X.
Edit távollétében megint sok szabad ideje volt Szitnyaynak. Mivel végleg kiábrándult irodalmi terveiből és valósággal meggyűlölte a lakását, amelynek minden zuga az aranykígyóra és a halhatatlanság opium-álmára emlékeztette, idejének nagy részét megint a kaszinóban töltötte. Órákon át heverészett a széles angol bőrkereveteken és örökös tétlensége végül azt a förtelmes érzést keltette föl benne, hogy ő eleven holttest, amely megfigyeli a maga lassú föloszlását.
Egyszer eszébe jutott, hogy jó volna, ha kiragadná magát ebből a szégyenletes állapotból és valami rendes foglalkozás után nézne. Rendes foglalkozás alatt természetesen állami hivatalt értett. Tett is néhány kisérletet, hogy hivatalba jusson, a siker azonban nem volt bíztató. Politikai körökkel sohasem volt bizalmas összeköttetése. (Míg gazdag volt és független, a nagyurak módjára kissé lenézte a foglalkozásszerű politikusokat, akiket ő is rosszízlésű és többé-kevésbbé kétes jellemű embereknek tartott.) Az arisztokráciában voltak jó ismerősei nagy számmal, ezek azonban osztályuknak önfentartó ösztönével ridegen és szinte félénken elzárkóztak a sülyedő ember elől.
Kitudódott, hogy Szitnyay társadalmi állása a gazdagságához és a függetlenségéhez volt kötve; amint elvesztette az utóbbiakat, megsemmisült az előbbi is. Kitudódott továbbá, hogy nincsenek barátai, csak többé-kevésbbé udvarias ismerősei vannak.
A nagyurak előszobáiban eltöltött végtelenül hosszú órák és több lealázó tapasztalás után meggyőződött róla, hogy nincs az országban ember, aki előtt némi fontossággal bírna az ő boldogulásának, vagy végleges pusztulásának kérdése. Annak az életmódnak, amelyet Budapesten folytatott, az lett a következménye, hogy senkisem tekintette már komoly embernek. Ezt nem is nagyon titkolták előtte.
Akkoriban jutott dülőre válópörének ügye. Az erdélyi egyházi bíróság, amely előtt a régi kényelmes joggyakorlat szerint a per folyt, kimondta a házastársak végleges elválasztását. Erről elsőnek az öreg Naszódy értesítette a kaszinóban. A volt após láthatólag meg volt róla győződve, hogy kedves ujságot mond Györgynek. Ő most tényleg bizonyos barátságot érzett a volt veje iránt, aki már nem akart tőle semmit, még annyit sem, hogy meghaljon és ráhagyja a vagyonát. Naszódy ez alkalommal sóhajtva emlékezett meg Irma leányáról, akinek „elment az esze“, hogy hozzá akar menni „ahhoz a Jordánhoz“. A tanárt fanatikusan gyűlölte az öreg a gőgös modora miatt. Valószínű azonban, hogy akkor is gyűlölte volna, ha Jordán történetesen a világ legudvariasabb embere.
Szitnyay az utóbbi időben csak egyszer látta Irmát az utcán. Akkor is csak futólagosan. A volt hitvese láthatólag kerülte a nyilvánosságot. Mivel György lelke akkoriban a beszámíthatatlanságig mámoros volt az aranykígyó tüzes és fantasztikus lényétől, a véletlen találkozásuk oly kínosan hatott rá, mint a farsangoló emberre a temetési menet. Ösztönszerűen megérezte, hogy Irma ellenszenve most már megvetéssé változott és hogy az asszony György mostani életmódjában a maga igazolását látja.
Az öreg Naszódy szeretett a maga módja szerint filozofálni és minden ilyennemű elmefuttatásának az volt a tanulsága, hogy ő mindent jobban tud a többi embernél és hogy mindent előre megmondott. Egy nap így szólt Györgyhöz:
– No, ugy-e megmondtam, hogy ne fizesd ki a kártyatartozásodat Balázsovicsnak?
– Miért jut ez most eszedbe?
– Mert most már magad is beláthatod, hogy ostobaság volt.
– Nem látom be.
– Akkor nem is vagy okos ember, barátocskám! Te föláldoztad a vagyonodat, hogy megmentsed a becsületedet. Úgy okoskodtál, hogyha nem fizetsz, akkor mindenki gazembernek fog tartani. Ha meg fizetsz, akkor gentlemannak fognak tartani… Én akkoriban megmondtam neked, – emlékszel még, a fogadóban? – hogy hamis a számításod… Az igazság az, hogy akinek pénze van, az mindig gentleman marad, ha nem is a kaszinóban, de másutt. Akinek pedig nincs pénze, az komisz ember, a kaszinóban is, másutt is. Te tulajdonképpen a kaszinó kedvéért dobtad el a vagyonodat, a kaszinó pedig ma mégis fütyül rád!
– Hogy érted azt?
– Mindenki azt beszéli rólad, barátocskám, hogy Vivó Edit pénzén uraskodol…
György háttal ült az ablaknak, az arca árnyékban volt, Naszódy nem is látta, hogy krétafehérré változott. Az öreg mekegve nevetett.
– Hát érdemes annyit törődni az embernek ítéletével? – kérdezte. – Ők kutyába se veszik, hogy az úgynevezett becsületedért föláldoztál egy félmilliót és elhiszik rólad, hogy egy színésznő konyháján élősködöl… Ugy-e megmondtam, barátocskám, a szegény ember komisz ember?
Az öreg talán nem is akarta Györgyöt megsérteni, csak be akarta neki bizonyítani, hogy mély ismerője az életnek és az emberiségnek. A körmönfont furfangjával gyermekes és együgyü cinizmus párosult és így olykor kimondott olyan dolgokat, amelyeket bátrabb és férfiasabb ember sohasem mert volna kimondani.
– Kitől hallottad ezt? – kérdezte Szitnyay.
Valami lehetett a hangjában, ami gyanakodóvá tette Naszódyt. Nem akart többet vallani, ötölt-hatolt, amikor pedig észrevette, hogy György szívében mérhetetlen harag erjed, ijedten és makacsul letagadta azt is, amit mondott.
– Mi jut eszedbe, barátocskám? Te félre értettél! Ki merne rólad ilyet mondani? A dolog másképpen volt, majd elmondom, hogyan… Tegnap itt beszélgettek az emberek… Vagy tegnapelőtt volt? Azt kérdezte valaki, hogy sok pénzedbe van-e Vivó Edit? Tudni akarta, hogy mennyi apanázst adsz neki… Azt hiszem, olyan ember lehetett, aki maga is pályázik Editre és meg akarja csinálni a maga kalkulusát… Ekkor másvalaki azt mondta, hogy semmit se fizetsz neki, Edit szerelemből szeret… Hogy Balázsovicsot koppasztja, de téged szeret… Ennyi az egész! Ezért legföllebb Balázsovics haragudhatnék, mert koppasztani csak a tökfilkót szokás, te inkább büszke lehetsz rá, hogy ilyen asszony szeret… Hogy kik voltak az illetők? Azt bizony nem tudom, barátocskám. Azelőtt sohasem láttam őket a kaszinóban, azóta sem… Alkalmasint vidéki urak, akik ritkán járnak föl…
Szitnyay biztosan tudta, hogy az öreg most már hazudik, mert megijedt. Az imént azonban igazat beszélt. Többet is mondhatna még, ha akarna, csakhogy most már harapófogóval sem lehet kiszedni belőle az igazságot. Ha most ököllel menne neki György, akkor alkalmasint levetné magát a szőnyegre és sikítana, mint egy asszony, de semmit sem vallana. Az arcátlanságánál csak a gyávasága volt nagyobb és ez mindig megvédte, mint a sünt a tüskéi.
Ez délelőtt történt, amikor csak ketten voltak a társalgóban. Versenynap volt és a kaszinó tagjai, köztük sok vidéki birtokos, nagy csapatokban jöttek ebédhez. A termek megteltek velük és lenn, az ablakok alatt, hosszú sorban vártak a kocsijaik.
Szitnyay fakó arccal és véres szemmel járt-kelt a vidáman beszélgető csoportok közt. Harcra készen, mint a kivert bika, keresett valakit, akire rázúdíthatná gyilkos haragját.
Eddig vak volt, de gyanakodása látóvá tette és most meggyőződött róla, hogy ő már nem tagja ennek a társaságnak, amellyel együtt él. Nem lökik ki maguk közül, de nem is azonosítják magukat vele. Mindenki fogadja a köszöntését, de senki sem köszönt rá. Nem fordítanak neki hátat, de nem is látják meg. Akit megszólít, az udvariasan válaszol neki, de arcán a csodálkozás kifejezése látszik. Különböző vármegyékből való urak, akik régóta nem látták egymást, hangos örömmel rázzák egymás kezét. Ebédlő-társaságokba verődnek, meghívják egymást a kocsijokba, közös terveket szőnek estére. Csak Szitnyaynak nem örül senki, csak őt nem hívja senki. Az emberek bizonyára nem állapodtak meg abban, hogyan viselkedjenek vele szemben, a modoruk mégis csodálatosan egyforma. Úgy bánnak vele, mint a közömbös és jelentéktelen emberrel szokás, akinek jelenléte zavarja a társaságot, de akit eltávolítani még sem lehet.
Később kiürült a társalgó, az urak mind az ebédlőbe mentek. Szitnyay elhagyta a kaszinót és egyedül megebédelt egy vendéglőben. Délután, mivel nem tudott magával mit kezdeni, kisétált az Andrássy-útra. Mellette hosszú kocsisorban robogtak el a lóversenyre siető emberek. Sok jó ismerőse volt közöttük, több rokona is, de senki sem ismerte meg a gyalogembert. Neki már csak akkor szoktak köszönni, ha meg kellett őt látni, – a kocsiról nem kellett meglátni. Még Rodek báró sem vett róla tudomást, a szitnyai szomszédja. Pedig a báró kocsija majd elgázolta, amikor átkelt az úton.