A HARCZ.
Dávid király magasra emelé a kerekes rudat.
Erre a jelre a warángok egyszerre mind behúzták az evezőiket, s a liburnák elkezdtek a kerekeikkel dolgozni. Négy waráng dereglye sikamlott sebesen a sima tengertükrön orrával az admirál hajó oldalának.
Azonban a velenczeiek sem voltak készületlenül. Gyorsabban mint a warángok liburnái, iszamodtak elő a gálya mögül harczosokkal megrakott dereglyéik, a melyek a közeledő ellenség rohamát felfogták. Most tünt ki a warángok fortélyának az előnye. Ők nem bizták a liburnáikat az evezőkre; a kerékhajtó bodont egyformán taposták az ökrök jól védetten, s az összes harczi legénység használhatta a fegyvereit. A legelső fegyver volt a parittya. «Csak a kormányost czélozd!» volt a jelkiáltás. A velenczések dereglyéire, mint a zápor hullott a parittyakő s egyik ember a másik után dült ki a kormánytimon mellől, a mi tétova irányt adott a dereglyéknek. Magukat a fegyvereseket nem kopogtatták kavicsaikkal a warángok: azoknak nem ártott az; egymást fedő paizsaik érczpalánkot képeztek fejük előtt. És akkor hirtelen megszüntetve az egyik ökör taposó rohamát, a liburnák, mint az úszó hal, oly sebesen kanyarodtak félkörben s oldalba kapták a dereglyéket. A liburnának az orrán volt két hegyes vasagyara, a víz alatt pedig egy hosszu egyszarvuja: a felső a dereglyéknek, az alsó a gályáknak szólt. A velenczei hajósok hirtelen igyekeztek a járműveiket elfordítani a roham elől s csáklyáikkal félretaszítani a liburnát; egy dereglye azonban, melynek kormányzóját épen akkor szédíté le egy parittyakő, nem volt eléggé gyors a félretérésben, azt a waráng liburna agyarára kapta, s egy pillanat mulva fel volt döntve a dereglye, harczosaival, evezőseivel együtt; a sok emberfő ott uszkált a tánczoló hullámokon. Erre a többi gályáktól is előrohantak a dereglyék.
Most Dávid király a feje fölött tartott kerekes póznáját megpörgette az ujjai között, mely jeladásra az egész waráng hajóraj megindúlt félhold alakban a velenczei hajók felé, s elfogadta a nyilt tengeri harczot.
A velenczei hajósok is gyakorlott, harczedzett vitézek voltak a tengeren. Diadalaikról a szaraczénok és mórok sokat beszélhetnek. A waráng méltó ellenfélre talált bennük. De az ő részükön volt a vitézségen kivül még a ravaszság is. A milyen gyors volt a támadásuk, épen olyan hirtelen tudtak hátat adni. Hajóik farral épen oly ügyesen tudtak előre haladni, mint orral, s olyankor egyszerre minden harczos evezőre kapott, s a lapátkerékhez adva a testi erőt is, elhagyta az utána nyomuló ellenfelét. Ezzel a csellel sikerült nekik a velenczei dereglyéseket a horgonyon álló gályáktól jó távolra elcsalogatni.
Ezt a körülményt nem hagyta Dávid király felhasználatlanúl. A míg a királyfi, Solom a waráng hajóraj balszárnyával a hátráló cselt folytatta a cadmei sziklák öble felé: Dávid király három liburnával ott állt mozdulatlanúl az admirálhajóval szemben. Ekkor egy jeladására egyszerre nekilódult mind a három a nagy három árboczosnak. Annak volt kétszáztíz evezőse, a kik hármasával ülve a külső gályatornáczon, egy-egy hosszú evezőt feszítettek együtt. Azonkívül volt háromszáz lándzsás vitéze, nyolczvan lövésze számszerijjakkal ellátva. A födélzetén három kőhajító balista; egy dárdalövő csappantyu mind a két oldalán, s a hátulsó fatornyában, a honnan az admirál vezényelt, volt elhelyezve a görögtűz vető gép, melynek byzanczi tűzmester volt a kezelője. Azonkivül a gálya oldalain levő ablakokból mindenünnen fényes rézkosfejek meredeztek elő, melyeket lódító lánczczal taszítanak neki az ellenséges gálya oldalának, ha az össze talált kapaszkodni a hajójukkal.
És ezt a hatalmas szörnyeteget merte megtámadni Dávid király a maga három liburnájával. A hogy megtámadják a fizeterek a nagy czethalat.
Dereglye nem állt az útjokban; az vagy fel volt már forgatva, elsülyesztve, vagy összeakaszkodott az ellenség dereglyéivel, a mikor aztán a párkányon álló harczosok kópjával, szekerczével öldökölték egymást.
Az admirálhajó felhúzta a horgonyait, s kifeszített vitorlákkal, mind a hetven evezőjét mozgásba hozva, zúdult neki a nyomorult liburnáknak, hogy magával a nehéz tetemével legázolja őket. De azok hirtelen elsiklottak mellette; s a warángok nehéz szekercze csapásai alatt a hosszú evező lapátok csonkára töredeztek.
Dávid király vezérliburnája a gálya hátuljába került. Maga a király fogta a kormányrudat. Volt vele ötven harczos; a rézláncz övön kivül egészen meztelen, csak a négyágu paizs a védelmük; kezükben kópja és szekercze. Maga Dávid király egy egész nyers ökörbőrt viselt palást gyanánt, úgy hogy a szarvas fejbőr a fejére volt húzva, sisak és korona gyanánt.
Valamennyi ijász mind őt veszi czélba; de a nyilaik nem találják őt el. Az a hit róla, hogy nem fogja semmi fegyver. Lövöldözhetnek ahoz!
Ez ellen az ördög ellen csak a pokoltűz segít!
A byzanczi tűzmester lövésre ajzza a tűzvető gépet s mikor a hátrafeszített vaskanál a fogaskerék utolsó rovátkájához ér, hirtelen meggyujtja kanóczczal a belétett pokolszerveket, s a mint a következő pillanatban a gép peczke felpattan, a visszarúgó aczélkar messze köpi a vaskanálból a sziporkázó tűzcsillagot, mely a hová leesik, olthatatlan lángot gyujt, s ha egy szikrája embertestre hull, azt csontig égeti. A szikragomoly jól volt czélozva: egyenesen Dávid király felé repült. A király hirtelen lekapta vállárul a nyers ökörbőrt s azt a két karjával szétfeszítve a feje fölött, mint gyermekjátékban a labdát, elkapta a tűzgomolyt, a nyers bőrbe hirtelen összeszorította, s aztán két kézre fogva az egészet, egy hatalmas lökéssel felhajította a gálya evező tornáczára. A görögtűz ott repesztette szét az ökörbőrt s aztán szórta szerteszélylyel veszedelmes szikráit, a gályapadhoz lánczolt rabok között halálordítást támasztva.
Tehát még a pokoltűz sem árt az ördögnek, azt is visszadobja.
A hajósoknak a saját gályájuk oltásáról kellett gondoskodni, homokkal, rádobált paizsokkal paráholva a harapózó lángot; s ez alatt döngöttek a warángok ütései a gálya oldalán, a mint a vaskapcsokat beleszegezték, a miken mint lajtorján kapaszkodnak majd fel a gálya tetejére.
S a míg e harcz folyik a víz fölött, a vizek mélyében is csendesen halad az orvtámadás. A waráng buvárok fúrják a gálya fenekét.
A magyar történelem is hoz fel ilyenre példát. Mikor I. Endre király alatt német Henrik hajóit a Dunán mind kifúrta a buvár Kund.
Azonban a velenczei hajók nem dunai burdzsellák, hogy azokkal egy ember, meg egy furó könnyen elbánhasson. A warángoknál egész csapat végezte e munkát. A hadgálya feneke vastag rézlemezzel volt borítva. Azt elébb az egyik buvárnak hegyes kajmóju pőrölyével keresztül kellett ütni. Akkor egy második buvár jött a furójával s a furó nyelét a mellének feszítve, elkezdé azt a gálya palánkjába facsarni. Mikor a lélekzete elfogyott, jött a második, a harmadik buvár, felváltották egymást, míg elég mély a fúrt lyuk. Azonban még ezen keresztűl egy hét alatt sem telne meg a gálya vízzel. Azt tették hát, hogy a fúrt lyukba egy tülköt tömtek tele oltatlan mészszel, melynek a nyitott része apró kavicscsal volt elzárva, s az ismét sodronynyal bekötve, hogy a kavics ki ne hulljon. Akkor aztán magára hagyták a művüket. Az oltatlan mészből a vízben kifejlő gáz inkább a palánkon tört keresztül, mint hogy a kavicsdugaszt taszítsa ki; azt már tudják a bányászok; s nemsokára emberfőnyi rés lett szakítva a gálya fenekén.
E harcz ott ment végbe az új Jeruzsálem kikötője előtt.
Ez akkor is tele volt hajóval.
Az egész uskók nép, a davidita lakosság mind kicsődült a partra, a warángok merész harczát nézni a velenczések ellen.
Ha ezeknek lett volna bátorságuk, evezőre, fegyverre kapni, s belekeverődni a csatába a maguk gályáival, bizony kétségessé tehették volna a harcz kimenetelét; de hát csak a szájuk volt nagy, beérték azzal, hogy a hajók vitorlarúdjairól ujjongtak biztató rivallást a waráng szövetségeseknek, s nézték pipogya tétlenséggel a harcz lefolyását.
– Ejh, ti ügyetlenek! kiálta Boboli Péter az ijászokra, akik hasztalan lövöldöztek a waráng király felé. Ide azzal a számszerijjal, majd én veszem czélba!
S azzal kivette az egyik lövész kezéből a nyillövő peczkes tegezt.
De mielőtt a nyilvesszőt belé helyezte volna az ágyába, a kebléből elővett egy kis hegykristály palaczkot, s abba belemártotta a nyil hegyét. Csak egy karczolás az így megmérgezett nyilhegygyel, s a leghatalmasabb óriás halottá dermed tőle.
Boboli Péter czélba vette Dávid királyt; a nyil odatalált a hős mellébe. A király felordított; oly hangosan, hogy az az egész csatazajt túlzengte, s azzal végig esett a hajóban halottan.
Dávid király életével egyszerre elveszték a warángok a szivüket.
«A király elesett!» hangzott egyik liburnától a másikig.
S azzal egyszerre abba hagyta mindenki az ostromot; a kik már fenn voltak az admirálhajó evezős párkányán, leugráltak a tengerbe s úszva igyekeztek a liburnáikhoz eljutni, a warángok szekerczét, kopját eldobtak a kezükből, az evezőket kapták elő, s az egész liburnaraj igyekezett őrült gyorsasággal a cselből hátravonúlt társaik után a cadmaei sziklák felé menekülni.
A velenczei dereglyeraj és a gályák harczos népe diadalordításban tört ki a félelmes ellenség megfutamodására; hanem az admirál hajón nem sokára az örömriadal a rémület zürhangjába kezdett átkeveredni: a gálya féloldalra hanyatlott, a tetőn állók csuszamodtak a padlón; a hajófenékből kétségbeesett halálordítás hangzott fel: «a gálya sülyed!» A buvárok munkája sikerült.
A győzelmi mámorra rettenetes fölébredés következett, «elveszünk!» ordítá minden ember, s futott előre hátra, nem hallgatva az admirál és a hajóskapitányok parancsszavára. A dereglyék, a miken a hajós nép menekülhetett volna, mind a warángokat üldözték.
A kormányos azon igyekezett, hogy valamelyik szomszéd gálya közelébe vitorláztassa a nagy hajót, a honnan a hajós nép mentésére segélyt nyujthatnak; a kapitányok rekedtté kiabálták magukat, a matrózoknak parancsot osztva a mellékvitorlák bevonására, a felesleges hajótehernek a tengerbe dobálására; az evezőpadhoz lánczolt gályarabok üvöltöttek halálfélelmükben, míg a hajóácsok szekerczéikkel a folyvást égő palánkokat hasogatták le, a miket a görögtűz meggyujtott; a nagy zűrzavarban senkinek sem jutott eszébe, hogy a harcz megkezdése előtt a két fejedelmi foglyot, Damiani Judást és Boboli Jánost a hajó mélyében levő zárkákba csukták el. Azok most ott fulladnak.
De valakinek mégis eszébe jutott valaki.
Az édesapának az egyetlen fia.
– A fiam! ordítá Boboli Péter, s kétségbeesetten rohant alá a lépcsőkön, a mik a zárkákhoz vezettek.
Két átelleni zárkába volt elzárva a két fogoly. Az egyik, mely a hajó vízfelé hajló oldalán volt, már egészen megtelt vízzel, a melyik fogoly abba volt zárva, az már nem volt ennek a világnak a lakója. A második rekesz azonban még egy szegletével kiemelkedett a vízből, ebben még élő ember lehet.
Boboli Péter fejszét hozott magával s feltörte az ajtót. Az eléje tóduló víz tetején a fiának a szép férfias fejét pillantá meg. Még élt. Szemeiben megvillant az élve maradás öröme.
Hanem a mint azt az arczot megpillantá, mely börtöne ajtajában megjelent előtte, az öröm egyszerre az ijedtség, az elkeseredés torz kifejezésének adott helyet arczán: nem apja, birája, hóhéra volt az! Boboli János egyszerre lebukott a víz alá, melyből csak a feje látszott már elő, most az is eltünt. Meg akarta magát fullasztani, s lefeküdt a zárka fenekére, de az apa oda rohant hozzá s utána bukva a víz alá, megragadta a fiát szép hosszú üstökénél fogva.
A fogolynak a kezei hátra voltak kötve; nem volt képes a küzdelemre, de lábait neki feszíthette az ajtóragasztónak, hogy kivonszoltatását megakadályozza. S a ki időt nyer, – halált nyer. A hajó egyre mélyebben sülyedt alá: a víz mindkettőjük fejét elborította már.
Azonban Boboli Péter részén volt a hideg vér, s a víz alatt ez a hatalom. Míg a fia kétségbeesve hánykódott kezei között, ő gazdálkodva tartotta vissza lélekzetét; egyszer aztán a fia eszméletlenül tört össze, akkor nyalábra fogta s kereste a lépcsőt, a melyen idáig jött. Az is több fokkal a víz alatt volt már. Sietni kellett.
Fenn a hajótetőn iszonyú volt a tombolás. A harczosok segélyért ordítoztak a távozó dereglyék után; a gályapadokon a rabok lánczaikat tördelték, nem gondoltak az evezésre; az lehetetlen is volt már, mert a hajó féloldalra volt dülve.
A mint Boboli Péter drága terhével a vállán feljutott a közép födélzetre, a hol a matrózok hirtelen összetákolt gerendákból igyekeztek mentő tutajt rögtönözni, valaki megragadta a palástját hátulról.
Visszatekintett, Pirro Bennessa volt az.
A hajómellvéd egy csapóajtaján dugta ki a fejét.
– Csitt! susogá Pirro; utánam jőjj! Itt a mi bárkánk!
A raguzai bárka, a melyen Pirro jött az admirál hajóhoz Damiani Judással, nem vett részt az ütközetben, s a mint a nagy veszedelem kiütött a gályán, a magyar testőrök hirtelen igyekeztek azt biztosítani a maguk számára, hogy más el ne foglalja.
Csak Boboli Péterre vártak még.
– Elébb ezt vegyétek át. Jó helyre fektessétek! szólt az öreg, elalélt fiát Pirro vállára helyezve.
– Él még?
– Szent Balázs adja, hogy éljen!
Pirro tovább adta a félholtat a kötéllajtorja alsó fokán álló hadnagyának, így jutott az le a bárkába; ott végig fektették a fenékpadon.
Utolsó volt Boboli Péter, a ki a bárkába leszállt.
Senkinek sem volt gondja búcsút venni a velenczei admiráltól.
Eltávozásukat nem is vette észre senki, mert a hajó arrafelé dült meg, s minden ember az ellenkező oldalra menekült.
A raguzai evezősök nekifeszítették a lapátot s a bárka tova sikamlott. Egy lánczáról leszabadult rab utánuk uszott, s belekapaszkodott a bárka horgonylánczába. Annak a fejére ütöttek egyet az evezőlapáttal s aztán elmaradt.
Most aztán odatérdelt Boboli Péter fiának élettelen teste mellé s ölébe vette annak a fejét.
Az arcz halotté volt. A félig nyitott szemek tört szivárványa felfelé fordulva, az ajkak nyitva: minden mozdításnál tengervíz buggyan belőlük elő; a hol piros volt az arcz, ott most szederjes foltok vannak, homloka feldagadt, tán a küzdelemben kapott ütődéstől.
Az apa oly gonddal igyekezik őt az életre visszahozni. Maga vetkőzteti ázott ruháiból; fülével hallgatja, ver-e még a szive? Megdermedt karjait mozgatja, fejét térdére helyezi, tagjait dörzsöli. Majd érvágót vesz elő, (a nélkül okos ember soha sem jár) eret vág a karján; a vér még fecskendezve tör elő: még van élet benne! A vérsugár még testvére a napsugárnak! Aztán ajkára teszi ajkait s lélekzetét átfujja belé; míg egyszer a nyugvó mell lassan emelkedni kezd, a félig nyitott pillák lecsukódnak, az ökölre szorított kéz ujjai szétterjednek: a tetszhalott életre tér. Csak álomra elébb.
Milyen nagy az öröme az apának, hogy fiát megmenthette. Mégis szerette őt.
Pirro Bennessa részvétteljesen nézte az öreget. Senkit nem hítt az segélyül: maga végzett mindent.
– Boboli Péter, te nagyon örülsz annak, hogy fiadat megmenthetted a haláltól.
– Hogy ne örülnék? Egy olyan csúf haláltól. A milyenre csak egy Damiani Judás volt méltó, a kinek az életét úgy kellett befejezni, mint egy könyvből kitépett lapot, hogy senki ne tudja róla, mi lett a vége? De Boboli János neve fényes, ragyogó tünemény, a kiről fel kell jegyezni a csillagászoknak, holt volt a zenithje, hol volt a nadirja?
– Tehát ha úgy szereted a fiadat, folytatá Bennessa, azt tanácsolom neked, vidd magaddal Lacromába, s rejtsd el ott, nem fogjuk üldözni; legyen benne örömed sokáig. De Raguzába ne hozd.
– De én épen Raguzába fogom őt vinni, mond az agg patricius. Mert nem azért szabadítottam meg a fiamat a csúf haláltól, hogy gyönyörködjem benne, hanem hogy átadjam őt biráinak; s a milyen fényes volt az élete, legyen olyan híres, nevezetes annak a vége is. Boboli Péter megmentette a fiát – a vérpad számára!
A HARANGKONGÁS.
A sülyedő admirál-hajón zűrzavar közepett a hajónagyok igyekeztek megmenteni a legbecsesebbet: először is a hajó védszentjének, szent Katalinnak ereklyeszekrényét, az oltárkészleteket, a hajóhad pénztárát; ezeké volt az egyetlen díszbárka, mely a hajófödélzethez volt lánczolva; ezt bocsáták a szomszéd gályához legelébb, mely lassan tudott a sülyedő hajó felé közeledni evezőivel. E perczben teljes szélcsend állott be; a vitorlák mind lohadtan csüggtek alá árboczaikról.
A segélykiáltó tülökszó elveszett a harczi lármában, a mit az összekeveredett dereglyék harczosai támasztottak, folyvást távozva a gályasortól.
A tenger ilyenkor veszi fel ünnepi pompáját: foltonkint tarkállik, akár csak egy tündér himezte szőnyeg: a láthatár felé, hol az éggel összeér, ezüst szinben játszik, míg a partok előtt hihetetlen merész ecsetvonással zárja el a tarka képet egy széles sötétkék sávoly. Csak néhol húz rajta egy keskeny fűzöld csíkot valami végig suhanó fuvallat, mely egy pillanatra feldagasztja annak a gályának a vitorláit, melyet útjában talál. A nap bálványképe még nem tükröződik vissza a tengerből a parton állók szemébe, mert még alig haladta meg a Vellebit hófedte ormait, kora reggel lévén.
Az új Jeruzsálem lakói mind kicsődültek a kikötő gátjára, onnan bámulják az érdekes látványt: a két dereglye közötti harczot, mely épen az ő tengeröblük előtt vonul végig.
Különben is pihenő nap van: husvét szombatja; processiók, templomjárások ideje. A daviditák épen úgy megünneplik a Krisztus halálát és feltámadását, mint a többi keresztyének; hisz a názáretbeli Jézus anyai ágon egyenes utódja Szent Dávid királynak.
A hirtelen kitört harcz okát mindenki sejti itt. A waráng liburna-hadat azért vitte magával János király, hogy ha a velenczések árulást követnek el ellene, azt hivei megtorolják.
A partról jól lehetett látni a warángok vakmerő támadását s aztán visszavonulásuk után az admirálhajó veszedelmét.
Az uskókok örömujjongása köszönté e látható sikert. A warángok ismét megmutatták, hogy mit tudnak? Ilyenkor aztán az üldözők elől gyorsan vissza szoktak vonulni sziklás kikötőjükbe, melynek vészei közé idegennek behatolni bizonyos hajótörés.
A nap a reggeli tizenöt órát mutatta az égen, a midőn egyszerre megváltozott a tenger ábrázatja. A nélkül, hogy egy szellő keletkezett volna, hirtelen sötétzöldre vált a széles víztükör nagy messzeségben, a habok elkezdtek tánczolni: nem úgy, mint midőn a szél torlasztja őket barázdákra döntve, de mintha csupa ugrókút szökellne felfelé rendetlenül, egymásnak ütődve, néhol ívnek hajolva, s a hullámtánczban valamennyi dereglye és liburna bukdácsol, kalimpázik, orrával, farával fel és lesülyedve, csúffá téve a kormányt, evezőlapátot.
E megfoghatatlan tünemény közepett valamennyi tengerész fülét megüti egy vérlázító hang: az új Jeruzsálem templomának tornyaiból harangszó hallik.
Hisz ezek pogányok és Krisztuskáromlók!
A kik nagy szombat reggelén megkondítják a harangjaikat; a világba kiáltva a kihivó gúnyt, hogy nem utaztak e napon a harangok Rómába!
A velenczések haragja a harangszó hallatára egyszerre az új Jeruzsálem ellen fordult. A warángokat hagyák menekülni a maguk búvó kikötője felé, a melynek vészeit minden pilotájuk ismerte, s mintha közös parancsszavuk lett volna rá, neki fordultak az elátkozott városnak.
Úgy is ki volt arra mondva az itélet: el kell pusztulnia a földszinéről! Ez a harangszó csak sietteté a végrehajtást.
Néhány dereglyének a parancsnokai észrevették az alatt, hogy az admirálhajó árboczai félre vannak dőlve, s egyszerre visszafordultak a sülyedő gálya segélyére; a nagy tömeg azonban, mint egy zárt phalanx nyomult a Brantavölgyi kikötő felé.
Az akkor is rakva volt kereskedő hajókkal; jó hadizsákmány a hajósoknak. Azoknak a tengerészei nem is gondoltak ellenállásra; hanem a mint észrevették, hogy a velenczések támadása ő ellenük fordul, menekültek ki csónakjaikon a partra, telekiabálva rémhirrel a várost, hogy itt jön az ellenség a tenger felől. Odabenn azonban még nagyobb rémületre találtak: a lakosság eszeveszetten rohant az utczákon, hanem némán! Ennél e veszélynél elveszti az ember a szavát. Ha tűz van, ha árvíz jön: tüdőszakadtáig ordít a halandó, de mikor a földalatti ellenség jön, akkor a rémület néma.
Az, a ki a tornyokban a harangokat kongatta, nem a hittagadó davidita nép volt, hanem a földrengés.
Már napok óta rebesgették azok a lázárok, kik a mohásból lejöttek a kikötőbe alamizsnát szedni, hogy a tüzes szentek kolostoránál szokatlan tünemények járják: a Nabukodonozor üregéből rendkívüli tömegben omlik elő a forró víz, zavaros iszapos keveréket okádva a tóba, mely már egész a gát párkányáig megtelt, s abból oly nehéz gőz párolog fel, hogy a tó feletti csapóhidon nem lehet a kolostorból kijönni, mert leszédül az ember. Néha a hévizponor üvöltő böffenéssel gyantaszagú pokolsarat hány ki, mely a víznél könnyebb.
Nem is igen mertek már a nyomorékok a gyógyfürdő burdékjaihoz visszatérni.
Az is feltünt, hogy a számos vadkan, mely ott a makktermő erdőkben tanyázott, milyen nagy röfögéssel igyekezett több nap óta a hegy tulsó oldalára átköltözni, valamennyi visitó koczájával együtt. Vadmacska a fiát vitte a szájában, a dabóza fényes nappal kijött a barlangjából s futott a tengerbe. Minden állat előre érzé azt a névtelen rémületet.
Csak egy élő lényre nézve volt ennek az előérzete gyönyörűség.
A mosszori knéz nyomorék fia ott hevert éjjel-nappal a tó czölöpgátján. Neki halálélesztő volt az a fullasztó gőz, a mit a kénköves sár felpárolog. Ott hallgatta figyelve a földkebel morgását, a gerendafuró csigák perczegését, s biztatta a köszvényes tagjait, hogy majd nem soká tart már.
– Az Isten nyomorékja nem sokára hős lesz. Olyan paripára ül, a milyenen még Deli Markó sem lovagolt soha, s úgy gázolja maga alá ellenségeit, miként a Fanyövő, a Vasgyuró, a Kőmorzsoló: a nagy óriások. A Pilinkó, a Hüvelycsik Palkó bosszút áll a sárkányon az elrabolt hugáért, megölt bátyjaiért! Beleveri az ólomszérübe a vasbuzogánynyal!
Csak az a nap jőjjön, a melyen a harangok megkondulnak maguktól a toronyban.
Hát eljött az a nap.
A mikor a tenger azt a tüneményt láttatta, hogy elkezdett szélcsend alatt hegyes hullámokban szökellni, ez a földrengés első tünete volt: a szárazon még jobban érezték azt, a megrázott tornyokban kongtak a harangok. A nép lélekvesztve rohant a főtemplomba, az oltár elé kényszerítve a főpapot, II. Cajus pápát, ki tiarás fejével épen olyan reszkető alak volt, mint hívei egyenkint, s rémültében nem találta meg a könyörgése kezdő szavait.
A partraszállt velenczei harczosok nem találtak fegyveres ellenséget, a ki ellenállni merészeljen. Ott kezdhették a munkájokat, a hol akarták.
Az a nyomorék dæmon is érzé azt a lélekijesztő földrázkódást odafenn, a czölöpzet párkánygerendáján ülve, mint egy paripán, ő is hallá azt a rémséges harangszót odalenn a város tizenhét tornyában, aztán elnézte felmagasztalt tekintettel, hogyan kezd kifelé hajlani az egész gát a közepén, a tulsó oldalán levő vastag mohát, bürükérget túrva, repesztve szerteszét.
– No még jobban! no még jobban! kiabált, mankójával paskolva a gerendát, a melyen lovagolt. «Czo fel sárkánylovam! czo fel táltos paripám! se fejed, se lábad! még is te fogod el!»
Egyszer aztán nagyot buffant a hévíz sziklatorka, olyan tömeg sarat vetve ki magából, hogy vele együtt a három tüzes szentek drágakőszobrait is kihányta a tóba; a mit egy felfelé taszító lökés követett, s erre iszonyú robajjal dült ki az egész czölöpgát, melynek gerendáit a hajófurdancsok össze-vissza pudvásíták, egész hosszában a völgy felé.
És azzal az egész roppant víztömeg, a tó összes tartalma, egyszerre alázudult a völgybe.
Nem mint egy zuhatag, de mint egy hömpölygő lavina, mint egy apocalyptikus szörnyeteg gigászi feje, ágaskodva, égnek emelkedve, hullámot hullám fölé túrva, omlott alá a népirtó csoda.
A nyomorék Vuk átnyalábolta karjaival, lábszáraival a párkány gerendát, mint a szilaj paripát a lovagló vadember; a hullámtorlat leszakította azt a kapcsairól s felkapta a hátára! Ott nyargalt az őrjöngő dæmon a saját maga alkotta szörnyeteg tajtékturó hátán, vihar sebességgel vágtatva hanyatthomlok a mélységbe alá, aztán eltemette őt is az özönvíz árja.
A hömpölygő áradat egy álompercz alatt leseperte maga elől az egész paradicsomkertet, pálmaligetével, gránátalma pagonyaival, s aztán dült földrengető robajjal a mély völgybe alá: letördelt sziklákat hajigálva előre s kinyűtt erdővel tömve meg saját maga előtt a völgyszorulatot, hogy aztán megint összegyüjtött haraggal törje keresztül a torlaszt s annál iszonyúbb rohamban zúduljon alá az utjába épült veszendő embertanyára. Se kőfal nem állt meg előtte, se százados erdő.
Mi történt odalent az új Jeruzsálemben? Maradt-e idejük a győzőknek és a legyőzötteknek egymással kibékülni? mondhattak-e el egy utolsó imádságot az irgalmas Istenhez? menekülhettek-e fel a magas tornyaikba, házaik tetejére? arról hírt nem mondott senki. Védő fal, bástya, palota, templom tornyostul mind egymásra omlott, s maga alá temette, a mi élt; a lezuhanó áradat még a mólót is keresztül törte, felforgatva a kikötőben horgonyzó hajókat, pozdorjává zuzta a dereglyéket, s aztán beleomlott a tengerbe. Még ott sem szünt meg. Mintha ő volna az a Leviathán, a ki átúszsza a tengert, tovább hömpölygött, kigyó alakú hánykódással, a kinyűtt erdőtől zöld sörényes háttal, gályaroncsot, templomtetőt, holttest-gomolyt zúdítva maga előtt hullámtúró fejével; egy itéletnapi szörnyeteg a sima kék tengerszín közepén.
Az admirál-hajónak már csak az árboczai álltak ki a vízből. A hömpölygő csoda egyenesen neki tartott, harsogásával elnyomva a kétségbeesett nép halálordítását. A vitorlapóznák, az árbocz-kosarak el voltak lepve, mentésre váró, kapaszkodó hajósokkal. A vizek csodája keresztül gomolygott rajta, árboczokat, embereket a tenger mélyébe temetve, a gályát fenekével fölfelé fordítva, s még azután messze elúszott a felzavart tengeren, szertefutó barázdákat küldve szét a ringó víztükör felett, sárga iszapszinnel s zöld fatörmelékkel jelölve meg az utat, melyet végigfutott.
Új Jeruzsálem városa nem létezett többé. Sem a brantavölgyi paradicsom.
A BETELJESÜLT KIVÁNSÁGOK.
Raguzában mind erről nem tudtak semmit.
Földanyánk ott a dalmata parton nagyon szeszélyes. Egy ponton lejteni indul; a másikon szépen nyugszik. Hol itt, hol amott érzik a földrengést; míg másutt hírét sem hallják. Némely vidéken egészen otthonos a föld háborgása: a lakosok a kunyhóikat az élőfák ágai közé építik, vagy a tenger sekély vize fölé czölöpökre állítják.
Raguzát ez ideig nem látogatta meg a földrengés.
A lefolyt tengeri harczról sem volt a raguzai népnek tudomása: a sabioncelloi hosszú félsziget mögött folyt az le, s még akkor ágyuszó nem hirdette tíz mértföldnyire, hogy tömeges emberáldozatot hoznak a fehérbőrüek – Huiczilopochtlinak.
A brantavölgyi catastrophából pedig hirmondó sem maradt; de még a járható út is elpusztult, mely Raguzába vezetett.
A husvét előtti szombat a maga megszokott egyházi pompájával telt le. A harangok délre haza kerültek Rómából s a népsokaság tolongott egyik templomból a másikba, ájtatos zsolozsmák éneklése mellett, a feltámadás szertartását ünnepelni. Nőknek azonban, ha csak apáczák nem voltak, tiltva volt, akár a passio-játékokon, akár a szombati ceremoniákban megjelenni: várniok kellett a maguk sorára. Szombaton az ő dolguk volt az óhajtott mézeskalács és husvéti felfüzött perecz készítése odahaza.
Valamennyi templom között legutolsónak volt hagyva a daviditáké, a kik a feltámadást a délutáni napkezdetén (hat órakor mostani időszámitás szerint) szokták megünnepelni. Főpapjuk, maga János király, távol volt: a tengeren járt, annak haza kellett addig érkeznie.
A Boboli kastély belseje az Eufratparti paradicsomot mimelte. Azt János király a két felesége képzelete szerint alkotta össze. Egy tágas köralaku tornácz, magas kupolával fedve képezte a kertet, melyben messze földről összehordott délszaki növények versengtek a hazai virágtermő fákkal, s a meleg égalj flórájához odaillett a repkedő, éneklő madársereg, melynek fészke távol Abyssiniában, vagy a Szenegál-part fahéjtermő gesztjében rejtőzhetett. A tündéri kert boltozata átlátszó máriaüvegből (macskaezüst, csillámpala) volt mesterséges foglalattal összerakva; úgy kéklett, mint az ég kárpitja.
Egy tündérgrotta, a koralok mindenféle fajából összerakva s befuttatva virágtölcséres jalappával, rejtőzött a széles levelü pálmák között; az egyik oldalából, tarka csigahéjak csoportjából omlott alá egy kristálytiszta forrás, melynek vizét távol a hegyek közül vezették idáig ólomcsöveken át. Szelid evetkék, madárkák odajártak belőle inni.
Még olyankor is, a mikor a két hölgy ott ült a grottában.
A nap hevesen sütött; Raguzában már husvét táján nyár van; a paradicsom terme át volt fülve a füszerillatu bokrok ambrájától. Ilyenkor teher az öltözet; kivált az egyedüllétben: a két Éva alig tür magán egyebet egy átlátszó lepelnél. Milenka társnője lábainál hever, Lubomirának engedve a haját fésülni.
Lubomirának ez gyönyörüség. Milenkát cziczomázni, a haját százféle alakban befonni, szépen felöltöztetni. Legyen szép! Tessék az ő királyának! Tanítja énekre, tanítja beszédre. Idegen nyelven kimondott szavakra. Hogy mondják római, hogy athenæi nyelven azt az örök szép szót, a szerelmet? Hogy kell annak, a kit imádunk, szivünk szerint szólni, hogy megértse, a mit mi érzünk? Lubomira azt akarja, hogy Milenkát is úgy szeresse – Asmodái – miként őtet. Nem Milenka kedvéért teszi azt, hanem Asmodáiért.
Azon versengenek, hogy melyik tudja őt jobban szeretni?
De mindegyik a másiknak adja a diadal pálmáját. Keresik egymásban, a mi a szebbség, a mi a jobbság.
S aztán beszélnek egymásnak az álmaikról.
– Ah, ha az én álmom teljesülne; szól ábrándozó elandalodással Milenka, szép fejét Lubomira ölébe nyugtatva. Azt álmodtam, hogy odajött elém a Jehova, szép ezüstfehér szakállu agg férfi képében, s jóságos tekintetével felemelve magához a földről, mintha a légben repülnék, azt mondá hozzám: «mit kivánnál magadnak, szólj! én teljesítem!» S arra én azt mondtam: «Oh uram! mindent megadtál nekem már, a mit csak sziv kivánhat: lakójává tettél a paradicsomnak. Nem kivánok én tőled egyebet, mint hogy rejtsd el ezt a mi paradicsomunkat úgy, hogy senki ne tudjon felőle. Zárd ki a világból, valahová, ismeretlen tenger közepébe, hová hajót nem hoz a vitorla; melyet zátonyok miatt megközelíteni nem lehet, s engedj ott bennünket hármunkat együtt élni, és szeretni a míg meg nem halunk. S aztán én legyek hármunk közül az első, a ki meghal.»
Azzal felemelte magát, a két karjával átfonva Lubomira nyakát, s megcsókolta annak az ajkait.
– Én nem azt kivánnám tőle, ha én hozzám leszállna a Zebaóth; mondá Lubomira, szép társnője fejét körülkoszoruzva befont hajával s aztán a saját arczához vonva annak arczát s egy gömbölyü aczél tükörből, mit félkezével messze tartott magától, e két tündöklő képmásban gyönyörködve. Én azt kivánnám, ha én elém jönne az a hatalmas ősz férfi, ki a multak és jövendők ura: «Tedd, hogy valósuljon meg amaz álom, melyet a warángok királynéja, Bravalla álmodott felőlünk; hogy ez a három fej: kettőnké, és a mi szerelmesünké, ott álljon egymás mellett valaha, márványban megörökítve!»
«Ez a kivánságod be fog teljesülni!» kiálta egy erőteljes férfi hang, s a két andalgó nő egy ősz szakállu férfit látott kilépni a tündérgrotta bokrai közűl. – De ez nem a bibliai Zebaóth volt, hanem az öreg Boboli Péter; a költőnek, a királynak, az Aktæonnak az atyja.
A HOLT KIRÁLY NÁSZÚTJA.
A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan várták visszatérő hőseiket.
A cadmæi sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velenczei naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tüntek elő árboczerdejükkel, mozdulatlanul.
Hanem a kürtök elárulták a gyászt.
Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor riadó énekeiket viszhangozzák a parti sziklák; a mikor gyászolnak, akkor csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.
A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek sziklavágányokon a férfiak elé.
Kinek van gyásza? Kik lettek özvegygyé?
A csatában elesett paizsát oda szokták felfüggeszteni a liburna árboczának a tetejébe. A király hajóárboczán függött a paizs. Messziről rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike aranyból volt, a másika ezüstből.
Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött Dávid király! – Csak mérgezett nyillal tudták elejteni.
A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából s a hányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt és kihozzák a partra.
A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árboczánál áll a holt király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött láncz tartja egyenesen az ég felé, arcza még feltekint a napba: annak a sugarai tündökölnek vissza halott szemeiből.
Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebbik, vad ordítozásban tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja marokra kapott kavicscsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát egy olyan nyomorult kis nyilvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az öregebb királynő, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél halottjához: «Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!» – S aztán, mint a ki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A waráng férfi soha sem visel ruhát, csak a mikor meghal. Akkor az asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját külön becsavarják szalaggal, szironynyal.
A férfiak az alatt elkészítik a ravatalt.
A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harczban kormányzott, a melyben hős halált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét tele öntik földi gyantával, s koszorukat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsü boróka ágakból.
Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját nagyját; Solom vezér marad utoljára: azt megáldja mind a kettő.
Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.
Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.
Oda állnak ők is háttal az árboczhoz. S előbb a saját érczöveiket hozzácsatolják a halott ércztüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival. El nem szakadhatnak így egymástól.
A régészek találnak mindenféle érczből, bronczból, aranyból, leginkább csigamódra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az. Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvencz fiuk a kettőjük kezén levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatlanok lettek.
Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát s visszavitték a tengerre.
Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.
Egyre harsogtak a kürtök szomoruan. A parton maradt asszonyok gyászéneke kisérte a távozókat.
A nap utolsó sugár-küllőit vetette szét az égen s a mint elsülyedt a tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kisérője, az esti csillag hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.
Ekkor feltámadt az esti szél s végig fuvallt a felfodrozott óriási víztükrön.
A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árboczon lengett, az megfeszült a széltől.
Solom vezér akkor egy kanóczczal meggyujtá a királyi liburna orrára helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. – S azzal útnak ereszték a liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte azt a vitorla segélyével csendesen.
Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak; folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben.
A mint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre kaptak s elkezdtek baromösztönnel szaladni.
Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek s vitték sebesen előre a liburnát.
A waráng hajósok dereglye-rajáról kardalban zendült fel a «térj hazádba!» rivallás s azzal mind hátra maradtak.
A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.
S a mint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az érczedényből hátrafelé csapott s meggyujtá sziporkáival a gyantával bemázolt jármüvet. Nemsokára összecsapódott a láng az árbocz körül, eltakarva a három egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.
A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni.
A dal nem sokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz eloltotta a ráhulló tüzet.
S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velenczei hajósok rémülve láttak egy tüzes szörnyeteget uszni gályáik felé, a sík tengerszín felett, mely a szerint, a hogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kigyózó futással czikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.
Rémséges zürzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék ki a tűzszóró csoda rohamát, a ki bömbölve jön rájuk. A kik közelről látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi alakok ijesztő képétől, a kik az égő árboczhoz támaszkodva, holtuk után boszut állni jönnek tűzhajójukon.
Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképen elbukott: megölte a hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának s a vízalatti sarkantyujával odafurta magát annak a fenekéhez. A bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harczolni pokolbeli rémek ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesülyedtében levonta azt magával együtt a tenger fenekére.
Dávid király még holta után is győzelmesen harczolva ment át a túlvilágra.
A HALÁLRA ITÉLT NÉP.
Damiani Judás elfogatása igazi velenczei politika volt. Raguzának, legfélelmesebb vetélytársának visszaadta vele a szabadságát; de cserében a saját maga uralmát állította fel benne.
Hogyan számolt le azután egymással Velencze és Raguza? hogy tudta az utóbbi lerázni nyakáról az önkényt felvett jármot? arról beszéljenek a történetirók; mi a regény catastropháinál maradunk.
A politikai vívmány nagy árba került Velenczének, illetőleg a köztársaság hajóhadán szállított keresztes tábornak. Még mielőtt szaraczénokat láttak volna, már egy csata veszteségeit sirathatták el, a melyre senki sem számított: egy elsülyesztett gályát és egy elégett teherbárkát, negyven dereglyét, melyet az új Jeruzsálemi öbölben összetört a vizomlatag, és sok százait a romok alá temetett, a vízbe fullasztott legjobb harczosoknak és hajósoknak.
És ez mind a warángok bűnlajstromára rovódott. Még a tüzes szentek kolostora alatti tó alázudítását is nekik tulajdoníták. A kolostor az ő szerzeteseik lakhelye volt, a mióta az apáczákat kiűzték belőle. Azon a néhány dereglyén lévő hajósok, melyek az admirálhajó segélyére visszafordultak, mind jól látták, a mint az a hófehér gomoly onnan a vágányból aláhömpölyödött, a legmagasabb fák koronáin túlcsapva, s döntögette le maga előtt az útban talált házsorokat, tornyokat, bástyafalakat; látták azt az öbölbe lezúdulni, a hajókat egyszerre a hab hátára felemelkedni, s aztán kőgáton keresztül a nyilt tengerbe bukfenczezni; maguk is rémülten igyekeztek, hogy a csodaáradat futásából félre meneküljenek.
Tehát szerintük e kétségbeesett csapást is a warángok mérték a velenczeiek fejére. Ez a maroknyi mezitelen embercsoport már több délczeg vitézt elpusztított, mint a mennyit saját maga számít.
Legyen hát kiirtva az utolsó lélegzetvevőig!
Addig a keresztes had nem távozik el Gravoza öbléből, a míg a nehéz itélet végrehajtva nincs; a szaraczénok fölött elsőbbségük van a warángoknak.
Ezek is hitetlenek. Daviditák.
Az ellenpápa veszedelmesebb ellensége a keresztyén világnak, mint Coradin vagy Szelaheddin.
A szép, rendezett keresztes hadat azonban lehetőleg kimélni kellett.
Vannak félvad népek a Balkán-félszigeten, a melyek méltók arra, hogy az egész vad waráng népet tövestől kiirtsák. Itt van a mosszori knéz a maga bogumiljaival. Annak a hivására ezrenkint csoportosulnak össze a hegyekben élő törzsek junákjai, a kiknek úgy is mindennapi kenyerük a harcz és préda.
Velenczének van pénze. S aranyért könnyű vasat kapni.
Raguza is részt fog venni a boszú hadjáratában. Magyar helyőrsége úgy is unja már magát a hosszas tespedésben.
Brankó vezér, a mosszori knéz fia, a meghivásra feljött Raguzába s ott megpecsételte a szövetséget az egyesült köztársaságok főnökeivel. Ő kész fegyverbe öltöztetni hatezer junákot, ha Velencze a költségeket előlegezi hozzá. Azonkívül kikötötte, hogy a végrehajtott megtorlás után a warángok által birt terület a mosszori knézséghez csatoltassék. Megigérték neki. Azt is megkivánta, hogy a raguzaiak a leégetett mosszori várat ujból és egész diszében fölépíttessék, a bogumilok adnak hozzá követ, meszet, meg levágott koponyákat, a mennyi szükséges. Megigérték neki. Azután a magyarok küldjenek nekik tanult hevéreket, a kik az elpusztult aranybányát ismét mívelhető állapotba helyezzék. Ez is irásba lett adva. Azután a Levantéból Raguzába járó karavánok fizessenek a mosszori knéznek védelmi vámot, mikor a Demir kapun átkelnek. Ezt is jóváhagyták. Még valamit! A rombadőlt uj Jeruzsálem omladékait egyedül a mosszori knéz alattvalóinak legyen szabad felkutatni az ott eltemetett kincsek eltőkítése végett. Ez sem talált ellenvetésre. Végre, hogy a bogumilok a Jézus nevét az ő szertartásaikban így ejthessék ki «Ihzusz». Megengedték nekik.
Akkor aztán mondá Brankó a szövetséges vezéreknek:
– Már most csak azt kötöm ki magamnak, hogy én vezethessem a magam hadait, s csatázhassak a warángokkal a bogumilok módja szerint.
– Igen jó lesz; mi pedig majd harczolni fogunk a velenczések módja szerint.
Azzal megitták a szövetségpoharat, Brankó megkapta a nehéz erszény pénzeket a hadak felszerelésére s hazatért az apjához.
Az öreg knézt már akkor nemcsak a cselédjei szolgálták rosszúl, hanem a lábai is. Egész nap a csatlósait szidta, s ha azok elmaradtak, a fájó térdeivel veszekedett.
Még mindennap utána küldte az eltünt fiának, Tirimirnek a sült ürüt a Bludár vizén. A csatlósoknak volt annyi eszük, hogy a husát megették maguk s csak a csontját dobták a vízbe.
Nem félt már senki az öregtől, annyira, hogy a nagy varangyos békák odamásztak az ülőhelye közelébe s onnan kuruttyoltak a szemébe: tudták, hogy nehéz neki a helyéből felkelni, hogy velük kergetőzzék.
De a mint Brankó hazaérkezett a junákjaival s felhordatta az öreg elé a pénzes zacskókat: egyszerre meggyógyult annak a két lába, még a dereka is kiegyenesedett. Hát még mikor az örömhireket elmondta a fia! Le van már döntve az új Jeruzsálem. A tolvaj, szökevény, áruló uskók nép vízbe fojtva, eltemetve. Ah be jól esett a szivének! «Ezt az én Vuk fiam cselekedte! Az én szegény nyomorék fiam! Azt tette, a mit a Hüvelycsik Palkó! összetörte a sárkányt mázsás buzogánynyal! A Pilinkó! Mind megölte őket!» Halva még az asszonyok is, a kik a rabszolgákhoz adták magukat. Hát az elszökött leány, a «ki-ne-mondd-nevű!» Meg annak az elcsábítója? Börtönben várják nehéz itéletüket. «Nehéz legyen nekik!» És a gyilkosok? A waráng vérengzők? Solom királyfi! Ki van rájuk mondva az enyészet! A Gerlibe velük? Oda, abba a nagy sziklasírba, a hova már annyi nép utolsó maradványa el van temetve! A hol feküsznek egymásra halmozva a cimberek, a liburnok, az antariátok, az avarok! Utánuk a warángokat! Egy visító poronty ne maradjon utánuk!
Velencze és Raguza segít a nagy öldöklő munkában.
Erre a szóra az öreg még tánczra is kerekedett, hanem aztán, hogy a lábába nyilalt a köszvény, ismét visszatért a józan esze; elkezdte a dolgot birálgatni.
– Hát a mi jutalmunk mi fog lenni?
Brankó elszámlálta előtte a megállapított igéreteket.
Az öreg fokozatos jó kedvvel mondogatá: «jó! elég! sok!» Hanem aztán, hogy a fia egyre nagyobb igéreteket sorolt elő, lefelé hanyatlott a jó kedve, boszús lett; «ez már nagyon sok! ez már hihetetlen!» Az utolsó igéretnél már csak fütyülni tudott, s mind a két fájó térdét dörzsölte a tenyereivel.
– Hallod-e, Brankó fiam. Mondok neked valamit, el ne felejtsd. «Igéret: adósság». A ki sokat igér, sokkal adós. A kinek én adósa vagyok, azt én nem szeretem. A kit az ember nem szeret, azt nem kivánja látni. Azért azt mondom te neked, hogy a mikor te a velenczésekkel szövetségben hadat kezdesz: egy pajzst a melledre akaszsz, a másikat meg a hátadra!
– Ne félts te engem, öreg, mondá Brankó, magam is kötve hiszek a komának.
Egy éj és egy nap alatt fel lett lármázva a környék s gyűltek a törzsek harczosai közelből és távolból a mosszori vár alá. Ott a völgyben ütöttek tábort, rögtönzött sátorok alatt, mindenik a maga zászlóival. A várba nem hivták fel a vezetőket, nincs ott mit keresni. Puszta rom ott minden.
Az öreg knéz felmászott a kőlépcsőkön a kiégett toronyba, melynek a boltozata még tartotta magát gerendák nélkül is, onnan nézte a vár aljában gyülekező hadat. A nagy erkély párkányát szépen benőtte a bogáncs, a kigyószisz, meg a fekete üröm, jó árnyékot adtak a vár urának, mikor a nap forrón odatűzött; kormos gerendacsonkok szolgáltak ülőhelyül. A felfutó vadszeder savanyú bogyóval nedvesítette a nyelvét, ha nagyon elepedt: még sem hagyta el ezt a helyet, a honnan a gyülekező táborra láthatott; onnan számlálgatá a kétszázával rendezett zászlóaljaikat: «egy csata, két csata, három csata!» később aztán: «tíz csata, húsz csata, harmincz csata!» Együtt volt már háromszor annyi harczos, mint a mennyit a waráng férfisereg számít, s ezek is jó vitézek: bivalybőr pánczélja, rézsisakja, teknő pajzsa van valamennyinek, kelevész a kezükben, kétélű kard az oldalukon.
Csak a «jó időre» várnak, hogy megkezdjék a maguk módja szerint való hadjáratot.
Az a jó idő, a melynek jöttére a bogumilok várnak: a bóra, az északi szél.
A bogumilok haditerve az volt, hogy egy olyan hét napig tartó északi orkán alatt a warángoktól lakott erdőket felgyujtsák.
A bogumilok erdőpusztítók.
A vandalok kegyelmesebbek voltak, mert azok csak az emberi műveket pusztították el: a palotákat, a szobrokat; a patarénok az Istenkéz remekeit, az élőfákat irtották ki haragjukban. Még ma is azt teszik morlák utódjaik, hogy ha megharagusznak a szomszédjukra, éjszaka lefürészelik tőben az olajfáit.
A pogányok, a mohamedánok nem tették azt soha.
Minden Istennel járó nép előtt templommal egyértelmű az erdő.
Kivált ez a minden nemzetek vérével megáztatott ősrengeteg itt a Bludár és a Branta között, a hol minden, a csatákban megfogyott népmaradvány, mely hazát veszített, végső menedékére talált, melyben még néhány évtizedig dicsősége emlékeit elsírathatta. Ezek a hat-hét századot látott óriási tölgyek rejtik összeforradt oduikban a vándor fajok minden honi oltárról elüzött bálványait, aranyból, bronzból öntve, kőből kiábdálva, csontból kifaragva; az összeboruló geszt őrzi, sűrű moha, páfrány takargatja Pérunt, az oroszlánfejű istent; egymásra dőlt hársfa óriások alatt alszik Khorsz, a mennydörgések istene; mély völgyszakadékban, hová a szarvasok agancsaikat lehányni járnak tavaszkor, kussad a Svantevit, a legtöbb szarvú bálvány s az avarok védistene, a Volos belenőtt az élőfába, melyhez oda támasztották; s a viszhangadó méla csendességben a megtagadott istenek sóhajtását hallja a bujdosó.
S ezt az erdőt akarják felgyujtani!
A hol a tölgyek és bükkök országa végződik: ott felváltja társait a veresfenyő és a szumakh, melynek illata, mikor a delelő nap rásüt, a túlvilág légkörét sejteti a halandóval, s odacsalogatja magához a délkör minden énekes madarait; míg gyümölcsös ligetében apró majomsereg czivódik egymással, utolsó képviselője fajának Európában. De lenn a völgy sötét mélyében a vad bölény búgó szava harangoz, s a vad páva jajgat, a lombhullám fölött, mint egy uszó hajó, suhanva végig; míg a szikláról aláhulló zuhatag örök orgonaszava mondja egyre: «szent, szent, szent az Úr a magasban!»
S ezt az erdőt készülnek felgyujtani.
Miért?
Mert ez az erdő hatalmas erőssége az ellenfélnek. Ostromolhatlanabb minden sáncznál; dönthetlenebb a bástyáknál; ez erdő védelme alatt a waráng ijászok és parittyások az egész keresztes had ellen időtlen időkig megvédhetik magukat. Más oldalról pedig meg nem közelíthetők. A Brantavölgy meredek sziklafallal zárja el tartományukat, s a tengerpart felől, azokon a sziklavágányokon, a melyeken a waráng harczosok szoktak liburnáikkal hazatérni, az ellenséget lehengerített sziklákkal az asszonyok és gyermekek is leseperhetik. Kiéheztetni sem lehet őket itten, mint a körülzárt várban levőket, mert a pagony tele van nagyszámú nyájaikkal, s vaddal bővelkedik a rengeteg, ingyen termő gyümölcsöt, gesztenyét ontanak a vad fák; sziget ez a szárazföld közepén; egy maroknyi vitéz nép elég, hogy tengert csináljon körülötte megtámadója véréből.
És még sem tette azt soha egy ostromló sem, hogy felgyujtsa magát a védő szent erdőt. Talált ki más furfangot.
A gallusok úgy győzték le e helyen az antariátok nemzetét, hogy mérgezett bort küldtek nekik zsákmányul: hagymáz kinjaik közt öldösték le őket; de az erdőt megkimélték.
A thrákok és szarmaták az ideszorított cimbereket hozzájuk bocsátott szép nimphák árulásával ejtették meg: feláldozták értük a leányaikat, de megőrizték az erdőt.
A scordiakat az avarok éjjeli tusában győzték le, saját nagy veszteségük árán.
A liburnokat a velenczések úgy törték le, hogy az ő nemzeti viseletükbe öltöztetett ellenséges hadat csempésztek közéjük.
Az avarokat pedig, bizanczi módra, egymás között veszítették össze, s mikor azok legédesdedebb testvérharczban voltak, akkor ütöttek rajtuk: úgy temették el őket a népek sírjába.
S mind e népek után még csak annyi sem maradt, hogy hivták nyelvükön a «szerelmet», az «életet», a «halált». A mint a bóra megindult a Vellebit felől, a bogumilok alászálltak a mosszori hegyről a völgybe.
A néphit szerint van egy völgy a dalmata hegyvilágban, a melynek mélyéből szokott előtámadni ez égi rém: a bóra; indulását előre hirdeti a távoli zugás; az ég sötétkék szinű lesz, s a távol hegyek mind közelnek látszanak; a szárnyas nép nyugtalanul kóvályog a légben s lármásan keres menedéket. Előre tudják, hogy közelít a bóra.
A bogumilok összefogtak negyven vad tulkot, azoknak a szarvaik közé szurokba mártott rőzsekötegeket szorítottak; s aztán a meggyújtott rőzsével a fejükön szabadon bocsáták. A megriadt tulok a lángoló köteggel a szarvai között a széllel szembe nem futhatott; mind a széllel ellenkező irányba rohant a warángok erdeibe, s ottan igyekezett ösztönszerüleg a legsűrűbb bozót közé menekülni, hogy kinzó terhétől szabaduljon. Ezzel felgyújtotta a bozótot, a melybe menekült.
Egyszerre negyven helyen gyuladt ki az erdő; a többit megtette a bóra.
Eleinte csak az alsó bozót kapott lángra; majd felfutott a tűz a fák mohos derekain, a repkény és vadszőlő venyigéin s fellobbantá az olajterhes lombokat. A bóra szította a lángot. Nemsokára tengerré változott az, tengerré, mely fölfelé halad, lánghullámokkal özönölve előre. A félezredes élőfák mennydörögve durrantak szét a tűzben; a recsegés elnyomta a futó fenevadak, a marhacsordák bömbölését és valamennyit túlordította a dühöngő szélvész harsogása. Ez volt a pokoli dithyramb!
Az a vén ember ottan a mosszori vártorony erkélyén gyönyörködve nézte ezt a Luczifernek való látványt!
– Tovább! Tovább! Fujjad jobban! kiáltozott a bórának. Fujjad, hogy megpukkadj bele!
S a szövetségestárs megfogadta a biztatást; gyorsan, rohammal hajtotta felfelé a lángokat a hegyoldalra; s aztán le a mély völgyekbe. Elmult az éjszaka, világosabb lett mint nappal, a távol Vellebit ormai úgy ragyogtak, mintha maguk is izzadnának. Az égő erdő lángtengere fölött elkezdtek tűzforgatagok támadni, ezek is a szél menyasszonyai, minők a porforgatag, a víztölcsér; csakhogy a tornyaik nem porszem és vízcsepp, hanem szikra és zsarátnok; a forgószél égő oszlopokat sodort fel az égig, melyeknek szétterülő üstöke hullócsillagokkal szórta tele a világot, mikor két ilyen orsózva tánczoló tűzóriás összetalálkozott egymást ölre kapva, mint egy vulkántorok, úgy lövelt fel az égbe.
Embererő e pokoli hatalommal szembe nem szállhatott. A warángok sorsa meg volt pecsételve.
Ezt nevezte Brankó vezér a maga módja szerinti hadviselésnek.
Három napig tartott az erdőégés; ezalatt a dühöngő szélvész végig hajtotta a lángtengert a warángok valamennyi hegyein, az égő fenyők és szumakhfák füstjét messze elhordva magával, úgy hogy egész az istriai partvidékig elterjedt a tömjénillat az óriási oltárról, melyen egy egész nép áldoztatik meg.
Az erdőkből kivert marhák és vadállatok bőgése ezalatt oly rémséges kardalt támasztott, hogy Raguzában éjente nem lehetett a polgároknak békében aludni miatta. A medve, farkas, hiuz elbujt a barlangba; a vad tulkok, a csordamarhákkal együtt, állati ösztönüket követve, mind ahhoz a tengerszemhez menekültek az égés elől, melybe a warángok rejték el a liburnáikat, s ott összevegyűlve dámvaddal és bölénynyel, meghúzták magukat a víz alatt, csak az ezernyi ezer szarvhordó fő látszott ki a vízszinéről; ott rejtőztek el az alatt, a míg a szikrafelhők, a zsarátnokfergeteg végig tombolt a fejük felett.
E világromlás alatt minden patak kiszáradt; még az a hegyi folyam is, mely a warángok székhelyét körülfolyta.
Harmadnapra a lángtenger elérte a sziklapartot; a hol nem talált több erdőt maga előtt, ott még tovább is pusztított a fenyőerdőben: a szép szál lucz és bór, ha egyszer meggyulad, végig ég, mint a fáklya, de az északi hegyoldal már fekete volt: a tölgy, a bükk, ha a koronája és a kérge leégett, ott marad elszenesedve; a hideg szél, a hogy felszította, úgy el is nyomja a tüzet; azok az erdők már csak füstölögnek.
És a bóra még egyre süvölt: negyednap van a legnagyobb haragjában.
– Hallod-e czimborám, Tvarkó! mondá a negyedik napon Brankó a főkapitányának. Nekünk ma rohamra kell mennünk. Ma még jó szövetségesünk a bóra; a hamut, pernyét mind az ellenség szemébe fujja. Ha késedelmeskedünk, a warángok támadnak meg minket a leégett erdőn keresztül, s még keresztül vágják magukat valamerre.
– Én megyek veled a pokolba is, mondá a junákok kapitánya; s ha akarod, megfogom az ördögöt a szarvánál; de megmondom igazán, hogy örömestebb harczolnék a kamenári hétfejű sárkánynyal, mint hogy keresztül gázoljak ezen a még füstölgő erdőn, a hol ha a hátamra kötök egy nyers berbécset, mire a tisztásra kilyukadok, kész pecsenye lesz belőle.
– Segíteni fogunk magunkon. Minden junák nyers kecskebőrt kössön a lábára; a füst ellen a száját eczetes kendővel kösse be; s a pajzsát takarja be frissen vágott tulok irhájával, azt tartsa a feje fölé.
– Megteszszük, ha parancsolod.
– Most pedig futtass egy követet a velenczések vezéréhez, hogy a míg mi szemben támadunk a warángokra, ő a maga vitézeivel lábtókon mászassa meg a sziklavágányokat a tengeri oldalról, s fogja az ellenséget hátba.
A parancs végre lett hajtva.
Brankó vezér maga adta meg a példát a junákjainak, hajító kelevézét és pajzsát ragadva, hogy a leégett erdőbe betörjön.
A föld még izzott a lábaik alatt, a holt szén recsegett, a hamu még szikrákat vetett fel minden lépés nyomán, s a füstölgő fatörzsek keserű bűze fojtotta a torkaikat; de azért merészen haladtak az erdő mélyébe.
Nem Isten temploma: a pokol temploma volt az már.
A félezredes óriások koromfeketén, lombok nélkül, lecsonkult ágakkal, melyek, mint a kétségbeesés karjai merednek szerteszéjjel; olyanok, mintha egy végtelen palota oszlopai volnának, melynek már nincs teteje. Egyes tömpölyökben még tánczolt a veres láng, a hová a fenyőkből kifőtt szurok összefutott s a végig ledőlt faderék, hosszában fekve lángolt: azt nem olthatta el a szél; úgy kellett a tüzet elfojtani ráterített nyers bivalybőrökkel. S mentül tovább haladnak az erdőbe, a hőség annál fullasztóbb lesz. De panaszkodni nem lehet; minden arcz alsó része be van kötve eczetbe mártott kendővel: lélekzetet csak azon keresztül lehet venni; a ki megszólal, azt megfojtja a füst. Egy-egy odvas fa, mely belülről kiégett, ropogva dől ki tövéből, a hány élőt maga előtt talál, ugyan eltemeti. A rézsisak és a pajzs égetni kezdi a koponyát és a vállat.
Csak előre!
A mint az erdő közepét már elérték, kezdenek a zárt sorok bomlani; egy-egy vitéz kidűl és ott marad. Csak előre! Innen már visszatérni is veszedelem. Találnak tisztásra. Ottan megpihennek. Az ott valami karám volt. Körülpalánkolt tér. Egész juhnyáj hever ott, egymáshoz szorongva. Meg vannak mind sülve szépen. Jó ebéd az ostromló seregnek. Itt már leoldhatják a kötelékeket arczaikról: a füst a fejök felett száll el. Hanem a csergedező patak ponorja szárazon tátong; egy csepp víz nincs benne; még a fenekén lakó eskarapok is oda vannak száradva a sziklákhoz.
Tovább! Előre!
… A waráng nép, a mint az erdőket maga körül felgyújtva látta, megérté, hogy halálra van itélve. Isten itélete, vagy ember itélete, meg kell előtte törni.
Minek is az élet, ha nincs többé erdő?
Nincs a világon hely a számukra többé.
A tengeren át nem menekülhetnek a liburnáikkal, mert azt a velenczei és raguzai hajóhad tartja zár alatt. Itt kell bevárni napjaik végét.
A pusztító tűz házaikból is kiűzte őket, városuk porrá égett; a kis folyam, mely kertjeik között elfutott, a tengerszemhez bújdosva, a nagy tűz alatt medre fenekéig kiszáradt, három nap óta nem volt már a szomjukat mivel csillapítani. Házi barmaik elfutottak szerteszét, egy tejelő állat nem maradt a gazdájánál. A gyermeknép éhezik s nincs mivel biztatni.
Leégett városukon túl terül el a sziklákkal borított fensík, melyen túl a hegyoldal abba a mély ismeretlen völgybe hanyatlik alá, a melynek «gerli» a neve. Ezen a kopár téren vannak összegyülekezve valamennyien, férfia, asszonya, gyermeke.
Solom vezér tartja fenn közöttük a rendet.
Apja halála után őt kiáltották ki fejedelemnek.
Az ifju hős még nem tett le a szabadulásról. A mint az északi szél alább fog hagyni, zárt hadirendben keresztül tör az égett erdőn, s utat vág magának fegyverrel valamennyi ellenségen keresztül.
Hallgattak rá és tűrtek.
Még várni kell, mert a vihar szembe hordja a pernyét, a harczolók megvakulnak tőle.
Ámde az esküdt ellenség nem várt az ő idejükre, a bóra az ő szövetségese volt.
Alkonyra járt az idő, a szélvészes ég biborvörösben égett, mintha még most is az égő földet tükrözné vissza, a midőn felzúdult az égett erdőből a közelgő bogumil sereg csataordítása. Előtte járt egy fekete felhő, a léptei nyomán felvert szénpor, mit a szélvész gomolygatva hajtott az egy tömegbe gyűlt warángok felé.
A közelgő ellenség láttára iszonyú visítás tört ki a warángok csapatjából, némely asszonynép erőszakosan kiszakítá magát a férfiak sorai mögül s eléje rohant az ellenségnek.
Miért rohannak? Mit akarnak?
Azért rohannak, mert szomjaznak, s a szomj őrültté teszen. Azt teszik, hogy ketten-hárman megrohannak egy bogumil harczost; egyik a karját kapja el, másik a lábszárát szorítja át, míg a harmadik a fejét öleli magához, s késsel felhasítják az ereit; úgy iszszák meg a vérét. Nem törődnek vele, hogy az ő testüket is átfurja kard, lándzsa, csakhogy a szomjukat elolthatták egyszer, a százszoros szomjat.
Felséges kezdete egy népirtó harcznak, a hol az ellenséget azzal köszöntik, hogy a vérét iszszák!
Az Eumenydák örjöngése következett: férfi, gyermek, asszony, késsel, nyillal, szekerczével rohant a tusába s küzdött, vakmerően esztelenül, míg agyon nem gázolták, csoportokban, gomolyonkint, egy-egy csoportból lassankint egy halom vált; egy vonagló halom, a hol waráng és bogumil egymáson hevert, még haldokoltában sem bocsátva el egymást.
Csak egy zárt harczvonal küzdött a középen. Ötszáz waráng vitéz a javából Solom vezetése alatt.
Régi harczmodorukat vették elő, a hogy szoktak tulnyomó ellenséggel szembeszállni. Félkört alakítottak magukból, melynek két vége a meredek gerli párkányára támaszkodott. Minden harczos hozzákapcsolta a rézöve lánczánál fogva magát a fegyvertársához; egyik érczpajzs a másikat érte. A hátuk mögött hagyott térben voltak az asszonyaik és a gyermekeik.
Solom mögött ott állt a két ifju felesége; a Darinkának volt egy hat éves fia, a ki már nyilazni tudott: a másik asszony még szoptatta a kicsinyjét; az nem vehetett részt a harczban.
Ezt a félkört ostromolta kétezer bogumil, minden waráng vitézre jutott négy ellenség. Azok meg három csapatban jöttek; egyik a középnek, kettő a két szárnynak. Mindegyik csapat háromszöget képezett, az utolsó sorok nyomták az elsőket előre, mintegy éket furva az ellenálló félkörbe. De az érczkaraj erősen tartotta magát s letörte a háromszög élét tizediziglen. De végre a két széle megtört a tulerő alatt, s akkor az egész hadtest kénytelenült hátrálni a gerli meredélye felé.