– Szerző. Vigasztalhatatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom, de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Judás uralmának vége szakad; az uj Jeruzsálem hiveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyükké izmosodjanak, sem az ujszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak, – az egész új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely hét évig nőtt ragyogásában az északai égbolton s aztán egyszerre elmult, vagy mint egy szappanbuborék.
Kritikus. Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.
A KÖSZÖNTÉS ÉS NEMKÖSZÖNTÉS.
Hat éve mult már az új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város keletkezett az elébb puszta tengerparton, világ csodájára. De még ez nem volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony, (két királyné) meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen birt és imádott férj szerelme fölött soha össze ne koczódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem; Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép márványarczra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.
Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arczán. S ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.
– Miért oly bús a «szebbik?» mondd meg te «jobbik», kérdezé Milenkától. – Ez volt az édnevük nála: «te szebbik, te jobbik!» Egyik sem haragudott érte.
– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, a mit még nem viselt a homlokán.
– Ékesség után? vajjon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul kincstárából; rózsaszínű gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal beszívja a napsugárt s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból. Mi van még, a mit megkivánhat?
– A «tisztelet» az a drágakő, a mit még nem viselt.
– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?
– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy raguzaival találkozik a nagy piaczon, az hidegen elmegy mellette és nem köszön neki.
– Tudom ezt. Értem az elbusulása okát. Ez valóban nagy sérelem. Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int, másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kartársnak azt mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz huzódik s hét lépésnyi távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg! «Szent Balázs őrködjék fölötted!» mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor azt mondja neki: legyen jó napod, vagy legyen jó álmod; legyen jó szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkiséri, s addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. A ki ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint köszönt, és az mind nevetni való.
– És a te Lubomirád mégis sir rajta.
– Eredj hozzá és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant, a minőről csak álmodott. Én ismerem az álmát és meg fogom valósítani.
– De mikor?
– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, a melyen bennünket a remete összeadott?
– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?
– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást és akkor meg fogja kapni Lubomira azt a drágakövet, a mi után vágyik: egész Raguza tiszteletét.
… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira arczára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.
A hatodik husvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új rettore választást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt képviselve.
A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Judás hiveiből telt ki, ők uralkodtak korlátlan hatalommal.
Ez utóbbi husvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs székesegyházban nagy mise alkalmával Boboli Pétert.
Templom után felment a városházára a rettoréhoz.
Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.
– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevü ifjú, egy patarenus knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét évi száműzetésre és a cadmæi völgy remeteségébe való elzáratásra itéltem. Most a hetedik év járja: az én itéletem ideje letelik. Azóta ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter, Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó irányában gyakorold a te legfelsőbb birói hatalmadat, melyet a köztársaság többsége, de nem az én akaratom reád ruházott.
– Már gyakoroltam ezt a hatalmat, felelt rá Damiani Judás. Nem vártam, hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak Raguzából. Itéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok Boboli Jánosnak és felmentem őt a vádak alól.
Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.
– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz várát kiraboltatta, felégettette.
– Az a bogumilok kára.
– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört s azt megfertőztette.
– Hát az Sidrák, Mizsák, Abednego kára.
– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.
– Ez a theologusok kára.
– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.
– Az meg az ő saját kára.
– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyüjti, s lopott, rabolt kincsekből egy új Bábelt épít.
– Az meg épen a mi hasznunk.
– Akkor én száműzöm magamat Raguzából, mondá az öreg Boboli, s azonnal egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy mától fogva az ős Boboli palota, saját templomával és minden butorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet igérő raguzai polgárnak elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a Boboli nevet viselő lazaretum számára.
Azzal ismét visszatért szigetmagányába.
Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patricius palotája árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.
Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely szerint a kótyavetye megejtessék.
Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, a mely szerint holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utczán megüssék a kapuja előtt a dobot s a kikiáltó szavára: «ki ád többet érte?» igérjenek a venni kivánók, az itt egész polgárháborut idézne elő. Mind a két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.
Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kivánók névtelenül küldjék be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.
Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa s a tonnákat még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos stratagémája a kincstárnak. A küszöbe volt úgy berendezve, mérleg formán, hogy a mint egy ember rálépett, az a tulsó teremben jelezte a rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. E szerint annak az embernek, a ki az aranynyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy minő összeget képvisel a kinálat, s aztán az utána jövőt értesíteni felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.
Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A küldemények alig külömböztek egy pár uncia aranynyal. Hanem a legelőször beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami írva: «az én tonnámnak az abroncsai csak higanynyal vannak ezüstszínre festve; belül arany mind, s az árhoz számít».
S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.
Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: «Boboli János, Raguza polgára, új Jeruzsálem királya».
Így: elől a raguzai polgár, utána a király.
A ki legközelebb járt hozzá, az volt Piro Bennessa, Damiani Judás egykori vőül kiszemelt kedves embere.
A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának szánta a Boboli palotát.
Sejtette, hogy mi fog ebből következni?
Az ő leánya Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén, mint ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli palotában letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, «új jeruzsálemi királynésága» czímét Raguza nemes asszonyáéval felválthatni.
S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg az amnestiát. Az haza jöhet, a mikor neki tetszik. Megvette az apja palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba még papot is állíthat be egész Davidita rend szerint. Sőt, mint raguzai polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint. A mellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép fejedelme, követelheti magának mind azt a tisztességadást, a mit a köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. – Ez nagy zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója épen az ő leánya. Ennek még a diadala is kudarcz Damiani Judásra nézve.
Valami menekülő utat akart fentartani e kelepczéből.
A tizek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad, se férfit se asszonyt az utczán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. A ki mást üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy zechinoval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt fenn Raguzában az a szokás, (egész a XVII. századig), hogy senkit nem üdvözöltek az utczán.
Ezzel a rendszabálylyal legalább a rossz fogadtatás külső, látható része el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.
Azonban a nemköszöntésnek is meg voltak a maga kategoriái Raguzában, s ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nemköszöntés, a mikor az ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb karja körül burkolja, a bal kezét a csipőjén lévő tőre markolatára teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még ehhez dudolni is kezd valami canzonettát: ez már épen csalhatatlan kifejezése a tisztességmegtagadásnak; de felülmul minden fitymálási tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé dugja s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.
Boboli János ezekkel mind nem törődött, az ő tervei mindig messze túljártak a sokaság eszén. A mint Raguza nagy tanácsától megkapta az oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhirrel a feleségeihez.
– Ime, a mit igértem, megtartám: Raguza kapui megnyilnak előttünk s a Boboli palotába beköltözünk.
E hirért csókjaival árasztá el Lubomira a hirhozóját.
– Csókold meg őt én érettem is, biztatá őt Milenka. Maga is megtehette volna ugyan, de az ő öröme csak viszfénye volt a «szebbikének», ő nem értette egészen, hogy mi örülni való van azon, ha az új jeruzsálemi királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastélylyal? Nem birta felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.
Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!
Eddig gyöngyös gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és most a lelke is kaczagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az egyszerű skarlátpiros főkötővel, a mit csak az előkelő férjes asszonyoknak szabad viselniök Raguza utczáin.
Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is a bogláros homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett.
Lubomira holdtölte után harmadnapra kivánta az ünnepélyes bevonulást megtartatni, a mikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen virradatkor.
Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve, kiséretében az új Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt. Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kiséret.
Az új Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen az úton indult meg Boboli János és kisérete végzetes diadalútjára.
Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött eléje egy magas női alak, kiben földönúszó selyemruhájáról Bravalla királynéra ismert. Csak a ruhájáról, az arcza a királynénak nagyon megvénült, a haja megőszült.
– Megállj király, egy szóra! mondá Bravalla királyné. Az éjjel álmot láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon, három halált jelent.
Boboli János mosolyogva viszonzá:
– Az én csillagászkönyvem másképen magyaráz. A három fő egy vállon, három koronát jelent. Raguza, új Jeruzsálem, – és Moszor; – Lubomira, – János és – Milenka. – Ime együtt a három. – Béke veled. – Üdvözlöm Dávid királyt.
Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.
A mint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó hangzott eléje, s a város érczkapuja megnyilt, a csapóhíd alácsörömpölt.
Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.
Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s visszatartóztatá.
– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél, most hallgasd meg a vezérednek a tanácsát. A waráng harczos azt mondja: «soha se lépj be egy kerített városba annak a kapuján, hanemha a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be, akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város a te urad». Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: «nehéz volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!» Én nem megyek veled.
– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.
– Nem féltem keresztül menni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a földalatti mélységek pokolországait, de az olaszok hizelkedő mosolygásával szembe menni félek.
És ott megfordult s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok hegyei közé.
Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű barátaitól kisérve.
Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza utczáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy hogy két felől a két asszonya hordszekereit vitték mellette.
A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az érkezőket. Különben is Damiani hivei voltak; de sokat köszönhettek az uj Jeruzsálemnek kereset dolgában.
Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával, melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony volt egyúttal a campanilé, a honnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok. Ezuttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.
A Boboli palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső, szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás szinével fog birni. Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piacz közepén felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutcza nyitott ablakai, melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló tarka férfi sereg, tollas kalpagjaival, szines köpenyeivel, aranyhimzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!
Megtudta nem sokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hizelgő mosolygása a földalatti és feletti rémeknél.
Kiséretének a vámház felé indulva körmenetben kelle körüljárni az egész nagy piaczot, s úgy vonulni be a Boboli palotába.
Ekkor tünt ki aztán egyszerre az összeesküvés, a maga raffinált kegyetlenségében.
A mint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérbe: egyszerre fölzendült a baloldalon álló férfisereg ajkairól a hangos «evviva la Reina!» (éljen a királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A baloldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s virágzáport szórtak a hordszék felé, a melyben Milenka ült; a jobboldali ablakokból pedig mind visszahuzódtak, a mint a Lubomira hordszéke előttük elhaladt. S miután az utczai köszöntés a törvény tilalma ellenére történt, az ezt megszegő urak és urfiak rögtön siettek a törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsöllyehordók kezéből a rudakat s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a «királyné!» a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész tüntetés.
Kiszámított megszégyenítés volt ez!
Milenkát, az első asszonyt, a kivel a remeténél esküdött meg Boboli János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a másikat, a kit a Davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.
Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.
Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, a mitől az ember egyszerre megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.
És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a kínját is átérzi, s halálos itélete hangját hallja az üdvözlő riadalban; s mentől jobban rivallja a sokaság: «evviva la Reina!» annál jobban veri a mellét rebegve: «oh én bűnöm! oh én nagy bűnöm!»
Lubomira halálsápadtan dült hátra, hordszéke mélyébe.
Boboli János odaszólt hozzá:
– Légy nyugodt, légy erős! A mit igértem, megtartom. Én meg fogom őket hódítani te előtted, ha ég föld megrendül is bele.
És mikor szétnézett a sokaságon, mely két felől utat nyitott előtte, egyetlen egy arczot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a Damiani párt hivei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek, hogy kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen feltünhetett neki, hogy egyetlen egy papot sem lát Raguzában, a papok és zarándokok gyülhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek megszállójában. Itt ő excommunikálva volt. És mégis győzni akart.
«Disputa.»
Kritikus. Kezdem nagyrabecsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az egyetlen egy okos ember ebben az egész historiában. De jó orra volt, hogy ide nem jött a kedves profétájával. De hát ha tudta azt e regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak az apának a kezében van, a kinek a leányát a kolostorból elcsábította; és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kiséretében, magával hurczolva közszégyenre azt a nőt, a kit a katholikus vallás háromszoros tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte hozni egy olyan apa elé, a ki Raguza tyrannusa, s a Boboli család halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?
Szerző. Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.
Kritikus. S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.
Szerző. Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni, hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a szerelem. Imádta Lubomirát s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen drágakövet, a minek neve tisztelet, a saját szülötte városában.
«FIAM.»
A város palotája előtt várt az érkezőre a Rettoréval az élén a tanács. Ez a tisztelet megillette azt, mint idegen nemzet fejedelmét.
Mindenki kiváncsi volt rá, hogy minő czimmel fogja őt megszólítani a Rettore: «király!» vagy «polgár!»
Damiani Judás így szólítá meg őt:
«Fiam».
És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli Jánost vejének, akkor elismeri a Davidita schisma jogosultságát, s azzal együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás: «evviva il Re!»
Az ifju Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a Rettore rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli palota felé tovább haladni.
– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert számüzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.
Ezzel tartozott minden visszafogadott számüzött. Ott a piacz közepén, a dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a pregado után elmondania.
Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szivet Boboli János. A raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király s koronátlan fővel kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.
A mint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyült népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól, ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő teljes érczű hangja betöltötte a nagy piaczot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el, az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy szinész; felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur, és esküdött, mint egy vértanu. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivallgásban hozta meg a hecatombéját a hidegvérü kalmárok köztársasága a detronálhatlan királynak: a költőnek.
Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.
Ez alatt a két gyaloghintó, a két nővel megérkezett a Boboli palota elé.
A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett beférjen rajta: egymás után kellett következniök.
A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból Lubomira székhordóit s előre siettek.
A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornácz foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkut delfinje fújta szemein és orrlyukain keresztűl a vizet egy nagy onyx medenczébe; azontúl következett egy tágas oszlopcsarnok, szines üvegekből összerakott ablakok kal: ez volt az elfogadó terem, körül antik szobrokkal megrakva; egyik féldomboru fülkéjében alabástrom canephorától emelt csigamedenczében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák, fügék, a hesperidák aranyalmái; egy massiv ezüstasztalon pedig a fényüzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, arany lábozattal, korall fogantyukkal.
Itt várt két hölgy az érkező királynékra.
Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a Rettorénak, hogy a nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. A hol az asszonyok országa kezdődik, ott megszünik a felségi jog. Csak a maga két asszonyának parancsolhatott Damiani Judás. Az egyik volt a hitves felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még uralkodói hatalom volt.
Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az életkorkülömbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja épen olyan szoborszerű szépség volt, mint huga: magas termet, telt idomokkal; római szabásu arcz, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel. De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltünő; a mint Barbara megszólalt: a márványarcz egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.
Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor.
Az anyja, a ki őt gyermekkora óta apáczának nevelte, szigoru ascetai elzárkózottságban, a kinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta ismerni s azok miatt az egész világot meggyülölni és azután a nagynénje, a ki e szenvedéseknek okozója volt, a ki miatt az apját elitélte, s a szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt türje a megszégyenülést. Mert az első, a ki ő előtte a Boboli csarnok tarka márványmozaik padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a «régibb», az veszi el az első ölelés tiszteletadóját.
Ő csak másodiknak következik. És mikor ő rá kerül a sor, az édesanyja, a helyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és megcsókolja, a hogy egyik bünös a másikat, a kiben saját vétkének bűnmását találja.
És Lubomira még sem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide. Férje künn a piazzán, ő idebenn a palotában.
Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végig vonuló uton folyvást oda tüzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.
Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.
– Milenka! szól parancsoló hangon. Eredj! végy egy kristályt és hozz nekem a szökőkutból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.
S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt «jobbik» engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt a szökőkutnál, visszahozza: övén függő tőrével ketté vág egy narancsot, belefacsarja s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.
Lubomira ez alatt az erkélyre lép ki s hideg egykedvüséggel tekint ki a sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.
– Parancsolj velem. Rebegi a visszatérő «jobbik».
Erre a «szebbik» hátrafordul s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán izleletlenül visszateszi a tálczára hevesen, s indulatosan szól.
– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.
– Így mondtad. Rebegi az alázatosan.
– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, sohasem szerettem a narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!
És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán rövid idő mulva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a gránátalma levétől rózsaszinű. Mosolyogva nyujtja azt Lubomirának.
És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve kiiszsza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.
És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtá fel egy huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.
S mikor a pohár alját az utolsó seprüjéig kiürítette, akkor derült mosolylyal közelíte Lubomirához s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira pedig megveregette Milenka piros arczát kegyesen a lágy tenyerével.
Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd vigye a helyére.
Monna Teresinát megszólalásra birta a bámulat e jelenet fölött.
– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel Barbarával! akkor bizonyára jól tenném, ha ő vele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután magam.
– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony; suttogá Barbara; ha az volnék, a mi ő.
E szóra Lubomira egyszerre sebesen oda lépett hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel; mintha azt mondaná neki: «hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyiltan eltagadod? Ott alázod meg magad, a hol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, a hol alázat a sorsod?» Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S a mint Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.
Láthatták azt a nobilik és a cselédek, a kik a terem hátuljában s a tornáczban csoportosultak.
A Rettore felesége most aztán megölelte a leányát és megcsókolta annak a homlokát.
Ezt a drágakövet kivánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.
És ezzel egy uj tant hirdetett ki a női világban.
A míg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még nagyobb harczot döntött el győzedelmesen a két felesége.
Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, a kit nem győzhet le más, csak egy galamb.
Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, a melyet a két nő behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő. Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az osztály. Ez volt a titok, a mit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.
A következő napon Damiani Judás azzal lepte meg a várost, hogy általános amnestiát hirdetett ki minden számüzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.
Ennek azután az lett a következése, hogy az új Jeruzsálembe menekült nobilik, kik ott Davidita szokás szerint rendezték be a családi életüket, visszatértek Raguzába s kezdett fel nem tünő látvány lenni, hogy a nagy piacz arkádjai alatt egy nobili két asszonynyal a két karján sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti két felől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!
Az új Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Sodoma lesz belőle!
Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek pohara. Hogy a Daviditák az oltárig tolakodjanak.
Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a birtokukban, a Boboli palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.
A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon? nem a Rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.
E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt, hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életü kápsáló barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott ellenőrködött egy Balázsrendi guardián s az érkezőket szigoruan kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy elutasítandók? A Davidita papoknak pedig feltünő viseletük volt, lángveres palást, fehér dalmatica, a mellen az efóddal, fejükön a kétszarvu Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.
És még is megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén megkondultak a harangok a Boboli palota templomtornyában, annak a hirdetéseül, hogy a holnapi urnapján istenitisztelet lesz a kápolnában.
Ide be nem jöhetett Dávidos pap, ha csak repülve nem jött.
Az ingerült kiváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét. Búcsúmenetek jártak alá s fel az utczákon, lámpák mellett, énekelve, mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a városról ezt a csapást.
És hajnalban újra hangzott a csengetyüszó a Boboli palota tornyából. A templom ajtajai nyitva voltak a piacz felé, a viaszgyertyák fénye ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.
Vajjon megjelennek-e a hivek? Lesz e bátorságuk vakmerő tanaikat ünnepélyes alakban is bevallani?
Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi hozta magával a két asszonyát, világ daczára.
A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt narancscsal, ha a Rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak volna nyitva a templomba sietők számára.
A nép bámulata egyre nőtt, a mint a Davidita hiveket hármasával előjönni látta, hát ez is köztük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a szent eliszonyodás, a midőn egyszerre a Damiani palotából, keresztül a téren, közeledni látták a Rettorét, Damiani Judást, jobb karján Monna Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő volt a fején, Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara szemérmesen földre süté az arczát, félig kendőjébe takarva. Damiani Judás pedig hatalmaskodó büszke arczczal nézegetett szét, így lépegetett a Boboli templomajtó felé.
«Hát még ez is!»
Történnek-e még több csodák?
Történtek. – Mikor már tele volt a templom a Davidita hivekkel, a kiváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából átvezető corridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső oldalpadon, ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszinű palást, fehér dalmatica, mellén az efóddal, fején a kétszarvu Áron-süveg. – Ő maga volt a pap.
Legelőször is felolvasta a gyülekezett előt II. Cajus pápa brevéjét, melyben őt, mint hivét, Aktæon atyát, raguzai érsekké installálja, s ugyanakkor kiküldi őt, hogy Bulláját kihirdesse, melyben a papok nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész egyházi rendre: «jobb házasságban élni, mint égni!» Akkor aztán Aktæon atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citatumokkal, szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a sophistica és dialectika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a Daviditák épen a valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt épen az, a ki megvédelmezte az irástudók által megkövezésre itélt asszonyt, azt mondva: «bocsánat neki, mert sokat szeretett». Tehát «sokat szeretni» nem bün. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával, a Daviditák tetté változtatják az igét.
Így emelte fel fejét az egyszarvú, a kit szent János Jelenések könyve igér, hogy megöklelje a templomot!
Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálitéletét.
Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja előtte oroszlánszivű Richard székegyházának ajtajait, akkor innen felforgatja az egész világot.
Ezt már nem lehet eltürni.
Még magán e «dies nefastusnak» éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste az öreg Boboli Pétert magányában.
Pirro Bennessa mind e napig leghivebb pártfőnöke Damiani Judásnak, egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden áron! Még azon áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság legnagyobb ellensége előtt.
Velencze volt ez az ellenség.
De azt mondák az igazhitü, jó erkölcsü keresztyének, hogy inkább Velencze foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.
És valóban igazuk volt.
A FÉRGEK HARCZA.
A míg a Daviditák vezérei fenhéjázó merészséggel keresték a világ oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy hős ellenségről, a mosszori knézről, a kinek a haragját már-már semmibe sem vették.
Pedig nem feledi kigyó farka levágását.
A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe: a tornyát be sem fedték, úgy maradt, a hogy a pinczeboltjáig beégett. Egyik szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket meglakták, azon kormosan, a hogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is volt ott élet; asszonyt, leányt, kis gyermeket mind magukkal vittek az uskókok. Rabszolga sem maradt, a kiknek parancsolni lehessen, s a Bogumil maga inkább a nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne; a tolvajok kiszedték a folyosókból a czölöpöket, a föld alatt járó vizek keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, a ki az ércztermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az inség a mosszori várban.
Négy fia volt Dragomirnak: Vuk a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón, a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék volt. Megrontotta a pusztolovicza, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt nem is türték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a forrás melletti bokrokra felakasztva, a köszvényét csak nem hagyhatta ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla. Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.
A Brankó az apának a kedvencze. Öles szál legény, a ki megküzd a medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harczos. Most ez hordja a junákok csapatjait martalócz járatokra távol vidékeken. Mert élni csak kell, s uj rabszolgákat is szükség beszerezni, – az sincs, a ki a nyájakat őrizze.
A Tirimirt épen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az meg a föld alatt jár.
A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár földalatti folyása mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta vízesésen odataláltak épen a kolostor völgyébe s azt orozva elfoglalták, azután letelepedtek a Branta völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kis gyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.
Tirimirnek a felesége és két kis fia is közöttük volt. Szerette őket. Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz kiválogatott junákkal, a kiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat sarkantyuz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a földalatti úton, másfelől a Brantavölgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir neki indult a merész útnak vitéz társaival. Annak már tenger ideje mult. És még semmi hírt nem hall felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban s most aztán nem tudnak se visszajönni, se előre hatolni. A knéz mindennap bocsáttat utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De valjon megkapják-e?
De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, «uskók»-nak nevezik magukat s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik új Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik, hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.
Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!
De a legnagyobb könyhullatás oka még is csak a leánya marad. A többiek ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él és már is a pokolba került. Egy pogánynak lett feleségévé, a ki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa egy kámzsás barátnak, a ki magát királynak csufoltatja.
Hogy türheti ezt az egész keresztyén világ? A római pápa, a bosnyák király, a magyar király és a Ráma herczege, a hatalmas Velencze, a büszke Raguza, és keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palæsztinába szaraczént üldözni, hisz itt vannak a leggonoszabb szaraczénok, a Daviditák, az uskókok, a warángok!
Küldözte is a fiát Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket, hogy ha tudtak nem régiben hadakat küldeni ő ellene a mosszori várhoz, hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész keresztyénség truczczára; ezeket sujtsák le, ő is segíti őket ezernyi ezer harczosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van összeakadva; a rámai herczeg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok most egymást ölik; Cœlestin pápának az a fő-főgondja, hogy új keresztes hadat gyüjtsön; Raguza főnöke, Damiani Judás maga is a Daviditákkal tart, Velencze ingyen nem tesz semmit.
«És még is el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a «gerli»-be a többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopós gyermekéig!» Dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól pedig csak az ökle lett kormos.
És az alatt benőtte az udvarát az árva csalán, a seprü laboda, a maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepübodza; mindazok a növények, a mik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a várromok általános örökösei. Senkisem irtotta itt őket.
Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta nyomorékot lát felfelé biczegni a knéz nagy magányosságában, a szive nem akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt az, a Vuk.
– Hát te mért jösz haza? mordult rá mérgesen.
A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint egy bölénynek.
– Neked jó hírt hozok.
– Akkor bújj ki a bőrödből s egyenesülj fel!
– Annál jobbat hozok. Az új Jeruzsálem el fog pusztulni bizonynyal.
– Ki pusztítja el?
– Én.
– Te! Te lidércz! Te ember-vakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy talán a «pilinkó», a ki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a sárkánytól elragadt bátyjait megboszulja?
– Én vagyok az.
– S hogyan pusztítod el?
– Ezzel a mankóval.
– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.
– Nézz csak ide, monda Vuk, a mankója támaszkodóját lecsavarva a botjáról. A bot vasból volt és belül üres. Tudod-e, mi lakik ebben? Az, a ki milliókat elpusztít, az a kitől százezerek rettegnek. Egy féreg. Csak várj, majd mingyárt előjön.
És néhány percz mulva kidugta a bot nyilásán a csápjait egy kis szennyes fehér puhány, a levegőben tapogatózva.
– Látod e férget? Ezt úgy hijják, hogy a «hajófúró». (Teredo navalis.) Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, a melyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. Ez az a pusztító féreg, mely a Verestengeren járó hajók fenekeit két-három esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli össze a velenczei Lido vastag czölöpjeit, úgy hogy azokat minden hét esztendőben meg kell ujítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket, hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és tengerparti lakók réme, a furdancs.
– Hát már most mit vegyek én magamnak ezen a férgen?
– Egy várost, népestől. A miről te éjjel-nappal álmodol: az új Jeruzsálem. Épült a Branta völgy előtti tengeröbölben. A Branta völgyet elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a lapályon van egy tó, a mely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévvíz forrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, a melyben az oda zarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant vízmedenczét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van építve, hanem erős levert égerfa czölöpökből. Azért nem építették azt kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések, alatta kell lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben nem rothad meg a vízben. Már most hát halld meg, hogy mit végeztem én? A mióta az új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak, azok ott a féregrágta fenék palánkjaikat újakkal helyettesítik s a korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal a partra s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal. Azután felbiczegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy esztendő alatt csendesen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő tóhoz eljuthassanak, végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész gát ledüljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon a Branta völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész új Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem marad, a miről megtudják, hol volt valaha?
– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! Kiálta a knéz, széttárva prémes kaftánját s beletakargatva nyomorék fiát s összevissza csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arczát. «Te vagy az én nemzetségem boszuállója. Tied az áldásom!»
Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg, mohón kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfa tuskóból volt vágva.
– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.
– Valóban az lesz, mondá Vuk. Hallgathatod egész nap a perczegését. S ha majd az ülőkéd tulsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az új Jeruzsálem utolsó napja eljött. – Addig, – legyenek jó álmaid.
– Maradj még itt nálam.
– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ felfordul s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett czölöpön, s onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: «itt jövök uskókok, hajczihéj! fel a tánczra!»
Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s sajnálkozva rebegé:
– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja, ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát, de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, a ki a Bludáron aláment száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig egyre várom.
– Hát csak várjad öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük? a koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok neked itt valamit. Tudtam, hogy te itt inségben vagy. Jártomban, keltemben sok alamizsnát kaptam. Meggyüjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.
S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, a mibe egynehány arany volt csavarva, s azzal biczegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.
Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja keresztül a hajófurdancs a tölgyfa ülőkéjét?
AZ EGÉRFOGÓ.
A láz gyorsan halad! A siker, melyet a Daviditák kivívtak, valóban az volt: vészes tévtanaik az egész tengerpartot behódították. A diadal mámora egészen elvakítá őket; azt hitték, hogy már nincs ellenség.
Az igazi ellenség pedig csak azért engedett át nekik minden tért, hogy elhitesse velük teljes győzelmüket.
Damiani Judás hatalma tetőpontján látszott állni. Legnagyobb ellensége, Velencze is szövetségét kinálta cserébe az eddigi torzsalkodás helyett. Felszólítá, hogy az új keresztes hadak szállítását együtt vállalják el a velenczei és raguzai gályákon. Ez a megtisztelés nagy haszonnal is kecsegtetett. A raguzai fiatal nobilik, a kik a régi erkölcs és szokás szerint a nősülést a meglett kor feladatának tartották, s nem követték a gyönyör és könnyelmű mulatságok ujkori divatját; hanem testedző küzdelemben, harczi dicsőségben kerestek az ifju pezsgő vér számára kielégítést, mind felesküdtek a keresztes vitézek zászlói alá s indulni készültek a szent földre. Itthon csak a sybariták maradnak. Velük együtt készülnek útra az ájtatos papok, a szigoru egyházi rendet követő szerzetesek: nem állnak útjában a testi örömök apostolainak.
A mint ezektől megtisztul (!) a város, akkor azután meg lehet kisérteni az utolsó csapást, behozni II. Cajus pápát Raguzába: megnyitni előtte szent Balázs templomát; s a hitszakadást világra szóló módon kikiáltani.
Az alkalom, mely e czélra ki volt szemelve, a husvét ünnepe leendett.
A velenczei hajóhad, melynek rendeltetése volt a raguzaival egyesülten a frank és német keresztes hadakat felvenni, megjelent Raguza előtt, s ott a magas tengeren horgonyt vetett.
A velenczei admirál, Blandino Máté elébb maga ünnepélyes látogatást tett Raguzában s részt vett a tiszteletére rendezett mulatságokban. Nagy indulgentiáját tanusítá az által, hogy pompás ajándékokat hozott Monna Teresina és Monna Barbara számára, épen úgy Lubomira és Milenka királynéknak is: ez által fejezve ki a Daviditák szokásai iránti tiszteletét.
A nagyhét napjai következvén, a világi mulatságoknak meg kellett szünniök; a velenczei admirál visszatért a tengeren horgonyzó hajójára. Azonban meghívta szives vendéglátásra mind Damiani Judást, mind Boboli Jánost.
Mind a ketten megigérték, hogy viszonozni fogják a látogatását.
Az olasz azonban csak «kötve hisz a komának». Damiani Judásnak gondja volt rá, hogy kiséretül vigye magával a magyar helyőrség legkipróbáltabb vitézeit, azoknak hadnagyával, Benessával együtt.
Nem is álmodta, hogy Pirro Bennessa legnagyobb hivéből hogy változott át elbuktató ellenségévé. Ő és Boboli Péter titkos szövetséget irtak alá a velenczei dogéval, mely szerint Velencze megszabadítja Raguzát a zsarnokától és az eretnek apostoltól, s ennek az árában Velencze fenhatóságot nyer Raguza fölött, s egy kinevezett grófja fog székelni a köztársaságban, s ezzel megszünik Raguza függetlensége. Ezek igazán a földet adták oda maguk alól, hogy megtartsák vele az eget. Tökéletes igazuk volt! Az idegen zsarnok ütése nem fáj úgy, mint a honfitársé.
Midőn Boboli János rászánta magát, hogy ő is megtegye a látogatást a velenczei admirál hajóján, nagyon eszében tartá, hogy ott az ő számára kelepczét is vethetnek; s nem indult neki oly könnyü szerrel, mint a Rettore. Ő magával hozta a waráng hajóhadát, a kerekes liburnákat Dávid király személyes vezénylete alatt. Ezek is fel voltak ajánlva a hitetlenek elleni hadjáratra: tehát mint jó barátok közelítettek a velenczei hajóhadhoz.
Boboli János azon a liburnán szállíttatá magát az admirál hajóhoz, a melyen Dávid király maga vezényelt.
Mikor bucsuzva kezet szorított vele, azt mondá neki:
– Lehet, hogy engem itt kelepczébe csalnak. A velenczeitől minden kitelik. Ha én ezt a gyöngyös süvegemet ezzel a három piros tollal a levegőbe felhajítom, az azt tudatja veled, hogy árulás történt velem: veszélyben vagyok. Akkor te tudod, hogy mit cselekedjél.
– Tudom. Bizd rám. Monda Dávid király, s kezébe fogta a hosszú póznára tüzött kereket, melylyel a hajósainak vezénylő jelt szokott adni.
Damiani Judás és Boboli János egyszerre hágtak fel, két oldalról jövet, a velenczei admirálhajóra. A magyar testőrök és Pirro Bennessa csatlakoztak hozzájuk.
A hajó födélzetén pompás biborfüggönyü sátor volt felállítva, a látogató magas vendégek a kétfelől sort képező fényes öltözetű velenczei alabárdosok között haladtak odáig.
Akkor két hajóapród félre vonta a sátor függönyeit, s azok közül kilépett az ősz Boboli Péter.
Kezében tartá kivont kardját. Tetőtől talpig pánczél volt rajta.
– Damiani Judás, Raguza zsarnoka, és te hitetlenek királya, Boboli János; szólt az öreg nyugodt, kemény hangon. Én titeket a raguzai köztársaság nevében elfoglak!
Damiani Judás hirtelen kardot rántott s kisérő testőrei közé vonult vissza, védelemre készen; azonban egyszerre megbénult a karja, a midőn Pirro Bennessa megragadta a kezét hátulról s a saját testőrei kifacsarták a kardot az ökléből. Látta, hogy a saját hivei által van kiszolgáltatva az ellenségeinek.
Azonban Boboli Jánosnak volt annyi ideje, hogy a süvegét felhajíthassa magasan a levegőbe, mielőtt a kezeit bilincsekbe verhették volna.
– Birátok előtt álltok! Kiálta Boboli Péter.
– Még nem! Dávid király is itt van! Mondá János.
Akkor aztán betömték a száját.