IX.
Azt hitte, hogy sohasem fog többé kitavaszodni és ime, most március eleje volt és ragyogó fehér felhők vonultak el Budapest háztetői és kupolái fölött, az ablakokban és az emberek szemében visszatükrözött a reggeli verőfény és az utcákon finom, epedő virágillat áradozott…
György már négy hónap óta lakott a fővárosban.
Az első pár hetet a lakása berendezése vette igénybe. Ez a lakás volt jövendő életének szimboluma, afféle eredeti kis poétafészek, a rabságából kiszabadult ember búvóhelye. A családi képeket és azt a néhány kedves butordarabot, amit fölhozatott Szitnyáról, jól el lehetett benne helyezni. A keleti szőnyegből rögtönzött sátor, néhány régi fegyver, a Rákóczi-féle hadi lobogó, egy gitár és hasonló festői emléktárgyak művészi karaktert kölcsönöztek a kis szalonjának. Egyetlen nagyúri fényűzést itt is megengedett magának: a kandallóét; úgy okoskodott, hogy nem is lakás, ha nincs benne kandalló. A dolgozó-szobában a múzsának szentelt oltárként terpeszkedett óriás íróasztala. Az asztal fölött márvány női alak állott, aki arany babérkoszorút nyújtott feléje. Ezt a szimbolumot György ugyan szerénytelennek találta, de Vivó Edit, aki a Glóriát egyik műkereskedésben fölfedezte, rákényszerítette ötletét. A falakat a Szitnyáról hozott könyvespolcok borították. A könyvek nagy része ugyan politikai és gazdasági ócskaságokból tellett, de mivel igen szép disznóbőr-kötésben pompáztak, Edit amellett szavazott, hogy meg kell őket tartani mint szobadíszt. A fehér kályhára valami szobor illett volna és György talált is a régiségkereskedőnél egy érdekes Voltaire-szobrot. Bár nem ért még rá, hogy elolvassa Voltaire munkáit, dekorativ okokból mégis őt választotta dolgozó-szobája géniuszának. Mivel a rendezgetésnél Vivó Editet illette meg a döntő szó, a kész lakás nem is annyira György, mint inkább az ő szeszélyes és pompakedvelő egyéniségéhez illő keret lett.
A birtoka eladása után körülbelül még negyvenezer forintnyi készpénze maradt Györgynek. Számítása szerint az összegnek addig kellett tartania, amíg írótollával új pénzforrásokat tud fakasztani. Hogy ez az idő hamarosan be fog következni, abban nem is kételkedett; az Edit határtalan bizalma sugalló hatással volt a tulajdon önérzetére is.
Időközönként eljárt a kaszinójába is. Mivel mindenki tudta, hogy pontosan megfizette Balázsovicsnak tartozását, ebben a körben, ahol egyébként is sok a tönkrement földesúr, mitsem változott a társadalmi helyzete. A régi barátainak nem igen beszélt a terveiről és azok természetesen óvakodtak is, hogy valami túlságos érdeklődést mutassanak a magánügyei iránt.
Mindjárt néhány nappal azután, hogy áttette lakóhelyét Budapestre, az arany kígyó elfelejtette és vele is elfeledtette Szitnyán tett fogadalmát, hogy baráti viszonyuktól mindig távol fogja tartani a szerelmet. Az író Editnél volt és fölolvasta neki az Alvajáró (ez volt színművének címe) legújabb jelenetét. A színmű hőse örök időkre búcsút mond ősei birtokának és a családi kriptájánál összetalálkozik Eszterrel, a pénzember ideális lelkű leányával. Ez volt a darab főjelenete. A párbeszéd, amely a kripta előtt folyik, valósággal elragadta Editet. Egy kis pamlagon ült Györggyel szemben, a lámpaernyő zöld árnyékában. Ajkát harapdálva figyelt rá, a szeme pedig világított, mint egy aranyszőrü, óriás macskáé. Amikor a szerző befejezte fölolvasását, egyszerre azon vette észre magát, hogy karjaiban tartja Editet, aki reszket és egyszerre nevet is, sír is.
Később az asszony mégis szükségét érezte, hogy kimagyarázza következetlenségét. Ez a magyarázat a maga merész és szokatlan voltával megdöbbentette Györgyöt.
– Mondok neked egy nagy titkot, amelyet minden gondolkozó asszony ismer, de egyik sem árult még el. Nincs női erény! Amit annak szokás nevezni, azt a férfiak eszelték ki. A nők pedig elvállalták a férfiak kedvéért. Az együgyü nők hisznek benne, bár nem értik meg, a gondolkozó nők azonban tudják, hogy az erény nem az ő szívükből nőtt, hanem a férfiéban, az oltotta beléjük. A nő nem erényes, hanem vagy szerelmes, vagy közömbös. A szerelmes nő, aki önzésből vagy gyávaságból megtagadta magát attól, akit szeret, a szíve mélyén épp annyira erkölcstelennek érzi magát, mint a közömbös asszony, aki önzésből odaadja magát annak, akit nem szeret. A nőnek nincsenek elvei, neki csak szíve és idegrendszere van. Minden elv és ideál, az erényé is, a férfi kreációja…
Editben különben páratlan lelki alkalmazkodó képesség lappangott. Ő mostanában csak Györgynek és György által akart élni. Ő volt az arany serleg, amelynek mindig az volt a tartalma, amit beleöntöttek. György kedvéért megint egyszer teljesen átalakult. Azzá az asszonnyá lett, akire az írónak szüksége volt. Még a külsőségeiben is.
Egyébként nagyon szerette az egyszerü angol ruhákat, mostanában mégis csak csipkéket akart viselni, puha, villogó prémet. Az ajkán, a szemében, állandóan ott ült a meghatott, kissé fájdalmas és alázatos mosoly, amelyet a Györgyhöz hasonló asszonyos férfi ellenállhatatlannak talál. Egy személyben anyja, kedvese, cselédje és múzsája kívánt lenni. Ha szeretett, rendesen csak rövid ideig tartott szenvedélye, de amíg tartott, egész és becsületes érzés volt. Nemcsak a jelenjét, még a jövőjét, sőt a multját is oda akarta ajándékozni a szeretett férfinak. A multja csodálatosan sok bánatot és gondot okozott neki mostanában.
Egy este nagyon szomorúnak találta György. Meg akarta csókolni, de Edit keserűen kiszabadította magát karjaiból.
– Barátom, ne nyúlj hozzám! Te tiszta és nemes ember vagy és az én érintésem csak szerencsétlenséget és bánatot hozhat rád… Legjobban tennéd, ha menekülnél előlem… Te nem ismersz engem! És méltatlan vagyok hozzád! Romlott, gonosz, boldogtalan asszony vagyok… A legboldogtalanabb asszony a világon… Ezt most érzem csak, amióta téged szeretlek.
A szőnyegen ülve, könnyek közt beszélte el Györgynek élete egész történetét. A legrettenetesebb gyónás volt, amelyet szerelmes asszony valaha férfiúnak tett. Semmit sem hallgatott el. Eddig úgy élt, mint egy gonosz és vérengző fiatal fenevad, amely kíméletlenül követi a maga vad ösztöneit. Most megtört, síró és szerelmes asszonyként ült a szerelmese lábánál és a lehetetlent kívánta, hogy még egyszer gyermeklánnyá lehessen, aki a kolostori iskola tiszta és hűvös homályából lép György elé. Nem akart előbb fölkelni a szőnyegről, amíg György ki nem jelentette, hogy megbocsátja az elmultakat…
– Én ismerem az asszonyi nemnek egy titkát, – mondta Szitnyay. – A nő minden szerelmével újjá születik. Más jellemet, más gondolkozást, sőt más vérmérsékletet vesz föl. Most olyanná leszel, aminőnek én akarlak…
Ez az elmélet láthatólag megnyugtatta Editet.
Egy más alkalommal olyasmit mondott, ami pillanatra komolyan megrémítette Györgyöt.
– Van valami barátom, akire olykor a félelemtől vacogó fogakkal kell gondolni! Én egész életemben mindig nagyon csapodár voltam. Különösen azokat úntam meg hamar, akik nagyon is szerettek…
György el akarta hallgattatni az asszonyt, de az makacsúl folytatta:
– Nem, erről most beszélnünk kell! Én attól félek, hogy előbb-utóbb meg foglak csalni téged is! Esküdjél meg, hogy vigyázni fogsz rám, hogy nem hagysz magamra… Ha gyanúd van rám, ha azt tapasztalod, hogy nem vagyok már az, aki voltam, akkor verj meg, vagy ölj meg, de ne eressz vissza oda, ahonnan kiszabadítottál…
Kétségbeesetten szorította magához Györgyöt, mintha már hallaná a gonosz démon szárnysuhogását, aki el fogja őket választani egymástól.
Szitnyay tudta, hogy Edit most még sokkal szenvedélyesebben ragaszkodik hozzá, mint ő az asszonyhoz, azért nem is vette túlságosan komolyan ezeket a kifakadásokat.
Közbe szorgalmasan dolgozott a darabján. Más irodalmi munkával nem is akart egyelőre kisérletet tenni, nehogy – mint mondta – aprópénzre váltsa föl a tehetségét. Egy csapással akarta meghódítani a helyet, amely az irodalomban megillette. A dolgozó-szobája forró levegőjében mesés színpompával bontakozott ki a drámai épület. Edit, aki egész életében fittyet hányt a világ itéletének, naponta meglátogatta Györgyöt a lakásán. Ezt részben azért tette, mivel titokban, anélkül, hogy be merte volna vallani, igen féltékeny természetü volt és állandó ellenőrzés alatt kívánta tartani szerelmesét, részben pedig azért, mivel kimondhatatlanul jól érezte magát a kis lakásban, amelynek levegőjével magába szívta György egyéni illatát. Olyankor is jött néha, amikor tudta, hogy a lakás gazdája nincs otthon: ilyenkor virággal töltötte meg a vázákat és órákig elábrándozott az íróasztal előtt. Mint a színpad avatott ismerője, tanácsokat is adott neki munkaközben. (Alapjában véve persze a szép asszony is, mint minden igazi színész, keveset értett csak a színpadi hatás tehnikájából. A tóvidéket és a víz fényhatásait is mindenki ismerheti, csak éppen a hal nem, aki benne él.)
December vége felé Edit személyesen adta át az Alvajárót a színház igazgatójának. A dolog jó ideig húzódott, amiben a művésznő bizonyos kenyéririgy író-mesteremberek cselszövéseire következtetett. Ő egyébként annyit magasztalta már művészi és írói körökben az Alvajárót, hogy egyes embereket tényleg idegessé tett vele.
Györgyöt nagyon elkedvetlenítette, amikor hírét vette, hogy az igazgatóság az ő darabját határozottan rossznak tartja. Edit azzal a meglepő kijelentéssel próbálta megvigasztalni, hogy a színháznál senki se ért hozzá és tucatszámra sorolta föl az eseteket, amikor a tapasztalás csattanósan meghazúdtolta a szakemberek előzetes bírálatát. Ha hinni lehetett neki, akkor a színháziak ócsárló bírálata magában véve már biztosítéka volt a sikernek.
Szokott makacs energiájával aztán maga dülőre vitte az Alvajáró sorsát; röviden kijelentette az igazgatóságnak, hogy ő el akarja és el fogja játszani Eszter szerepét és kész megválni a színháztól, ha nem teljesítik kívánságát. Igy aztán kitűzték a darabot március végére, abban a biztos tudatban, hogy ez újabb meddő áldozat lesz a művésznő szeszélyeinek oltárán.
A próbákon némileg megváltozott a színészek véleménye a darabról. A csengő tirádák, amelyeket a szerző a szájukba adott, megkedveltették velük szerepüket és sokan közülük most már valószínünek tartották, hogy az Alvajárónak nagy sikere lesz. E kérdést illetőleg bámulatosan ellentmondtak egymásnak a vélemények és vita közben olykor kikérték egy-egy régi színházi szolga vagy diszítő nézetét is.
A közönség visszautasította a darabot. Túlságosan naivnak, hazugnak és unalmasnak találta. György, aki egy másodemeleti páholy mélyéből nézte és szenvedte végig az előadást, nagy keserűségében maga is megzavarodott önbizalmában. Már a főpróba is nagyon leverte. Amit a színpadon tettek és mondtak, az oly idegen volt hozzá, mintha akkor látta és hallotta volna első ízben. A színpadi perspektívában eltorzult és megváltozott minden. Oly csodálkozással nézte végig a maga darabját, mint a becsületes kontár-festő a plafondképet, amelyet műtermében festett és amelyet valami nagy terem padmalyán lát viszont. Amit a munka lázában felségesnek és ragyogónak talált, az most kicsinyesnek és színtelennek tetszett. Az első fölvonás végén teljesen elvesztette már a bátorságát, nevetségesnek és szánalmasnak találta a maga vállalkozását és valóságos fizikai rosszúllétet érzett.
Az előadás különben is rossz volt és maga Vivó Edit, aki egyébként királyi fölénnyel uralkodott a közönségén, tisztelőinek seregét ezúttal a rossz játékával lepte meg. Az ő energikus, tüzes egyénisége mindig csütörtököt mondott, valahányszor passziv és szentimentális szerepekben próbálkozott meg.
Amikor észrevette, hogy a közönség közömbösen fogadja a jelenéseket, amelyektől óriás sikert várt, maga is elvesztette a szívét. A második fölvonásban már ízléstelen és hazúg volt a játéka. A jéghideg áramlat, amely a nézőtér felől megcsapta, őt is valósággal beteggé tette. Fáradtan, idegesen és kedvetlenül vonszolta magát végig öt felvonás soha véget érni nem akaró homoksivatagán és ami a darabban még igazi érték csillogott, amellett most már közömbösen haladt el. Azok a gyönge tapsok, amelyek Budapesten a bukást szokták jelezni, föl-fölhangoztak minden felvonás után, a művésznő azonban egyszer sem lépett a függöny elé, ő már akkor egész szívével gyűlölte és megvetette a plasztronos csőcseléket, amely a színházat betöltötte. Az igazgató maga kárörömmel nézte a bukást, amely őt igazolta.
György az előadás után hazament a lakására. Nem beszélték ugyan meg Edittel, hogy találkozni fognak, de mivel az utóbbi időben az asszony minden este eljött hozzá, biztosra vette, hogy ma is látni fogja. Ha sohasem jött volna, ma jönnie kell! Edit azonban nem jött.
Egy végtelen hosszú éjszaka után, amelyet igen nyomorultul töltött, György elolvasta a lapokat. Valami halvány reménye volt még, hogy egyik-másik az előbbkelő kritikusok közül észre fogja venni az Alvajáró irodalmi értékét, amely előadás közben elveszett… A lapok azonban átlag kegyetlenül bántak el vele. Egyhangúlag konstatálták a megérdemelt bukást, egyik-másikuk pedig élesen támadta a színházi igazgatóságot, hogy miért ád helyet színpadján ilyen dilletáns kontároknak. Vivó Edit játékát csodálatosképpen mind magasztalták. Irtak a nagy művésznő heroikus kötelességtudásáról, amellyel egy nem neki való föladatot igyekezett megoldani és a bukás teljességét abban látták, hogy még a nagy művésznő remek játéka sem tudott változtatni a darab sorsán.
Egy hírlapot mégis talált György, amely némi jóakarattal emlékezett meg róla. A lapba az öreg Kovács írt, a színi kritikusok nagytekintélyü nesztora, akiről azt beszélték, hogy jó ideig Vivó Edit kedvese volt és hogy ő fejlesztette nagyra a művésznő tehetségét. Kovács azt írta, hogy az Alvajáró bemutatója azt a benyomást tette rá, mintha egy tehetséges ember nem neki való témán vérzett volna el. Valószínünek mondta, hogy Szitnyay a könnyebb műfajokban figyelemreméltót tudna produkálni… Ez mégis csak némi enyhítő balzsam volt.
Reggelinél aztán igen kellemetlen meglepetés érte a szerzőt. Edit írt neki. Tudatta vele, hogy rosszúl érzi magát, ma képtelen arra, hogy eljátssza a fárasztó szerepet. Már értesítette is az igazgatót, aki gondoskodott róla, hogy más darabot tűzzenek műsorra… Egyébként arra kérte Györgyöt, hogy ebédeljen a betegágya mellett…
Kovács, a hírneves műbíráló, a szerkesztőségi szobájában dolgozott. Ez az ember, aki nem volt még ötven esztendős sem, évek óta már az öreg névre hallgatott. Olyan feje volt, mint a megszürkült medvének, a termete pedig nevetségesen elhízott, mint a tehéné. Csak a szeme volt szép, az orra, meg a finommetszésü szája mutatta, hogy elmés ember. Valaha nagyon szeretett írni, később megúnta az írást és akkoriban őt mondták a főváros leghíresebb elbeszélőjének; újabban azonban már a gondolkozást is únta.
Róla azt beszélték a beavatottak, hogy ő volt az egyetlen férfi, akit Vivó Edit valóban szeretett.
– Ő ismert engem, – mondta olykor az aranykígyó, – uralkodni is tudott volna rajtam, ha akart volna… De nem akart!
A viszonyuk elég különös módon ért véget. Kovács egy nap, minden bevezetés és előkészítés nélkül a következő levelet írta az aranykígyónak:
„Én elkészültem. A doktorok ma konstatálták rajtam, hogy elmeszesednek az ereim. Te nem születtél betegápolónak. Nem megyek többet hozzád és te se gyere többet“.
Edit sírt is, nevetett is a levelén. De Kovács igazat mondott: az aranykígyó nem született betegápolónak. Annyira üde, erős és egészséges volt, hogy nem értette meg a szenvedést, utálatosnak és nevetségesnek találta a beteg embert, különösen a beteg férfit.
Ehhez a Kovácshoz most belépett a szerkesztőségi szolga és jelentette neki, hogy Szitnyay György úr kíván vele beszélni, Kovács annyit tudott csak Györgyről, amennyit minden fővárosi ember tudott; hogy elkártyázta a vagyonát, hogy válófélben van a feleségétől és hogy egy igen ügyefogyott színdarabbal blamálta magát. Szóval: annyit tudott róla, hogy Szitnyay egyike azoknak az uraknak, akik kifogástalan életet élnek, amíg a nagy vagyon és a társadalmi hagyomány által kijelölt vágányon haladnak, de rögtön ízléstelenségeket követnek el, mihelyt valami véletlen kizökkenti őket a sinekből és a maguk lábán kénytelenek járni.
– Egy kéréssel jöttem, – kezdte a látogató. (Aki a szerkesztőségekbe jár, többnyire így szokta kezdeni.)
Kovács egy fájdalmas pillantást vetett az előtte fekvő kéziratra.
– Tessék, de ha szabad kérnem, röviden!
– Néhány elbeszélést írtam… Legyen szíves, olvassa el.
Egy vastag füzetet nyújtott Kovács felé. Az ujságíró valósággal elhalványodott.
– Miért kívánja ezt tőlem? Ha meg is igérném, sem tenném meg. De mondok önnek valamit. Keresse ki a füzetből azt az elbeszélést, amelyet a legjobbnak tart és olvassa el nekem!
György lapozgatni kezdett a füzetben, aztán belefogott az olvasásba. A szomszédos szobában azalatt egyre szólt a telefon csengője, a szerkesztőségi szolga pedig háromszor is keresztülment a szobán… Szitnyay olvasás közben is érezte, hogy rossz dolog, amit olvas. Otthon, a dologzó-szobájában, egészen másképpen festettek az írásai…
– És most mondja meg, hogy mért olvasta el nekem a novelláját? – kérdezte Kovács.
– Ön ismeri az Alvajárómat, hiszen írt is róla; most ismeri a legjobb elbeszélést is, amelyet valaha írtam. Mondja meg, kérem, van nekem tehetségem az íráshoz?
– Mért akarja ezt tudni?
– Határoznom kell a jövendő életem fölött és én nem képzelek hitványabb és szomorúbb dolgot, mint üres rögeszmének élni…
– És mért fordult éppen hozzám?
– Ön annyira távol van tőlem, hogy nem fogja érdemesnek tartani, hogy fölültessen.
– Tehát felelek: önnek semmi tehetsége sincs. A legtöbb átlagos műveltségü ember, még az is, aki soha életében egyebet nem ír, mint levelet, tehetségesebb, mint ön.
Szitnyay kissé elhalványodott.
– Ön azt írja a bírálatban, hogy talán a könnyebb műfajokban –?
Az öreg a szavába vágott.
– Sohase törődjék azzal, amit írtam! Amit azonban mondok, azt komolyan veheti.
György fölkelt.
– Köszönöm!
Amikor már a harmadik szobában volt és betette maga után az üvegajtót, még látta Kovácsnak élesen megvilágított fejét, amint mereven bámul utána…
Hazament a lakására. De itt sem érezte jól magát. Itt legkevésbbé. A művészotthon hangulatkeltő affektáltsága, ez a jól fölszerelt divatos műhely, amelyből olyan szegényes munkák kerültek elő, bosszantotta és leverte. A lakása is olyan volt, mint egész élete: más rendezte be neki és ő nem tudott benne mit kezdeni.
Estefelé elment Edithez. Pedig tudta, hogy ott most nem látják valami szívesen. Az aranykígyó sehogysem született betegápolónak. Neki amazon-természete volt, nem apácatermészete. A bukott drámaíró egyébként is olyan nevetségesen szánalmas istenteremtése! Editnek csak rá kell néznie és kacagási inger, keserűség és hidegség fogja el. Maga a megtestesült próza ez az irodalmi sebesült! Az aranykígyó most állandóan lelkiismereti furdalásokat érez, zavarban van, szégyenli magát. Pedig ezt a lelkiállapotot nem bírja el sokáig. Mi is történt itt? Zeus sasmadara lecsapott a földre és egy halandót ragadott föl a felhők közé. Odafönn látta, hogy nem Ganymed, hanem valami ügyefogyott fickó. Mit kezdjen most már vele? Tovább hurcolja nevetséges terhét? Kíméletesen leszálljon vele a göröngyökre? Nem volna sem igazi sas, sem vérbeli olimpuslakó, ha előbb-utóbb le nem ejtené és egyedül nem folytatná szilaj repülését…
Vivó Edit egész élete tulajdonképpen örökös tervezgetés és kisérletezés volt. Erős ember volt, de amellett igazi asszony, akire nézve csak a férfi teheti teljessé az életet. Mint egy elmúlt kor hatalmas leánya járta az élet pusztáját és kereste a férfit, akinek kedvéért ő született. Aki hozzá méltó: az egész férfit. A nagy hódítót, a hőst, a költőt, a bölcset, a szónokot, a szentet vagy akárcsak a nagyszabásu gazembert, aki minden idők nagy hetérái vágyainak és álmainak tárgya volt. Tehetett ő róla, hogy mindig csak félemberek kerültek a karmai közé?
Egyelőre úgy segített magán, hogy megint egyszer asszonnyá változott. Asszonnyá a szó leghétköznapibb értelmében. Idegeskedett, szeszélyes volt, pletykákat szőtt és rágalmazta embertársait. Százszor is föltette magában, hogy nem fog többet az Alvajáróról beszélni, de azért egyébről sem beszélt, mint a szerencsétlen darabról. Szidta az igazgatót, a színészeket, a sajtót és a közönséget. Aztán egy hosszú, epés pauzát tartott – és György megérthette, hogy ez neki szól.
Ha visszagondolt a fanatikus próféta-kultuszra, amelyet Edit nemrégiben még vele űzött, igen szemérmetlennek kellett találnia az aranykígyó mostani viselkedését. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy valósággal bele ne szeressen Editbe. Eddig csak szerettette magát vele, de most forró és emésztő szerelmi láz vett rajta erőt.
Akkoriban támadt az a hirtelen gondolata is, hogy örökre magához fogja láncolni az aranykígyót. Egy bizalmas órában, amikor Edit megint valami kis melegséget és gyöngédséget juttatott neki, fölajánlotta neki, hogy feleségül veszi. A következő pillanatban már érezte, hogy többé jóvá nem tehető ostobaságot mondott. Az asszony meredten, szinte ijedten nézett reá. Nem beszéltek többé erről, de György tapasztalhatta, hogy Edit e pillanattól fogva még jobban meghidegült irányában.
Egy este kellemetlen meglepetés érte Györgyöt. Editnél találta az apósát, az öreg Naszódyt. Az aranykígyó életében kétféle időszak váltakozott: vagy egy emberé volt, vagy az egész világé. Ha szeretett, akkor únta az embereket és elzárkózott előlük. Ha üresen járt fantáziájának malma, akkor rendesen megnyitotta lakásának ajtaját a fővárosi társaság legléhább része előtt. Ilyenkor megváltozott a modora és az egész viselkedése. Csodálatosan üres, sőt ostoba szórakozásokban lelte kedvét. Valósággal közönségesnek mutatta magát. Hálószobájának parfümje odavonzotta az öreg Naszódyt is. A két férfi találkozása egyébként simábban folyt le, mint György hitte volna. Naszódy csak a családjával szemben volt zsarnok; idegen emberekkel szemben a foglalkozásszerü élősdi csúszó-mászó udvariasságát tanúsította. Györgynek is, akiben most már Edit kedvesét, a költekező fiatal urat látta, meleg barátsággal nyújtott kezet. A rokoni gyűlöletét már akkor Jordánnak, jövendő vejének tartogatta. E naptól kezdve Naszódy a kaszinóban is gyakran és szívesen beszélgetett Györggyel.
Az aranykígyó még egy lealázóbb meglepetést is tartogatott Szitnyay számára: megbarátkozott Balázsoviccsal. A nagy kártyás, aki újabban állandóan ott volt a színházban, valahányszor Edit játszott, delejes erővel magához vonzotta az asszony kósza fantáziáját. Egy tigris-embert sejtett benne, egy hideg, kegyetlen és pompás vadállatot, egy modern Borgia Cézárt, aki megveti az emberiséget és föléje helyezkedik a jó és rossz fogalmának.
Azzal a kíméletlen önzéssel és rettenetes tapintatlansággal, amelyre az aranykígyó olykor képes volt, György tudta nélkül meghivatta magához Balázsovicsot és mivel a játékos eleintén huzadozott, valósággal utána vetette magát. Egy este aztán Szitnyay ott találta kifosztóját a barátnőjénél, hűvös mosollyal a márványfehér arcán és óriás fekete gyöngygombokkal a plasztronján.
A két férfi, akik közt formaszerinti ellenségeskedés sohasem esett, mosolyogva nyújtott egymásnak kezet. Naszódy, aki ugyancsak jelen volt a vacsorán, szinte meghatottan mormogta:
– Ez igazán gavalléros dolog!
Az aranykígyó pedig annyira nem volt tudatában gyöngédtelenségének, hogy leányos naivsággal elpanaszkodott Györgynek, milyen nagy fáradságába került, amíg a házába csalhatta Balázsovicsot. Szitnyay rettenetes émelyedést érzett. Megint a lesújtó érzés fogta el, hogy ő tulajdonképpen ma is ostoba és tehetetlen gyermek még, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit akarnak.
Az éjjel elhatározta magában, hogy nem megy többet Edithez. Ha törik, szakad, ezúttal be fogja önmagának bizonyítani, hogy férfi! Másnap este a szokottnál is korábban elment hozzá. Mániájává lett az asszony és képtelennek érezte magát arra, hogy megküzdjön a rögeszméjével.
Most már mind sűrűbben ott találta Balázsovicsot. A nagy játékos alapjában véve igen unalmas ember volt, de Edit még a szófukarságát is jelentőségesnek és férfiasnak találta. Állandóan hozzá és róla beszélt, a szelleme megint szikrázott, a fantáziája szárnyalt. György jól ismerte az asszonynak ezt az extatikus lelkiállapotát; még a nedves, gyöngéd és alázatos tekintetét is ismerte, amely most állandóan Balázsovics hideg arcát simogatta…
Edit mostanában Györggyel is jobban bánt megint. A boldog izgalom, amelyben láthatólag élt, olyan nagylelküvé tette, mint a szerelmes királynőt; mindenkinek juttatott a kegyéből. Szitnyay jól érezte, hogy mocsárba tévedt. Ebben a furcsa kis háztartásban most ő játszotta a fölösleges harmadik szerepét, akit a többiek részben nevetségesnek, részben szánalmasnak találnak. Egy aprólékos esemény, Editnek egy kis elszólása nyiltan is megérttette vele, hogy kicsoda ő ebben a házban. Egy közös vacsorájuk alkalmával Balázsovics föl akart kelni az asztaltól, hogy poharat hozzon Editnek a pohárszékről. Az asszony nem engedte.
– Hagyja, majd György…
Ennyi volt az egész, de éppen elég arra, hogy Szitnyavár volt ura egy nyugtalan éjszakát töltsön. Százszor is elmondta magának az éj folyamán, hogy ez a züllés. Életének azonban nem volt most egyéb tartalma, mint Edit és így nem is tudott élni Edit nélkül.
Május elején váratlanul véget ért a dolog. Az asszony kijelentette, hogy hosszabb szabadságot vett a színházától. Délre kell mennie, hogy a torkát gyógyítsa. Hogy hová megy, azt most még nem tudja, csak útközben fogja elhatározni… Ez azt jelentette, hogy nem kell neki kiséret. Legalább nem a Györgyé.
Néhány nappal később már útra is kelt. Pompás szabású új útiruhában volt, amikor Szitnyaytól elbúcsúzott. Kezet fogtak és egymás szemébe néztek. Az aranykígyón ekkor valami csodálatos ellágyulás vett erőt. A György fájdalmas pillantása a szívéig ért és egy pillanatra új irányba terelte érzéseit. Hirtelen György karjaiba vetette magát és a meghatottságtól remegő hangon mondta:
– Nekünk nem kellett volna elhagynunk egymást soha!
– Nem én hagylak el, – mondta Szitnyay.
A következő pillanatban az asszony már fölszárította könnyeit és kezet nyújtott Györgynek.
– Isten veled! A kocsi vár.
És elment. Amikor György az este betért a kaszinóba, megkérdezte a komornyiktól, hogy ott van-e Balázsovics?
– A nagyságos úr ma reggel elutazott. Az inasa itt volt és azt mondta, hogy küldjük a leveleit a lakására, majd ő utána küldi…