugyanazon szenvedélynek tőrében esik fogva. Láthatja, érezheti most, hogy a szerelem még az oltár hideg küszöbén is rátalál az emberi szivre: az ellen nem védelmeznek meg se a litániák, se a jejuniumok. Damiani saját bűne számára talált felmentést eddigi vádlója megestében. – S ehhez járult az a káröröm, hogy a ki e hét országra szóló merényletet elkövette, az ő régi ellenségének, Boboli Péternek az egyetlen fia. Hires két név Raguza történetében! Az apát «Galeatoris» melléknévvel diszíté fel a nép, a fiát «Canavelli a költő» pseudonymmal. Mind a kettő ragyog: az egyik aranyban, a másik aureoleban. És e ragyogásnál azt fogja olvasni az utókor, hogy a Boboli elrabolt egy szent szűzet az oltár mellől! A tenger minden vize le nem mossa róla ezt a szennyet! – És aztán a kapzsiság is talált táplálékra, a mitől meghizzék. – A fiatal Boboli kénytelen lesz Lubomirát feleségül venni. Első házassága a mossori knéz leányával érvénytelen, mert «raptus» és «clandestinus» (rablás és alattomosság) esete forog fenn. Akkor a roppant gazdagság, a mit Boboli halomra gyüjtött, egyesülni fog a Damiani-családéval. Ki fog azontúl birhatni velük? – Végül aztán elősunnyogott az álszentesség szemforgató szelleme is s azt suttogta, hogy a jó sors rendelte el ezt bölcsen ekképen. A két ellenséges család gyermekei ily módon egyesülve, szerelmük által végkép megszüntetik az apákról fiakra szállott ősi torzsalkodást; és így minden, a mi történik, a béke és nyugalom helyre állítására szolgál s Istennél tetsző dolog.

A DAVIDITÁK.

A míg Raguzát az új rettoreválasztás izgalmai tarták lázas forrongásban, azalatt a közel szomszédságában, magán a köztársaság területén valóságos forradalom folyott le. A három tüzes szentek kolostorában a feltámadás szombatnapján új pápát kiáltottak ki. Az Illyricumba küldött szerzetesek és világi papok nagyobb része canonicus hibák miatt volt ide relegálva, elégedetlen, sértett becsvágyú, elkeseredett nép. Csak vakmerő ember kellett közéjük, a ki kimondja, hogy «én első akarok lenni közöttetek és mindenki fölött», hogy riadallal fölemeljék.

Példa volt már rá két izben is, hogy Dalmatia adott pápát a keresztyén világnak. Az egyik volt I. Cajus, a másik VII. János s akkor Salona volt a világ közepe. Miért ne történhetnék meg harmadszor is?

Az összesereglett elégedetlenek zsinattá nyilváníták a gyülekezetüket s conclavét alakítottak magukból.

Volt elnöknek való királyuk is: János, az uskók nemzet ma választott fejedelme.

Magát az uskók nemzetet is csak tegnap szülte a föld, édes anyánk. (Ha nem a pokol?)

Hogy a kikiáltott Onufriosz csak patriarcha volt, azon könnyen segítettek: a püspökségnek hét fokát jelezték hét székkel, mindegyikbe sorra beleültették a jelöltet egy pillanatra, s ezzel elég volt téve a fokozatonkint való előléptetésnek, mely rendszabály épen a dalmata I. Cajus pápa által lett behozva. A hetedik székből aztán már elérhette a szentséges trónt.

Az alulról jövő reactióra megvolt a nagyon népszerü jelszó: a papi nőtlenség eltörlése.

Csakhogy e merész határozat fentartásához több kell a kimondott szónál. Kell hozzá szárazföldi és tengeri haderő, kell hozzá pénz, és különösen a népkegy pártolása. Külömben kiáltó szó lesz az a pusztában, a hogy láttuk Erdélyben épen ez időtájott, hogy a jámbor papokat, a kik nem akartak feleségeiktől elválni, összeterelték egy völgybe fegyveres csapatokkal, s ott egytül-egyig lenyilazták őket. Azután tetemhalmot raktak belőlük. Ma is «paphalál» a neve annak a nagy dombnak.

Onufriosznak megvoltak a warángjai és uskókjai. Az első egy harczos nép, mely története végéhez közelít, a másik, mely még csak most kezd hozzá. Mind a kettő elszánt kétségbeesett had, melynek nincs mit veszítenie a földön; mely a tegnapra nem emlékezik, a holnapra nem gondol: csak azt teszi, a mi jól esik mára.

Ámde mind a kettő nagy árát szabja a hűségének. Nem akar tűrni semmi lánczot, és ezek között legkevésbbé azt, mely egy férfit egy asszonyhoz elszakíthatatlanul hozzáköt. A szabad warángokat a harczias életmód kényszeríté a többnejüségre. Az évekig távollevők többnyire új feleséget hoztak a házhoz, s az elesett vitéznek az özvegyét a fegyvertársnak kötelessége volt nőül venni, habár volt is már felesége; az uskók szökevények pedig meg rabéletükben így voltak szoktatva. Ez ős szokás jogait követelték vissza az új pápa hübérisége fejében.

Dávid király, miután második nejét, Bravallát újra megtalálta, annak megkorbácsolt, bilincsektől kisebesült testén a kegyetlen kinzás nyomait szemlélte: hajdani isteneire kezdett esküdözni, hogy inkább visszatér a régi pogány hitre, semhogy még egyszer elhagyja őt magától szakíttatni. Növelte a waráng király felháborodását a Solom fiának a házassága, a mit a mosszori várban köttettek vele, megesküdtetve egy rabszolgálóval! Holott ő már eljegyezte a fiát Jozsue vezér leányával. Készebb megölni a fiát, Darinkával együtt, semhogy az adott szavát rútul megszegje.

A zsinatban az a szó hangzott, hogy kivételt kellene tenni e két új-keresztyén nép kedvéért a mostani élők holta napjáig. Ebben nem tudott megállapodni a gyülekezet, hogyan és miképen? «palam»-e, vagy «indulgenter»? «facultative»-e, vagy «obligatorie»? vagy csak «erga dispensationem?»

Utoljára az éneklő király vágta ketté a gordiusi csomót.

– Ejh, mit. Mondjuk ki dogma szerint, tisztán és világosan, hogy a keresztyén vallás szavai nem tiltják a kétnejüséget. A Sionhegyén kiadott tíz parancsolat nem emlegeti ezt. Jákob patriarcha, szent Dávid király, bölcs Salamon fényes példákat adtak az ellenkezőre. De nem fér össze az egynejüség szabálya magával a keresztyén vallás szellemével sem. Mit hirdet a Credo? Testünknek feltámadását és az örök életet. E szerint a kiknek a földön két felesége volt, a kiket egyiket a másik halála után vett el, a végitélet napján mind a kettő feltámad s ismét az övé lesz; örök időkig együtt kell hogy éljen mind a két hitvesével a paradicsomban. A mi nem lesz bűn a paradicsomban, a szentek egyetemében, hogy lehetne az bűn itt az árnyékvilágban, az indulatok uralkodása alatt? Állítsuk fel a daviditák gyülekezetét s mienk lesz hét év alatt az egész világ.

Erre a szóra fejet csóváltak a bölcsek.

«Totus orbis conclamabit!» (Az egész világ fel fog kiáltani.)

«Totus orbis jubilabit!» (Az egész világ ujjongni fog) felelt vissza János király.

– Hadat fogsz hozni a fejünkre, inté őt Onufriosz, busan ingatva fején a nehézzé váló arany tiarát.

– A hadat haddal verjük vissza! De visszaverjük a szellem hatalmával. Alapítunk itt e helyen egy új világvárost. A míg Cœlestin hasztalan igyekezik a régi Jeruzsálemet visszafoglalni, mi Cajussal ezalatt felépítjük az új Jeruzsálemet.

– Hogyan? miképen? kiáltoznak rá mindenfelől.

– Két szónak a kimondásával. Az egyik szent Dávid király példájának követése, a másik pedig «asylum a bukott kalmároknak».

Az utóbbi még vakmerőbb szó volt az elsőnél is! – A világ minden országából összehivni a bukott kalmárokat, a kiknek a padjait a kereskedő czéh összetörte, hogy jöjjenek ide Raguza tövébe, a nagy világkereskedelem góczába: itt kapnak egy biztos asylumot, a melyben kereskedőpadjaikat ujra felállíthatják s üzletüket szabadon megkezdhetik, hozzák ide a Branta öbölbe a gályáikat, a hol nem félhetnek a lefoglalástól, a hol a hitelezők üldözése megszünik; építsék ide a palotáikat, a melyeket régi adósságokért dobra nem üthet senki; mert az új Jeruzsálem sérthetetlen menhelye minden üldözöttnek!

(– És ettől a két szótól hét év alatt egy új város támadt a Brantavölgy tengeröble körül, magas palotákkal és tágas raktárakkal és volt benne tizenhét templom; mind a daviditáké, melyeknek tornyait két egymásra fektetett kereszt jelölte. – Milyen malitiosus értelmű symbolum! A kétnejüség jelvénye.)

Amaz emlékezetes festum Paschatos negyedik napján ment végbe az első capitulatio «Uj Jeruzsálemben» Dávid ritusa szerint. Maga Dávid király volt a megnyitója a hivek seregének. Ő vezette a két feleségét egyszerre, egyiket jobb, másikat bal kezén tartva az oltár elé, ott térdepeltek egymás mellett mind a hárman, míg Onufriosz rájuk adta az áldást. Utánuk következett a Solom királyfi két menyasszonyával, Darinkával és Magdával. (A waráng legény akkor lesz nagykoruvá, a mikor levágott ellenség fejét adhatja jegyajándékba.) Azután jöttek sorba százával a waráng férfiak, a kik a keresztyén hit felvételekor második feleségeiket maguktól eltávolíták. A Dávid dogma megengedé nekik, hogy azokat ujra visszafoglalják. Előhivták a bujdosó asszonyokat, a kik még megmaradtak, a nyomor és inség szállásaiból, ujra felöltöztették őket drága viseletekbe s hozta mindenik a magáét párosával. És a csatában elesett vitézek özvegyeinek is mind akadt pártul fogója a fegyvertársakban. Nagy volt az öröm az «új Izraelben».

Onufriosz maga nem győzte az esketést, segítségére kellett jönni a volt szerzetestársainak, a kiket mind bibornokokká avatott fel; a warángok hoztak számukra skarlát posztót, selymet, hogy hivataluk külső pompáját is viselhessék. Az a biborszín a hatalom érzetét kölcsönzi a viselőnek, császárpalást, bibornokköntös, tábornokdolmány.

(Kritikus. Még egy negyediket is tudnék, de nem akarom a szerző előadását megzavarni.)

Komolyan, áhitattal ment végbe az egész szertartás. Távol maradt tőle minden frivol pogány szinezet. Ez nem volt mása a babyloni Astarte-ünnepeknek; a hűség teljes, őszinte fogadalma mellett vitte haza mindenki a két feleségét, megnyugtatva őket aziránt, hogy ezzel semmiféle isteni és emberi törvénynek nem vétett.

Hisz az egész nép csupa vademberekből állt még. Se a waráng, se az uskók nem ismerte a polgárosult világ erkölcseit. Előttük volt egy nagy termékeny vadon, ős földével, járatlan rengetegeivel; a tengerpart minden sziklája egymást felváltó meséket őriz itten, a mik folytatásaikra várnak, Cadmus, Perseus, Jason, Medea, Absyrthos, Aeneas, Odysseus itt hagyták emlékeiket, majd Diocles, szent Péter és a martyrok: mythos és legenda egymással összevegyülve; az oltárkő egyik felén a mythras kép, a másik felén szent Balázs; a búcsújárásba még belevegyül az ægipanok táncza, csakhogy a corybantok nem «evoe»-t, hanem alleluját kiáltoznak; maga ez a csodatüneményekkel teljes földdarab, különzárva az egész világtól, paradicsomi növényzetével, fűszerterhes levegőjével, örök tavaszával, mely egyszerre hoz gyümölcsöt és virágot, a zugó folyamoktól viszhangzó völgyek, arany ködben borongó berkek közé bujva, s a merre nyitva vannak, a végtelen kék tengert mutatva, mely fölött csaknem mindennapos tünemény a tündéri fata morgana; ennek az egész körülvevő világnak csábító varázsa hat a benne lakók lelki hangulatára; a gondolat helyét elfoglalja az érzés, az élet olyan, mint az álom; ki tilthatja meg az álmodónak, hogy őrült, zűrzavaros, lehetetlen álmokat lásson?

A jelen században láttunk szemeink előtt támadni egy ehhez hasonló emberi társaságot, ott a Salt-Lake mellett. Milyen hirtelen támadt virágzó, gazdag város (Utah) egy proféta őrjöngő álma nyomán. A mormonvilág csak utánzata a Daviditákénak; sőt tulzása annak. És mennyi híve csődült össze. A hatalmas köztársaság még most sem bírja őket a föld szinéről eltörülni.

Azonban még a polgárosult osztályból senki sem követte a waráng és uskók népet – az első napokon.

A KETTŐS CSILLAGOK.

A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égi testek, a melyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük, némelyiknél a színeikben is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga, vagy kék és fehér és ezek nem egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül, mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld s azt járná körül két nap.

Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánynyal birni, miért ne jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?

– Megfogott engem a te átkod, mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a tömeges esketési szertartást végig nézték. – S aztán egy fügefalevéllel eltakarta az arczát.

– Fáj? kérdé Milenka.

– Gyönyör! – De eléget.

– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról s azt kérdezted, nem fáj a marása? én azt feleltem, csak a csók édességét érzem.

– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.

– Oltsd el.

– Mivel?

– Új csókkal.

– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.

– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.

– Nem értem azt.

– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két bánat két szerető szivben csak fele bánat.

– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az oltár elé? Hisz ez a pokol!

– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?

– Nem azt a poklot értem én, a mely a föld alatt van, hanem a mi itt a szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: «nincs lelkem, nincs túlvilág! nem hiszek semmiben», de nem tagadhatom el ezt! Ha szent Dávid király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a canon, a mely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint házi állatnak; de én bennem olasz vér forr, nálunk a ki ha szeret, egészen szeret.

– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a te szerelmedé a hadi zsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset irsz majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.

Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.

Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.

Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a türelem.

Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget esküdött.

S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza arany fiataljai, kiknek a szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul vándoroltak az új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.

S minthogy a Daviditák ritusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem vihették, mert ott fejvesztésre itélték volna őket, tehát ott kellett maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás villák, paloták a Brantavölgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szive, vagy a becsülete kapott sebet, itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem kértek itt se dispensatiót, se dimissorialét, se matrikulát; összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok, elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új világvárosban.

S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifju Boboli a költeményeivel. Versei, a melyeket Pindar név alatt irt, a legkábítóbb mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben, mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a vándor énekeseké; a troubadourok, (minnesängerek, hegedűsök), a kiket a szigorú erkölcsű magyar királyok nem hiába pusztítottak ki bottal és karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait s hordták a szivbeli ragályt városról-városra; piaczokon, kastélyokban, várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, a hol szabad a szerelem.

Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az utóbb jövő települők nem fértek el a Brantavölgyben, hidat vertek czölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglioig, s ott kezdtek új házakat építeni a tenger hullámai közé.

Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész keresztyén hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és a mi fődolog, hogy csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, a mit más ország, gyomrából emészthetetlenül kivetett, mindenféle törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngős varázsló, baklovag s támad mind azokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket megcsalni; – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet feltalálnunk, a melybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore, Damiani Judás alatt került.

Damiani Judás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse, folytonos czivódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velenczével. Ez őt otthon népszerűvé tette.

Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor arról volt szó, hogy Velenczének valamely túlkapását kell megtorolni, a patriotismus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.

Ez elfeledteté velük az új Jeruzsálemben történteket.

Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az egész. Hogy ennek a megindítója épen a volt rettore, Boboli Péter fia volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bujt az öreg, Lacroma szigetében, egy évig nem mutatta magát.

A városból időnként megszökött s új Jeruzsálemben letelepedett fiatal nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják magukat, s akkor eszükre térnek, ott hagyják a donnáikat s visszajönnek; szakált eresztenek, okos emberekké lesznek.

Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore, Damiani Judás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd új Jeruzsálembe s a felesége nővérével, Davidita ritus szerint megesküdött volna. Ez bir ugyan a valószinűség indokolt látszatával, de adatokkal nem megállapítható.

II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve épen nagyon üdvösnek látszott a Davidita hitvallás. A kik két világrész között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két helyen otthonra találhatnak.

Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a cœlibatus ellen föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmátia határain túl is, Boszniában, a Fekete-Hegyek között. A volt patarénok, a kik úgy is gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a Dávidságra, mint későbbi időkben az Izlam hitre. A bogumil régi sírkertek tanuskodnak erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a kereszt van kifaragva; ez az apa: mellette a másik kettőnek a csúcsán már turbán van faragva; ezek a fiak.

A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi hajóikat ezek védelmezték a velenczei czirkáló hadihajók s a szaraczén kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata lett.

Így emelkedett évről évre az új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal, folytatta márvány palotákkal.

A következő húsvét napján történt meg az államcsiny Raguzában. A tizek tanácsa eltörölte a rettore választást évről évre, s kimondta, hogy a rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.

A szabadságért rajongó Boboli párt meg volt lepetve; az utczákon, a piaczokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt izlése szerint az utczai sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások, mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshuzás szerint vezényelték őket, ravasz mesterfogással, mindig az uralkodó pártból lettek kiszemelve. Damiani Judásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy mindent merhetett.

A tizek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli zűrzavarban, melyet az elmult, tönkrement keresztes hadjárat s egy új megindításának mozgalmai, a római és byzanczi udvarok közötti ellenségeskedés, a szaraczén piratéria, s a zavarosban halászó Velencze torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni, nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, a mit a másik megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn megrontotta a szabadságot.

S Damiani Judás évről évre megmaradt a hatalmi polczon. Barátságos viszonyt tartott fenn az új Jeruzsálemmel. E miatt voltak is izetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek czímezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa végre az ellene kiadott excommunicáló bullát, fegyveres erővel. Damiani Judás mindig talált ürügyet a megbizás alól kicsuszamlani s titokban értesíté az ifju Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb veszedelmek s elfeledteték a kisebbet, az ó Jeruzsálem siralma az uj Jeruzsálem ujjongását.

«Disputa.»

Kritikus. Nem vádolhat a szerző, hogy keresztyéni (sőt daviditai) türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, a melylyel az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett; hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez megtörténjék? bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent Dávid és szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk chaosvilágában. Ez is jól van. A fiatal ragusai «kerekesek» kapnak rajta, házasodnak «in duplo» tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még hozzá tehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék mindjárt. Hires missionarius járt a Karaib szigeten a keresztyén vallást hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kaczika szivét, odament hozzá s felkérte, hogy vegye fel őt is a szent ecclesiába mind a két feleségével együtt. A szent férfiu tudatá a vad királylyal, hogy a keresztyének közt egy férfinak egy feleségnél több nem competál. «Jól van», mondá a kaczika és visszavonult. Egy hét mulva megint eljött, kérve, hogy keresztelje meg, most már csak egy neje van. «S hova lett a másik?» kérdé a hittérítő. «Azt megettük.»

Szerző. Köszönöm az anecdotát, én irtam azt az «Üstökösben» épen most huszonöt esztendeje.

Kritikus. Tehát ezüstlakadalmas anecdota. Csak azt akartam vele jelezni, hogy a mi rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilisált népek között s a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.

Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt s megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, a míg fiatal volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még egy társnéja is akadt. – A waráng is vad nép volt, de annál megint megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát, maga mezitelen járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy azokat selyemben, kashmirban járassa; s a spartai módon nevelt fiak az ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. – De mi lesz belőle, «ha majd a majmok csinálják azt, a mit az oroszlán?» Először is, ha majd azok a «kettős csillagok», kiket tündérekül vett el a vállalkozó ifju, egyszer csak megvénülnek s a két szerelmes fülemüle helyett két saskeselyü énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a harmadik? de miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi. S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsabé! A ki igazi Davidista akar lenni, még azt se mulaszsza el. Innen majd aztán következnek az agyonütött Uriások, s hol annyi fajta mérget tudnak előállítani, mint a mennyit frater Actæon megismertetett velünk, valószinű, hogy abból az útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan mint a gyöngyvirág: a míg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják az ó-kútba Lea fiai a czifra ruhában járatott, a kényeztetett Rachelfiut? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, a hogy azt sorban következni láttuk, egész a hajánál fogva ágonakadt Absolonig? Majd mikor idáig eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.