Solom egy szót kiáltott társainak, a mire azok csendesen kezdtek hátrahuzódni a meneteles gerli oldalára.
E meredeken a háttal a mélység felé fordultnak előnyösebb a helyzete a tusában, mint a szemben levőnek, mert ő egy-egy kiálló kőben, bokortövében megvetheti a sarkát s ha térdre bocsátkozik, egész testét védi a hosszú pajzszsal; ellenfele pedig csúszik a száraz füvön, bizonytalanul lép, s a térdei ki vannak téve a waráng paizsok élének. Itt vesztettek el a bogumilok legtöbb vitézt. A gerli meredek oldalán többé nem folytathatták a háromszögben előnyomulást, mert attól tartottak, hogy ha a tömeg lökésével a warángok csatalánczát megtörik, ők maguk is utánuk bukfenczeznek alá a mélységbe; a csúszós avar lejtőn alig csenevészik itt-ott egy-egy borókacserje, a miben meg lehessen kapaszkodni. Kénytelenek voltak ők is hadsorban verekedni ellenfeleikkel. S ekkor kitünt a warángok előnye ellenfeleik fölött. Ők, a meztelenül harczolók gyorsabban, ügyesebben vívnak nehéz fegyvereikkel, a két bárdú fejszékkel, mint a nehéz bivalybőr pánczélt viselő szarmaták kardjaikkal és kelevézeikkel, s a kettős félhold alakú érczpajzs gonosz támadó fegyver volt bal kezükben, melylyel a tusakodó társ térdét megsebezték, az ő sűrű hajbozótjukat nem járta meg a kard, s az ő csákányaik áttörtek a bogumilok réztutyiján.
Brankó ekkor kiválasztotta vitéz junákjai közül a legedzettebb harczosokat, s azoknak a századait hosszú arczvonalba állítva, maga rohant az élükön az ellenálló warángokra. Egy zászlóaljat Tvartkó kapitánynyal hátrahagyott, azt adva alvezérének utasításul, hogy «elől is, hátul is szemed legyen!»
(Elől voltak a warángok, hátul a velenczéseket lehetett várni.)
Azzal ő maga kezébe kapva lángalakú pallosát, neki vezette a meredélynek a csapatját.
Ráismert a warángok ifju fejedelmére nemcsak arany fejabroncsáról, de még inkább arról, hogy annak a lábainál hevert a legtöbb megölt junákja.
– Hejh, te méregkeverő gyilkos! kiálta Solomra. Testvéreim megölője! Állj elém, ha van szived Az én nevem Brankó: a boszuálló.
– Jó, hogy magaddal hoztad a koporsófödeled! kiálta vissza Solom, a bogumil vezér hátahoporjás teknőalakú vértére példázva. Dióhéjt is tettél a fejedre? Hozd ide! Feltöröm.
S aztán beszélt tovább egymással a pallos és a csatabárd; az egész harczvonalon csattogott a fegyver az érczpajzsokon, mintha a cyclopsok kovácsműhelyében dolgoznának vásári munkán, egyik embertömeg a másikon feküdt. Nem gondolt már senki az életével, csak az ellensége halálát óhajtá.
Ekkor egyszerre sűrű fekete porfelleg omlott onnan felülről a küzdőkre alá, hogy elvakult bele mindenki, s nem látta többé, hová üt? Az ellenségek olyan közel voltak szorítva egymáshoz, hogy nem vehették a fegyvereiknek hasznát többé. Valami megnevezhetlen, kitalálhatlan erőszak taszította őket együtt aláfelé. Az asszonyok sikoltozva ragadták gyermekeiket az ölükbe, mintha jobban esnék úgy együtt a halálba rohanni. Solom fejedelem elvetette karjáról széthasogatott pajzsát, eldobta csorbára vert harczi szekerczéjét, s halálos haraggal ölelte át derékon óriási ellenfelét. Nem akart már győzni, csak magával rántani le azt is a sírba. Társai is mind hasonlót tettek, az egész waráng csatárláncz mind ölrekapott ellenesével: a fekete forgószél vakká tette valamennyit s valami pokolbeli zűrhang, mely onnan felülről jött, mintha az ördögök röhögése volna, süketséggel verte meg füleiket; nem látott, nem hallott, nem érzett többé senki.
Vadállattá vált minden ember, marta, harapta, tépte egymást; a letepert vitéz a Szentháromság Istenét hivta segítségül, aztán hivogatták a régi isteneiket, a ledöntött bálványokat, utoljára átkozták valamennyit; egy pokolhódító káromlás hangzott a fekete porfelhő közül.
Brankó, az óriás, neki feszíté a lábát egy borókatörzsnek, hogy fentartsa magát ellenfele ádáz tusája ellenében, de Solom vezér kis fia felkapta az apja kését s azzal vagdalta el a bozót gyökereit: a borókafa ingott, hajlott, recsegett a kettős teher alatt.
S az a kitudhatlan erőszak még nehezebben feküdt a küzdő tömegekre.
… Az történt a küzdők háta mögött, hogy a velenczések felhatoltak a sziklavágányokon a warángok telepére, egész odáig, a hol azoknak a liburnái voltak a tengerszem fölött elrejtve. A víz szine tele volt szarvas állatfejekkel. A velenczések felgyujtották görög tűzzel a vizen lebegő dereglyéket s arra az egész felriadt állattömeg rohant ki a vízből, az erdőbe nem futhattak, mert az még akkor is égett, hanem neki zudultak a fensík mentében az elhagyott mezőnek, az elhamvadt vetéseknek, ezeknek a rohama verte fel azt a fekete szénporfelhőt, a mit a szél a harczolók szeme közé sodort, ezeknek a bömbölése volt az a dæmoni chorus, a mely azokat elkábítá.
A veszettül rohanó szilaj csordák útjukban találták Tvartko kapitány hátvédül hagyott csapatjait. Azoknak a dárdái pozdorjává törtek a vad bölények koponyáin. Hátulról a görögtűz perzselte a bőszült állatok inait, rohantak, a merre nyílt út volt előttük. Az utóhad is bele lett szorítva a gerlibe, az állati lavinát emberi erő fel nem tartóztathatta.
A vad csorda oda is utánuk rohant, akkor aztán omlott alá waráng és bogumil és fenevad, egymáson keresztül hömpölyögve, feltarthatatlanul! egy élő görgeteg, ezernyi kialvó élet, halandó test, halhatatlan lélek, veszendő pára; istenhivő és istentagadó, bűnös, ártatlan, angyal és ördög és barom, összegomolyodva, le a mélybe a népek sirjának a fenekére! Vannak ott már sokan… A fekete porfelhő követte őket csendesen alászállva szemfödélnek… Alant már néma volt minden…
És így egy füst alatt kettőnek lett vége, a warángnak is, meg a bogumilnak is.
A velenczéseknek meg ez volt a maguk harczolási módja.
S ezzel két feladat lett elintézve, a boszu az ellenségen, s a fizetés a szövetséges társnak.
Ezt nevezték velenczei taktikának.
A mosszori knéz sokáig várta vissza a diadalútra eltávozott fiát, az óriást, vítéz junákjaival. Várta, hogy mikor hozza már a levágott waráng fejeket, a mik az új várfalakat fogják ékesíteni? aztán a kincseket, az elpusztúlt új Jeruzsálemből? a rabbátett asszonyokat? az igért hevéreket, a kik az aranybányát ujból helyreállítják? Többet álmodott már, mint ébren volt. Mikor álmából felriadt, a fia nevét kiabálta. «Hej Szlon! hej Tirimir! hej Brankó! hol vagytok? mégis alusztok? Lám a Vuk már dolga után jár!» Aztán elnézte egész nap a palotája küszöbén ülve, hogy utazik végig a porondon hosszú egyenes sorban egy hangya nemzet vándorserege egyik hangyabolytól a másikig, azokat számlálta szemenkint; mikor kétszázig ment, akkor azt mondta, «egy csata». Estig megszámlál tíz csatát, húsz csatát, harmincz csatát. Jönnek, mennek. Hát amazok mért nem jönnek vissza? Azokat is így látta a torony erkélyéről, hangya-apróságban a távol fekete erdőbe sorban elügetni, «egy csata, két csata;» mikor térnek vissza? A küszöbe alján nőtt ki egy nagy bogácskóró, az az ő kalendáriuma; nagy gombos fejei előjönnek a tüskés levelek közül, kivirulnak, elhervadnak, pelyhes maggá érnek, a repülő mag szárnyra kel, elszáll a levegőben, a száraz vaczok ott maradt és a Brankó még sem jő vissza.
A HÁROM MÁRVÁNYFEJ.
Az ősz Boboli Pétert egyhangulag választá meg Raguza új rettorénak. A Damiani párt félrevonult; a kik vétkeseknek érezték magukat, elmenekültek. Az egész pregadi tanács újra lett választva.
Legelső feladata volt a tizek tanácsának itéletet tartani a főfő bűnösök, s azoknak koronázott fejedelme, János király fölött.
Egyszerre állíták őt a két feleségével együtt a legfelső biróság elé.
Boboli Péter, a rettore, volt az elnök, Bennessa Pirro, a sindaco, olvasta fel a vádlevelet.
– Lovag, patricius Boboli János, más néven Canavelli poéta, más néven Frater Aktæon, más néven Asmodái ördög, más néven János király, vádoltatol, miszerint:
rablókézzel elragadtad a feketegyi fejedelem eljegyzett aráját és minden kánonok, impedimentumok és prohibitiok ellenére feleségeddé tetted;
a mosszori knéz várát, czinkosaid által felgyujtattad, fiát, hadi népét elébb borral megmérgeztetted, aztán leöletted;
varázslói hatalommal keresztül hoztad a poklokon és minden föld alatti mélységeken át a veled szövetséges uskók gonosztevő faját;
ördögi csábalakban legyőzted az angyal képviselőjét s elragadtad kigyói hizelgéssel Éva kezéből a pálmát;
bűnös szerelmet gyujtottál a szent szüzek fejedelemasszonyának szivében, s az ártatlanságot megejtetted;
a nagyravágyás ördögét felébresztetted az egyház szolgájának, a felszentelt patriarchának elméjében;
ellenpápát kiáltottál ki szent Péter valódi utódja ellenében, kit Rómában a szent cončsilium emelt uralkodói székébe;
uj hæresist támasztottál, veszedelmesebbet minden eddigieknél, mert dogmává emelted benne a többnejüséget;
várost építettél, mely a tolvajoknak, csalóknak és hamis bukottaknak menhelyül szolgált;
megkeresztelt népet a bálványimádásra visszatérítettél;
templomainkat megfertőztetted hamis profétasággal;
háboruságot támasztottál közöttünk és szövetségeseink között, melynek áldozatul estek számos derék hajók, vitézek és hajósnépek;
okozója lettél két vitéz keresztyén nemzet végkiirtásának, egy egész tartomány elpusztulásának.
– Ime, tizenhárom vádpont! Tagadhatsz-e egyet is belőle?» kérdezé a rettore.
– Egyet sem tagadok.
– S mit tudsz ennyi nehéz vád ellenében felhozni a védelmedre?
– Azt, hogy szerettem.
– Szerelemért követtél el annyi végtelen bűnt?
– Megérte az árát! Lehoztam magamnak a paradicsomot az égből. Hét évig voltam olyan boldogságban, a milyent az üdvözültek nem ismernek, s az istenek irigyelnek!
Boboli Péter egy intésére hirtelen fejére rántották a sbirrók a vádlottnak a bőrcsuklyát, hogy több ily szentségkáromlás el ne hagyhassa a száját.
Aztán kimondta rá a tizek tanácsa az itéletet.
Frater Aktæon és két bűntársa, soror Kekharizméne és mater Lubomira Raguza főpiaczán a nép láttára bárd alatt veszítsék fejüket. Legelső legyen a bűnhödésben a knéz leánya, utána a Damiani leány, a főbűnös nézze végig kedvesei fejének legördülését.
Azoknak még ott a vérpadon is az volt utolsó szavuk egymáshoz:
– Szerettelek, szeretlek, szeretni foglak!
A véritélet végrehajtása után felhivatta magához Boboli Péter Raguza hires kőfaragóját, a gyorskezéről nevezetes Florenczi Odoardo Fa Prestot.
A rettore előtt, a nagy alabástromasztalon ott állt pompás ezüst tálczára téve három levágott fő, egy férfi és két asszony fejei.
– Odoardo Florentino Fa Presto, szólt Boboli Péter. Most tégy ki magadért, mutasd meg művészetedet. Végy mintát e három fejről s készítsd el azokat márványból, egymás mellé állítva, a hogy itten állnak. Az árát te szabd meg munkádnak. Műved az északi kapu homlokzatát fogja ékesíteni, melynek eddig Damiani kapu volt a neve.
Attól fogva a három márványfej kapujának nevezték azt.
Ez a három márványfő még most is látható Raguzának egyik kapuján, s mindenki tudja a történetét. (A másolata terra cossábul nálam is megvan.)
«Disputa.»
Kritikus. Ez volt aztán a tömeg-gyilkolás! Herculanum és Pompeji pusztulásához hasonló. De ezekből legalább szabadulhatott el hírmondó, a ki leírja a többiek veszedelmét. Ámde Raguza még most is áll, ha nem is hatalmas köztársaság többé; – ilyen monumentális szerelmeskedésnek nem lehetett nyom nélkül elenyészni; már pedig a kik eddig a dalmata partokat beutazták, a régi időkben De Fortis apát, Schulenburg admirál, az újabban Paton, Wilkinson, Noe, Yriarte, és Karacsay Tivadar, e regényes helyekről nem tesznek semmi említést.
Szerző. Annak az oka egyszerűen az, hogy azóta az egész táj képe megváltozott. Először is a velenczei uralom alatt a dalmata hegységek meg lettek fosztva őserdeiktől. Velencze nem csupán a saját hajóhadát építette azoknak a fáiból, hanem még a török szultán hadihajóihoz is onnan szolgáltatta jó pénzért az anyagot. A legszebb szálfákat elhordták a velenczei Lido czölöpzetének, melyet a tengeri furdancs minden tiz év alatt úgy összeőröl, hogy meg kell újítani. A fenyőfákat halomra vágatták és szurkot főzettek belőlük, s mikor már le voltak tarolva az erdők, akkor odatelepítették a tengeri harczok alatt összefogdosott mindenféle népzagyvalékot, a mór kalózokat, s ezekkel hajtatták végre a pusztítás nagy művét; kiszedették a földből a levágott fák töveit, gyökereit s gályateher számra szállították át tüzelőnek Velenczébe, s hogy még aztán valamikép az elhullott magból se támadhasson új erdő: ráeresztették a kecskenyájakat; utoljára bevégezte a pusztítás munkáját a bóra, s a növényeitől megfosztott földet leseperte a sziklákról, s támadt az egykori paradicsom helyén a rettenetes Karst. – De a legnagyobb csapás, mely Raguza hajdani dicsőségét romba temette, az a nagy földrengés volt, mely 1667. ápril 6-án éjjel oly rögtöni rohammal kezdődött, hogy a ledült paloták omladékai alatt hatezer ember lelte halálát. Székesegyház, kápolnák, kolostorok egy kőhalmazzá váltak egyszerre, s azok között hevert Roland szobra, oroszlánszívű Richárd érczemléke; egy óriási sírhalommá lett a pompás város, melyből napokig szállt a magasba az élve eltemetettek jajkiáltása. S mintha minden elem összeszövetkezett volna, a földrengéssel együtt jött a typhoni vihar; a romhalmazban tűz támadt, s az óriási katafalkból lett egy titáni máglya: ott hamvadt el évszázadok dicsősége. A mi megmaradt, azt elhordták a szomszéd hegyekből odacsődült uskókok. – Az egész catastrophát borzalmas élethű részletekkel írta le Damm Jakab, hollandi consul, ki épen akkor követségbe érkezett oda, s egész kiséretéből maga egyedül menekült meg egy nyomorult bárkán. Az ő adataiból szerezhetünk fogalmat e világváltozásról. A tenger egyidőre lefutott a kikötőből, úgy hogy a gályák mind a zátonyon feneklettek meg, aztán megint olyan rohammal tért vissza, hogy leszaggatta a hajókat horgonyaikról s a parthoz vagdalta. A szárazföldön pedig egész hegyek sülyedtek el, melyeknek a helyén most tavakat találunk; folyamok, melyek a tengerbe ömlöttek, utat vesztének s földalatti mélységekbe zuhantak alá; itt egy völgy lett sziklákkal betemetve, amott a hegygerincz hasadt ketté s új völgytorkolatot nyitott. S ez a földindulás eltartott nyolcz napig. A mostani Raguza, a hogy az áll, a földrengés pusztításai után lett fölépítve. Annak a tizenhét templomnak a köveit, a melyekben a daviditák tanait hirdették, ma is megtaláljuk a Raguzát körítő bástyafalban, a hogy a dombormű ékítmények töredékes maradványai, s elkopott feliratok betüi bizonyítják.
Kritikus. Radikális kura! Égszakadás, földindulás! Tehát ezért nem maradt nyoma többé az új Jeruzsálemnak, meg a mosszori aranybányának; s nagyon természetes, hogy Nabukodonozor melegvízforrása is ennek esett áldozatul. Csodálatos, hogy ennyi kőemlék közül épen csak annak a három márványfejnek kellett mind e mai napig megmaradni. De ha ez megmaradt, akkor a hozzá kötött legendának is fel kell valahol tartatnia. Nem elégíthetné ki a szerző az olvasó kiváncsiságát a kétségtelenül kezében levő történelmi adatok közlésével?
Szerző. Ha kivánják tőlem, megtehetem; ámbár ez esetben azt ismételem, a mit a franczia hajóskapitány tett, a ki a lőporát megosztotta az angol ellenfelével, hogy az is lövöldözhessen ő rá. Azonban őszinte akarok lenni, s előadom a docékat. Ezeket az én tudós collegám, Thallóczy Lajos, a bécsi országos levéltár igazgatója, szedte össze Raguzában, s ő volt szíves azokat nekem regénytárgyul kiszolgáltatni, a hogy következnek.
A HÁROM KŐFEJ.
Raguza éjszaki kapuja fölött, a gravosai út felől, kisded alakban, egy négyszögletes márványlapon három domborművű fej látszik. Közepén egy bozontos hajú, egyenes orrú, kemény arczvonású barátfej; jobbról balról egy-egy szelid kifejezésű apáczafej. Kétféle hagyomány regél erről: irásbeli és szóbeli. Az irásbeli hagyomány, mely a dominikánus kolostor egyik codexében maradt meg, (1615-ben kelt) kétféle versiót említ.
Fráter Vjekosláv a XIV. században élt a raguzai dominikánus zárdában. Kegyes, istenfélő ember volt, egyetlen szenvedélye a könyvek s az imádság.3)
Szorgalmasan irta a szent atyák műveit, szépen festett. Történt azonban, hogy sok copisalni valója lévén, panaszkodott a priornak, hogy nem győzi az initialisok kifestését. Prior Aleardo úgy segített rajta, hogy a szépen leírt codexeket átküldötte a clarissa apáczákhoz, kiknél akkor a betüfestés nagyban cultiváltatott légyen. Sour Teresa és Sour Anna két unokatestvér voltak a betüfestés mesterei. Fra Vjekosláv codexei ezekhez kerültek. A művészek kiváncsiak lettek egymás személyére. Először csak titkos irásjelekkel érintkeztek, majd légyottot adtak egymásnak a templomban. A szent barát egy művésznő helyett kettőt talált a légyotton. Et cognitionem factus, huncinde sæpius convenire eos dicunt. Vjekosláv megváltozott, kerülte, ha csak szerét tehette a közös imagyakorlatokat, nem dolgozott, gyakran beszélt hajósokkal, priorja nem tudta, mi baja lehet. A két istentelen apácza megbabonázta. Mindig együtt voltak. Szent Bertalan éjszakáján, a két apáczának hült helyét találták. Keresték mindenfelé őket, nem találták. Azonban Fráter Vjekosláv is hajós ruhát öltve, elszökött. Bárkát fogadtak, hogy majd az éj leple alatt leszöknek az arnauták földjére. De vihar támadt s reggel ott találta mindhármukat a parti őr, kétségbeesve, összefogódzva a bárkában. Ismerte őket, de nem segíthetett rajtuk, a révfőnök (capo del porto) utasítása szerint jelentést kellett tennie. Bevitték őket a tanácsházához. A szerzetesek nem akartak ez istentelenekről tudni semmit. Törvényt látott hát felettük a tanács. Nem vallottak egyebet, mint hogy szerették egymást. S a két apácza egyetértve szemérmetlenül megvallá, hogy mindkettőjüké volna a «frate nero» s hogy ők meghalnak érette. Vjekosláv megadással tűrte sorsát. Kivégezték őket, előbb Sour Annát, aztán a barátot, végül Sour Terezát. És meggyóntak mindhárman, egyéb kegyelmet nem kérvén, csak hogy megcsókolhassák egymást, mielőtt a bakó hozzájok érne. A nép sajnálta őket, kiásták őket a bűnösök temetőjéből s bedobták a tengerbe, hogy a delphinek tündére segítsen kinjaikat elviselni. Fejeiket azonban a tanács kiszegeztette, elrettentéseül azoknak, kik több asszonyt szeretnek, s miután elrothadtak, márványba vésette. Prior Aleardo könyveit azontúl nem festette a clarissáknál és szomorú ember volt élte végéig és megtiltotta, hogy beszéljenek a szegény Vjekoslávról.
*
A másik irásbeli hagyomány rövidebb.
Stracimir albán királyfi beállott barátnak; két szeretője volt, akik egyakarattal clarissák lettek. Stracimir csak később tudta meg, kik azok a szűzek, kik mindig nyomában járnak. Szerették egymást, míg el nem árulták őket. A tanács kivégezteté őket.
*
A szóbeli hagyomány ezt tartja.
Sandal Hranič híres herczegovinai vajdának fia, Milos, – apja s családja patarén (bogumil) hiten lévén – belészeretett egy pásztorleánykába, ki egy barát-klastrom jobbágy emberének leánya, buzgó katholikus vala. A leányka megtérítette Milost, ki apja ellen pártot akart ütni, letaszítani őt a trónról s a pápa uralmát szilárdítni meg a vidéken. Ugyancsak a vén Sandal udvarában növekedett Lokris, Balsa arnót herczeg tüzes leánya, a ki szerette Milost, de buzgó patarén volt s nagyravágyó. Birodalmat akart alakítani az adriai tenger mentén, császári koronát óhajtott fejére, leverni a törököt s uraltatni magát a keleten. Erre kellett neki Milos. Milos az elégedetlen hegyi törzsek élére áll, de apja cselt vet neki s a pásztorleánynyal együtt elfogatja. Mint lázadót, ökörbőrbe akarja bujtatni őket s úgy tűzre tétetni. Ekkor Lokris odalopódzik a foglyokhoz, kihallgatja bús éneküket s kiszabadítja őket.
Azt az ajánlatot teszi erre a pásztorleánynak, érje be Milos fél szívével. A vitát Milos úgy oldja meg, hogy mindkettőt szívébe zárja, megfér ott mindkettő együtt. Lokris s a pásztorleány erre tündérei lesznek. Megérkeznek Raguzába, hol apjának a kémei már várakoznak rá. Lokris erre is gondolt s a leányok apáczáknak mennek a clarissákhoz, Milos dominikánusnak. A két leány csakhamar megnyeri a priorissa szívét, Milost meg priornak teszik meg, kitudván herczegfi voltát. Így éltek ők teljes boldogságban.
De Lokrist nagyravágyása emészti; kémeket fogad fel s Nápoly királyát izgatja, jöjjön Raguzába és segítsen leverni a herczegovcz, fekete hegyi s dalmát, meg albán törzseket, elismeri hübérurának. Nápolyban van egy régi imádója, ki Lokrisért még mindig rajong s rábírja a királyt, hogy egy kis hajóhadat küldjön a gravosai révhez.
Raguza követei azonban rájönnek ez üzelmekre. Figyelemmel kisérik a három szeretőt, kikkel Lokris azt a hírt hiteti el, hogy a nápolyi király országot akar nekik adni, azért küld érettük. A raguzaiak felbőszültek, mert mint vendégeket fogadták őket s most veszélybe dönti a köztársaságot egy hóbortos apácza. Lokris bárkákat fogad s ráveszi Milost s a leánykát, hogy éjjel kimennek a tengerre csillagot nézni s fogadni a nápolyi izenetet. Vesztükre, a nápolyi bárkához közel elfogták őket mind hármat. Halálukat a mese is úgy beszéli, mint a legelőbb megirt irásbeli hagyomány. – «Egyek a halálban» – «Nagyon szerették egymást; Isten úgy segélje őket.» – «Vigyázz leány, ne hogy úgy járj, mint a két kőasszony» – ezek a közmondások élnek a mesékkel, babonákkal teli hajósnép között róluk.
Mint látható, én azt a szabadságot vettem, hogy a szájhagyomány idejét hátrább toltam egy pár századdal, a kész történetet egy kissé kiczifráztam egy és más apró körülményekkel. Ezt biz utánam csinálhatja akárki. S már most tessék rám kimondani az itéletet. Tűröm békével.
Kritikus. De bizony nem úgy tett ön most, mint ama franczia tengerész, ki lőport kölcsönzött az ellenségének; hanem úgy tett, a hogy Commodus császár, mikor a circusban producálta magát, mint gladiator. – Szembeállíttatott magával holmi vékony dongájú legénykét, s miután azt nagy vitézül levágta, felvette a vállára s kikiáltotta magát győzhetetlen Herculesnek. Hát én velem – az önalkotta homunculussal – csak könnyű volt önnek megviaskodni; – de bezzeg, ha majd eljön az, «qui habet centum oculos!»