VII.
Adjuk meg a történetnek is a maga követelését, ha csakugyan tanit nemzeti bölcsészetről. – A történet hely és időszerü tények közlője, s nem vét önrendeltetése ellen, ha emlit bölcsészetet angol, franczia, német földön; igy lehet arról beszélnie magyar hazánk multjában is. De a különbség minden hasonlat mellett is roppant elütő. Mert idehaza a gondolat tudományának müvelése alig volt egyéb, mint a külföldrül való betelepitése az időnkint feltünt ujabb ujabb mozzanatoknak a legujabb korig, midőn Berlin adja bölcsészetünket egy részről, vagy a skot föld száz esztendő előtti bölcsészetét ajánlgatják, ültetgetik át más részről. Nekem ez ellen semmi kifogásom; jőjön az isméret akárhonnan, csak jőjön. De van ám kifogásom ama ferde és hiányos egyoldaluság ellen, mely szerint a bölcsészetnek határ iratik, mint az országnak.
Sem az angol, sem a franczia, sem a német, vagy akármely más nemzet sem tön egyebet, mint forgott a gondolat müvelése körül – bizonyos eszmefokozat vagy kategóriák szerint; és igy minden nemzet bölcselkedése nagy közös együvé munkálás a bölcsészet templomának fölépitéséhez, nem valami különös nemzeti ösztön, hajlam után, hanem az emberi ész egyetemességénél fogva. Szerintem ugy nem található bölcsészeti nemzet, mikép nem talalható nemzeti bölcsészet. Ismérjük a régi logikában a kantféle kategóriákat: mennyiség, minőség, viszony, észvisszony. Tanultuk volt, hogy a gondolat ezen fokozatokat szokta megfutni az emberi tudalomban; és hallottuk, hogy példaul Kant fölülemelkedett a „quantitás“ kategóriáján a „relatióig“ de a „modalitáshoz“ már nem birt feljutni. Ki volt jelölve előttünk, hogy például az angol bölcsészi szellem a quantitás szerinti, vagy mert ez a kategória a tapasztalatiság világában szerepel főkép, a tapasztalati, érzéki bölcselkedést fejtette ki legjobban Locke hires munkája által; mig a franczia inkább a „qualitás“ kategóriáján lelte föl magát Cartes eszmeiségével; igy tovább az eszmei és tapasztalati oldalnak együttes, vagy különös müvelése által fejlett, fejlett a gondolat s emelkedett azon fokozatra, hogy a tárgyakban levő viszony kiemelése volt fő, p. az állomány és járulék kategóriájával, Spinoza szerint, mi annyit tesz, hogy Locke a mennyiség, Cartes a miség, Spinoza pedig az állomány és járulék szempontjából kezdettek bölcselkedni; vagyis egyik egy, másik más fokon müvelte a bölcsészetet.
Igy tanultuk ezt valaha még az iskolában; igy kellett tanulni; és csak ez a helyes felfogás, ez a biztos kiindulási pont. – Ha már a nemzeti bölcsészet önálló, történetileg külön váló szellemi munkásságul nézetik: ám legyen; érjen, a mit érhet; de annyit tudok, hogy nemcsak az angolnak volt képessége a tárgyakat quantitás, azaz érzéktapasztalati uton müvelni, hanem akármely népnek; s müvelte is a franczia, szinte a legvastagabb materializmusig. Ha tehát angol bölcsészetről van szó, ez anyit tesz: az angol bizonyos fokig müvelte a gondolatot, vagy ennek tudományát történetileg. És pedig ugy látszik, hogy ez idő szerint leghajlandóbb az igazságot érzéktapasztalati uton megállapitani. Megállapitja-e, más kérdés; mert Locke tanát megdönté Hume stb. – Ha franczia bölcsészetről van szó, mondhatjuk: miszerint ez az angol tudományt tulságig vitte a mult században, mint mai nap talán a német eszmeiséget fesziti a végső határokig társadalmi bölcsészetében. Igy lesz-e mindig vagy nem, azaz megmarad-e ugy bölcsészete mint nemzetisége mellett, kétlem; de hát oda lesz-e nemzetisége, ha müvelődése változtával, más fokra jutásával bölcsészete is változik? Épen nem, mert bölcsészet és nemzetiség nem egy. Különben Locke-kal, Hume-mal, Reid-del mindig mássá kellett volna lenni az angol nemzetiségnek, épen ugy mint mássá a francziának Cartes, Condillac és legujabban Leroux Péterrel.
Egyébiránt nincs, nem képzelhető oly egyoldaluság vagy tulajdonkép egyenruhai szabatosság, hogy egy nemzet igy és nem amugy is gondolkoznék. Ott van a német idealizmus mellett ennek tagadása épugy, mint az ekklekticzizmusnak czáfolata a francziáknál; ott van az angol Reid, Battie és Oswald józan észi bölcsészetének legerősebb lerontása magában az angol irodalomban Pristley s mások által. Szerencse, mond Leroux, hogy Cartes spiritualizmusa ellenére feljött Gassendi, s megtartá a testet. A mi magyar irodalmunk, minden kicsisége mellett sem lehet oly egyoldalu, hogy kizárólag csatlakozzék ide vagy oda; mert a bölcsészet nem oly kész jószág, mint az „egyszer egy“; hanem élő elevenség a lelkekben, a szellemekben uj meg uj nyilatkozásokkal a nélkül, hogy magáról lemondana, s minden uj alakulásokban ne magát szülemlené ujra ismét, meg ismét. – Ide vágó példa volna már név szerint az, mi a gazdálkodás külön ágaiban itt vagy ott üzetik. Igaz, hogy az angol pompás marhatartó, és a marhatartás egyik ága a gazdászatnak. Igaz, hogy Hollandiában roppant előmenetelt vön a kertmüvelés, Lombardiában a csatornázás, selyemtermelés stb. effélék. De ez csak ennyit tesz: Lombardia ebben, Hollandia abban, Angolország amabban tünteti ki gazdászatát. Vajjon ezek közül akármelyikben külön áll-e a gazdászat? Sohasem, hanem a gazdászat magában foglalja mindegyiket. A gazdászat már mint tudomány nem abban áll, hogy a marhatartást s ennek minden csinját, binját kimeriti, hanem abban, hogy a csatornázást, a kertmüvelést, selyemtermelést, vaj és tejgazdálkodást is és még sok tömérdek is-eket befoglalja, tárgyalja stb. Hasonlóul ha nekünk a bölcsészet mint tudomány csak oly mértékben ajánltatik mint a hogy azt akár Angol, akár Franczia, akár Németország kimüvelte, tehát a nemzetiség ostyájában: akkor nem kapunk egyebet résznél, töredéknél. Töredékesség után csak a törpék nagyok.
Mégis a lélektani módszer bölcsészei ekkép okoskodnak: ha van görög, angol, franczia, német bölcsészet, azaz ha nemzetiség szerint birható ez a tudomány: miért ne lehetne magyar bölcsészet is, hiszen a magyar szintén egy saját nemzet? De ezt igy lehetne folytatni: ha van római, arab szám, miért ne lehetne angol, német s magyar is? Hasonlóul lehetne mondani: amerikai gőz, mert a gőz erejét amerikai ember tette világhirüvé s használatuvá; amerikai villany, mert amerikai ember ragadta ki égből a villanyt; továbbá olasz delejtü, mert Olaszországban találták fel azt; lengyel naprendszer, mivel Kopernik lengyel volt stb. Azonban, miután a római számjegygyel alig mehetünk tovább, mint a tiz ujjunkkal, az arab szám pedig sokkal több munkálatra elegendő: Róma számjegye akár ne is volna. Hasonlóul: mi köze a villanynak, delejtünek a nemzetiséggel?
Mindezek ellenére a nemzetiség csatornáján veszélyes előtitéletek nyomakodtak be hozzánk a bölcsészet dolgában. Az angol persze és franczia iparos, gazdag nemzet; van politikai ereje, nagysága, tekintélye, mert, ugy mondják bölcsészeink, szereti a gyakorlati müveltséget, a produktiv isméreteket; s mindezt a józan filozofiának köszönheti. Ez a tétel azért nem bizonyit semmit, mert nagyon sokat akar bizonyitani. Épen ily okon lehetne felhozni a khinai népet, mely sokkal régibb mint az angol, és a mi fődolog, nem is keresztyén, mind a mellett porczellánt, szőnyeget pompásan tud késziteni, hihetőleg mert nem él (vagy akár ha él is!) az idealizmussal. – Azonban ne feszitsük ennyire a nemzetiséget. Sok történhetik az életben a bölcsészet minden hire tudta nélkül. S ha oly messzi viszszük a bölcsészet felelősségét, nem tudom, hol állapodunk meg vele. Mert a produktiv tapasztalati isméretek kutatása is lehet olykor veszélyes, széditő, legalább azon bölcsészet szempontjából, mely az életrevalóságot, s gyakorlatiságot papolja, s ebben különösen az angolokat dicséri. Az angol igen derék nép, mind a mellett oly impraktikus vállalatra is veti fejét, minőtül a becsületes magyar ember nem magát, hanem jó házi kutyáját is óná. Már nevezetesen, minek küld ő hajókat oda a jéghegyek közé, az éjszaki sarktenger kikémlésére. Nem hallotta-e, hogy ott megfagy a lehellet is! Hát azt a Nilus forrását minek fürkészik egyre? Nem elégszenek meg vele, hogy utoljára is van olyan folyóvizök belőle, melyet gőzöseikkel föl s alá szeldelhetnek. Bizony, mondhatná a magyar egyezményes bölcsész, az angol nép igen szellengő nép, felhősdi számitó; nem tudja a maga hasznát, midőn ily sükerülhetlen járatokra költ. Nem régen is alig találtak egy darabkát azon vállalkozó tengerészek bakancsából, kik oly messzi mentek a jeges tengerbe, hogy desperáczióbul utoljára egymást ették meg.
Tréfa vagy komolyság? A mint bölcsészeinknek elhatározni tetszik. – Nem ugy, urak! Az isméret mindig isméret, legyen akár tapasztalati, akár eszmei. A földsarkak rejtelmeit közvetlen nézlés, tapasztalás után megközeliteni oly szent, bár még eddig sükertelen ügyekezet, mint az elmélődő szobatudósé, midőn a szellem országát vizsgálja, korlátait feszíti, s a lehetlennek látszót lehetőségre, megadásra szólitja fel. – Az isméret becses jószág, csak az a baj, hogy szerzését nem egyformán birja minden nép s minden egyén anyagilag is segiteni, előmozditani Nem akarom védeni az e szempontból üldözött németet, olaszt; nagyobb az ő bajok, mint hogy az én védelmem orvosolhatná; s mélyebb, mint hogy minden, a ki felettök itél, megmérhetné; és mégis van olyan ága az isméretnek, melyben e két nép volt az emberiség tanitója.
Nem! a bölcsészet többé nem ily szempontbul felfogandó. Mert, ismétlem, ugy, a mint mai nap történeti fejlődésében s tudományos formájában előttünk áll, nem egyes, hanem valamennyi müvelt nép csinálmánya. Az emberi ész nyilatkozása időnkint: az emberiség közös müve. Mennyiben járult hozzá egyik vagy másik nép, a tudomány történetéből kimutatható; valamint az is, hogy nem volt nép, mely állandóan egy nézethez, kategóriához ragaszkodott valna, sőt tanita sok egymással ellenkező tant, véleményt vagy nézetet, melyek közül nehéz volna kivenni: melyik volt már igazán odavaló, hazai, nemzeti. És e sok törekvésből, vergődésből állott elő a bölcsészet, minden egyes bölcseletek rendszerbe öntése által tudománynyá, mely egészen akar ismértetni s nem részenkint, mi a tudás dolga; de hogy micsoda bölcsészetet honositson meg valamely nemzet, ez nem esze s érzékisége valamely szerencsés arányától függ, hanem igen sok mástól, mit egy szóval bátran nevezhetünk a népek jó vagy bal sorsának. A német más körülmények között épen oly gyakorlati lehetne, mint az angol; vagy legalább nincs megmutatva, hogy mindig ez állapotban maradna; igy az olasz, igy a magyar. A héber nép irtózott a kereskedéstől; ma egyebet sem szeret. Hajdan költő volt, ma csupa kalmár; sőt a régi görög, virágzása fő pontján, jobban különbözött saját magától, a mint kezdetben volt, hogysem mástól.
Az ujkori bölcsészet, hogy a régit mellőzzem, Francziaországból indult meg Cartes hatalmas „cogito, ergo sum“-jával, mely három szó egész mélyében rendité meg az emberi tudalmat. Utána jött az amsterdámi Spinoza, kit a hannoverai Leibnitz, kit a német-latin Wolf váltott fel egymásután, fokozatosan. Más oldalról, a tapasztalatiságot Locke és Baco nyomták erősen, kik után a skot Hume jött, s megtöré a tapasztalatiság örök érvényességét kételmeivel; s bölcsészete szikráiból gyulamlott meg utóbb az itészet fáklyája, Kant kezében.
A königsbergi bölcsészszel igy megint az európai szárazra jött által a gondolat müvelése, s ezóta mind mélyebben vette magát a német elembe. – Kant, ha szabad igy szólani, tudományos végrendeletet tön a bölcsészet iránt, megosztván ezt a tapasztalatiság, eszmeiség között. A kettő közötti hidat ő még nem ismérte. Utódai lelkesen láttak mindkét oldal müveléséhez. De a tapasztalatiság követői s vallói mihamar fenakadtak törekvéseikkel. Ők véges elvet követtek, mely nem képes a végetlent magába ölelni. Aztán a világ sem volt igen jól érzülve tudományuk iránt a mult századi franczia események miatt, mikor az anyag volt minden; csak benne ész, erő, isten. A másik rész örökösei méltónak lelvén a szabad eszmeiséghez ragaszkodni, ez uton haladtak. A mester ugyan eléggé ovakodott egyiket vagy másikat tolni előnybe; ha inte az idealizmus kicsapongásaitól, szintugy elevenen hagyott emlékezni a tapasztalat förtelmeire is; ekkép tehát valamely közép ut lett volna választandó, de nem volt még rá készen az idő. A franczia materializmust ugyanis a német idealizmusnak kelle más oldalra kiegésziteni, s ez megtörtént részben már Kanttal, de teljesen Fichtével, Schleiermacherrel, s oda dölt el a filozofia sorsa, hogy az eszmeiség ismértetett el végetlen alaknak, mely a tapasztalatot is magába veszi, uralkodó elvnek, mely után a lét is kimagyarázható, az anyag és szellem a legfelső fokozaton összehozható. Igy Schelling még egy lépéssel hatolván előbb, már az egész természetben eszmeiséget látott, s a kültárgyak világát is észi léttel gazdagitotta föl. Hegel pedig öszszefoglalván mindazon fokozatokat, melyeken a gondolat fejlődése áthaladott, rendszert alkota belőlök, melyben a tapasztalat mint kezdő ismérési mód épen ugy megleli méltatását, mint a legfellengősb eszmeiség, Locke mint Cartes, Baco, mint Fichte; s atyja lön az általános eszmeiségnek (absolutus idealismus). Az emlitett nagy elmék körül csoportosulnak már a kisebb nagyobb tömbök nemzet és idő szerint; de valamennyien, kicsinye, nagya, képeznek egy egészet, s álliták fel a mai bölcsészet dicső alkotmányát. Ki mai nap mint bölcsész akar megjelenni az irodalomban, nem mint ábrándot vagy észficzamodást tekintse a tudomány legutóbbi fejlődési fokát; mert ez történeti jelenség, nyomrul nyomra kimutatható haladási mozzanat. Az idők senki kedveért nem térnek vissza egy két száz esztendővel. A mi történetileg megjelent, azt nem lehet oly könnyen kitudni a világ folyásából. Azt meg kell érteni, vagy ha nem, kénytelenek vagyunk az idő nyelvét utándadogni, mint a beszélni kezdő gyermek, ki „mondja s nem érti szavát.“
Nem példátlan ugyan a müvelődés történetében, hogy a nemzetiség egyetemes kategória gyanánt nézetik. Egy gondolatnak sincs tetsző alakja máskép, csak ha ennek birja kenetét. Szerencsés a nemzet, mely minden intézetein valósitá ezt annak idejében, azaz: mikor még ifju volt s abban állott minden ereje, hogy fenállhatásért küzdött az egyetemes emberiség vagy különböző népek ellen, hogy beléjök fel ne olvadjon. Mert a nemzetiség különös eszme, azaz választó, elfalazó, különitó, tehát épen azért tagadólagos. Azonban nem lehet mindig csak különösnek maradni az egyetemes irányában; mert összeütközés esetére amannak nincs megállása imez utóbbi ellen. S körülbelül e pár szóban foglaltatik ama sok jött, ment népek története, melyek a közvándorlás időszakában neki neki esvén Europának, jogot kértek, helyet kerestek benne, és egymás után mint a kő, tüntek el az események folyamában. Szerencsétlenek! Nem volt erejök egyenlő szinvonalra emelkedni a meglátogatott népekkel, nem állhaták ki a szellem héfokát. Annyira magokszerüek voltak, hogy nem birtak másfélék lenni, s kivesztek az életből. – A nemzetiségnek tehát ki kell adni magát annak idejében, s valósulni az élet és cselekvés minden alakjain, azaz: lenni először különösnek faj és nyelv szerint, de azután jő az egyetemes müveltség, és lenni bölcsészinek, vagy az egyetemes világforgással haladónak.
Éljünk hazai példával. Meg kell vallani, hogy a nemzetiség eszméje sokképen hevitett és csalt bennünket. Vajjon miben állhatott akkor a magyar nemzetiség, midőn diák nyelven folyt a müveltségi élet? A nyelvnek hire sem volt a tudomány embereinél egy két szerény irón s a népen kivül. Szent-István kora azért volt és marad is nagy, mert az európai uralkodó eszmék szinvonalára emelte, s vivta föl nemzetünket. És mégis hallottam a szent királyról nagy dicséretet és nagy kárhoztatást. Tudnivaló, hogy nemzetiségi elv után járt ki számára ez utolsó, eszmei szempontbul az első. Kérdjem-e; melyik a méltóbb gondolkodás, s igazabb itéletmondás? Igy vannak olykor összeütközései eszméknek; mely esetben csak a tiszta, minden előitélettől ment, szabad felfogás az egyetlen biztos vezető. Minő hazaárulás, nemzetiség elleni bün volt 1841-ben egy akademiai beszéd! Azt nem mondhatta jó hazafi. Akkor legalább ugy hittük. Hiszszük-e még ma is? Mindig csodáltam Kölcsey szép parainezisét; de azt soha meg nem foghattam, hogy „Zrinyi csak egy Magyarországért halhatott meg.“ A hazafi örömest hall ilyet, s örvend magyar emberben látni valósulva haza és fejdelem iránti kötelességet. És Zrinyi mégsem a hazáért halt meg, hanem kötelességérzetből. E nélkül senki sem hal meg szabadon Magyarországért; s ez nincs kizárólag a magyar szellemhez kötve. Az magasabb fogalom; és Magyarországon kivül is vannak hősei a feláldozásnak. – Hasonlóul el vagyok ragadtatva költészeink nemzeti lángolása, emelkedése által. Érzem, hogy e lángolás engem is hevit és hevitett szóban, tettben; sőt szabad hinnem, hogy ezt mások is tudják és becsülik törekvéseim között: mégis nem tudom eléggé megköszönni Vörösmartynak, hogy e néhány szót irta: minden ember legyen ember és magyar. Ugyszintén végetlenül le vagyok kötelezve a bölcsészet nevében Eötvösnek, hogy Karthausiában egy gondolatot kér, mely megtartsa e világot. Vajjon azt a gondolatot értette-e, mely magában tehetlen, élhetlen, a mi fejünk alanyi koholmánya, és valamelyik égalj alá különösen tartozik; vagy azt, mely a dolgok lelke hatalma, tárgyilagossága; melyen mint szálon függenek az idők meggyőződései, mely örökös, szünhetlen nyilvánulásban mutatja erejét, hatékonyságát, minő a keresztyénség, a polgárisodás szelleme?
Az e részben tudnivalót következőleg fejezem ki. Való ugyan, hogy az emberi nem több fajokból áll elő, melyeken vallás, égalj, életmód szerint egymástól messzi elütő különbségek észlelhetők. Igaz, hogy a müvelődés története soha sem volt oly kegyes, miszerint Afrika forró vagy a sarkak hideg öve alá vette volna utját, hanem a történeti kor óta előkelően a mérsékelt földtájakon ment, leginkább a középtenger mozgása körében forgott s a partok fejlődéseit követte; ez igaz. De ha még ennyi és több különbséget tudunk is fölfedezni égtáj szerint a fajták között, ez mégsem alapszik az emberiség fogalmábau, azaz fogalmilag, a lélek állománya szerint nincs annyi különbség a fajták, annyival kevésbbé szomszédos népek között; nincs oly különbség, hogy a bölcsészetet, mely egyetemességek tudása, különösségbe ugy be lehessen foglalni, hogy semmi ki ne maradjon belőle. A nemzetiség különösségek öszlete, véges elem. Jól veszi ki magát benne a vélemény, rövidlátás, előitélet, ha bölcsészetet akarunk belőle csinálni; ellenben a lelkesedés, költészet, müvészet, édes hazaiság: ha nem akarjuk körén tul fesziteni – szétpattantani.