ELSŐ FELVONÁS.
Kerti pavillon, amely a kis hercegek tanulószobájául szolgál. Balról nyitott ajtó, amelyen át a napsütött kertet látni. Jobboldalt ajtó más szobákhoz. Nyári délután.
Ági tanár Arzénnel és Györggyel az asztalnál ül. Előad. A fiúk feszülten figyelnek.
Ági. A megaláztatásoknak ez után a sorozata után és hosszas szenvedés után meghalt, Szent Ilona-szigetén, 1821 május ötödikén, ötvenkét éves korában. Ott temették el, a sziget egy emelkedett pontján, ahonnan szerette a tengert nézni. Hű környezete azt akarta a sírkövére írni, hogy «Napoleon» – de kínzója, a gyalázatos Hudson Lowe még a síron túl is üldözte. Tiltakozott ez ellen a felírás ellen. Csak azt engedte a sírkőre vésni, hogy «Le Général Buonaparte» – Buonaparte tábornok. Hamvait később ünnepélyesen Franciaországba szállították és Páris felséges temetést rendezett a vértanuvá lett császárnak. Azóta az Invalidusok templomában nyugszik, művészien szép és egyszerű nyitott sírboltban.
Elhallgat. Szünet. A fiúk meghatottan hallgatnak. Ági órájára néz.
Ági. Ezzel mára vége van a leckének. Becsukja a könyvét. Van Fenségteknek valami kérdésük?
Arzén. Tegnap este nagy vitánk volt a mamával. A mama gyűlölettel beszél Napoleonról. Azt mondta róla, hogy bitorló volt.
Ági. Ahogy vesszük.
György. Hát hogy vesszük?
Ági. Fenségteknek jogukban van véleményüket megformálni. Én úgy veszem, hogy világraszóló lángész volt. A forradalom kavargása dobta felszínre, ezeknek az időknek a vihara edzette meg és nyitott előtte olyan lehetőségeket a kibontakozásra, aminők normális viszonyok közt el se képzelhetők.
György. Ön így veszi?
Ági. Igen.
György. Akkor én is így veszem.
Arzén. Ezt nevezem önálló véleménynek.
György. Ez is önálló vélemény, csak nem az enyém, hanem a tanár úré.
Arzén. A mama nagyon haragudott.
Ági. Napoleonra?
György. És önre.
Ági. Miért?
Arzén. Mert ön nem gyűlölettel tanítja.
Ági. Én objektive tanítom.
Arzén. Ezt mi mondtuk neki, de a mama szerint ez is helytelen, mert szerinte Napoleont gyűlölettel kell tanítani.
György. Azt mondta, hogy főleg a mi családunkban, mert mink trónfosztottak vagyunk és ezt igen sokban Napoleonnak köszönhetjük.
Ági. Mély tisztelettel a fenséges asszony nézete iránt, én ezt a história szempontjából kissé túlzottnak találom. Napoleon személyesen nem avatkozott Fenségtek mélyen tisztelt családja politikai sorsába. Ha valaki, úgy a württembergi király volt az, aki ebben közrejátszott.
György. De a württembergi király Napoleon kreaturája volt.
Ági. Így, közvetve, van benne valami. De épp erre mondottam, hogy túlzás. És ha valahol, úgy épp egy trónját vesztett szuverén családban kell nézetem szerint a Napoleon bátorságát, iniciativáját, sőt szerencséjét tanítani. Mert az ő élete mutatja, hogy a trónok elérhetők. Pedig ő egyszerű ügyvéd fia volt. Hát még, akiknek a származása jogot ad…
Arzén. Hiába, a mama…
György. A mama most azért olyan érzékeny a trón tekintetében, mert Albert herceg itt van nálunk.
Arzén. A mama mindig érzékeny a trón tekintetében.
György. Albert herceg igazi trónörökös és ha a mama igazi trónörököst lát, akkor a mama nem tud enni.
Arzén. Nem csoda. Szegény. Az ő dédanyja még uralkodott. Nem bírja megszokni, hogy ennek örökre vége.
György. Örökre?
Ági. Hát bizony… mostanában nagyon nehéz.
Arzén. És ha Alexandrát elveszi a trónörökös?
György. De nem veszi el.
Arzén. Honnan tudhatod? Ha Alexandrát elveszi a trónörökös, akkor mi, mint családja, csatlakozunk az udvarhoz és Alexandra királyné lesz. És ahogy én a mamát ismerem, a herceg nagyon téved, ha azt hiszi, hogy ő fog uralkodni.
György. Ha elveszi.
Arzén. Elveszi.
György. Ugyan mért venné el?
Arzén. Mert a mama nagyon akarja. És mindenki nagyon akarja, aki itt van. A nagynéném Symphorosa, maga Alexandra, én, te, a tanár úr…
György. Én nem is nagyon akarom. Tanár úr nagyon akarja?
Ági. Hát Istenem… Alexandra őfensége minden nagyra és szépre hivatott.
György. De azért a tanár úr még se nagyon akarja.
Ági. Én? Ugyan miért nem?
György. Mert ezt is olyan hidegen és udvariasan mondta.
Ági. Istenem… hát nagy dolog az kérem. Alig megy hamarjában a fejembe. Nehány hónapja van szerencsém itt élni az önök fenséges családjának körében… önökkel, ha szabad így kifejeznem magamat… és fenséges nővérük, amilyen komoly hölgy, oly jóságos hozzám… mindnyájunkhoz. Szerencsém van őt tőrvívásra tanítani és ha így egyszerre arra gondolok, hogy a tanítványom hermelinpalástot ölt… megkoronázzák, trónra ül… hát… nagy dolog ez kérem.
György. Én sajnálnám itt hagyni ezt a kedves falusi életet. A magyarok oly kedvesek hozzánk. A megyei urak is, a parasztok is. Olyan jó kis életünk van itt. De… ön velünk jönne oda is, úgy-e tanár úr?
Ági. Ha megparancsolnák.
Arzén. Ah, szép az mégis. Maga az udvari élet unalmas lehet. De a politika, azt mondják, az valami mulatságos. Folyton vagy reszketni kell, vagy nevetni.
Belép Beatrix és Alexandra a kert felől. Mindenki feláll.
Beatrix. Amint látom, vége a leckének.
Ági. Igenis, Fenség.
Alexandra baloldalt, elől, némán és mozdulanul áll.
Beatrix órájára néz. Pedig még hat perc hiányzik a négy órához.
Ági. Tíz perccel négy óra előtt érkeztem el, Fenség, Napoleon halálához. Ezt szerény nézetem szerint oly nyugvópontnak találtam, hogy utána már nem volt érdemes arra a tíz percre új fejezetet kezdeni.
Beatrix. Ön ezt oly nagy nyugvópontnak találta.
Ági. Mint bátorkodtam mondani.
Beatrix. Az illető halottnak tényleg nagy nyugvópont. Nekünk csak vessző, amely után a mondat tovább folytatódik. De nem ezért jöttem. Arzén! György! Albert herceg meg fog benneteket látogatni itt a tanuló szobában. Érdeklődik a tanulmányaitok iránt és azt az óhajtását fejezte ki, hogy beszélgetni akar veletek valamely studiumotokról. Úgy vettem ki a szavaiból, hogy a történelem lesz az a studium. Gróf Lützen később megerősített ebben a feltevésemben. Menjetek, fésülködjetek meg, mossátok meg a kezeteket és vegyetek sötét ruhát.
Arzén. Mikor jön?
Beatrix. Amikor felébred, egyenesen ide jön.
György. Alszik?
Beatrix. Ha azt mondtam, hogy felébred, akkor kitalálhattad volna, hogy most alszik.
György. Kitaláltam. Azért kérdeztem.
Beatrix. Ez a felelet fölösleges volt. Arzén! Azt hallom, köhögsz.
Arzén. Nem anyám, csak egyet-kettőt köhintettem.
Beatrix. Symphorosa azt mondta, hogy huzamosabban köhögtél. Ön mért nem jelenti ezt nekem?
Ági. A fenséges úr ma délelőtt zöldpaprikát kóstolt és tanácsom ellenére nem vágta ki a gyümölcsből az ereket. Ezért köhögött. Azért nem jelentettem, mert ezt nem tartottam komoly köhögésnek.
Beatrix. Ön nem tudhatja, hogy komoly-e vagy nem. Ön nem orvos.
György Arzénhez. Ezt Napoleonért kapta.
Beatrix. Mit beszélsz?
György. Semmit, anyám. Köhögtem.
Beatrix. Rólad pedig azt hallottam, hogy ma reggel vadul lovagoltál.
György. Ezt is Symphorosa árulkodta.
Beatrix. Illetlen fiú. Nem erről van szó. Vadul lovagoltál.
György. A ló volt vad.
Beatrix. Ön miért nem jelenti nekem, ha a ló vad?
Ági. A ló szelid volt addig, amíg a fenség rá nem ült.
Beatrix. Azt ön nem tudhatja. Ön nem lovász.
György. Akkor meg nem is jelentheti.
Beatrix. Ne beszélj, ha nem kérdezlek. Arzén ma este priznicet tesz a torkára és te holnaptól kezdve kizárólag csak Gyömbéren lovagolhatsz.
György. Gyömbér? Drága mamám, ne szeress olyan nagyon.
Beatrix. Egy szót se. Néma csönd. Meglepetést hoztam számotokra. Nem érdemlitek meg.
Arzén. Mi az?
György. Mi az?
Beatrix. Találjátok ki.
Arzén. Alexandra királyné lesz.
Nagy zavar. Csönd. Alexandra megrezzen.
Beatrix. Illetlen. Micsoda beszéd ez? Megtiltom, hogy erről még csak gondolkozzál is. Nézd csak. Remélem, nem ön az, aki ilyen gondolatokra ösztönzi őket.
Ági. Isten őrizz Fenség.
Beatrix. Hát hol veszed akkor ezt?
Beatrix. És te honnan vetted?
György. Saját magamból.
Beatrix. Micsoda?
György. Ne haragudj mamám, amért én is látok. Nekem is van szemem.
Beatrix. Ha Albert őfensége most nem jönne ide tanulmányaitok iránt érdeklődni, szigorúan megbüntetnélek. De ez nem fog azért elmaradni. Ön pedig jelenthetné nekem, hogy ilyen kérdésekkel foglalkoznak.
György. Ezt ő nem tudhatja. Ő nem rokon.
Beatrix. Robespierre, eredj a szemem elől. Néma csönd. Nos, megmondom, mi a meglepetés. Albert herceg nálunk időzésének tiszteletére megjött Károly bátyám… azaz Pater Hyacinthus.
Vad öröm.
György. Nagyszerű! Nagyszerű!
Arzén. Jaj de boldog vagyok! Ági nyakába ugrik.
Beatrix. Indiánok!
Alexandra. Nagyon szeretik őt, anyám. Ezt jól esik látni. Én is boldog vagyok, hogy megjött.
Arzén. Hát még én! Tanár úr, ez a legaranyosabb ember a világon! A nagybátyám!
György. Herceg volt, most szerzetes. Barát. Csuhája van, kámzsája, scapuláriuma.
Beatrix. Nem ez a lényeges. Ez külsőség. Arany szíve és acél feje van.
György. Az is van.
Arzén. Lemondott a világról, belépett egy tanítórendbe.
Ági. Tudom, Fenség, hallottam.
György. De még nem látta.
Ági. Nem voltam oly szerencsés.
György. Hát most lesz olyan szerencsés és mind leszünk olyan szerencsések. Anyám, ennél jobb hírt nem is hozhattál volna. Még ha azt hoztad volna is, hogy Alexandra…
Alexandra. György!
Beatrix. Nem fog elmaradni a büntetés.
Künn a kertben megszólal Jácint hangja.
Beatrix. Csönd! Mintha kiáltott volna valaki.
Jácint künn. Beatrix!
Beatrix. Igen. Jól sejtettem. Jácint kiabál. Rettenetes manirjai vannak.
Arzén. Drága Jácint!
György. Jácint! Jácint!
Elébe akarnak rohanni.
Beatrix. Itt maradtok. Hirtelen csönd. Indiánok. Majd én elébe megyek, mert még tovább hangoskodik, – most, amikor Albert őfensége alszik!…
Beatrix kimegy a kertbe.
Alexandra Ágihoz. Anyám még azt is akarta közölni önnel, hogy a fenség, miután a gyermekekkel diskurált, a vívást kívánja látni.
Ági. Parancsára, Fenség.
Alexandra. Már intézkedtem, hogy a vívóteremben minden rendben legyen. A fiúk előbb önnel vívnak kardra, aztán egymással tőrre.
Ági. Ha szabad érdeklődnöm: Fenséged nem vesz részt a vívásban?
Alexandra. Nem.
Szünet.
György. Miért nem?
Alexandra. Mert őfensége kifejezetten a ti vívásotok iránt érdeklődött. A kosztümök rendben vannak?
Ági. Igenis, Fenség.
Alexandra. Mennyi időre van szükségük, hogy a vívó jelmezekbe átöltözzenek?
Ági. Úgy gondolom, tíz-tizenkét perc elegendő.
Alexandra. Azért kérdezem, mert a programm pontosan van megállapítva. A fenséges úr itt időzése után megnézi az én kis rózsakertészetemet s onnan megy a víváshoz. A kertészetet tizenöt percre becsülöm.
Ági. Mélyen sajnálom, hogy Fenséged nem mutathatja be haladását a tőrvívásban.
Alexandra. Előbb úgy volt, hogy én is résztveszek az akadémián. De ha a kertben kell kalauzolnom, nem marad idő az átöltözéshez. Így hát csak a fiúk vívnak.
Ági. Tisztelettel bátorkodom megkérdezni: nem kalauzolhatná a fenséges urat más a rózsakertben?
Alexandra. Miért kérdi ezt?
Ági. Fenséged azalatt vívójelmezt ölthetne és inkább a vívását mutatná be.
Alexandra élesen. Miért inkább a vívásomat?
Ági. Csak… gondoltam… Fenség olyan ritka, acélos gráciával vív és…
Alexandra élesen. És?
Ági. És… a kertet más is elmagyarázhatja.
Alexandra élesen. Köszönöm, ezt én is tudom.
Ági. Bocsánatot kérek, Fenség. A tanító büszkesége beszélt belőlem.
Alexandra. A programm nem az Ön büszkeségei szerint igazodik. Általában az egészet szíveskedjék rám bízni. Igen? Kissé sértődötten veti föl a fejét.
Ági. Parancsára, Fenség.
György. Kérlek, szabad nekem valamit mondani?
Alexandra. Nos?
György. A tanár úrnak van igaza. Az ajtó felé megy.
Künn hangok.
Jácint egyszerű szerzetesi ruhában van, mely a karmeliták öltözékéhez hasonló.
Jácint és Beatrix belép.
Arzén és György Jácintra rohan. Édes Jácint! Drága bácsi!
Arzén. Hozta Isten!
György. Meddig marad?
Jácint. Na, na, na, na, na! Nézd csak! Védekezik.
Beatrix. Indiánok!
György. Meddig marad?
Jácint. Még be se jöttem – már azt kérdezed, hogy meddig maradok.
György. Mert ez a legfontosabb.
Jácint. Rég nem láttalak benneteket. Jobbról-balról magához öleli őket. Hadd látom. Szép pirosak vagytok. A karjukat fogja. A húsotok jó kemény.
György. Meddig marad?
Jácint. Fájdalom, nem sokáig. Ági felé megy, aki mélyen meghajol. És nézzétek, milyen okos vagyok, most kitalálom, hogy ez a ti kedves professzorotok, Ági úr, akiről annyi szépet hallottam. Kezet fog vele. Beatrix sok jót írt önről. Mindent tudok. Nem csak jó professzor, hanem kitünő sportsman is. Evez, vív…
Arzén. Lovagol.
Jácint. Bravo. Ezt szeretem. És azt is szeretem, hogy szeretitek.
György. De mennyire!
Jácint. És ön hogy van megelégedve a tanítványaival?
Ági. Igazán nagyon, királyi Fenség.
Jácint. Nem fenség, tanár úr. Csak Krisztus alázatos szegény szolgája.
Ági. Bocsánat, atyám.
Jácint. Azért nem kell mindjárt elvörösödni, mert akkor én haragszom magamra. Viszont bemutatkozásnak oly rokonszenves ez a pirulás egy doktor filozofiétől, hogy azt hiszem, már jó barátok is vagyunk. Ismét kezet fog vele. Gratulálok a módszeréhez. A sporttal kevert tudomány a legtisztességesebb iskola.
Beatrix. Jácint szenvedélyes pedagógus. Szinte jobban érdekli a tanár, mint a tanítvány.
Jácint. Köszönöm, édesem. Ennek éle volt. De majd egyszer, ha nagyon esik az eső és nem tudunk mit csinálni, elmagyarázom neked, hogy mi a gyerek iránt való végtelen szeretetből nézünk mindenekelőtt a nevelő homloka mögé. Na gyerekek. Mit tanultatok ma?
Arzén. Ma végeztünk Napoleonnal. Beatrixra néz.
Zavar.
Jácint. A mama nem szereti. Mi?
Beatrix. Nem.
György. Este arról vitatkoztunk, hogy…
Alexandra. Hagyd ezt György, ne kezdjétek újra.
Jácint. Miért ne. Halljuk. Miről vitatkoztatok?
Arzén. A mama szerint Napoleont gyűlölettel kell tanítani.
György. Különösen a mi családunkban.
Jácint. És ön szerint?
Ági. Én objektive adtam elő Napoleon történetét.
Jácint. Akkor maga eljön velem fiam és én magát bemutatom a londoni történelmi kongresszuson, mint világcsudát. Mert ilyet ott még nem láttak. Az ember vagy szereti Napoleont, vagy gyűlöli.
György. Ő szereti, csak nem mondja.
Jácint. Mért nem mondja?
Ági. Mert azt akarom, hogy a fenségek maguk formáljanak véleményt. Mindenesetre felhívtam figyelmüket Napoleon tetterejére, bátorságára, sőt szerencséjére is.
Jácint. Jól tette. Ha valahol, úgy ebben a családban tanuljanak a fiúk ebből az életrajzból. Most megint mért vörösödött el, édes fiam?
György. Mert épp az előbb mondta szóról-szóra ugyanezt.
Jácint. Attól ugyan még nincs igaza, de legalább, ha tévedünk, fiam, ketten vagyunk hozzá.
Beatrix. Menjetek tisztálkodni, fésülködni és sötét ruhát venni. Jácinthoz. Albert őfensége mindjárt ide jön hozzájuk.
Jácint. Akkor menjetek szépen. A viszontlátásra tanár úr.
Ági meghajol és kimegy a fiúkkal jobbra.
Beatrix. És ha százszor találjátok is el egymás gondolatát, az az ember mégis bitorló volt.
Jácint. Melyik ember?
Alexandra. A mama nem mondja ki a nevét soha.
Jácint. Pardon, ezt elfelejtettem.
Symphorosa jön a kertből.
Symphorosa. Alszik.
Jácint. Kicsoda?
Beatrix. A trónörökös. Melyik oldalán fekszik?
Symphorosa. Várj csak. A jobb oldalán.
Beatrix. Szóval nem fekszik a szívén.
Symphorosa. Nem. A máján fekszik.
Beatrix. Jó. Menj vissza Symphorosa, őrködjél és jelents pontosan mindent.
Symphorosa. Igen édesem.
Kimegy a kertbe.
Jácint. Symphorosa húgom vigyáz a herceg álmára?
Beatrix. Igen. Állandó összeköttetésben van a szárnysegéddel, aki viszont állandóan néz be a kulcslyukon.
Jácint. És ez egész nap így megy?
Beatrix. Mindent pontosan akarok tudni. Az én vendégem. Nem kis felelősség.
Jácint. És mióta megy ez így?
Beatrix. Negyedik napja.
Jácint. És meddig marad itt?
Beatrix. Egyelőre úgy van, hogy holnap utazik el. Ezért kellett volna előbb jönnöd. Albert váratlanul jött és mi férfi nélkül voltunk.
Jácint. Amint a sürgönyt kaptam, azonnal jöttem. Albert megváltozott. Komoly, kellemes férfi lett.
Beatrix. Nagyon szimpatikus.
Jácint. Hozzám igazán olyan kedves volt, el se mondhatom. Majdnem könnyezett, mikor meglátott.
Beatrix. Ő is nagyon szerette boldogult uramat. Pedig akkor még gyerek volt.
Jácint. Olyan hévvel ölelt meg, talán négyszer is megcsókolt. Olyan őszintén mondta, hogy itt benneteket mennyire megszeretett.
Beatrix. Hiszen éppen ez az.
Jácint. Mi az az «ez az»?
Beatrix. Menj ki édes lányom. Sétálj egy kicsit a kertben.
Alexandra. Igenis anyám.
Kimegy a kertbe.
Beatrix a szemét törli.
Jácint. Mi az édesem, történt valami?
Beatrix kinéz az ajtón, a leánya után. Nem akarok előtte beszélni. Éppen ez az, hogy nem történt semmi.
Jácint. Nem értem.
Beatrix. Albert neked is mondta, hogy minket mennyire megszeretett.
Beatrix. Hát beleszeretett ő itt mindenkibe, csak Alexandrába nem.
Jácint. Mit vártál tőle három nap alatt?
Beatrix. Szerelmet nem. De legalább egy kis érdeklődést a lányom iránt, valami kis közeledést. És hiába. Pedig igazán mindent megtettünk.
Jácint. Nem politikai oka van ennek?
Beatrix mosolyogva. Te engem lebecsülsz, Károly.
Jácint. Pardon… tudom, hogy Európa leginformáltabb asszonya vagy…
Beatrix. Majd megmutatom neked a levelezésemet. Én nem élek illuziókban, Károly. Én tudom, hogy hozzánk csak akkor jönnek házasodni, mikor két-három uralkodócsalád is kívánja őket és ők egyiket se akarják megsérteni. Csak akkor kezd dobogni az ő szívük.
Jácint. És most?
Beatrix. Most dobog. Ettől vagyok úgy megvadulva, Károly. A cár akarta őt a Konstantin lányának, Olgának. Edwárd szerette volna őt Shortlandéknek, Patricia számára. Nagy zavarban volt az anyja, ezt tudom. Oncle Fréderic minden nap telegrafált nekem Bécsből és Amélie Pétervárról.
Jácint. Albert kénytelen elővenni a szívét.
Beatrix A marienbadi találkozás után ez a két jó politikai parti ki volt zárva. Róma felé nem nézhet, nősülni muszáj, így hát tényleg a szívét kell elővennie.
Jácint. Ilyenkor Montenegróba szoktak menni.
Beatrix. Ettől félek én is. Nagyon engedelmes fiú és az anyja, Dominika, dirigálja. Na, most aztán elindult a szívével… Előbb Drezdába ment, ott Leopoldina Saroltát nézte meg, de az nem tetszett neki, mert hajlamos a hízásra. Onnan Lisszabonba vitte a szívét Gonzaga Silvina infánsnőhöz, ez kitünő leány, de olyan rettenetesen csúnya, hogy azt már nem is szabad. Onnan felszaladt Belgiumba a szívével, Mária Herminához, de az meg két fejjel magasabb mint ő, – igaza van, így nem lehet a nép előtt reprezentálni. Most itt van. És ha innen így eresztjük el, akkor igazán elmegy Montenegróba. A szemét törli.
Symphorosa belép a kert felől.
Beatrix. Nos?
Symphorosa. Kinyúlt az ágyból.
Beatrix. Miért nyúlt ki?
Symphorosa. Cukrosvizet ivott.
Beatrix. Volt ott cukrosvíz?
Symphorosa. Hát ha ivott.
Beatrix. Csak megijedtem, hogy nem volt. És aztán?
Symphorosa. Megfordult és most megint alszik.
Beatrix. Köszönöm, édesem.
Symphorosa. Szivesen, édesem.
Symphorosa kimegy.
Beatrix. És tudod, hogy szegény uramnak is kedvenc gondolata volt ez a házasság. A nagy barátsága Albert apja iránt is ebből fakadt.
Jácint. Az a szívéből fakadt.
Beatrix. De ezzel a gondolattal öntözgette. És mióta szegények ugyanegy évben meghaltak, ez a gondolat bennem él tovább és fog élni addig, amíg én. Ha azt hagyhatnám a lányomra, hogy trónra kerül, szívesen meghalnék ma.
Jácint. Ebben kevés alázatosság volt, Beatrix.
Beatrix. Bocsáss meg Károly, de három nap óta azt kell mondanom, nem vagyok normális. Biztosan tudom, hogy a lány miatt állt meg itt nálunk. És most mégis… mintha Alexandra nem is volna a világon. És az anyjáról, Dominikáról semmi életjel. Ha komoly volna a szándéka, Dominika már itt volna. Sír.
Jácint. De Beatrix!
Beatrix. Mondom, nem vagyok normális. Vedd azt, még csak egy napunk van. Ma délután, ma este az estély, és ha most nem történik valami… bármi… akkor vége, talán örökre.
Jácint. És semmi jel?
Beatrix. Semmi. Képzelheted, hogy figyelek.
Jácint. Talán Alexandra…
Beatrix. Ő tökéletes. Szép, okos, mérsékelt, szegény apja olyan jól jellemezte őt, mikor hattyúnak nevezte. «Az én büszke fehér hattyúm». És most is olyan: méltóságteljes, néma, komoly, tiszta… magasan hordja a fejét… igazán tökéletesen viselkedik. Képzelheted, hogy erre is figyelek. Ez az Albert meg közömbös, hogy öngyilkos lehet bele az ember.
Jácint. Beatrix, te nagyon kijöttél a sodrodból.
Beatrix. Tudom, de nem bánom. Ez nemcsak az én életem, ez a mi egész családunk utolsó nagy ütközete. Most, vagy soha. És csodát fogsz látni, mert én keresztül viszem, ha beleszakadok is!
Symphorosa beszól az ajtón.
Symphorosa. Alszik tovább, normálisan.
Beatrix. Köszönöm, édesem.
Symphorosa kimegy.
Jácint. Nem kell így kínoznod magadat. Lesz, ahogy lesz. Ha most nem sikerül, majd sikerül máskor.
Beatrix. Mikor? Albert már harmincöt éves és képzelheted, mit áll ki a családjától, hogy már házasodjék. És mit gondolsz, Alexandra fölött nem mulnak el az évek?
Jácint. Hány éves most Alexandra?
Beatrix. Huszon.
Jácint. Huszon… mennyi?
Beatrix. Semmi. Csak huszon.
Jácint. Ez új szám.
Beatrix. Igen, édesem. Ezt én találtam ki. Mint anya.
Jácint. Kérlek. Rendben van. Szóval huszon.
Beatrix. És ezt se lehet sokáig. Elvirágzik. Politikai családban ez mindegy. De a mi lányainknak szépeknek kell lenniök! Tudom én, hogy bűnös vagyok.
Jácint. Nem vagy bűnös. Szenvedélyes anya vagy édesem. Te átérzed, hogy a mi életünk nem az egyének boldogsága, hanem a családé. Sokszor a legboldogabb királyi család csupa boldogtalan egyénekből áll. Ezt viselni kell, vagy… nem kellett volna kikezdeni a történelemmel.
Beatrix. Szegény Xaxa!
Jácint. Ki az?
Beatrix. Alexandra.
Jácint. Most így hívjátok? Azelőtt, ha jól tudom, Xixi volt.
Beatrix. Igen. De most, hogy idestova huszon… éves, most már Xaxa. És ha ez így megy tovább, Xoxo is lesz.
Jácint. Vagy becsületesen Alexandra.
Beatrix. Soha. Kicsinyítünk öregem, mindhalálig.
Symphorosa belép.
Symphorosa. A helyzet változatlan.
Symphorosa kimegy.
Beatrix. Szóval nagyon, nagyon kérlek, állj most erre a rövid időre te is az ügy szolgálatába.
Jácint. Én? Angyalom, mit tehetek én?
Beatrix. A te charmeur modoroddal…
Jácint. De édes fiam, nem engem kell elvennie.
Beatrix. Te férfi! Nem érted te ezt. A környezetnek minden szeretetreméltósága a lányra világít. És hátha még csak ez az egy kis sugár hiányzik, hogy egyszerre csak észrevegye őt.
Jácint. A lány hogy gondolkozik a dologról?
Beatrix. Úgy mint én.
Jácint. Beszél erről?
Beatrix. Hallgat. De folyton erről hallgat. Ő mindent belül intéz el.
Symphorosa sietve jön.
Symphorosa lihegve teszi a mellére a kezét.
Beatrix. Nos?
Symphorosa. Felébredt.
Beatrix izgatottan mozdul.
Symphorosa. Gróf Lützen köhögött az ajtaja előtt.
Beatrix. Véletlenül?
Symphorosa. Nem. Szándékosan.
Beatrix. Hát nem az ezredes őrködött?
Symphorosa. De igen. Gróf Lützen csak köhögni jött.
Symphorosa. Mert ő csak erősen tud köhögni. Gróf Lützen símán és finoman köhög. A fenség az övét szokta meg ébresztőnek.
Beatrix. És?
Symphorosa. Otkolont kért.
Beatrix. És?
Symphorosa. Egy csésze üres teát kért.
Beatrix. És?
Symphorosa. Ne rémüldözz! Mindent kapott, amit kért.
Beatrix. És mikor jön ide a fiúkhoz?
Symphorosa. Ezt elfelejtettem megkérdezni.
Beatrix. Nahát ez borzasztó! Rohanj!
Symphorosa elrohan.
Beatrix. Épp azt felejti el, ami a legfontosabb! Istenem, és a fiúk még talán fel sincsenek öltözve! Jobb felé indul.
Jácint elfogja. Drágám, ez nem megy, hogy te ilyen ideges légy. Nyugodj meg, ne félj, minden rendben lesz, a fiúk azóta már rég átöltöztek… ejnye, ejnye… nem ismerek rád. A te fegyelmezett nyugalmad!
Beatrix. Békében igen. De háborúban! Ütközetben! Megyek elébe. Te addig hívd be a fiúkat. Istenem…
Jácint. Nyugalom.
Beatrix. De Károly, ne idegesíts ezzel a csillapítással! Az utolsó remény izgalma ez… olyan ez, mint a finish… most minden erőt ki kell magamból hoznom, a végső erőfeszítés… láz, láz, láz!…
Symphorosa sietve jön.
Symphorosa. Jön.
Beatrix. Mikor?
Symphorosa. Most.
Beatrix. Rögtön?
Symphorosa. Rögtön, rögtön. Már kezdett jönni, mikor ideszaladtam.
Beatrix. Gyere, gyere, elébe. Elsiet a kertbe, Symphorosa utána szalad.
Jácint a jobboldali ajtóhoz megy, kinyitja, beszól. Na, mi van veletek?
A két fiú bejön Ágival.
György. Készen vagyunk. Vártunk.
Arzén. Jön?
Jácint. Mindjárt itt lesz. Ágihoz. Mondja édes fiam. Azok után, amikről itt beszéltünk, most hogy fogja tanítani Napoleont?
Ági. Ahogy én érzem.
Jácint. És ha a húgom megkéri, hogy az ő elvei szerint tanítsa?
Ági. Akkor megpróbálom meggyőzni a fenséges asszonyt.
Jácint. És ha a fenséges asszony, hogy úgy mondjam, erélyes lesz…
Ági. Akkor mély sajnálattal eltávozom.
Jácint. Szervusz fiam. Kezet fog vele. Most már többet tudok rólad, mint egy félórával ezelőtt.
György az ajtóban áll, eddig kinézett a kertbe. Jönnek!
Jácint. Maradjatok, én elibük megyek.
Kimegy a kertbe.
Ági. Így álljunk… az asztal mellett, ahol ülni szoktunk. Arzén fenség ott, György fenség itt, én a helyemen.
Felállnak.
Ági. És György fenség… ha igaz az, amit az imént mondott, hogy úgy szeret…
György. Ne féljen. Jól fogom viselni magamat.
Ági. Most az egyszer. Ha jó lesz, este felmegyünk a csillagdába.
Arzén örömmel. A csillagdába!
Ági. Megnézzük a Capellát, a Végát… és én megmagyarázom az egész nyári égboltot.
György. Olyan leszek, mint a tej!
Kis szünet. A kertből közeledő csevegés hallatszik. Albert herceg bevonul. Mosolygós elegáns fiatal generális. Elől jön, Jácinttal beszélgetve. Utána lép Beatrix, Symphorosa, Alexandra, Lützen, Wunderlich. Mindenki oda áll, ahova majd le fog ülni.
Albert jókedvűen, folytatva a beszélgetést… Azonkívül ő katona és mint olyan, neki egyenes, bátor köhögése van, nyilt, férfias… és én attól úgy hirtelen riadtam fel mindig, tudod? De ő viszont diplomata, a Lützen, ő egy finom és melódikus köhögő, opportunus köhögő, tudod, ügyesen, crescendóval, behizelgően köhög… az ember lassan és kellemesen ébred. Komisch, dass man das überall merkt. Gute Beobachtung, nicht? Menschlich. Körülnéz. Also! Szervusztok, ti kedves kis fiúk. Ágihoz, aki mélyen meghajol. Jónapot. Ez a brilliáns professzor. Mi? Szünet. Mért nem ültök le? Leül.
Utána mindenki leül.
Beatrix. Kellemesen aludtál?
Albert. Hát az valami csodálatos, hogy nálatok milyen jól alszom. Én nem tudom, ez a lágy levegő teszi-e, vagy az a pompás ágy, vagy ez a kellemes környezet, ennek a megnyugtató, boldogító hatása! Olyan ez az idegeimnek, mint egy tejfürdő… de igazán, boldog vagyok itt köztetek. Már ki fogtok nevetni, hogy annyiszor mondom, de higyjétek el, ezt soha nem felejtem el, ezt a pár napot nálatok. Ez az aranyos Beatrix… azzal az ő mindenre kiterjedő figyelmével… ez a kedves régi ház, ez a nyugodt dombos vidék, amit az édesanyám úgy szeret és ami nekem is geografiai ideálom! És az a békesség, ami az egészen nyugszik és amiben van valami morálisan felemelő: a tiszta és zavartalan családi élet, csupa kedves, jó ember… én… nem mondhatok mást, minthogy szerelmes vagyok belétek.
Beatrix. Boldogok vagyunk, Albert, hogy nálunk jól érzed magad.
Symphorosa. Nincs más célunk, Albert.
Albert. És úgy este, mikor magamra maradok, el szoktam gondolkozni szegény apámon és a boldogult férjeden, Henriken… mennyit sétáltak itt a parkban…
Beatrix. Mindig a gyermekeikről beszélgettek.
Albert. Mindakettő olyan jó apa volt. Szinte betöltötte az életüket a gyerekekért való aggódás.
Beatrix. Ez volt a kedvenc témájuk. Milyen jól tudod! Mindig a gyerekek. A gyermekek jövője. Mi lesz velük. Hova kerülnek. Albert felé mozdul, székestül. Hogy alapítják meg ők a maguk családját.
Albert Jácinthoz. Tudod, kihajolok este az ablakon és elképzelem a két öreget, amint ott sétál a fehér úton. És milyen rózsaillat jön be így este az ablakon…
Beatrix Albert felé mozdul, székestül. Alexandra rózsái.
Albert. Hogyhogy… a te rózsáid?
Alexandra. Az enyéim.
Albert. Te ültetted őket?
Alexandra. Részben. De én ápolom őket.
Albert. És ez… téged… mulattat?
Alexandra. Ó igen.
Albert. És… nem szúrod meg magad?
Alexandra. De gyakran.
Albert. Hát mért nem használsz kesztyűt?
Alexandra. Használok.
Albert. És… mégis megszúrod magad?
Alexandra. Mert átszúrnak a kesztyűn.
Albert. Hát vegyél vastagabb kesztyűt.
Alexandra. Igen. Meg fogom próbálni.
Albert. Na ja. Ilyen az élet. Védekezni kell.
Beatrix. Bizony. Milyen kedvesen érdeklődik… Látod? És milyen igaza van.
Albert. Na nem… csak… úgye? Az embernek van egy kis praxisa. Ezt én az én jó édesanyámtól láttam, otthon. Nna. Feláll. Utána mindenki feláll. Hát… lássuk azokat a gyerekeket. Itt szoktatok tanulni?
Arzén. Igen.
Albert. Te most tizenhat éves vagy.
Arzén. Igen.
Albert. És te tizenhét.
György. Igen.
Albert. Hogy mulik az idő. A fejünkre nőnek.
Beatrix. Nagyon, Albert. Nagyon.
Albert. Hát ti persze most azt hiszitek, hogy én kérdezni foglak benneteket, mint egy tanfelügyelő. Mi?
György. Nem hisszük.
Albert. Ne is féljetek. Én egy jó bácsi vagyok. Én csak a tanár urat kérdezem. A kedves fiatal professzor urat.
Beatrix. Abba is beleszeret.
Jácint. Nagyon ajánlom figyelmedbe. Tudós és sportsman. Csillagász és vívó.
Albert. Bravó, ezt szeretem. Ez modern. Észreveszi, hogy mind állnak. Int, hogy üljenek le. Jácint, Alexandra, Beatrix és Symphorosa leül. A többi nem. Most mivel foglalkoznak?
Ági. Történelemmel, Fenség.
Albert. Igen. Hát azzal lehet is. Milyen kor?
Ági. Tizenkilencedik század első évei.
Albert. Napoleon.
Ági. Igenis, Fenség.
Albert. Te foglalkozol pedagógiával, Károly.
Jácint. Igen.
Albert. Tudod te, hogy Napoleon Meudonban egy király-iskolát akart alapítani?
Jácint. Bizony, az okos lett volna.
Albert. Ott csak olyan fiúk tanultak volna, akikre trón várt. Nagyon érdekes volt a tanterve. Semmi részletezés. Nagy általánosságok. Nem tudomány, hanem tájékozottság. Semmi teória, csupa praxis. Benne van a Las Cases-féle emlékiratokban. Én ezt az ideát zseniálisnak találom.
Jácint. Ezt más nem is csinálhatta volna meg, csak ő.
Albert. Bizony, ő sok mindent megcsinálhatott volna. De jó gondolat: iskola, amelyből uralkodói diplomával távozik az ember. Mi?
Tiszteletteljes nevetés.
Albert Györgyöt magához ölelve. Örülök, hogy ilyen szép egészséges fiúk vagytok. Milyen szép szeme van ennek a fiúnak. Milyen mély tekintete.
Beatrix. Ugyanaz a tekintet, mint Alexandráé. Csudálatosan egyforma a szemük. Általában, ő nagyon hasonlít Alexandrához.
Albert. Csak ne olvass sokat, fiam. Az nyugtalanná teszi a szemet. A legszebb szemük a tengerészeknek van, mert azok mindig nagyon messzire néznek. Az égre, a tengerre.
Jácint. Ennek örül, mert ő tengerész akar lenni.
Albert. Hát te?
Arzén. Én… utazó.
Albert. Hova?
Arzén. A sarkra.
Albert. Melyikre, fiam?
Arzén. A délire.
Albert. Nagyon csalódol, ha azt hiszed, hogy ott melegebb van, mint az északin. És mikor indulsz?
Beatrix. Ő most indul mindjárt, Györggyel együtt, átöltözni a víváshoz. Albert bácsi látni akarja, hogy hogy vívtok.
Albert. Hogyne, hogyne. Erre nagyon kiváncsi vagyok.
A fiúk meghajolnak.
Albert. A viszontlátásra. Ágihoz. Önt látom még, úgy-e?
Ági. Parancsára, Fenség, a vívóteremben.
Albert. Vívni is ön tanítja őket?
Albert. Bravó. Milyen sokoldalúság! A viszontlátásra.
Ági kimegy a fiúkkal jobbra.
Albert. Milyen diszkrét, szimpatikus jelenség ez a tanár. El vagyok ragadtatva tőle.
Jácint. Nekem is megtetszett már az első percben.
Albert. És milyen csinos fiú.
Beatrix Symphorosához. Mondom, ebbe is beleszeretett.
Symphorosa. Kérlek, ne légy ideges.
Albert. Hát most addig is, amíg a nagy vívóakadémia megkezdődik…
Beatrix. Nagyon sok látnivalóval nem tudunk neked szolgálni. De ha érdekelnek a szép rózsák, Alexandrának a külön kis rózsakertészete…
Albert. Ah, igen.
Beatrix. Ez az ő büszkesége, az ő boldogsága, az ő rózsái. Meg kell adni, van köztük egy pár kertészeti csoda.
Albert. Nagyszerű!
Wunderlich előlép. Vagy ha érdekli Fenségedet, én tegnap láttam itt az új tehenészetet. Egy különös újítás van. Abszolut modern dolog: a tehenekből vakuummal szívják ki a tejet.
Albert. Vakuummal?
Wunderlich. Igen, Fenség.
Albert. Mint a port a szőnyegekből?
Wunderlich. Éppen úgy. Rendkívül érdekes.
Albert. Nahát ez fantasztikus. Ezt igazán meg kell nézni, ilyet még sose láttam. Ezt mind te szervezed, Beatrix néni?
Beatrix. Én vezettem be kísérletképpen.
Albert. Nahát, te igazán hatalmas asszony vagy.
Beatrix. Ha megengedsz egy megjegyzést Albert: a tehenészet egy kicsit messze van.
Albert. Annál jobb, legalább járunk egyet.
Beatrix. Ahogy neked kellemesebb. Menjünk a tehenészetbe
Albert. Azt nem. Hogyne, hogy ti most fáradjatok miattam. Majd én Lützennel és a jó ezredessel elmegyek. Jól kilépünk.
Jácint. Ha megengeded, veletek tartok.
Albert. Neked se engedem meg. Ha én turista vagyok, abból senkinek másnak ne legyen fáradsága.
Jácint. De…
Albert. Nem, nem. Indul. Hogyne, hogy itt szaladgáljatok velem, mintha valami idegen volnék. Előre, Lützen. Gyerünk ezredes úr. A vívóteremben pontosan ott leszünk. Küldjetek majd értünk valakit.
Beatrix. Majd telefonálok.
Albert. De mi a tehenekhez megyünk.
Beatrix. Oda, oda.
Albert. Hát ott is van telefon?
Beatrix. Minden istállóban.
Albert. Nahát, te egy kolosszális asszony vagy. Hallatlan. Pá! Kisiet a kertbe Lützennel és Wunderlich ezredessel.
Kínos szünet.
Alexandra mélyen megsértve elmegy jobbra.
Jácint. Na, ez ugyan letette a rózsakertet.
Beatrix. Na? Hát mit mondtam neked? És te még azt mondod, hogy ne legyek ideges. Hisz ez már egyenesen feltünő. Hallottad az ezredest? Alig jöttem én a rózsakerttel, rögtön jött az ezredes a tehenekkel.
Jácint. Ez véletlen.
Beatrix. Igen? Hát én nekimegyek ennek a véletlennek.
Jácint. Láttam, ahogy egy párszor nekiugrottál. Nem nagy sikerrel.
Beatrix. Nem hagyom magamat, amíg csak egy atomnyi remény van. És amíg egy óra idő van. Majd meglátjátok most.
Symphorosa. Mit fogsz csinálni?
Beatrix. Borzasztó, hogy csak ez az egy mód van.
Symphorosa. Melyik mód?
Beatrix. Csak egy. Egy borzasztó.
Symphorosa. Félek tőled, Beatrix.
Beatrix. Bizony most félhetsz is. Mert ami most jön, az olyan rettenetes, hogyha más csinálná, egész életemben megvetném érte.
Jácint. El se tudom képzelni, mire gondolsz.
Beatrix. Isten meg fogja bocsátani egy anyának, amit a gyermeke boldogságáért tesz. És egy özvegynek, amit a családja hivatásáért cselekszik. Könnyezve, Jácinthoz. Te ezt meg fogod bocsátani nekem.
Jácint. Én már meg is bocsátottam, kedves Beatrix, teljesen és tökéletesen. De ezért legalább annyit kérek, hogy tudjam, mit követsz el.
Beatrix. A legborzasztóbbat, amit anya elkövethet. De most nem tudom különválasztani magamban a jó anyát az okos asszonytól.
Jácint. Azt nem is szabad.
Symphorosa. Én ismerlek Beatrix. Ha te így beszélsz, én előre azt a tanácsot adom neked, hogy ne kövesd el.
Beatrix. Te leszel szíves hallgatni. – Itt egy baj van. Az, hogy Albert figyelme nincs felhíva a lányra. A figyelme – mint férfié.
Symphorosa. Szent Isten.
Beatrix. Miért? Olyan borzasztóan kezdődik?
Jácint. Elég ijesztően.
Beatrix. Hát készüljetek el még erősebbre is. Alexandra nem mehet túl bizonyos határon. Alexandra nem kacsinthat rá.
Symphorosa. Kezdek megnyugodni.
Beatrix. Alexandra nem kínálhatja magát neki.
Symphorosa. Hála Istennek.
Beatrix. Képtelen is volna megtenni, de az én büszkeségem ezt nem is tudná túlélni.
Jácint. Tehát?
Beatrix. A férfi figyelmét egy nőre igazán csak… egy más férfi figyelme tudja felhívni.
Symphorosa. Rettenetes.
Jácint. Eddig még nem. Csak éppen furcsán kezdődik. Folytasd.
Beatrix. Más cél nincs, mint hogy Albert észrevegye Alexandrában a nőt. A többi aztán a mi dolgunk. Idő nincs. Holnap utazik. Alexandra okos és fegyelmezett. És Albertnek nagyon megtetszett… a tanár.
Jácint. Tyhű angyalom, ez kezd melegedni.
Symphorosa. Beatrix!
Beatrix. Hagyjátok a szenvedés tetőpontjára érkezett anyát! Senki ne zavarja az anyát az ő végtelen szeretetének paroxizmusában. Én ebben az őrületemben szent és sérthetetlen vagyok.
Jácint. És mi történjék avval a tanárral?
Beatrix. Meg fogjuk hívni ma este a búcsúestélyre.
Symphorosa. Vége van a világnak.
Beatrix. És Alexandra foglalkozni fog vele.
Symphorosa. Ez… ez… Dante tollára méltó.
Beatrix. Nem nyúltam volna ehhez a végső eszközhöz, de maga Albert hívta fel rá a figyelmemet… mikor dícsérte… szinte kijelölte. És ezt kell felhasználnom, ezt az elcsépelt udvari romantikát… a nevelő úr és a királykisasszony… mert higyjétek el, még mindig az ilyesmi hat rájuk a legerősebben. Egy rangjabeli riválist lenézne. De egy… alkalmazott… az félelmes.
Symphorosa. Nem élem túl.
Beatrix. Parancsolom, hogy túléld. Alexandra rá fog nézni a tanárra. És… és… Alexandra egy négyest fog táncolni a tanárral. És Isten pedig meg fog bocsátani nekem is és Alexandrának is. Én viszont a tanárnak soha nem fogok megbocsátani.
Jácint. Mért?
Beatrix. Amért rászorultam.
Symphorosa. A trónörökösre nem mosolyoghat. És a tanárra igen?
Beatrix. Az más. Az olyan, mintha a ponnira mosolyogna.
Symphorosa. Károly, édes Károly, mért hallgatsz? Te hallgatsz ezekre a borzalmakra?
Jácint. Ezek nem borzalmak. Ezek asszonyi praktikák, amiket ti fújtok fel ilyen nagyra. Én nem is ezért hallgatok. Másért hallgatok.
Beatrix. Ugyan miért?
Jácint. A tanárért, szegényért.
Beatrix. Mi baj történik a tanárral?
Jácint. Mondd édesem. Mosolygott már valaha Alexandra a tanárra?
Beatrix. Hogy kérdezhetsz ilyet?