HARMADIK FELVONÁS.
Másnap korán reggel. Nappali szoba, a Mária Dominika részére fenntartott vendéglakosztályban. Jobbról és balról ajtó. A háttérfal baloldalán bejárat-ajtó.
Mikor a függöny felgördül, Symphorosa beszélget a komornával.
Symphorosa. Nem tudhatjuk, hogy Mária Dominika őfensége mikor ér ide. A sürgönyben csak annyi volt, hogy ma reggel. Vonat pedig reggel nem jön, tehát bizonyára automobilon érkezik. Szóval úgy kell készülnünk, hogy bármely pillanatban jöhet.
Komorna. Igenis, Fenség.
Beatrix belép balról.
Symphorosa hozzá siet, megöleli. Édesem… Drágám. Miért keltél fel ilyen korán? Még hét óra sincs. Elintéztünk volna mindent nélküled is. Ejnye, ejnye. Jobban vagy valamivel?
Beatrix. Nem tudtam aludni. Be se húnytam a szememet. Nyugtalan vagyok. Rendben van a vendég lakása?
Komorna. Minden a legnagyobb rendben, Fenség.
Beatrix. A fürdő?
Komorna. Most fűtöttünk be. Félóra mulva meleg lesz. Beatrix bólintására jobbra elmegy.
Beatrix. Ezt a három szobát kapja?
Symphorosa. Igen. Ezt a nappalit, jobbra mutat azt a szalont, a hálószobát és a toalett-szobát, fürdőt.
Beatrix a könnyeit törli.
Symphorosa. Ne sírj édesem. A jó Isten meg fog segíteni bennünket.
Beatrix. Itt igazán már csak ő tud segíteni. Mikor érkezik Dominika?
Symphorosa. Nem lehet kiszámítani. Autón jön.
Beatrix. Ha tegnap jött volna! Még tegnap este…
Symphorosa sóhajtva. Hja ja!
Beatrix. Ez a szép nyári nap… ez az életem legnehezebb napja. Talán a legszerencsétlenebb is. Gondoltam volna valaha… hogy Mária Dominika ide jön a fia számára megkérni a lányom kezét… és én sírva fogom várni… Sír.
Symphorosa. Édesem. Megöleli.
Beatrix. Albert mit csinál?
Symphorosa. Alszik.
Beatrix. Boldog ember! És Alexandra?
Symphorosa. Már hat órakor kilovagolt. Egyedül. Úgy tudom, hajnalban fent volt nálad.
Beatrix. Igen. Három óra volt. Bár sose értem volna meg azt a tíz percet, amit ott töltött az ágyam mellett.
Symphorosa. Tiszteletlen volt?
Beatrix. Nem. Sápadt volt. Mindent elmondott. Mindent ami történt.
Symphorosa. A legvégét is?
Beatrix. Bár ne mondta volna.
Symphorosa. És te?
Symphorosa. Csak nem?
Beatrix. Kihűltem. Az egész testem hideg lett, mint a jég. Egy szót se szóltam neki. Rá se néztem. Képtelen voltam.
Symphorosa. És ő?
Beatrix. Kezet csókolt és kiment. Azóta nem láttam. Kis szünet. Az az ember… az még itt van?
Symphorosa. Itt van, de…
Beatrix idegesen. Itt van?
Symphorosa. Igen, de…
Beatrix. Mi az a «de», ami mentheti azt, hogy még itt van?
Symphorosa. Az, hogy már csomagol.
Komorna jobbról belép.
Komorna. Fenség, egy autó jön. Látni az ablakból. Most futott be a parkba. Két hölgy ül benne.
Beatrix izgatottá lesz. Most kezdődik az én kálváriám. Symphorosa… légy velem. Jácint hol van?
Symphorosa. Sétálni ment.
Beatrix. Nem akarom látni. Az éjjel felhivattam, hogy megmossam a fejét.
Symphorosa. És?
Beatrix. Ő mosta meg az én fejemet. A szemem elé ne kerüljön.
Symphorosa. De mért haragszol úgy rá?
Beatrix. Mert igaza volt.
Caesar belép balhátul.
Caesar. Fenség, az autó megjött.
Beatrix. Megyünk, megyünk! Kisiet hátul Symphorosával.
Caesar utánuk el hátul.
Az ajtó nyitva marad. Künn üdvözlő hangok. Dominika belép Beatrix-szel és Symphorosával. Autóköpönyeg van rajta. Mögötte jön a grófné, aki lesegíti a ruháit, fátyolát, kalapját stb. és átadja a komornának. Komorna jobbra elvisz mindent.
Dominika élénken folytatva a künn megkezdett beszélgetést… Hát csak úgy édesem, hogy már hajnalban négy órakor elindultam. Nem szeretek nyáron nappal utazni. Nem bírom a nagy meleget. A kocsi nagyszerűen jött. Nem egészen három órát. Pedig ez több, mint kétszáz kilométer.
Beatrix. Hát akkor mikor keltél fel?
Dominika. Félháromkor. Ti még itt akkor a legjobban mulattatok.
Beatrix sóhajt.
Symphorosa. Micsoda fess asszony vagy te Dominika! Micsoda fiatalság!
Dominika lelkesen. A fiamért mindent!
Beatrix sóhajt.
Dominika. Te már másodszor sóhajtasz.
Beatrix. Szegény jó uram, Henrik jut eszembe. Hogy szeretett téged.
Dominika. Én is Henriket, nagyon.
Beatrix. Symphorosa, menjetek megnézni, mi van az előkészületekkel. Nem hittük, hogy ilyen korán érkezel.
Dominika. Nem telegrafáltam érkezési időt, mert autón sose tudhatja az ember. De szívesen várok. Leül. Szinte jól esik egy kicsit ülni így, hogy nem szalad az emberrel a fotel… milyen megnyugtató.
Symphorosa. Utána nézek édesem, hogy minden kényelmed meglegyen. Jobbra el.
Beatrix. Akarsz most reggelizni?
Dominika. Köszönöm, majd aztán. Indulás előtt teáztam. Grófné, kérem… szóljon Lützennek, hogy a fiamat valahogy fel ne költsék miattam. Nehogy felköhögje idő előtt.
Grófné jobbra el.
Dominika Hallom, későn feküdtetek le. Lumpoltatok Alberttel. Ezt ő szereti. Képzelem, milyen jól érezte magát.
Beatrix. Óh… ő olyan igénytelen…
Dominika. Csak ne szerénykedjél. Képzelem, mi mindent találtatok ki, csakhogy szórakoztassátok. Milyen meglepetéseket!
Beatrix keservesen. Hát Istenem… ami éppen tellett tőlünk.
Dominika. Most pedig, édes angyalom, térjünk rögtön a tárgyra. Te tudod, hogy én egyszerű praktikus asszony vagyok, nem hiába hívnak Bécsben szakácsnénak.
Beatrix. Óh!
Dominika. Hagyd csak, én tudom, hogy így hívnak és büszke vagyok rá. Mindenekelőtt adj egy külön puszit. Összecsókolódznak. Így. És most a tárgyra. Remélem sejted, mért vagyok itt.
Beatrix. Óh Dominika!…
Dominika. Olyan boldogan repültem ide, mint egy szerelmes. A magam eljegyzésére nem mentem ilyen boldogan. Szegény uram, Viktor. Mindegy na. Szóval a tárgyra. A fiam feleségül akarja venni a lányodat.
Összecsókolódznak, Beatrix sír.
Dominika. Ne sírj, Beatrix, ez nem szomorú.
Beatrix. Nem is… de oly izgatott vagyok.
Dominika. Csillapodjál, édesem. Ezen át kell esned egyszer. Őfelsége boldogan egyezik bele ebbe a házasságba. A fiamtól pedig hosszú táviratot kaptam tegnap. Azt írja, hogy nélkülem nem meri még csak jelét sem adni annak, mennyire tetszik neki Alexandra. Tudod, nélkülem egy lépést se tesz.
Beatrix. Drága jó fiú.
Dominika. Bizony az. Boldog lehet az a nép, amelyiknek ilyen királya lesz. Csupa szív.
Beatrix. Csupa jóság, szeretet, megbocsátás.
Dominika. Ez az egy baja van, ez az egy, amit nem szeretek nála. Könnyen bocsát meg. Mindenkinek rögtön megbocsát. Ez borzasztó.
Beatrix. Sokszor kell ez az életben.
Dominika. Az életet igazgatni kell, édesem. A könnyű megbocsátás korrumpálja az ember környezetét. Dehát… ne térjünk el. Azt írja… milyen kedves!… hogy már kellemetlen kezd neki lenni ez a tartózkodó magatartás, fél, hogy Alexandrát elidegeníti magától, jőjjek azonnal, hogy megvallhassa neki, mennyire el van ragadtatva tőle és milyen boldog tudna vele lenni.
Beatrix. Óh Dominikám!…
Összecsókolódznak.
Dominika. Nem csuda. A lányod tökéletes teremtés. Szép, jó, okos és rezervált. Nekem ez tetszik benne legjobban, ez a tartózkodó modora.
Beatrix. Milyen kedves vagy.
Dominika. Igaz is. Ez a szabad hang, amit az utóbbi tíz évben külföldről importáltak, már a mi lányainkat is kikezdte. De ő komoly és szűzies, talán kissé túlságosan is rezervált… az alantasokhoz talán túl hideg is kissé…
Beatrix. Óh… hideg? Azt éppen nem lehet mondani.
Dominika. Hagyd, én éppen ezt szeretem benne.
Beatrix. Az utóbbi időben megváltozott… Most meleg az alkalmazottakhoz.
Dominika. Boldogult uram vágya is teljesül. Tudod, hogy ez a házasság…
Beatrix. Kedvenc gondolata volt. Sóhajt.
Dominika részvéttel. Ez benned is szomorú emlékeket ébreszt…
Beatrix. Szegény uram. Ha ő ezt megérhette volna.
Dominika. Szegény urad, Henrik. És szegény uram, Viktor. Dehát… a jó Isten így akarta. Én nagyon örülök, Beatrix. Ami akadálya ennek a házasságnak eddig volt, az eltünt. Mostan nősülhet a szíve szerint. Nagyot sóhajt.
Beatrix. Most meg te sóhajtassz.
Dominika. Mit tagadjam, Beatrix, nem nagy dicsőség a mi diplomatáinkra, hogy a fiam szerelemből nősül. Bánt, hogy a diplomatáink olyan tehetségtelenek, hogy a fiam kénytelen a szíve szerint nősülni.
Beatrix. Neki talán így jobb.
Dominika. Ha egy Metternichünk volna, Albert sírna a fájdalomtól, de az aztán házasság volna! Ne haragudj, hogy őszinte vagyok. Dehát… a család! Mi nem azért vagyunk itt, hogy a magunk boldogságát keressük.
Beatrix. Bizony, bizony.
Dominika. Ha tudnád, Albert mi mindenen ment keresztül. Először az orosz nő, Olga Konstantinovna.
Beatrix. Óh, tudom én jól. És az angol nő, Patricia!
Dominika. Ezt is tudod?
Beatrix. Mindig figyelemmel kísértem őt. Aztán Drezdában, Leopoldina Sarolta, a kövér nő.
Dominika. Nagyszerű, milyen jól tudod. Onnan Lisszabonba ment.
Beatrix. Július közepén. Gonzaga Silvina. A csúnya infánsnő.
Dominika. Csúnya? Ez nem elég. Talán portugálul van erre szó. Mert csúnya, az erre nem szó. És aztán az a meglepetés Mária Herminával Brüsszelben.
Beatrix. Két fejjel volt nagyobb, mint ő.
Dominika. Igen. De ezt eleinte nem tudtuk róla.
Beatrix. Tudom. Mert mindig mellképeket küldtek.
Dominika. Elragadó, hogy mindent tudsz.
Beatrix. Óh, én Albertet már gyerekkora óta a magunkénak tekintettem.
Jácint belép balról.
Jácint. Óh, csókolom a kezedet. Megöleli Dominikát.
Dominika. Károly!
Jácint Beatrixhoz megy, homlokon csókolja, Jó reggelt, Beatrix. Nagyszerű színben vagy Dominika.
Dominika. Hát még te! Itt nyaralsz?
Jácint. Pár napra jöttem. De folytassátok édesem… ha nem zavarlak…
Dominika. Sőt ellenkezőleg. Remélem neked nem kell mondanom semmit. Itt látsz… tudsz mindent.
Jácint. És boldog vagyok. Megfogja a kezét.
Dominika. Épp mondom, mielőtt ebbe a boldog révbe, a ti családotokba ért volna az én drága fiam, mi mindenen hajszolta keresztül a politika. Olga Konstantinovna…
Jácint. A kékszemű. Gyönyörű lány.
Jácint. Táncoltam a mamájával Münchenben.
Dominika. Furcsa ezt tőled hallani.
Jácint. Óh, még akkor!
Dominika. Igazán szép lány volt. Albertnek is tetszett és neki Albert nagyon. Az oroszok akkor a tíz milliárdos francia kölcsön előtt álltak. A francia sajtóban ellenünk kezdtek írni.
Beatrix. Kik?
Dominika. Én azt hiszem, az angolok. Edvárd nagyon akarta Albertet Shortlandéknak. A francia milliárdok truccolni kezdtek. Egyszerre csak Izvolszki Pétervárra utazott és másnap a szép Olga belesírt az ebédnél a levesbe.
Beatrix. Tudom. Konstantin megírta nekem. Céklaleves volt.
Dominika. Szegény fiam. Akkor tette át a hadgyakorlatot délről északra. Mutatni kellett, hogy nem nősül észak felé. Szegény Olgát meg Németországba küldték zenét hallgatni. Mottl dirigált Münchenben. Akkor táncoltál te ott vele.
Jácint. A régensnél. Reggelig.
Dominika. Talán épp aznap éjjel ment át a vonat Münchenen az első milliárddal. Hja, már ez így van. És mikor Edvárd hazautazott Marienbadból, akkor az angol kombinációnak is vége lett. A Shortland-leány bolgárul kezdett tanulni. A bolgár trónörökös miatt.
Jácint. És Albert?
Dominika. Elküldtük a szív-szellőztetőbe. Afrikába.
Beatrix. És a Shortland-leány megtanult bolgárul.
Dominika. Folyékonyan. De ebből se lett semmi. Svédországba ment férjhez Olaf herceghez. Most ott áll a svédek közt a bolgár tudományával. Hallom, a stockholmi bolgár követ oda van a boldogságtól, mert vele mindig bolgárul beszél. Ebből egy nagy nyersvasüzlet lett Svédország és Bulgária közt. A jó bolgárok ma sem tudják, minek köszönhetik azt a sok vasat. Ilyen az élet. Már mint minálunk.
Beatrix. Azt tudod, hogy a bolgár házasságból mért nem lett semmi?
Dominika. Azt hiszem, a szerbek léptek közbe Delcassé útján.
Beatrix. Ez a hivatalos ok. Az igazi ok jobb. Egy utolsó megbeszélésre küldték Shortlandék Arturt és a bolgár udvar Fülöpöt. És tudod, Artur a bal fülére nem hall. Fülöp pedig a jobb fülére süket. Az udvari ebéden, ahol találkozniok kellett, egymás mellé ültették őket, de etikett és rang szerint ültek, úgy, hogy a süket fülüket fordították egymás felé. Ezt ők nem tudták. Eleinte szóltak egy pár szót, de aztán kölcsönösen nem feleltek, megsértődtek és hazamentek. Ezért lett Patriciából svéd hercegnő és ezért van most olyan sok nyersvas Bulgáriában.
Jácint. Ezt nem is tudtam. Az én demokratikus magányomba ez nem hatolt el.
Beatrix. Ugyan hagyd már azt a demokráciát.
Dominika. Nem szereted?
Beatrix. Nem. Mindenkit korrumpál. Már a királyok közt is alig van egy-két royalista.
Jácint. Szóval, elviszitek a lányunkat, Dominika.
Dominika. El, Károly. Kegyetlenül elraboljuk. Még alszik?
Beatrix. Nem. Kilovagolt már korán.
Dominika. Mikor láthatom?
Beatrix ijedten. Hogy mikor láthatod?… Istenem… Nagy zavarban van, a homlokára teszi a kezét. A fejem… jaj… Elgyöngül, támolyog.
Jácint. Kérlek angyalom, a legkomolyabban felszólítalak, hogy ne légy rosszul. Most igazán ne légy rosszul.
Dominika. Mi bajod édesem?
Beatrix. Már az éjjel is… a szupénál hirtelen oly rosszul lettem.
Jácint. Elég rosszul tetted.
Beatrix. De Károly!
Dominika. De ha tényleg nem érzed jól magad…
Jácint. Hát jól nem érzi magát. Én se érzem e pillanatban jól magamat. De kérlek, most ne ájulj el, ülj le.
Beatrix leül, rémülten.
Dominika ijedten megy feléje. Dehát mi az?
Jácint visszatartja. Én elmondom neked Dominika.
Beatrix rémülten, könyörgő hangon. Károly! Károly!
Jácint. Most nyugalom, édesem. Én beszélek. Dominika! Nem ok nélkül mondják, hogy te vagy a legokosabb nő Középeurópában.
Dominika. De Károly…
Jácint. Semmi szerénység. Ne félj, erre a nagy okosságodra mindjárt szükséged lesz. Itt egy kis nehézség van. Nem én mondom, de Beatrix az ő aggódó természetével… itt történt valami, Dominika.
Dominika. Jesszus… csak nem Alexandrával!
Jácint. Mit mondtam… milyen okos nő.
Dominika. Alexandrával… történt valami?
Jácint. Nem. De majdnem.
Beatrix könyörögve. Károly!
Dominika. Szent Isten!
Jácint. Kérlek, te se légy rosszul. Hallgasd meg, elmondom az esetet.
Dominika. Károly ne ijessz meg.
Jácint. Ellenkezőleg. Meg foglak nyugtatni.
Dominika. Mi történt az istenért?
Jácint. Az történt angyalom, hogy Albert itt van napok óta és úgy viselkedett itt, mint egy pisztráng.
Dominika. Mint egy pisztráng?
Beatrix. Hogy mondhatsz ilyet?
Jácint. Igen. Hideg volt és néma volt.
Dominika. Szegény Albert. Ezt miattam tette. Nélkülem nem akart…
Jácint. Azt a világon senki nem tudhatta. Legkevésbé Alexandra, aki el volt és el van telve tőle és akit mélyen bántott ez a nemtörődömség.
Dominika. Olyan feltünően csinálta?
Jácint. Nem is lehet feltünőbben. Ő nagyon jó gyermek, de nagyon rossz vőlegényjelölt. De mindegy. A te fiadat itt imádják. A lány is, ez a jó anya is.
Dominika. Te drága, kedves…
Beatrix. Óh Dominika, ha tudnád… ha tudnád…
Jácint. És ő itt sétált ebben az imádatban mint egy… egy…
Dominika. Pisztráng.
Jácint. Még annál is pisztrángabban. A lány nem aludt, éjszakánként sírt…
Dominika. Borzasztó.
Jácint. Itt szenvedett mindenki, aki ezt látta… az anyja, én, a fiúk, a tanár…
Dominika. Milyen tanár?
Jácint. Éppen ez az. Van egy tanár a fiúk mellett. Fiatal, művelt, csinos, kedves ember. És itt egy furcsa dolog történt a végső elkeseredésben, mind csak a fiad iránt való imádatból…
Beatrix rémülten, könyörögve. Károly!
Jácint. Már ahogy asszonyok szokták, alkalmasnak találták ezt a tanárt arra, hogy a tegnapi estélyen… tegye egy kicsit érdeklődővé Albertet. Ostobaság úgye, de ebből is láthatod ezt a rajongást a fiad iránt.
Dominika. Milyen naiv, kedves dolog.
Jácint. Ugye? Na és most jött, amire nem számítottak. Ez a tanár, egy jómodorú, komoly, rendes ember, erről kiderült, hogy… képzeld!… titokban szerelmes volt Alexandrába. Beatrix rémülten feláll.
Dominika. Das kommt vor. Beatrix megnyugodva leül.
Jácint. Es ist ja kein Wunder. Er sieht Sie jeden Tag, Sie ist schön und gütig, etwas stolz… sofort ist die alte Romantik fertig… Denk an all’ diese Romane: nevelő és hercegkisasszony…
Dominika. Nos és?
Jácint. Képzeld, ez a szegény, halálosan szerelmes fiú nemcsak odaadta magát ehhez az ártatlan játékhoz, de emberfölöttit szenvedett… látva, hogy ő csak eszköz… hogy ő csak másvalakinek az érdeklődését hívja fel… és csak arra való, hogy…
Dominika. Albert az oka. Mért nem mert szólani?… Én ezt túlzottnak találom tőle.
Jácint. Miattad tette. Hisz az fantasztikus, hogy ez milyen jó fiad neked.
Dominika. Azért jól esik ez… Könnyezik. No és aztán?
Jácint. Kérlek, ez velünk vacsorázott ez a fiú, ez a mártir… igazán ezt kell mondanom… ez a szegény, derék önfeláldozó ember… és úgy szenvedett ott, ebben a szerepében, hogy nekem a könnyeim csordultak ki.
Dominika. Nem csuda. Ez megható.
Jácint. És ez a szegény lány, aki csupa szív és jóság… nézni se bírta ezt… már küldte volna el… de a tanár… csak a családért… csak Alexandráért… csak a fiad boldogságáért… folytatta, vérezve, kínlódva…
Dominika. Szegény…
Jácint. Egészen addig, amíg Albert, aki erről semmit se tudhatott, megsértette.
Dominika rémülten. A tanárt?
Jácint. Azt.
Dominika. Azt a szegény fiút?
Jácint. Azt. Képzeld.
Dominika. Mit csinált vele?
Jácint. Azt mondta neki: tolakodó.
Dominika. Borzasztó. És te nem léptél közbe?
Jácint. Hogy tehettem volna?
Dominika. És az a szegény fiú mit csinált?
Jácint. Mit csinálhatott? Lehajtotta a fejét. Én azt hittem, a szívem szakad meg erre a jelenetre.
Dominika. Borzasztó. Szegény jó emberke. És Alexandra?
Jácint. Jólesik nekem, hogy te így megsajnálod ezt a fiút. Látod, nemcsak csupa ész vagy, de csupa szív is. Ha láttad volna ott állni ezt a szegény szorgalmas tudóst… egy csillagász, kérlek,… az ő reménytelen halálos szerelmével, amit leküzdött magában, az ő összeomlott romantikájával, az ő vérző szívével… amint Albert elegánsan és élesen megsértette… és ő ott állt lehajtott fejjel… egy életre megszégyenítve… összetörve… miután ilyen áldozatot hozott a családért… tudod ez a hűség… ez a mártirium… hát mondd, te mint asszony, nem derék ember az ilyen?
Dominika. De még milyen derék!
Jácint. Hát kilökni való ember ez? Lenézni való ember ez?
Dominika. Dehogy!
Jácint növekvő hévvel. Hát sérteni való ember ez? Ütni való ember ez? Büntetni való ember ez?
Dominika. Isten ments!
Jácint még lelkesebben. Hát… kidobni való ember ez? Bántani való ember ez? Hisz ez egy… mitcsinálnivaló… egy… nem is tudom… ez egy… egy…
Dominika lelkesen. Csókolni való ember!
Jácint. Nahát ez történt vele!!! Fáradtan zökken le egy fotelbe. A homlokát törli. Félre. De nehezen jött rá.
Dominika. Hogyan?… hogy ez történt vele.
Jácint. Amit te mondtál. Alexandra megcsókolta.
Dominika. Alexandra?
Jácint. Ahogy te mondtad.
Dominika. Igen. Na igen.
Jácint. Mert nem bírta már tovább nézni a szenvedését, mikor Albert megsértette. Ott csókolta meg az én jelenlétemben és Albert jelenlétében.
Dominika. És Albert?
Jácint. Honnan tudhatta szegény, hogy itt miről van szó? Ő nem érezte ezt akkor olyan tisztán, mint te most.
Dominika. Igen… igen… Hogyne.
Jácint. És ez a Beatrix… aki annyira rabja a formáknak… nézd… ez itt most haldoklik emiatt. Beatrixhoz. Amiatt, amit, látod, Dominika természetesnek talál, sőt majdnem megkövetel. Mi?
Dominika. Hogyne, hogyne.
Jácint. Elragadó ötlet volt ettől a csupaszív lánytól. Boldog vagyok, hogy tudtán kívül úgy gondolkozott erről, mint te. Ebben a csókban annyi minden volt: jellem, jóság, tisztesség, lelkiismeret, felelősségérzés, hála, részvét, emberség, szánalom… és önfeláldozás, édesem! Le kell borulni ez előtt a lány előtt. Közben Beatrix titokban, boldogan simogatta.
Dominika. Derék lány. Bátor lány. Boldog az a nép, amelynek ilyen királynéja lesz.
Jácint. Ha láttad volna abban a pillanatban… hogy reszketett… hogy haldoklott… de megtette. Érezte, hogy tartozik mint embernek, mint testvérének… ezzel. Felemelni őt a megaláztatásból! És ha épp tudni akarod, én is megcsókoltam szegényt.
Dominika. Jól tetted. XVI. Lajos a felesége életveszélyes szülése után örömében megcsókolt egy cselédet. Das kommt vor. Hát ez az a nagy borzasztóság?
Jácint. Ez. Beatrixra mutat. Ő oda van. Dehát ő… haragszik a tanárra, ettől függetlenül.
Beatrix. Én? Én épúgy gondolkodom, mint Dominika. Csak nem tudtam, hogy ő úgy gondolkodik, mint én.
Jácint. Te haragszol a tanárra Napoleon miatt. A fiúkat tudniillik…
Dominika. Te se? Napoleont?
Jácint. Tyhű, de még mennyire nem!
Dominika. Te. Az én boldogult uram könyvtárában van egy kuriózum, egy kis francia könyv, amely világosan bebizonyítja, hogy Napoleon nem is élt soha. Majd elküldöm. Olvasd ezt, ez nagyon megnyugtató. – Na édesem. Hát ez volt az a nagy eset?
Beatrix. Ez. Te okos, derék asszony. Ha én tudtam volna, hogy neked ennyi érzéked van a pszichológia iránt…
Jácint. Beatrix tegnap rögtön megértette, mi?
Jácint. Neki nagyon nagy érzéke van a pszichológia iránt.
Dominika. Szegény kis tanár. Most ő kezd érdekelni. Mi lesz vele?
Beatrix. Csomagol. Oh, ő érzi, hogy ezek után egy percig sem maradhat itt.
Dominika. Azt helyesen érzi. De ti csak így bocsátjátok el?
Beatrix. Hát tudod édesem… ő most már… ő szegény most már olyan, mint egy kilőtt patron.
Dominika. Patronnal mindig vigyázni kell. Ezt el kell intézni vele, mielőtt innen kimegy egy más világba. Ezekből lesznek a memoár-írók, amerikai felolvasók, vagy ellenzéki publicisták. Nagyon kell vigyázni. Nekem fájdalom, praxisom van az ilyenekben. Nevelők, adjutánsok. Sok baj van velük. Majd én beszélek vele.
Beatrix. Köszönöm, te okos asszony.
Dominika. Ha előbb jöttem volna, megmondtam volna neked, hogy nevelővel nem szabad kezdeni. Nevelőhöz úgy nem szabad hercegnővel közelíteni, mint benzinhez gyufával. Felrobban. És még egy bölcsesség: nem kell úgy sietni. Vártatok volna egy napig, látod, megjöttem. Van egy régi angol közmondás: aki négy hét alatt akar meggazdagodni, azt rendszerint már az első héten felakasztják.
Jácint. Angliában.
Beatrix. Csodállak Dominika és irigyellek ezért az önálló gondolkozásodért. Oly erélyes vagy.
Dominika. Én vad anya vagyok!
Beatrix. Én is. De én izgatott vad anya vagyok és te higgadt vad anya vagy.
Dominika. Kinek milyen a vérmérséklete. Azért te is elég férfias vagy.
Beatrix. Mert nagy fiúkkal jutottam özvegységre. Az ilyen anya elapásodik. A fiúknak kell az apai szigor és milyen szép az, ha ezt is az anya liferálja.
Dominika. Boldogult urad Henrik szelid apa volt.
Beatrix. Az apa, az mindig dilletáns szülő. A mellére üt. Az anya a professzionátus.
Dominika. Mikor láthatom a tanárt?
Beatrix. Mindjárt intézkedem. De félek, hogy nehéz dolgod lesz vele.
Jácint. Fogadjunk, hogy öt perc alatt elintézed.
Dominika. Nem fogadok Károly 1896 óta, mióta boldogult urammal fogadtam, hogy fiam születik.
Jácint. És lányod született?
Dominika. Kettő, Károly. Kettő egyszerre.
Komorna belép jobbról.
Beatrix. Mi az? Készen vannak?
Komorna. Igenis, Fenség.
Grófné és Symphorosa belép jobbról.
Symphorosa. Drága Dominikám, minden rendben van és meglepetés is vár rád a szalonodban.
Dominika. Meglepetés? Engem ma már nehéz meglepni, édes Symphorosám.
Symphorosa. Ez azonban mégis, azt hiszem, jól fog esni neked. Albert vár rád a szalonban.
Dominika. Albert? Felkelt ilyen korán? Miattam? Igazad van: ez meglepetés és öröm. Megyek. Indul. Hát addig… hivassátok nekem ide azt a tanár urat.
Beatrix. Idehivatom, édesem. Itt fog rád várni ebben a szobában. A komornához. Menjen, küldje Caesart azonnal. Komorna hátul el. Édes Dominikám… ez a tanár tisztességes fiú, de nagyon fiatal és lobbanékony.
Dominika. Ne félj édesem, bízd csak rám. Ha lobbanékony, nem kell ingerelni. Az első dolog: megbocsátani neki. Rögtön megbocsátani.
Beatrix. Hogyan? Te ilyen könnyen bocsátasz meg?
Dominika. Nagyon könnyen.
Beatrix. Az előbb a fiadban úgy kárhoztattad ezt a tulajdonságot.
Dominika. Igen, édesem, de elfelejtettem hozzátenni, hogy tőlem örökölte. Gyerünk, grófné. Elmegy jobbra, a grófné és Symphorosa követi.
Jácint és Beatrix hosszasan néz egymásra. Jácint diadalmasan mosolyog.
Beatrix. Aranyszíved van, kedves Károly. És nagyon jó fejed van, kedves Károly. Homlokon csókolja. Most már csak attól félek…
Jácint. Most meg már csak mitől félsz?
Beatrix. Ha most találkozik a fiával… és beszélnek… nem lesz-e Albert más véleményen?
Jácint. Két okból nem lesz más véleményen. Először nem lesz bolond máskép gondolkozni, mint a mamája, másodszor pedig magam is ott leszek ennél a találkozásnál. Indul. Még pedig sürgősen.
Beatrix utána siet. Mondd te kedves… én igaztalan voltam hozzád… mit tegyek, hogy megbocsáss?
Jácint a jobboldali ajtónál. Most egyelőre csak annyit kérek, hogy ne borulj a nyakamba. Holnap aztán le fogod írni egy irkába százszor, hogy: «jó az öreg a háznál». El.
Beatrix balfelé menet. Modora, az nincs.
Hátul belép Caesar.
Beatrix. Caesar! Lemegy és megmondja Ági tanár úrnak, hogy jőjjön fel ide és itt ebben a szobában várjon. A főhercegnő őfensége akar vele beszélni.
Caesar. Parancsára, Fenség.
Beatrix. Mi lesz a reggelije Mária Dominika őfenségének?
Caesar. A teához hideg lazac, hideg beef, hideg csirke…
Beatrix. Cæsar! Hisz ez a tegnapi vacsora.
Caesar. Bocsánat, Fenség, ez a mai reggeli. Ma éjfél után egykor tettem az asztalra és eddig még mindig nem evett belőle senki.
Beatrix. Ön megőrült.
Caesar. Parancsára, Fenség. Más reggeli lesz.
Beatrix. És mért olyan sápadt?
Caesar. Nem aludtam, Fenség. Szenvedtem. Főként a tea miatt.
Caesar. A borzasztó tévedés miatt. Jácint atya kapta a forró teát és Fenséged a hideg levest.
Beatrix. Azért csak hálás vagyok. Ha abban a rémes pillanatban nincs ott az a korty jéghideg leves, talán összeestem volna. Az térített magamhoz.
Caesar. Az éjjel egy tégla esett a fejemre, Fenség. Most egy kő esik le a szívemről.
Beatrix. Ne büntesse meg a bűnöst, aki tévedett.
Caesar. Parancsára, Fenség. Talán adjak neki valami kis jutalmat?
Beatrix. Túlzásba ne menjünk. – A tanár itt várjon. Jobbra el. Caesar indul a bal hátsó ajtó felé, de ez nyílik és belép rajta Alexandra.
Alexandra. A főhercegnő megjött?
Caesar. Meg, Fenség.
Alexandra. Hol van?
Caesar. Itt, Fenség. Jobbra mutat. Azt hiszem, átöltözik a hosszú autó-út után.
Alexandra. És maga mit csinál itt?
Caesar. Megyek, ahova küldtek.
Alexandra. Hova küldték?
Caesar. Ági tanár úrhoz.
Alexandra idegesen. Mit akarnak Ági tanár úrtól?
Caesar. Hogy jőjjön ide és várjon itt.
Alexandra. Akkor jó. Menjen és küldje. Leül.
Caesar. De… ha megengedi, Fenség… azért kell ideküldenem a tanárt…
Alexandra. A tanár urat.
Caesar. A tanár urat, mert a fenséges asszonyok óhajtanak vele beszélni.
Alexandra. Ön ne keresse az okokat. Ön tegye azt, amit parancsoltak. Küldje ide a tanár urat.
Caesar. Parancsára, Fenség. El bal hátul.
Rövid szünet.
Ági belép bal hátul, útiruhában.
Ági Fenség hivatott?
Alexandra. Nem. De azért vagyok itt, mert megtudtam, hogy idehívják.
Alexandra. Milyen ruha van magán?
Ági. Utazó ruha.
Alexandra. Elutazó ruha?
Ági. Az is. Meg is érkeztem valahonnan. El is utazom valahova. Szünet. Parancsoljon velem.
Alexandra. Akkor a fiúkkal mi lesz?
Ági. Nem tudom.
Alexandra. Nem sajnálja őket itthagyni?
Ági. De nagyon. Szünet. Parancsoljon velem.
Alexandra. Mária Dominika főhercegnő, a trónörökös anyja megérkezett.
Ági. Tudom.
Alexandra. És azt is tudja, miért jött?
Ági. Azt is tudom.
Alexandra. És?
Szünet.
Alexandra. Foglaljon helyet kérem.
Ági. Köszönöm. Nem ül le.
Alexandra feláll. Én eddig még nem beszéltem a főhercegnővel. Nem is láttam. Most fogok vele találkozni. Talán már egy perc mulva. És akkor ő… nekem is meg fogja mondani, hogy mért jött.
Ági. Igen.
Szünet.
Alexandra. Ez az egész véleménye erről a dologról?
Ági. Körülbelül.
Alexandra. Nem értem, hogy most miért gúnyos? Megint éles.
Ági. Mint a borotva.
Alexandra. Mint a borotva? Nagyon nézi Ágit. Igen… igen.
Ági. Igen, Fenség. Borotva.
Alexandra szigorúan néz rá. Hogy viselkedik ön itt most velem?
Ági. A legnagyobb tisztelettel, Fenség.
Alexandra. Miféle játék ez? Elfelejtette ami az éjszaka történt?
Ági. El, Fenség.
Alexandra. Úgy! Azt a pillanatot is, amikor én…
Ági. Azt a pillanatot is, Fenség.
Alexandra. Ilyen könnyű ezt elfelejteni?
Ági. Azt nem mondtam.
Alexandra. Ha ezt én tudtam volna…
Ági. Tudnia kellett volna.
Alexandra. Hogy el fogja felejteni?
Ági. Ezt… nekem el kell felejteni, Fenségednek le kell tagadni… és… a harmadiknak meg se szabad látni.
Alexandra. Én nem tagadom le, és ő látta. Úgy veszem észre, maga túl drága ajándékot kapott tőlem. Nagyobbat, mint aminőt megérdemel. Talán… egy országot!
Ági. Az nem nagy dolog. Volt már eset, hogy egy lóért kínálták.
Alexandra. Még meg is sért. Úgy beszél, mint egy durcás gyerek.
Ági. Nem, Fenség. Ahogy én itt most beszélek, amit én ma cselekszem, ahogy én innen ma eltünök, az az én válaszom a Fenséged csókjára.
Alexandra. Azt nem kértem, hogy ezt a szót kimondja.
Ági. Nem fájt kimondani. Kapni sokkal fájdalmasabb volt.
Alexandra. Fájdalmasabb, mint adni?
Ági. Oh, igen. Benne éreztem minden szánalmát, de minden lenézését is. Gőgös dolog volt. Azt jelentette, hogy nem vagyok ember. Hogy engem szabad. Mint egy kis gyereket, vagy egy állatot.
Alexandra. Így érezte?
Ági. Ha nem így éreztem volna…
Alexandra. Akkor?
Ági. Akkor úgy visszaadtam volna, Fenség, hogy talán még most is tartana.
Alexandra idegesen. Szóval ostobaság volt tőlem.
Ági. Sok volt, Fenség. Sok volt egyszerre. És ez tette gyanussá.
Alexandra. Gyanussá.
Ági. Igen. Mert ott még nem tartottunk. És mégis… egyszerre megkaptam. Aztán hajnalban… tetszik tudni, lehült a levegő. A csók után… kimentem a parkba, a forró fejemet szellőztetni… virradatkor. Sokáig sétáltam. Nem a rózsák felé. A tölgyek közt, ahol illattalan és erős a levegő. Ott megnyugszik a szív és bírál. Ott aztán úgy éreztem magamat, mint a koldus, akinek egy ezrest dobtak a kalapjába… és aki szeretne utána szaladni az adakozónak, mert fél, hogy tévedés volt… sok volt.
Alexandra dacosan, idegesen. Lássa, nagyon-nagyon örülök, hogy ilyen fegyelmezetten gondolkozik.
Ági. Reggel van, Fenség. A nap süt.
Alexandra. Nem a csillagok?
Ági. Nem.
Alexandra idegesen. Nagyon-nagyon örülök.
Ági. Én is. Én annak, hogy ön örül.
Alexandra idegesen. Nagyon-nagyon örülök. Ez így jó és így szép.
Ági. Szebb nem is lehet.
Jácint belép jobbról, Ági meghajol.
Jácint. Na végre fiam, hogy látlak. Dominika főhercegnő szeretne veled beszélni. Sőt a trónörökös is.
Jácint. Boldog volna, ha jóvátehetné ezt a… tegnapi félreértést.
Ági. Bocsánat atyám, de legyen szabad kitérnem előlük. Én elmegyek. A kofferem már a kocsin van.
Jácint. Búcsú nélkül hagysz itt bennünket?
Ági. Most búcsúztam Őfenségétől.
Alexandra. Még pedig igen furcsán.
Jácint. Hogyhogy?
Alexandra. Hidegen, dacosan. Mintha én bántottam volna meg őt.
Jácint. Hát nem érdekes? Másodszor találja el a gondolatomat. Bizony megbántottad lányom. Még pedig a hiúságát. Tán az önérzetét is… Azzal az alamizsnás puszival. Erről van szó úgy-e, fiam?
Ági. Erről, atyám.
Alexandra. Egy ilyen tragikus pillanatot puszinak nevezni?
Jácint Ágihoz. Látod, ezt a bölcsességet, ezt a józan ítéletet, ezt mind a sport teszi.
Alexandra. Tegnap miket mondott. Élete, végtelensége, halála. Ez mind nem volt igaz?
Jácint. Dehogy nem. A hirtelen fájdalom a legerősebb szavakat keresi. Ezen alapul például a népnél a káromkodás.
Alexandra. Hát ez csak ennyit ért?
Jácint. Csak? Sok ez lányom, mert a nagy fájdalmat jelenti. Kiáltás, aminek a szövege nem fontos.
Alexandra. Hát akkor mely szavait vegyem komolyan?
Jácint Ágira mutat. Amiket most itt elhallgat. Kis szünet. No… és te lányom? Na! Őszintén!
Alexandra. Én Jácint… hogy őszinte legyek, azt hiszem… szeretem egy kicsit.
Jácint. Amíg meg nem csókoltad, én is azt hittem, hogy szereted.
Alexandra. Te is ezt mondod? Hogy beszéltek itt? Mi ez? Hát nem dült össze a világ ma éjjel?
Jácint. Nem, lányom.
Ági. Igen, Fenség.
Alexandra. De hiszen…
Jácint. Megint nem tudod, mi a bajod lányom. Ez volt az a sajnálat, amit az éjjel kerestél magadban. Végül félháromkor meg is találtad abban a savanyú csókban.
Alexandra. Savanyú?
Jácint. Nem én kaptam, mégis éreztem.
Alexandra. Szomorú vagyok, Jácint. De ha így beszélsz velem… ha most itt maradsz egy-két napig… és mindig így beszélsz velem… megnyugszom.
Jácint. Itt maradok lányom. Itt maradok még két-három napig, hogy igazán megnyugtassalak.
Kis szünet.
Ági. Engedjék meg, hogy elbúcsúzzam. Meghajol. Fenség.
Alexandra nem tudva ebbe belenyugodni. Csudálom ezt a nyugalmát. Ezt az önuralmat. Tudom, hogy ez mind nem igaz, ahogy itt most viselkedik. Mást szeretne tenni.
Ági. Meglehet, Fenség.
Alexandra. Mást szeretne mondani.
Ági. Az is meglehet.
Alexandra dacosan, idegesen. Dehát… ha ilyen csudálatos önuralma van… mért nem tegnap este mutatta ezt meg? Izgatottan. Most még csak ezt az egyet szeretném tudni.
Jácint. Ne légy ideges, lányom. Itt maradok két hétig.
Alexandra egyre idegesebben. Ha most ilyen nyugodt tud lenni, akkor mért csinálta ezt tegnap? Mit akart? Nem tudom!
Ági. Nyugodjék meg, Fenség, én se tudom. Az éppen a szép ennek az éjszakának a történetében, hogy nem tudtam mit akarok.
Alexandra. Nem tudta?
Ági. Nem.
Alexandra. Nem tudta és…
Jácint. Csöndesebben lányom. És nyugodtan. Egy hónapig maradok itt.
Alexandra oda se hallgatva, egyre izgatottabban. Nem tudta, hogy mit akar. És engem azért mégis vitt magával a jóságomnál fogva… az ügyetlenségemnél fogva… belevitt mindenbe… a legborzasztóbba. Nem tudta mit akar… és én vele voltam a szívemben… és elszántam magam mindenre, még arra is, hogy vele együtt lázadjak fel… és kitartsak mellette… még… még ha összedül is velem az egész világ! És ő…
Albert halkan belép.
Alexandra látja Albertet, de nem törődik vele és izgatottan folytatja beszédét. Ő «nem tudta mit akar». Csak rombolni akart. Engedett egy hiú pillanat szilajságának… ahelyett, hogy akkor lett volna okos és analitikus. De gyerek volt és bolond volt… mikor odaült mellém az asztalhoz… igenis rebellis volt…
Albert szerény hangon, finom gúnnyal. Xaxa, te nem jól ítéled meg őt. Ő szabad szellem. Nem olyan, mint mi.
Alexandra nem törődik vele. Nem akart egyebet, csak lázadni… csak a botrányt akarta… és igenis modortalan volt és lelkiismeretlen volt és…
Albert. Te igaztalan vagy. Ő csillagász.
Alexandra. És igenis most én mondom, hogy amit csinált, az tolakodás volt!
Ági. Fenség!
Albert. Egy szót se feleljen, Miklós. Megtiltom, Miklós. És ha megengedi Miklós… most én csókolom meg. Hozzálép, megöleli és megcsókolja Ágit.
Jácint. Bravó! Holnap elutazom.
Ági jókedvűen. Nagyon köszönöm, Fenség. Erre igazán nem voltam elkészülve.
Albert. Jól esett?
Ági. Ez jól, Fenség.
Albert. Akar még egyet?
Ági. Köszönöm, Fenség, az sok volna. Így ez éppen elég.
A hátsó ajtón belép György és Arzén. Mindeniknél virágbokréta van. Egy pillanatra megállnak az ajtóban, aztán a szín közepére jönnek, ott elfogódottan megállnak, Ágira néznek. Albert átmegy balra, elől.
György. Tanár úr… A meghatottságtól elakad.
Mindketten egyszerre nyújtják Ági felé bokrétáikat.
Ági. Nekem? Átveszi a két bokrétát.
György és Arzén elfordul, mind a kettő könnyeit törli. Arzén György vállára hajol. Háttal állnak a közönségnek.
Ági. Ejnye… Indiánok! Híres indiánok!
György és Arzén megfordul, gyöngéden megöleli mind a kettő Ágit.
Ági. Vígabban kell búcsúzni. Nem így. Örülni kell. Most nem következik több történelemóra. Most már maga a történelem következik. Meghajol és elmegy hátul. A fiúk utána mennek.
Szünet.
Albert. Na haragudjál Xaxa, ezzel tartoztam neki.
Alexandra. Neki?
Albert. Ki kellett engesztelni szegényt azért a csókért, amit tegnap tőled kapott.
Alexandra gyanakodva néz Jácintra.
Jácint mosolyogva. Igen-igen. Ez így van.
Alexandra. Nem voltam bűnös?
Jácint. Nem, lányom.
Alexandra. Még csak hős se voltam?
Jácint. Nem, lányom.
Alexandra. Hát mi voltam?
Jácint. Ne kérdezd, lányom.
Albert ünnepélyesen. Alexandra… te ma éjjel jóvátetted egy hibámat, amely az én emberi gyöngeségemből fakadt. Most arra akarlak megkérni, hogy maradj mellettem végig az életen és ha hibázom, mindig légy oly bátor, mint ebben az esetben voltál. Akarod? A kezét nyujtja.
Alexandra kezet ad neki.
Kis szünet.
Alexandra. Albert… nekem kötelességem az igazat megmondani. Ha én most becsületesen megmondom neked, hogy e pillanatban nem érzek irántad egyebet, mint becsülést és… szeretetet?
Albert. Akkor azt válaszolom Xaxa, hogy ez nekem most elég.
Alexandra kedves szomorúsággal. Nem mi találtuk fel a szerelmi házasságot.
Albert. Nem. Határozottan nem. Mindenik «nem»-nél megrázza a kezét.
Alexandra. Nem.
Jácint. Nem.
Albert. Megengedsz ehhez egy pótlást?
Alexandra. Igen.
Albert. Mi feltaláltunk… valami szebbet. A házasság után következő szerelmet. Ezt a klasszikus és erős boldogságot, ami… ami…
Jácint. Később jön, de tovább tart.
Albert. Roppant érdekes, hogy te mindig ki tudod fejezni, amit az ember gondol. Kérlek, Württembergi Katalin volt a legboldogabb feleség a világon. Pedig ezt a házasságot erőszakkal csinálta Napole… Körülnéz. Napoleon. És mégis.
Alexandra. És mégis…
Dominika. Alexandrám! Megöleli.
Alexandra. Hozta Isten Dominika néni. Kezet csókol, mély meghajlással.
Dominika. Mondjátok, nem jelentkezett még az a tanár úr, akit hivattunk.
Jácint. De itt volt.
Dominika. És?
Jácint. Elment.
Csönd. Hosszú szünet.
Dominika. Mit jelent ez a csönd? Mért hallgattok?
Ujabb szünet, mely alatt Beatrix belép.
Beatrix nézi a hallgató csoportot. Megrémül, erőset sikolt. Szent Isten… megint történt valami?
Jácint. Megcsókolta a tanárt.
Beatrix. Kicsoda?
Jácint. Albert.
Beatrix fellélekzik.
Dominika. Mi az, ti itt sorra csókoljátok ezt az embert? Úgy látszik, mégis csak valami kitünő férfiú.