Jegyzetek.
(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre utalnak.)
III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak kezdetét jelentette, így ír Milleker Bódog, Versec szab. kir. város története című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“
Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.
IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos szerepelt.
Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban igazságügyminiszteri tárcát vállalt.
A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.
V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“ biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is. Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki szerbek föllázításában.
A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk, egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban megváltoztattuk.
VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.
VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.
Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.
Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú hőse Kumanovics szolgabíró volt. Milleker forrásmunkájában így mondja el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik, – kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath. plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“
VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.
Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“
A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.
IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le, ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.
Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és temesvári főparancsnok lett.
Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.
XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000 szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig „különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.
XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból, csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az Erlebnisse eines k. k Offiziers im österreichisch-serbischen Armee-Korps című munka szerzője azt mondja erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában lovagias kötelességet teljesített.“
Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és valamennyien elmenekültek.
Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)
XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai „szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.
XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt, népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és régensnek édesapja.
XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra ítéltek.