AZ ÉNEKLŐ DABÓZA, A TENGERI SZÜZEK ÉS A KEREKES HAJÓK.
Salona, Lissa, Ó-Zára, az ős paradicsom eszményképei voltak, épen úgy Gravóza. Strabo, Dioscorides, Theoprastos, Galenus, Athenæus, Oribazius, Plinius nem ok nélkül magasztalják fel az istenektől pártfogolt vidéket. Itt termett a régiektől áhitott muskotálybor, a cseresnye és kajszi baraczk vadon, míveletlenül, és a buzát soha sem kellett szántott földbe elvetni, a kihullott magból önként sarjadzott fel a jövő évi termés. Mindezek felett itt jött elő a hajdankor egyetlen csalhatatlan, mindent meggyógyító növénye: az Iris Illyrica; a mi épen olyan biztos gyógyszer volt a divatbetegségek ellen, mint a mostani könnyenhivő korszakban a Cocák, Eucalyptusok és balzsamnövények.
Hanem a partokhoz való közelítést nagyon megnehezítették azok a veszélyek, a melyek a hajdankorban ezzel összefügésben voltak.
Mert az igen természetes dolog. Most, a mikor semmi kecsegtető nyeremény nincs a puszta meztelen sziklák között, nem is rettenti a közeledő hajósokat semmi vissza; de akkor, a midőn annyi kincse volt a dalmata partnak, azok között első sorban a fentemlített Iris Illyrica, a minden italiai, græciai, hyberniai úrhölgyek illatszerét szolgáltató vörös gyökerű «nőszirom», akkor nagyon helyes intézkedés volt a természettől, hogy olyan akadályokat is gördített az idegen kalandozók elé, a mik azoknak a partraszállást megnehezítsék.
Ezek közé tartoztak, – nem tekintve magát az elszórt sziklatömeget, a mit a «Saxa Cadmæa» név alatt ismertek és rettegtek a hajósok, – első sorban az éneklő Dabózák.
Ezekről a Cadmæus szikláiról tartja azt a monda, hogy ezek közt volt Cadmusnak (az emberteremtőnek) a temploma és orakuluma, de már azokból a mi történetünk idejében semmi sem található.
Hanem azok helyett láthatók az óriási sziklatömegben számos üregek és barlangok, a mikben nem lehetnek más állatok, mint olyanok, a melyek a víz alatt is ép úgy meg tudnak élni, mint a víz fölött. Ilyenek mindjárt első sorban a Dabózák.
A természettudósok nem tudnak megegyezni a fölött, hogy a Dabózák a kutya-, a macska, vagy a cziczkányfajhoz tartoznak-e voltaképen? vagy pedig a sokatevőkhöz? Legtörzsökösebb tanyájuk van a Curzola sziget szikláiban. Az állat maga sokkal nagyobb és erősebb a komondornál, a szine sárga, barna sávokkal, a hátán végig fennálló sörénye van, mint egy paripának. Az állatnak a pofája utálatos. S a szokásai még inkább azok. Ravasz, kegyetlen és csapodár.
A ravaszságát kimutatja azzal, hogy mindig éjszaka jár ki az odujából préda után, oda ólálkodik a pásztorok gunyhóihoz, ott elkezd sírni olyanformán, mintha valami hazulról eltévedt kis gyermek volna, s ha erre a hangra a szánakozó asszony kilép az ajtón, egyszerre megkapja és összetépi; sőt annyira megy a gonoszsága, hogy a bojtároknak a neveit utánozza a hangjával, úgy hogy azok azt hiszik, hogy a gazdájuk hivogatja, így ejti tőrbe a nyomorultakat; a kegyetlenségét pedig jellemzi az, hogy a halottakat kiássa a fák alól. (Mivelhogy a dalmata népeknél nem szokás temetőt tartani, ellenben minden embert az előre kiszemelt fája alá temetnek.) És aztán nem átallja azokat felfalni. Ilyenformán saját magát eleven kriptává alakítja át. A csapodárságát pedig nevezetessé teszi az által, hogy rá leskelődik az oroszlánokra, s mikor a hím eltávozik a barlangjából, ő az oroszlán mormogását utánozva, oda lopózik a helyébe nőstényéhez. Ezért látni a pusztákon gyakran oroszlánfiakat lóserénynyel és kutyafarkkal, a kiket Crokottáknak neveznek.
Ezek képezik a félelmét a dalmata partoknak, a miket szigetbarlangjaikból meg szoktak látogatni, mivelhogy víz alatt épen úgy tudnak élni, mint a viz felett, ennélfogva éjszaka a tengeren járó hajókat is megtámadják. Ellenben arra, hogy megölje őket a dalmata paraszt, még az önvédelem esetében sem igen vállalkozik, azt tartván, hogy a Dabóza állatban emberi lélek lakik. Mivelhogy a halottakat felfalja, annálfogva azoknak a lelkét is magába szívja, azért is tud úgy énekelni mint egy ember.
Hanem, hogy megszabaduljanak tőle, ezt a cselt szokták ellene használni.
Ha a Dabóza egy vidéken nagyon kellemetlenné kezd válni a pusztítása által, akkor három waráng pásztor összebeszél s felkeresi a fenevad barlangját. Rá lehet arra találni az előtte elszórt embercsontokról.
Akkor az egyik pásztor leül a barlang nyilásával szemközt, előveszi a kecskebőr dudáját s elkezd szép hegyi nótákat fújni rajta.
A másik kettő odaáll kétfelől a barlang bejárata elé.
A Dabóza pedig rendkívül szereti a szép muzsikát.
Egy szép zenéért képes még azt is megtenni, hogy a muzsikust ne egye meg.
A két másik pásztor ezalatt elkezd egymással kedélyesen beszélgetni.
– Itthon van-e a Dabóza?
– Dehogy van itthon a Dabóza.
– De bizony csak itthon van a mi kedves Dabózánk!
– Tudja patvar, hol kóborog a ti Dabózátok.
– Oh bárcsak előjönne a drágalátos szép Dabóza!
Erre a sok hizelkedő szóra, aztán meg a gyönyörködtető csimpolya szóra csak előkerül végre a Dabóza a barlangból; a két pásztor aztán hirtelen a nyakába veti a pányvát, ráhuzzák a hurkot, s akkor a harmadik felkap egy keresetlen fát, s úgy elpüföli agybafőbe a foglyul esettet, hogy egy száraz foltot nem hagy rajta. Akkor aztán elczibálják a partig a pányvánál fogva. Ott a búcsú fejében még egy sort vernek rajta, s aztán beledobják a tengerbe. Hadd úszszék haza az atyafiaihoz Curzolába. – No ha azoknak otthon elmeséli, hogy milyen szépen bánnak el az emberrel odaát azok a kétlábú fenevadak, hát azoknak ugyan elveszi a kedvét a tervezett ujabb kirándulásoktól.
Ilyen állat az a Dabóza.
A második rém pedig a tengeri szűz.
A tengeri szűz nem kevésbbé félelmetes lakója a dalmata partnak az elébb bemutatottnál.
A syrének veszedelmes voltát a hajósnépre már Ulysses tapasztalta. Ott lubiczkolnak a tengerben, s csábító dalaikkal hivogatják a hajósokat. De jaj azoknak, ha a csábnak engednek! Hogy miért jaj nekik? Azt a hajdankori tudósok nem magyarázták meg. Pedig nehéz megérteni, hogy mi szerencsétlenség lehet abban egy halandóra nézve, ha egy minden bájakkal felruházott hölgy szerelmi találkozóra invitálja? Míg végre 1716-ban meg lett oldva a talány: a midőn Raguza közelében legutoljára megjelent a tengeri szűz, s nagy riadalmat okozott az egész dalmata part hosszában. A halászok és hajósok eszük nélkül menekültek a hegyek közé, a mint a tengeri szűz kijött a habok közül a partra, s ott sétált alá s fel, hosszú haját a napon szárogatva. Három nap egymás után megjelent rendesen hajnalban s csak délután tért vissza a tengerbe, úgy hogy hozzáértő bátorszívű festőknek sikerült a képmást lerajzolni s aczélmetszetben megörökíteni. Eléggé csinos teremtés, arányos idomokkal; csak az teszi rettenetessé, hogy valami tizenöt láb magas a termete. Ily óriási szépség elől nem csoda, ha mindenki megfutamodott. Pedig az éneklését félmérföldnyire meg lehetett hallani. Hatalmas hang lehetett! hát még ha kellőleg iskolázva lett volna? A karjait gyakran felemelte az ég felé; ebben a positurában van lerajzolva, a mi szokás az énekeseknél.
Ezek tehették történetünk idejében félelmessé a raguzai partvidéket. A cadmæi sziklák tájékát kerülni minden üdvösségére féltékeny hajósnak önérdekében állott.
Csak a warángok merészkedtek e rossz hírű partok közelében járni. Sőt épen e sziklazátonyok közepett voltak a hajóik elrejtve.
A warángok, mint már említők, szüntelen a tengereket járták hosszú, nyitott dereglyéikkel, a mikkel a legszükebb sziklaöbölbe is be tudtak jutni; a hol a veszedelmes zátony állta útjokat, kiugráltak a dereglyéből, a hajó párkányának vetették a vállaikat, s negyven ember a hajót kiemelte a vízből, úgy vitte keresztül a sziklákon, zátonyokon. Ötven dereglyéből állt a hajórajuk, mindeniken volt negyven ember. A dereglye felül nyitott vala; a hajósnépet nem védte semmi. Zápor, jégeső, vihar, égető nap mind nem ártott azoknak; ősemberek voltak, a kik még nem érezték a szükségét az öltözetnek, a mi az Isten remekét, az emberalakot eltorzítja.
Ez a kétezer ember képes volt rettegésben tartani és megsarczolni három világrész parti országait s az azokat elválasztó tengereket, minden úszó házaikkal egyben.
Hajóik oldalát rézpléh burkolta be, s magas fűzvesszőből font párkányzat védte, a legdühösebb tengerhánykódás közepett is, a felfordulás ellen. Harmadfél öles evezőikkel úgy hajtották a dereglyéiket, mint a szélvész; nem szorultak vitorlára; a mi messziről elárulja a hajó közeledtét. Hanem a helyett volt nekik egy sajátszerű stratagémájuk. A hajóik két oldalán lapátkerekek voltak. S ezeknek a működése tette képessé azokat olyan fordulatokra, a miket más hajók nem birtak utánozni, s az dönté el részükre az ütközetet a tengeren, valahányszor nagyobb számú ellenséggel találkoztak össze.
«Disputa.»
Kritikus. De már csordultig telt a pohár! Az emberi hit elasticitásának is van mértéke! Az enyim elszakadt. Még az éneklő hyænákat csak elviseltem, s ha a tengeri szűz elől egész Dalmatia elszaladt, nem bánom én is elszaladok. Hanem, hogy szerző nekem itt a XIII-ik században az Adriai-tengeren kerekes gőzhajókat úszkáltasson végig, ez túl megy a felebaráti szeretetemen. Mesét irunk itt vagy regényt?
Szerző. Alkudjunk meg. Én elengedem az éneklő hyænákat, a kik a juhászbojtárokat neveiken szólították, ámbár kútforrásaim ezt határozottan állítják, azonban már ez idő szerint ki vannak irtva egész Dalmatiából s így azt, hogy beszéltek, s mi nyelven beszéltek, be nem bizonyíthatnám. Időjártával az egész faj eltörpült, elgyávult, házi állattá szelidült, hyænettának nevezték, macska gyanánt tartották, egérfogásra, «ölbeli hyænácska!» Nagyon kedves lehetett. Ez is kipusztult. Nem kötöm magamat hozzá. Másodsorban lemondok az óriási tengeri szűzről. Valószinübbnek tartom, hogy a syrenek alatt azokat a szabad gondolkodású hajadonokat értették, a kik egy délszláv balladában meg vannak örökítve, Fiume tájékán, a kik a hajósokat szép énekszóval hivogatják édes mulatozásra, de a kapitány azt feleli nekik: «Most nem érünk rá, majd ha máskor vissza jövünk!» – Hanem már a kerekes hajóimat nem engedem! Azok csakugyan itt vannak.
Kritikus. Valami ötszáz esztendővel James Watt, a gőzerő feltalálója előtt!
Szerző. Hiszen nem mondtam én azt, hogy gőz hajtotta a hajókat; hanem csak azt, hogy lapátkerekek hajtották. Ezeket pedig részletesen leirva találjuk Schulenburg velenczei admirál ritka könyvében «Alter und neuer Staat des Königreichs Dalmatien», az egykorú latin historikus idézeteivel, mely így hangzik: «Liburnam, navalis idoneam bellis, quam pro magnitudine sui, virorum exercere manibus quodummodo imbecillitas humana prohibet, quocunque utilitas vocet, ad facilitatem cursus, ingenii ope subnixa animalium virtus impellit. – In cujus alveo, vel capacitate, bini boves machinis adjuncti, adhærentes rotas navis lateribus involvunt, quorum supra ambitum, vel rotunditatem exstantes radii, currentibus hisdem rotis in modum remarum aquam conatibus elidentes, miro quodam artis effectu operantis, impetu parturiente discursum. Hæc eadem Liburna pro mole sui, proque machinis in somes operantibus, tanto virium fremitu pugnam capessit, ut omnes adversarias Liburnas, cominus venientes facili astritu comminuat.»
Kritikus. No ha diákul van, akkor már igaznak kell neki lenni! Hát csak tessék csengetni, hadd induljon az a steamer! Én már fütyültem.
*
«Liburna» volt azoknak a barbar hadihajóknak a neve, a mik a hajdani tengeri ütközetben a legnevezetesebb szerepet játszották. Elől a vízszin alatt volt egy hosszú, hegyes sarkantyujok, mint a kecsegének az orra, rézből, a mivel sebes rohamukban az ellenséges hajónak a fenekét keresztül fúrták. Ez azonban csak úgy eshetett meg, ha az a másik hajó engedte magát oldalba fogni. Mert ha az is az orrával fordulva szemközt fogadta a megtámadóját, akkor az összecsapásból az lett, hogy a sarkantyúk kölcsönösen elsiklottak a hajók mellett, ellenben mind a kettőnek az evező lapátjai összekeveredtek, egymást kölcsönösen összetörték, s akkor aztán ökölre került a dolog, s az emberi vitézség döntötte el a csata sorsát.
A warángok kerekes liburnái egész új korszakot hoztak be a tengeri hadverés tudományában. Épen úgy, miként a monitorok az amerikai polgárháboru idején.
Ezek is evezőikkel hajtottak a szemközt jövő ellenségre; azonban, a mint egy parittyavetésnyire értek hozzá, minden ember behúzta az evezőjét s a paizsát, szekerczéjét kapta fel; mások a parittyáikhoz, tegzeikhez nyultak, embererő nem hajtotta többé a liburnát; – hanem «állati virtus». A hajó belsejében volt egy machina (valószinüleg taposó malom) mind a két oldalon, azt ökrök hozták mozgásba; a géphez a hajó oldalán két lapátos kerék volt alkalmazva, melynek a küllői nagy robajjal csapkodták a vizet s vitték a hajót előre. Ezek a lapátos kerekek lehetővé tették a liburnának, hogy a legszűkebb résen is keresztül tudjon sikamlani, a hol más hajó az evezői miatt elakad, s az által, hogy az egyik kerék bodonjánál a taposva ügető ökörnek a lépteit gyorsították, a másikét lohaszták, olyan gyors fordulatokra képesítik a waráng hajósok a liburnát, a mit ellenfeleik nem birtak utánuk csinálni, s a míg azok neki kászolódtak, a virgoncz kerekes liburna már keresztül törte a fenekeiket, míg a waráng harczosok, parittyával, hajítódárdával már messziről elözönlötték ellenfeleiket; nem lévén elfoglalva az evezéssel, miként amazok.
Azért a warángok kerekes liburnái az egész Földközi-tengernek rémei lettek. Nagy csoda, hogy a többi tengeri hatalmak, Velencze, Genua nem birtak olyan mechanikusokkal, a kik ezt a stratagémát utánozni tudták volna.
DÁVID KIRÁLY.
Tudniillik, hogy a waráng fejedelem kapta a keresztségben a Dávid nevet s egyuttal a királyi czímet, ha jól tudjuk XXII-ik János pápa alatt. Ennek a Dávid királynak a történetét fogjuk majd leirni, a mi külömben nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy maga az ős igazi palæstinai Dávid király is belevonatik a condolentiába.
Épen a nagy archipelagusi kalózjáratról tértek vissza a diadalmas hősök. Egy liburnájuk sem hiányzott, s valamennyi meg volt terhelve zsákmánynyal. Mértföldnyi távolból a Cadmus sziklái táján hangzott a sík hullámtól tovább adott kardaluk, a mire a magas sziklapartok fensíkjáról viszhang gyanánt felelt a rájuk váró asszonyok üdvözlő éneke.
Ezek nem jöttek le a férjeik elé, a hogy a morlák asszonyok szoktak. A waráng nem tartja teherhordozó állatjának az asszonyt, az csak az ő gyönyörűségeinek őre. A waráng asszony nem ismeri a munkát, a férfi dolga őt eltartani, még pedig pompában és kényelemben tartani. A waráng nő himzett öltönyben jár, a férfi meztelenül.
A hogy a dicsőséges ember-alak az alkotó kezéből elékerűlt, felséges meztelenségében, melynek minden tagmozdulata dicsekedés, úgy jár-kel a világban a waráng férfi. Nem kéri kölcsön az állatok gyapját, a növények rostját, a kukaczok selymét, se nem fázik, se nem szégyenkezik. Mindössze egy övet visel a derekán, bronzból, melyről hosszú, ostorforma bőrszironyok függnek alá sűrű czafrang alakban féltérdig, s azok minden alakú bronzkarikákkal, csigákkal, pitykékkel vannak telerakva, mikor fut, úgy cseng rajta ez az öv, mint a czimbalom. És azonkívül még a lábszárai vannak beborítva bőrrel, a mire már a dalmát vidék sajátszerű tövisindás bozótjai tanították meg.
Valamennyi mind egy-egy Herakles: olyan izmokkal, a miknek az anatomok még nevet sem adtak. Mély sebhelyeket, mint diadalemlékeket viselnek; kinek legtöbb van, az a legnagyobb tekintély. Némelyiknek a karjába egész lyuk van furva: ez meg a pestis-tályognak az emléke. Mert a waráng férfi még a fekete halálnak sem engedi át a győzelmet a teste fölött; a mint azt a veszedelmes kelést megkapta, mely a rendes halandót megöli, fog egy fehéren izzó vasat s kiéget vele a testéből akkora darabot, a mekkorán a pestis tanyát ütött. Erre aztán elmegy a kedve a halálnak a további kötekedéstől.
Sűrű hosszú hajukat a fejük tetején kontyba csavarva viselik, ez az egyedüli fejtakarójuk; ez többnyire fekete, csak az előkelő fejedelmi családból valóké rőt, néha egészen oroszlánpej színű.
Arczvonásaikat elzordonítá a viharos élet, az örökös napbanézés; tekintetük kegyetlen voltát jellemzi az a néphit, hogy a warángoknak kettős szemfényük volt, s képesek voltak a puszta ránézéssel, huzamosb ideig, megölni valakit.
Nem is telepedik le az ő útjok járásába semmi más nemzetbeli halandó.
Hanem azért a szerzetesek őket is felkeresik. A mióta szent Bazilius megtérítette a warángokat a keresztyén hitre, egy bazilita testvérnek állandóul ott kell lakni a cadmæi sziklacsoport öblében, a kinek az a küldetése, hogy a hazatérő warángoktól majdan átvegye a kegyes ajándékot, a mit azok a főkolostor számára hoztak. Nem kincs az; hanem azért még is legszükségesebb minden emberre nézve: a só. A dalmata hegyek azt nem adják, s a sófőzést tengervízből még nem találták ki, a sót vagy aranynyal, vagy vérrel kellett megvásárolni. Ebből adtak rendesen dézsmát a warángok a kiküldött barátnak.
Egy barlangodu volt annak a lakása, a honnan az örök tengerre lehetett látni. Egy nagy kőkereszt jelölte a helyet, három egymásra helyezett faragott kőkolonczból idomítva; az alsó kolonczon még olvasható a római irás: «Nymphis dedicatum», a legfelsőn már új betük vannak bevésve: I. N. R. I.
Ezen a helyen valamikor a római uralom alatt valami fanum állt, az alant csergedező forrás nympháinak tiszteletére. Nymphák és templom nincsenek már; hanem a forrást most is tisztelik, mert az adja az egész völgyben az iható édes vizet. Ez is egy ok, a miért a tengerről érkezőknek ide kell sietni. Régóta ölheti már őket a szomj.
Mikor a tengerből kimeredő kopár sziklacsoportok elé érkezik a hajóraj, az evezők megszünnek működni, s azontúl csak a lapátkerekek hajtják a dereglyét, mely fortélyosan kanyarogva kerülgeti a víz alatt ólálkodó szirteket s félti az oldalát a szirteken megtörő hullámcsapástól.
A király liburnája jön legelől. Megismerhető az arany sárkányfejről az orrán; Dávid király maga tartja a kormányrudat, mint illik a vezérhez.
A király a többieknél még fél fejjel magasabb. Az ő testét sem takarja öltöny; csak abban külömbözik a népeitől, hogy az ő szironyos öve aranyboglárokkal van diszítve, s az üstökét aranyabroncs szorítja körül. Arra való, hogy a csatában ráismerjen az ellenség; a hivei úgy is jól ismerik.
Dávid királynak az arcza is kiválik a többiek közül, nem csak hajának és szakállának rőt szine miatt, mint inkább azon jupiteri méltóság által, mely a fejedelmet megkülömbözteti. Ezt nem szeldelik keresztűl-kasul a ránczok; olyan sima és ragyogó az, mint egy bronczszobor. Rendes beszéde halk és szelid; a ki az igazi szavát akarja meghallani, az menjen oda az ütközetbe; a mi ezernyi száj ádáz ordításán, a döngetett paizsok csattogásán, a hajóbordák recsegésén messze túlhangzik: az a Dávid király vezénylő szava; fegyvert sem hord az övén; ha verekedni kell, elveszi az ellenségétől; a puszta ökle elég rá, hogy sisakot koponyástól összetörjön, s a mázsás szikladarab úgy repül a kezéből, mint a parittyakő; szégyenlené fegyverben keresni az oltalmát. S a mellett olyan szelid, hogy otthon a kis fiát a nyakán hagyja lovagolni, s a kutyái úgy vannak szoktatva, hogy elkapkodják az asztaláról az ételt; rájuk nem üt.
Mikor a király liburnája arra a helyére érkezett az öbölnek, a hol a habok elkezdenek fehér tajtékos barázdákat túrni (hajós nyelven: «kecskéznek»), a mi a sekély medret jelzi: a király jelszavára megállítják a géphajtó ökröket, s azzal a hajósok kiugrálnak a vízbe. Még itt hónaljig ér az, de azért lehet dolgozni benne.
A liburnáról lebontják a védő sövényt, azután a két ökröt kihajtják a vízbe; az kiuszik magától a partra, s első, a ki megitatja magát a csergedező patakból. Azután szétbontják a gépeket, s kihordják a partra. Majd a málhákat czepelik ki a vállaikon. Akkor azután neki vetik a vállaikat a liburna párkányának s negyven kemény férfi kiemeli az egész hajót a vízből, úgy hozza ki a vállain a partra. A királynak az a felségi joga, hogy maga a hajóban marad, a míg a hívei azt szárazra szállítják.
Csak azután, hogy minden munka be van fejezve, szabad a hajósoknak a forráshoz rohanni és szomjukat csillapítani. Egy időre az a patak megszünik folyni; a warángok kiiszszák egészen.
A második kötelességük azután odajárulni ahhoz a kőkereszthez és azt megcsókolni. Maga Dávid király adja a példát a híveinek.
A barlanglakó szerzetes előjön sötét odujából, a hol egy koponya és egy nagy irott könyv társaságában szokta tölteni idejét.
A mennyit a fejére húzott csuklya az arczából látni enged, fiatalnak látszik, az állán még csak pelyhedzik a szakáll, s szép csigametszésű ajkai felett engedelmesen simul kétfelé a bajusz. Arcza halavány, de szemeinek tüze meghazudtolja az ascetát.
A szerzetes tud a warángok nyelvén beszélni, azért is lett bizonyosan erre az állomásra rendelve.
Dávid király odajárul eléje s meghajtja előtte a térdét alázatosan, áldását várva.
A szerzetes a koronás főre teszi a kezét s elmondja rá:
«Benedicat tibi Deus.»
Az még csak ott térdel és a fejét rázza. A hosszabbik áldást várja a hosszú út után. A szerzetes azt is megadja neki:
«Benedicat tibi Deus Jehova, Deus Zebaoth, pater filius et spiritus sanctus, Amen.»
Erre aztán fölemelkedik térdéről az óriás, s elmondja hiven, hol járt, mi szörnyű tetteket vitt véghez? hány gályát sülyesztett el a rajta levő népekkel együtt? milyen városokat égetett le porig? hogy mosta meg a kezeit szép hajdanok könyeiben, a kiket az egyik parton elrabolt, s a másikon rabnőül eladott.
Ezeket ő ugyan a Svantevitnek is el szokta mondani, mikor még az volt a warángoknál a főisten, csakhogy dicsekedésképen, s az jutalmat adott érte; mióta azonban a Svantevit, a kisebb bálványokkal, a Khors Somogl és Mokos istenekkel együtt fel lett döntögetve, a szent keresztség fölvétele után, az ilyen hőstettek a meggyónni való bűnök sorába tartoznak, s ezekért vezeklés jár, azután áldozat, végre bűnbocsánat.
A pogány hit bálványa, a tizenkét agyarú Svantevit ember-áldozatot szokott ilyenkor követelni, még pedig nem rabszolgát, hanem maguk a hős fiak közül egyet; az új hit kegyelmesebb, a hódolatot, áldozatot elfogadja olcsóbb tárgyakban is. A király parancsára odahordják a warángok ajándékaikat a szerzetes elé, a nagy kősó koczkákat, tömjént, távol Arábiából, a mivel a templomokat kifüstölik; elefántagyarakat, a mikből a barátok szent szobrokat szoktak faragni; arany-brocátot vég számra oltárterítőnek és selyemszövet-göngyöleget az apácza-fejedelemasszony kantusához, a ki ott uralkodik a brantavölgyi kolostorban.
A szerzetes a kegyes adományokat behordatja a barlangjába, majd onnan ő maga mindent háton felczipel a kolostorba, a mi benn a hegyek között fekszik.
– Hát az én jó Bravallámnak vajjon mit küldhetnék, hogy örülne neki? kérdé Dávid király, megemlékezve róla, hogy van neki egy elválasztott felesége is ott abban a tüzes szentek kolostorában.
– A te elvált feleségednek a neve most Kozima, felelt neki a barát.
– Én pedig Dávid vagyok. És így egészen idegenek lettünk egymásra nézve. Láttad őt egyszer?
– Én nem láttam, hanem a főpapom, a ki gyóntatni jár oda.
– Mit beszélt neki?
– Azt nem tudhatod meg. A gyónás titka szentség.
– Tehát válaszsz tetszésed szerint a kincsek közül, a mik előtted hevernek, mi kellene neki ezekből?
– Nem tudom, van-e ezek között kigyókő?
– Kigyókő? Mi az?
– Mikor a kigyók nagy sokaságban összegyűlnek királynőt választani, egynek maguk közül valamennyien a fejére fujnak mindaddig, a míg a sok méreglehelletből egy fényes kő támad, mely ott ragyog a kigyókirálynő fején, mint egy diadém.
– S mi ereje van ennek a kigyókőnek, ha ember kezébe jut?
– Az, hogy megvédelmez a kigyók és minden mérges csúszómászók és férgek marása ellen.
– S miért kell az én volt feleségemnek ilyen kigyókő?
– Azért, mert az az odu, a melyben ő lakik, tele van ilyen kigyókkal és maró férgekkel.
Dávid király olyat dobbantott a lábával, hogy megrendült bele a szikla.
– Az én Bravallám a kigyók vermében!
– Nem Bravalla, hanem Kozima.
– S miért zárták őt ebbe az odúba az apáczák?
– Azért, mert még mindig szereti az ő urát, a kitől erővel elválasztották s nem akarja őt megtagadni.
Erre az a kegyetlen erős ember, a kinek mikor tüzes vasat fúrtak a testébe, csak nevetett hozzá, elkezdett sírni. A két szeméből kicsordult a köny. Az igaz, hogy a sírása is rettenetes volt, úgy ordított, mint egy oroszlán.
– Az én szegény kis Bravallám a kigyók vermében. S azzal felemelte az öklét, hogy a legközelebb eső tárgyat lezuzza vele, legyen az élőfa, szikla, vagy ember.
Hanem aztán visszahőkölt. Az a nagy kőkereszt volt előtte.
Lelkébe tért, összeszedte magát.
– Nagyon fáj érte a szivem, hogy az a szegény kis teremtés úgy szenved én miattam, de meg kell nyugodnom benne. Így parancsolja az Isten. És én már hűséget fogadtam az én új Istenemnek, a régieket ledobattam a sziklaörvénybe, onnan fel nem hozatom. A főpap megkeresztelt, bele mártott a vízbe, keresztyén lettem. Hitemet megtartom. Azért kérlek izend meg a főpapodtól, majd ha megint gyóntatni odamegy, az elvált asszonyomnak, engemet ne szeressen többé, mert a Jehova Isten azt parancsolta, hogy egy férfit egy asszonynál többnek nem szabad szeretni.
– Én bizony nem tudom, hogy parancsolta volna ezt valaha, mondá erre a barát.
– Mit mondasz, te barát?
– A mit az irás mond. Tudod, hogy van egy szent könyv, a miben mind azoknak a szenteknek és prófétáknak a története fel van jegyezve, a kiknek a Jehova parancsokat osztott.
– Hol van ilyen könyv?
– Lássad és halljad.
A szerzetes bement a sziklaoduba s kihozta a nagy kapcsos könyvet, melynek pergamen levelein tarkállott a gyönyörű sok irás, czinober, ultramarin és sárarany nem volt kimélve tőle.
Ráfordított egyenesen a Sámuel II-ik könyvére, kikereste annak a III-ik részét.
– Ime vedd szivedbe, a mit e sorok veled közölnek. Dávid királyról, a szentről beszélnek e sorok, a kinek a zsoltárait hangoztatják a templomok, éneklik a szentek, kisérik az orgonák. Ő a királyok legdicsőbbike, Jehova kegyencze a koronás fők között, a kinek a nevét számodra kiválasztották.
– Igen! Maga a római főpap adta nekem ezt a nevet.
– A próféta, az Isten követje, Sámuel, így számlálja elő szent Dávid királynak a nemzetségét: Születének neki Hebronban fiai: az elsőszülött Ammon, Alimoámtól, a második Kileáb, Abigailtól, a harmadik Absolon, Maákától, a negyedik Adonia, Haggistól, az ötödik Sefásia, Abitáltól, a hatodik Ishreám, Eglától, a kik mind egy időben valának Dávid feleségei.
– Ez abban a könyvben van? mormogá a waráng fejedelem.
– Hallgasd meg tovább! Fordítsunk más lapra. Mikor már együtt volt a hat feleség, akkor még visszavette hetediknek Mikhált, a megholt Saul király leányát, kit erőszakkal elválasztottak tőle.
– S neki szabad volt az elválasztottat visszavenni? kérdi hüledezve a király.
– Még nem csak ezt. Következik még Bethsabé, ennek a fia, Salamon lett szent Dávid után a király.
A waráng fejedelem tombolt haragjában.
– Hát az én védszentemnek szabad volt nyolcz feleséget tartani s én tőlem elszakítják kettő közül a szeretőbbiket! Barát! Hátha nem mondtál igazat?
– Lelkem rajta, hogy igaz a szavam.
– De nagy külömbség van ám a szó és a szó között, épen mint a szél és a szél között. Az egyik szél odaviszi a hajómat, a hová én akarom, a másik oda csapja, a hová ő akarja. Ha a macska nyávog, attól a majom sem ijed meg; de ha a mándrutz nyávog, attól az elefántok is a pusztába iramodnak. A mit te beszélsz, az csak olyan kis kölyökpapnak a beszéde, neked csak ilyen kopott csuhád van; egy kereszt, meg egy fésüs kagyló rajta, ki áll meg a te beszédedet hallgatni? De bezzeg az, a ki nekem ezt az arany koronát adta, ott abban a csoda nagy városban, Rómában, az a főpap drága selyem palástot viselt, a mely koczkákra volt felosztva, egyik koczkában egy arany oroszlán, másikban egy ezüst kakas. Az az igazi főpap. Annak a szava áll meg, nem a tied. Az pedig azt mondta nekem, hogy a kereszt Istene követeli, hogy az egyik feleségemet eltaszítsam magamtól. Én térdeltem e dicső főpap előtt s engedelmességet esküdtem neki. A kezemet rátettem egy ilyen könyvre, a milyenből most nekem daráltál.
– No hát majd hozok én neked egyszer egy olyan főpapot, a kinek arany oroszlánok és ezüst kakasok vannak a palástján, majd annak jobban fogsz hinni.
Ezt mondva, összecsapta a nagy könyvet a szerzetes s nyalábra fogva, bement vele a sziklaodujába. A nap delelőn állt, egy kis harangláb nyult fel a barlangból, a barát elkezdett délre harangozni.
Dávid királynak pedig a szivébe volt lőve az a nyil, a mit nem lehet onnan kiszakítani.
– Dologra szakállasok!
A parancsszó szájról-szájra lett adva. Hozzá fogtak zúgolódás nélkül. Az pedig titánoknak való munka volt. A hajókat elszállítani a telelő öbölbe. Hol van az? ott a sziklamagaslaton túl van egy tengerszem. Az a waráng hajóknak a téli kikötője. Ott nem érheti őket a tengerháborgás, a vihar; nem gyújthatja fel az ellenség, nem fúrhatják össze a tengeri csigák.
A ki felnéz erre a kopár haránt sziklafalra, azt mondja, lehetetlenség ez, oda egész hajókat felvinni, a warángok megmutatják, hogy lehet.
A sziklaoldalban látható egy csapinós barázda: olyan, a milyenről azt mondják, hogy az ördög szekerének a vágánya az, a mint a menyasszonyát a pokolba haza kocsikáztatta. Ennek a sziklarepedésein felkúsznak a fiatal legények, fel, száz lábnyi magasba. Akkor onnan felűlről sima fenyőszálakat szánkáztatnak alá. A fenyőszálakat addig róják egymásba, a míg azok egy csuszka pályát képeznek, mely a kikötőig leér. Akkor ezeket a fenyőket a belső oldalaikon megkenik fagygyuval, azután ezekre a sikamlós vágányokra ráteszik a liburnát, köteleket kötnek az orrára, azokba a sziklapárkányon levő férfiak belekapaszkodnak, a többiek, a mennyien hozzá férnek, emelő dorongokkal, segítik a nehéz hajót fölfelé csusztatni. A meredekre felkapaszkodva csak úgy keresgetik a támpontot, a hová lábaikat megvessék, s ez óriási erőfeszítés úgy folyik végig, hogy egy kiáltó szó nem hallik mellette. A ki eltalál bukni, a szikla aljáig meg nem áll; de egy sem esik el. Egymásután mind az ötven liburna felkúszik az ördögbarázdán, onnan tovább viszik őket, embervállon, egész a nagy tengerszemig, a hová aztán lebocsátják, egymáshoz kötözve valamennyit.
Utoljára marad a zsákmány tömege. Azt nyers ökörbőrbe takarva vontatják fel ugyanazon a fenyősiklón. Mikor minden el van takarítva, akkor magukat a fenyőszálakat húzzák fel kötéllel, az utolmaradt csapat meg a háromöles evezőket viszi utánuk.
Az ökrökkel elbántak, azokat levágták, fellakomázták. Csakúgy frissiben, nyersen. Nincsenek elkényeztetve. Minden nagyven warángra jutott két ökör; nem is sok, eleget koplaltak Corcyrától idáig; a maradékért majd eljönnek a dabózák s eltakarítják. Holnap reggelre nyoma sem lesz annak, hogy a warángok itt jártak egész hajóhadastul. Kereshetik őket az ellenük összeröffent génuai, velenczei és zárai hajóhadak. Elnyelte őket a Cadmus sziklája.
És azután bele fog telni egy esztendő, talán kettő is, hogy a waráng népnek még neszét sem hallja a világ; azt hiszik elvesztek, míg egyszer megint előbukkannak valahol s azt mondják, itt vagyunk.
A MIRÁKULUM.
A warángok eltünése után ismét emberhangtalan csend lett a völgyben, a sziklák megszüntek dübörögni, a tenger zúgása elalvódott, a habok elsimultak, egy szellő nem fodrozta a végtelen víztükröt. Olyan általános csend volt az, a miben a magányos ember azt hiszi, hogy maga is meg van halva.
S a cadmæi sziklákat őrző szerzetes ilyen magányos ember. A warángokat kivéve emberi teremtés nem jön az odujához. Állat is ritkán. A tengeri sasok fenn a sziklaodukban fészkelnek, ide le nem szállnak; más madár itt nem jár; a szomszéd sziklában tanyázó dabózák csak éjszaka járnak ki a partra, azok elől el szokta a kunyhóját torlaszolni gerendákkal, mert ezek az eleven szenteket is szeretik. Csak néha vetődik oda a forrásvízhez egy-egy patkány, az mulattatja a remetét; talán már ismerik is egymást, a kis fenevad nem fél a mozdulatlan embertől, leül előtte fonni, a füleit törülgeti a két első lábával, körben forog, kergetve a saját farkát, aztán oda megy hozzá, megszaglászsza a faczipőit, összeköszörüli a hegyes fogait és czinczogva fut odább.
Talán ez az izenethordó patkány?
Ez a remete itt a Frater Aktæon, a Soror Kecharizmenének a kedvese, mátkája, – talán férje?
Mi volt ennek a két embernek a története?
Az ifju a leghatalmasabb raguzai patriciusnak a fia; a hölgy egy dalmata zsupán leánya. A huszonhat patricius családnak egyike, a Boboliaké, a kikre a köztársaság rektori hivatala sorba jár; a zsupán pedig a bosnyák király legkevélyebb és legzabolázatlanabb vazallja. A két család között ivadékról-ivadékra szálló vérboszu áll fönn. Ez a dalmatáknál bevett szokás, a mit meg nem szüntet semmi civilisatio. Aztán a zsupán hatalmasabb embernek tartja magát a királynál, a raguzai rektor pedig a velenczei dogénál. A zsupán birtokosa rengeteg nagy erdőknek, azokban juh és sertés nyájaknak, gulyáknak; ő a tulajdonosa a hirhedett mosszori aranybányának, melyet rabszolgákkal míveltet, a raguzai rektor pedig ura a tengereknek, vannak márvány palotái Raguzában és a tengeri szigeteken pompás kertjei, s a gályáin még több rabszolga izzad, mint a zsupán bányáiban. A zsupán előtt a raguzai rektor csak kalmár, a rektor előtt a zsupán csak pásztor. És mindezek felett a raguzai patricius igen buzgó római katholikus; a zsupán pedig istentelen patarénus.
Mind a kettő adósa egymásnak a gyűlölet minden fajtájával.
S ezeknek a magzatjaik beleszeretnek egymásba.
Hogy történhetett ez meg?
Úgy, hogy egyszer (dehogy egyszer, tizenegyszer) a római pápa kiadta a fulminatoriumot a magyar királynak, hogy adja ki a parancsolatot a maga vazalljának a bosnyák királynak, hogy az kényszerítse a maga zsupánjait, hogy a minden Istent és papot megtagadó patarenus vallás követésével hagyjanak fel s az eretnekséget szüntessék meg.
Mert akkor száznegyvenkilenczféle keresztyén felekezet volt Dalmatiában, s annak mindeniknek volt külön temploma. Ötven ilyen templom volt csak Raguza falain kívül, belül csak az egy idvezítő hit templomai és hivei voltak megtűrve.
De valamennyi között legrosszabbak voltak a patarenusok, mert azoknak semmiféle templom se kellett, se pap; annálfogva semmi sakramentum. Még az imádságot is kárhoztatták, azt állítva, hogy az imádság megsérti az Istent. Ezek az életkorukat nem is a születésüktől, hanem kilencz hónappal előbbről számították.
Ezeket tehát vagy szentelt vízzel, vagy tűzzel el kellett téríteni a pokol útjáról.
A sok parancsolatnak utoljára még is lett foganatja. A magyar király kiküldte a rámai herczeget hadsereggel, hogy mondja meg a bosnyák királynak, hogy térítse meg a patarénusait; akkor a bosnyák király, látva, hogy ez már nem tréfa, ostrom alá fogta a hitetlen zsupánjait sziklaváraikban, azok aztán, mikor nem győzték tovább az éhezést, megadták magukat s engedelmességre tértek. Az volt pedig nekik parancsolva, hogy mind valamennyien családostul menjenek le Raguzába s ott vegyék fel a keresztséget, és hallgassanak misét.
Így került a hatalmas zsupán egy napon Raguzába, feleségestől, fiastul, leányostul.
Már maga az a szokatlan nagy ünnepély, a tömeges keresztelés, eléggé nevezetes látvány volt Raguzában, a minek magasztosságát emelte az a körülmény, hogy azon időben a keresztelésnél az egész embert belemártották a vízmedenczébe, de még érdekesebbé tette a szertartást az, hogy Raguza városának se utczáján, se piaczán, se templomában ifju hajadont soha sem lehetett látni. Leánynak kilépni a szülői házból és megmutatni magát idegen szemek előtt, épen olyan botránynak tartották, mintha mai nap festő-modellnak állana ki egy jó nevelésű szűz.
Az utczán csak a szolgaleány járhatott, az előkelők zár és függöny alatt voltak egész a férjhezmenetelükig. Vőlegénynek a menyasszonyáról annyit sem volt szabad tudni, hogy szőke-e vagy barna? még az esküvőnél is fátyol takarta a mátkát tetőtől talpig, s csak otthon a férj fedezte fel a titkot a saját házánál, hogy kit vett feleségül?
A Zsupán leánya megcsodálni való szép volt.
Minden megkeresztelendő neophitának egy keresztapát kellett választani, a kinek a nevét maga egy urnából húzta ki.
Hát vak sors-e az, mely a Boboli nevet adta a szép pataréna kezébe?
Ettől a pillanattól kezdve aztán halálosan megszerették egymást.
Pedig ez nem lett volna szabad. Mert először az apáik halálosan gyűlölték egymást, s a szülői consensust ekként nem remélhették; másodszor vérboszu volt a két család között, mely arra kötelezte őket, hogy egymásnak a családjába a halált vigyék be, ne az életet; harmadszor az ifjunak apai fogadalom következtében (épúgy mint II. Endre királynak) kötelessége leendett a keresztes vitézek közé állani és elmenni Palestinába, ott magát sánta-bénává veretni; a leány ellenben már el volt jegyezve egy feketehegyi knézzel, a ki a jegykendőt is elküldte a számára; és negyedszer: a mi legfőbb impedimentum, az ifju Boboli keresztapja lett a Zsupán leányának, s hogy a keresztapa feleségül vegye a keresztleányát, ez a legégbekiáltóbb patarénusság!
De azért mégis megtették.
Egy napon a fiatal Boboli összeszedte a czimboráit, a fegyvereseit, lesbe állt a völgyben, a melyen keresztül kellett a veliki Knéznek a nászmenetével átvonulni, azt megtámadta, egynehány czernagorczának beverték a fejét, a vőlegénynek eltörték a lábát, az megsántult, a menyasszonyt pedig nyergébe kapta a fiatal lovag s elvágtatott vele a legközelebb útban talált zárdáig; volt ott elég, ott minden törvényes czeremonia nélkül összeeskette magát a leánynyal, s azzal menekült vele egy sziklapart szakadékai között rejtve tartott kalózhajóra, s aztán neki a tengernek!
Az volt a szándéka, hogy átvitorlázik Velenczébe s ott beáll az ellenséges köztársaság szolgálatába.
Ámde a boszuálló nemezis hamar utolérte, mert az apja, megtudva e hallatlan gonosztettét a fiának, rögtön utána indítá a legnagyobb vitorlás brigantinéját, a fiatal párt utolérték a tengeren, visszahozták; a házasságukat természetesen semmisnek nyilváníták, a leányt beadták a három tüzes szentek kolostorába, a míg az ördögöt ki nem űzik belőle, ott marad; az ifju lovagot pedig a bazilita barátok közé dugták. Ezek pedig oda parancsolták őt a cadmæi sziklák öblébe, a remete-oduban tölteni a vezeklés éveit. Ez a völgy egy természet alkotta börtön, a melyből nincs kijárás se szárazon, se tengeren. Kivéve a warángok útjain. De hát ki tudja azokat követni.
Ez volt a két fiatal szerelmes története.
Most aztán csak a patkánytól izenhetnek egymásnak szerelmi epedéseket.
Frater Aktæon a kőkereszt mohlepte talapján ülve bámult a messzeségbe. A sima tenger összefolyt a sima éggel, úgy, hogy a láthatár egészen eltünt, egy vitorla nem látszott se távol, se közel, még a sirályok sem repkedtek a víz felett. Egyike volt azoknak a csodálatos pillanatoknak, a mikor az örökké éber tenger alszik.
A forrás magaslatáról végig lehetett látni szemközt a sík tenger elszórt apróbb szigetein, s két oldalt, délnek és északnak a partvidéken a gravosai kikötőig és Raguza bástyaövezte toronyhalmazáig.
Még akkor városok álltak ott, az erdőkből kimagasló tetőkkel, a hol most már se ház, se erdő: az olajgazdag Ortopula, a karcsu tornyú Argyruntum, a nyomtalanul eltünt Blandona, a mit a régészek hiába keresnek, Delminion, a mi Dalmatiának a nevét adta s a liburnok Arauzája, még akkor megannyi büszke nép tanyája; maguk a szigetek megrakva kéjlakokkal; némelyik olyan kicsiny, hogy csak egy pásztorkunyhó fér el rajta; de az is tele virágos fákkal, a még kisebbeken már csak zuzmó zöldül, s aztán egy csoport apró szikla, elszórva szerteszélylyel, a minek a háta egészen kopár. S a szélcsendes tenger tükrében minden város, palota, kunyhó, kopár szirt kettős alakban tünik elő, beburkolva kékes átlátszó páraködbe.
A szerzetes végig bámult a hallgató nagy világon. Azután felvett egy kavicsot a kezébe s azt nézte merően.
S a széles nagy világ, és a között a kavics között volt valami eszmeközösség.
Frater Aktæonnak eszébe jutott Plinius mondája, hogy van a dalmát partok sziklái közt egy mély barlang, a melybe ha egy kavicsot belehajítanak, olyan forgószél támad elő a mélyéből, a legnagyobb szélcsend idején is, mely a viharral egyenlő. E barlang neve Senta. Így irja Plinius. S a tiszteletreméltó tudós Hermolaus Barbarus, aquilejai patriarcha bizonyítja, hogy ez a barlang csakugyan létezik, Dioklea mellett van. Satának nevezik. Frater Aktæon jobban tudja mind a kettőnél, hogy hol van ez a barlang. Azon gondolkozik, hogy bele hajítsa-e azt a kavicsot?
Az égboltozat színe mind jobban összekeveredik a tengerével, a szigetek, a scogliok elvesztik a szineiket, s egyforma kék árnyképek gyanánt szakgatják meg az átlátszó homályt, a nap maga mint egy sugártalan tányér tünik fel az égen.
Egyszerre egy óriási nagy hajó jelenik meg a víztükör felett; olyan rémséges nagy tömeg, a minőt tenger nem hordott soha. Talán csak a rémképe egy hajónak. De kivehetők minden árboczai, mind a három; a vitorlák duzzadtak, maga a rafálvitorla hegyesen kinyuló rudján, domboruan feszül előre. A hajó északtól délfelé siet.
Nehány pillanat mulva egy másik hajó tünik fel, az elsőnek az árnyképe, épen annak a hegyében, de fenekével fölfelé s az árboczaival lefelé fordulva, úgy hogy a két hajóárbocz hegyei egymást érintik. Mind a ketten egyesülten tartanak délfelé.
S a hol a két fantomnak az árboczai találkoznak, abba a vonalba esik a nap sugártalan gömbje.
Mikor a kettős hajóárnyék eléri a napot, egyszerre mind a kettőnek a fenekén, alul és fölül még egy napkisértet támad, három sápatag, beteg nap az égen.
Ezt a mirákulumot az egész dalmata parton és a görög tengermelléken mindenütt látták és bámulták és az égi jelenségből nagy schismaticus szakadást, ellenpápák támadását jósolták a csillagtudósok. Frater Aktæon elrejté a kavicsot a csuklyája fenekére.
«Disputa.»
Kritikus. Az astrologusokat hagyom uralkodni a maguk csillagai között; a kettős és hármas napokat sem kifogásolom, ámbár megvallom, hogy szeretném én már egyszer egy ilyen kettős napnak legalább a photographiáját látni. Hanem egy dologról szeretném magamat felvilágosíttatni. Vajjon volt valami elfogadható oka ennek a Frater Aktæonnak, hogy az egyik fejezetben Canavelli Zenonak neveztesse magát, a másikban pedig a Boboli patricius család ivadékának iratkozzék be? vagy épen csak hogy valami emberi dolog történt a szerzővel: «lapsus memoriæ», elfelejtette egyik hétről a másikra, hogy kinek hivták a regénye hősét?
Szerző. Ennek igen egyszerű magyarázata van. Zeno egyike volt Raguza híres versiróinak, s az irói neve, a min kortársai ismerték, volt Canavelli; verseket is tudnék tőle idézni, ha a latinosságommal akarnék pompázni. Hogy a költők családi neveiket nem használták, ennek az okát fel lehet találni az aristocraticus előitéletekben, s a minden korszak versiróinak exlex állásában. Hasonló példákat minden nemzetnél találunk. Az angoloknál Boz, a francziáknál George Sand, a németeknél Anastasius Grün, a magyaroknál Szigligeti. Így volt Boboli egyúttal Canavelli is, ezentúl azonban megmarad Frater Aktæonnak.
Kritikus. Tudtam, hogy még neki fog feljebb állni! Már most tehát azt kérdezem, hogy miféle subát, vagy micsodát tetszett ráadni a római pápára, a mire a kakasok és oroszlánok voltak kihimezve. Pápát már csakugyan láttam, még pedig Pio Nonot, mikor 1848-ban osztotta az áldást husvét napján a szent Péter temploma előtt teljes ornátusában. De ilyen czifra szürt nem láttam ő szentségén.
Szerző. Tetszett volna csak hétszáz esztendővel hamarább odamenni, akkor megláthatta volna. Az egyházi viseletnek is változó volt a divatja. Abban az időben még a hármas tiarát sem viselte a pápa. Ellenben azt a szép palástot, mely a waráng Dávid királynak annyira imponált, meg lehet találni Spallart minden népek és korszakok jelmezeinek gyűjteményében; jelképezvén az oroszlán a legfőbb erőt és hatalmat, a kakas pedig szent Péter ébresztőjét, míg ellenben a többi főpapok épen olyan koczkákra osztott palástokon a galamb és bárány himzett alakjait viselték: a szelidség és engedelmesség jelvényeit. Most már mind a kettő kiment a divatból. Hogy miért? azt fürkészszék a historikusok.
Kritikus. No ez hát jó volt a főpapoknak, de ugyan mire lehetett jó a jámbor warángoknak az a rézöv, a mibe őket szerző kegyelmesen felöltözteti? (mint czigány a fiát egy nyakravalóval.) Hiszen ez a rézöv, meg az a körül lecsüggő pityke, sodrony, láncz, fibula, mikor hideg volt, még hidegebbet tartott, ha pedig forró nap sütött, mint a téglázóvas, olyan jól eshetett az ember meztelen bőrének.
Szerző. Ennek a rézövnek pedig nagy oka volt arra, hogy a warángok viseljék. Biz az nem pótolná nálunk mai napság a flanel alsó inget, de hát azok másforma vívású emberek voltak. A waráng férfi mindegyik választott magának egy «ját»-ot, a kivel a hadjáratokban elválhatlan volt; a dereglyén egymás mellett eveztek, a csatában egymás mellett harczoltak. A viadal alatt a két ját ezeknél a rézöveknél és a róluk lecsüggő lánczoknál fogva egymáshoz csatolta magát, ha az egyik elesett, a társa nem hagyhatta ott, meg kellett a bajtársát mentenie, holttestét magával vinni a harczmezőről, vagy neki is ott kellett a társával együtt elesni. Ennek a hőslelkű fogadásnak a jelképe és biztosítéka volt az a bronzöv, függő lánczaival együtt.
Kritikus. S létezik valahol a világon ilyen tiszteletreméltó bronzkrinolin, szemmel látható mivoltában?
Szerző. Egy teljesen összeállítottat lehet látni a kolozsvári országos museumban.
Kritikus. Fiat piscis! Tehát lássuk, mire tanítanak bennünket még a warángok?
A WARÁNGOK OTTHONA.
«Hazának» nem lehet azt nevezni, mert ezt a fogalmat a warángok nem ismerték. Másfél század óta kóborolnak alá s fel a világban, sehol sem települve meg állandóul, mintha Ahasvér átkát örökölték volna. A skandináv partok épen úgy ismerik a warángok hírnevét, mint a Volga pusztái; a nagy Duna a Vaskapun alul nem volt nekik gát, a hatalmas bolgár nemzet nem tarthatta fel aczélrohamukat, a Bosporus tengerszorosát átlépni nem volt nekik lehetetlenség, Kis-Ázsia akkor is a világ paradicsomkertje volt, elfoglalták; ott sem maradtak meg, tovább űzte őket a harczvágy, nem volt nekik elég a szárazföld, tengerre szálltak, bejárták az afrikai partokat, rémei voltak a szigeteknek, a hiberniai, az itáliai kikötőknek, és seholsem maradtak otthon, seholsem hagytak hátra egy felépített várat, mely emléküket megtartotta volna. Hanem megjelöltek minden országot, a hol egykor otthonuk volt, csatában elesett hőseik sírjaival. Azok a bronzkardok, karpereczek, üveggyöngyök, a mik mázatlan edényekkel együtt a sírleletekből napfényre kerülnek, a világ minden részében ugyanegy kéz munkájára mutatnak. Úgy látszik, mintha lett volna egy nagy nemzet, mely egész Európát lakta egykor. Nem lakta, csak meglakta; végig tanyázott rajta.
Mindenkinek feltünik, hogy ezeknek a talált rézkardoknak a markolatja olyan kicsiny. Egy mai korbeli férfiököl nem szorul bele, egy ujja lemarad róla. Mintha asszonykéz számára lettek volna alkotva.
Mikor aztán három világrész országait ilyen szépen behintették bronzfegyveres halottaikkal, úgy elfogytak, hogy utoljára a sok aczélba öltözött harczos nép beszorította őket ide, ebbe az utolsó otthonukba, a hol azután nehéz volt erőhatalommal legyőzni a hős nép maradványát, de annak is nehéz volt a czivilizált világot nyugtalanítani. Körülöttük csupa hegylakó harczias népek, a fekete chrobátok, a bosnyákok, a czernagorczok, albanok; a partokon hatalmas hadtartó városok, Raguza, Zára, a tengeren Velencze, Genua hajóhadaikkal, melyek tízezreit a keresztes vitézeknek hordták a szentföldre. Hanem azért a warángok mégis tudtak maguknak utat nyitni a világba, s ha behajtották a maguk adóját, mint tisztességes munkás emberek az aratás után, szépen hazamentek az otthonukba s nagyot pihentek.
Ha hazának nem, talán «tanyának» lehet nevezni a warángok tartományát.
Ha kétezer volt a harczos férfi, akkor lehetett az egész népszám, asszonyt, aggot, gyermeket és rabszolgát összeszámítva harminczezer. Több nem is élhetett volna itt meg.
A tenger felől magas meredek sziklafalak zárták el a tanyát, a miken áthágni őrültséggel határos merészség kellett, a bérczszakadékok mélyen bevágtak a hegyek közé, természetes határokat támasztva ellenséges szomszédok között. Ezeken belül terült az őserdő, óriási tölgy és bükkfáival, menedéke a rőt és fekete vadnak, a medvének és hiuznak, s a hogy irják, a vadtuloknak, mely itt a vadászható állatok közé tartozott. Az erdő mint egy hatalmas bunda takarja a hegyek vértjét, egész a válláig; csak ott a hegytetőn szakasztja félbe egy merészen kiemelkedő sziklatorony, mintha feje volna az óriásnak, s azon is bozontos üstök gyanánt borul körül a henye krumpuczfenyő.
A ki e szikla homlokára felhág, az egész waráng tanyát beláthatja róla.
A sötétzöld erdőpalástot észak felé hosszú fensík szakítja meg, melyen egy barátságos ér kanyarog végig, mely a hegyoldalból jő, zuhatagokat képezve alá. Ez ér mentében vannak sorba építve a warángok házai (faépület mind) és azután a többi ház négyszöget képezve sorakozik a homloksorhoz, s az egész körül van véve erős tölgyczölöpzettel. Ez a város. A négyszög közepén látszik valami megkezdett kőépület falazata; cyclopi építmény. Az új vallás Istenének kezdtek el ott templomot felrakni, hatalmas gránitsziklákból, kereszt alakra, jól ügyelve, hogy az oltárhelyet keletnek fordítsák. Itt van a mezei gazdasága a warángoknak, takarmánykazlakban. Gabonát ők nem termesztenek, a magfélét egye meg az állat, mikor hús és szalonna lesz belőle, akkor való az az embernek.
A mint a fensík alább hanyatlik, elzárja azt a sziklafal. Ha mészkő volna, a patak rég keresztül ásta volna magát rajta, így ott reked, s támaszt maga körül egy mohos ingoványt, melynek rőt hangafabokros csincséi között a bozontos üstökű waráng lovak legelésznek, a miket rabszolgák őriznek lóháton. Ezeknek a kunyhói levert czölöpökre vannak elhelyezve a süppedő ingoványban. Itt mocsárláznak kell uralkodni, a kunyhó csak nyavalyásnak való.
Hihetőleg ez a fenső mocsár táplálja a fensik aljában látható smaragdszin tengerszemet, mely a warángok liburnáit rejti, mikor pihenőben vannak.
Kelet felé a waráng nép lakta erdőség összefoly a mossori Knéz tartományának erdejével, melynek sűrűjéből csak azok a kúpalakú dombok fehérlenek elő, miket a bányamívelő rabnép hordott össze századok óta az aranybánya törmelékeiből. Ez most a gazdag Twartimir (a szép Milenka apja) tulajdonában van; kinek fellegvárából a legfelső torony kifehérlik az erdők közül.
Dél felé elválasztja a waráng tanyát ama meredek sziklarepedés, mely a három tüzes szentek kolostorát takarja, de a fal párkányáról láthatni a kolostort, kelet felé nyitott ablakaival, a sziklába vágott katakomba egyetlen nyilásával, rövid tornyával, melyből a harangszót a waráng vadászok füléig elhordja a szél, még talán az apáczák ájtatos karénekének accordjait is, s tán még egyebet is.
Az északi hegyháton túl pedig van a «gerli».
Még a gerli is a warángoké.
Hogy mi ez? Azt nem lehet leirni. Azért nem lehet leirni, mert nem lehet meglátni.
A mint a hegyoldal észak felé fordul, elkezd hirtelen csapinósan haránt hanyatlani, úgy, hogy a vadásznak, ki itt vadat kerget, egyik fától a másikba kapaszkodva lehet csak aláfelé bandukolni, s a vadat nem kapja meg soha. Az őserdő fái mentül alább, annál csenevészebbé törpülnek, egész ellenkezőleg a szokott hegyi erdőséggel; utoljára már csak silány krumpuczfenyő, boróka, kökény takarja a hegyoldalt, mely egyre meredekebb hajlásba hanyatlik, végre csak a nyomorult áfonya csenevész a sikamlós fenyéren s azon alul szédítő mélységbe hajlik alá a sziklameredély; az átelleni hegyoldalak köröskörül meztelen sziklamezőkkel veszik a mélységet körül, melynek feneke soha napvilágtól fel nem vert homályban enyész el. – Ez a «gerli».
A vakmerő, ki idáig lekúszott, ugyancsak könyörög a védszentjéhez, hogy segítse vissza, s hasmánt kapaszkodik ki a veszedelmes örvény torkából.
Ez a gerli itt a «népek sírja».
Itt vannak eltemetve, ki tudja hányan? ki tudja mióta, ki tudja a neveit valamennyinek?
Plinius tizennyolcz nemzetet számlál fel, a kik itt találták fel temetőjüket.
Ide taszították le a hatalmas Antariátokat a gallusok, miután elébb megmérgezték őket borral.
Ide lett leseperve a fél Európát rettegésben tartott Liburnok nemzetmaradványa.
Ide ugratták le az avarok a pogány vinidi népfajt, azután magukat az avarokat, kik ide menekültek, a világ minden szláv, gall és teuton hadai.
Minden népmaradvány, a mely elébb az egész világgal hadat folytatott s aztán ide menekült a természet alkotta erődbe, a sírját is itt találta meg; ott porladnak mind valamennyien, egymást betakarva, földdé válva, halmokat képezve a «gerli» fenekén, a nappali sötétségben – s várják az utánuk jövendőket.
Ez a «gerli» a warángok otthonának a határa.
«Disputa.»
Kritikus. Ez igazán érdekes fölfedezés! Ha a «gerli» fenekén vannak ezerei meg ezerei eltemetve a hajdankor legérdekesebb népeinek, minden fegyverzetükkel, pajzsaikkal, ékszereikkel, még tán bálványaikkal együtt is, akkor vétek a régiségbuvároktól, hogy rögtön ásót, kapát nem ragadnak, és nem sietnek ezen, a historikusokra nézve megbecsülhetetlen ereklyéket napfényre hozni! És a min méltán csodálkozni lehet, hogy a derék morlákok és uskókok megállhatták mind ez ideig, hogy tudva, milyen nagy kincsek vannak a lábaik alatt, maguk nem szálltak le a gerli fenekére azokat felvenni, holott van elég bátorságuk, derekukra akasztott kötélen száz méternyi sziklákon alábocsátkozni sasfiak kiszedése végett a fészkeikből. Hogy hogy lehetett ennyi aranyat otthagyniok érintetlenül?
Szerző. Megkisértették azt több ízben. Épen úgy, kötélen alá bocsátkoztak a Gerli fenekére. Egy sem tért életben vissza. Megfulladva húzták fel őket. A babonás nép azt mondta, hogy megfojtotta őket a «Visticza» tündér, a kinek ott van a lakása. S azóta nem mernek oda leszállni.
Kritikus. De már például Schliemannt, vagy Torma Károlyt csak nem fojtaná meg a Visticza tündér.
Szerző. Az nem, hanem a széngáz. A százezernyi emberi hulla oly tömeg széngázt fejthetett ki a gerli fenekén, hogy abban tüdővel ellátott teremtés meg nem élhet. A szénlég nehéz, légáramlat, szél oda soha le nem hat, még a magasból lenéző is csak egy kék ködöt lát maga előtt, a mi a mélységet eltakarja.
Kritikus. És így a tudományos világ örökre meg lesz fosztva attól az élvezettől, hogy tizennyolcz nemzet emlékeit napvilágra hozhassa. Milyen kár!
AZ ŐRPATÁK.
Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése az «amazonok» fogalmára: «őrpata». Az «őr», tudjuk hogy mit tesz, a «pata» mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így «pars pro toto» világos, hogy lovas őrt jelent az egész.
A hajdankori történetirók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi harczairól, hírneves királynéikről; egy hatalmas, amazonok uralta országról Dalmátiában is tesznek említést.
Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb hitelű. Hogyan tenyészhetett tovább a faj ott, a hol csupa nő van, férfi nincs? A világfentartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak kellett türniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes házasságot, ez megy kicsinyben, de egész tömegben!
Az amazon uralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, a mit a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se pásztor, se iparos, se földmíves, se heverő úr, mely a beteget, véznát már sarju korában kigyomlálja a soraiból, melynek minden férfia csak úgy duzzad a harczvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg oda adja a vitézségét bérbe kincses despoták czifra öltözetű, fényes igéretű követeinek hivogatására s akkor fölkerekedik az egész fegyverfogható legénység, a tizenhárom esztendőstől a hatvan évesig s megindul a tündérszarvas, a vezércsillag, meg a turul madár után, vagy hajóra ül, s megy a csillagjárás után, aztán évek mulnak, s hír sem jön vissza felőlük.
Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a nyájakat őrző s a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az otthont, a tűzhelyt, a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a bálványok berkeit védelmezni kell. Ez a teher az asszonykarra marad. S ez a kar, ha nem bir is olyan izmokkal, mint a férfié, de a hozzávaló fegyvert kezelni elég ügyes. Az asszonykézben félelmessé válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek, czélozni jól tudnak, testük hajlékony, futtában visszafordulva is tudnak nyilazni. S aztán a mi erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a szenvedély, az indulat. A nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg mozdulni képes. Tanubizonyságai e vad, szenvedélyes harczi modornak azok a kurta fogantyus bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz fegyverei. Támadó harczban vágásra nem valók, csak a védelmi kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, a mikor már a küzdők forró lehelete egymás arczát éri, olyankor marokra fogva e kurta kétélű kard, úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, meg újra kezdi a már vesztett harczot; a ki ezt kezébe vette, azt élve el nem fogták, harczolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a karma, a foga a nőstény oroszlánnak, a hime csak szekerczével, buzogánynyal vagy lándzsával harczolt, az volt a férfinak való fegyver.
Lóháton is csak az őrpaták harczoltak, a waráng férfi megvetette azt a harczi modort, a hol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy egész hős lehessen.
Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harczoló férfiak asszonyainak. Az alatt az otthont rendben is kellett tartani, határaikon betörő ellenséget gyakran visszaverni, lázadozó rabszolgahadat féken tartani, a mellett a serdülő gyermeket fegyverforgatásra tanítani, az isteneknek áldozni, s vadakat irtani. Rajtuk állt a kormányzat és honvédelem. Így támadhatott az amazonok országáról való fogalom.
Hanem azután ha egyszer viszatért a hosszú harczokból a férfiak hada! Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak! Hogy rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a szerelemre. Volt ott ölelkezés!
Dávid király maga futott legelől, hogy hitvestársát, a hős lelkű Teuta királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem is állta volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a maga királyának, csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles csípőkkel, büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá holló fekete haja. A hős asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a csatában gátolja a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak, úgy repül utánuk, mint lobogó zászló.
Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, aranynyal áttört, selyemmel himzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket a férfiak vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a kelmekiszabás és varrás magas tudományát, a felvett szövetek szálait arany- és bronzkapcsok tartják összefoglalva, derékban érczövvel, a melyről a kurta kard alá csüng, a karok és lábszárak szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek fogják körül, a keblet összetekert nagy fibula takarja, karperecznagyságú ezüst-, arany- és bronzfüggőiket a fülkagylóra akasztva viselik, ezekre körtealakú fityegő van akasztva, a mit vékony sodrony tart a pereczhez kötve, hogy ne lógjon futás közben. Ezek a függők a férj szerelmének bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a halottak is magukkal viszik a sírba. Kiegészíti a warángnők viseletét a vállukon keresztül vetett tegez. Teuta királyné kézijja két roppant ökörszarvból készült; kar legyen, a mi annak a feszítő húrját meg birja húzni.
S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké.
Némelyik még ölbeli baba volt, a mikor itt hagyták, s ma már az anyja előtt fut s az apjára ráismer.
Hát ez a délczeg siheder itt, a ki Teuta királyné szoknyájába fogózik. A kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas, mint az anyja. De azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.
– Vajkom! kiált az atyja. Vagy mit mondok? Hisz már megkereszteltek. Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már bölényt?
– Lőni nem lőttem, de leszurtam kelevézzel.
– Esztendőre már velünk jösz ficzkó! Fel leszesz avatva.
– Ejh, még korán lesz. Veté ellen az anyja, még csak tizenkét virágos.
– Hát a kilencz holdtölte!
A fiú pedig tánczol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az apjának, hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a földre.
Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmultán, mikor minden férfi a párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.
Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, a hol szét lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden fajta. A hadi foglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a munkaerőset, a leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták bálványaiknak, ezeket pedig magukkal hurczolták, dolgozónak, teherhordónak, nyájőrzőnek. Van köztük sarmata, dák, tatár, bessenyő. Egymás nyelvét meg nem értő. Így nem esküdhetnek az uraik ellen össze. Ezek nem járnak meztelen, vadbőröket, maguk szőtte daróczot viselnek öltözetül. Csak az uralkodó fajnak van nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór takarja be magát!
Vannak olyan rabszolgák, a kik kürtök és tülkök fuvásában ügyesek, ezeket előre bocsátják a város felé, riadót fuvatva, s aztán megindul az egymásra talált nemzet, dicsekedve, ujjongva, tombolva.
Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú csoport, valami hatvan asszony, még több gyermek, a kik eleinte szétszórva ödöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz húzódnak, egy tömeggé válnak.
Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi kalandozásból.
Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz annak egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja meg a feleségét, a kis gyermekeit.
Ezeknek a neve most már özvegy asszony és árva.
Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a fegyvertársaival, a kik velük egymáshoz lánczolva küzdtek a viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harczolva esett el a bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.
Máskor, a hogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a szokás, hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű czimbora elmaradt kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a gyermekeivel együtt magához, s lett egy asszonynyal több a háznál, s egy csoport gyermekkel több lármázott az udvaron. Megfértek azok egymással, meg is éltek szépen. Ezért mind ekkorig az özvegy és árva név nem volt ismeretes a warángok előtt. Most már majd hozzá kell szokni.