XI.
A Városligetben összetalálkozott egy futólagos ismerősével, valami Bakó nevű úrral. Bakó megszólította és mivel kitünt, hogy egyiküket sem érdekli a lóverseny és hogy a testmozgás kedvéért járnak csak, együtt folytatták sétájukat.
Bakó előkelő, de elszegényedett délvidéki család fia volt és félesztendővel ezelőtt tért csak meg Braziliából, ahol húsz esztendőt töltött, mint farmer. Mint szegény ember ment ki és erős munkával sikerült neki tisztességes vagyont szereznie. A fővárosi társaságban szerették és tisztelettel tekintettek rá, mivel azonban mindig és kizárólag csak Braziliáról akart beszélni, sokan bizony nevetségesnek is találták. Úgy járt, mint azok a vitéz katonák, akik késő vénségükig nem tudnak szabadulni az erős benyomásoktól, amelyeket a háborúban nyertek.
Jó két órát sétáltak együtt a Stefánia-úton és Bakó egész idő alatt a braziliai élményeiről beszélt. Szerinte minden európai ember, aki némi tőkével és kellő kitartással van megáldva, odaát vagyont szerezhet. Ő maga hatezer forinttal szerezte a farmját, azóta persze megdrágult ott is a föld és a munkaerő, de húsz-huszonötezer forinttal ma is bárki megvethetné egy nagy vagyon alapját…
Elbeszélésének hatása alatt György még az este elhatározta, hogy Braziliába fog menni… Ki fogja magát ragadni ebből a langyos posványból, teli tüdővel fogja szívni a szabad őserdők levegőjét, küzdeni fog, meg fogja találni önmagát és meg fogja érteni az életet. El Braziliába! A gondolat, hogy egy ismeretlen, exotikus világban új emberré lehet, fölvillanyozta és mámorossá tette. Biztosra vette, hogy az oceánon túl tüstént meg fogja találni mindazt, ami itt hiányzott az életéből: az akaraterőt, a szívósságot, a harci kedvet, az erőt. A tépelődő, az életet átálmodó tunyaságát pedig el fogja hagyni a vén Európával együtt.
Alig aludt valamit az éjjel. Minél többet hánytorgatta ötletét, annál jobban megtetszett az neki. A fantáziája elé varázsolta már a jövendő lakóhelyét is. Egy csinos faházban fog lakni, a mahagoni-erdő tisztásán. Aféle tornyos, erkélyes, zöldtetejű nyaralóban… A kerti lépcső előtt a barnaarcú szolga fogja a paripa kantárát, ő maga pedig, a szigorú, de cselédjei által imádott gazda, napbarnított arccal, panamakalappal, selyemingben és könnyű csizmában jön a lépcsőn… Mint mindig, a fantáziája most is a mellékes külsőségek kidolgozásában gyönyörködött.
Másnap fölkereste Bakót és előadta neki tervét. Bakó láthatólag nem igen bízott Szitnyay vállalkozásának komoly voltában, de azért készségesen megadta neki a kívánt fölvilágosítást és ajánlóleveleket is igért neki braziliai barátjai számára.
György aztán növekedő türelmetlenséggel fogott hozzá az úti készületekhez. A lakásának egész berendezését eladta, potom áron természetesen. A sok művészies lim-lom, amelyet az aranykígyóval folytatott komoly és hosszú eszmecserék után keresgélt össze nemrégiben, mind az ószereshez vándorolt. Semmit sem akart magával vinni, csak némi ruhát és minél több pénzt.
Az utiterv szerint Genovában fog hajóra szállani. Az olasz kikötővárosba Fiumén és Velencén át utazik. Hogy útba ejthesse Abbáziát…
Két nappal ezelőtt ugyanis egy levelezőlapot kapott Abbáziából. Edit küldte. Ez volt az első életjel, amelyet elutazása óta magáról adott. Három szó volt a lapon: „Rád gondol – Edit“. György valami forróságot érzett a szíve tájékán… Mi ez? Megbánta volna Edit, hogy megvált tőle? Visszasírja már a hűtlenül elhagyottat? Ki tudja! Annyi bizonyos, hogy ok nélkül nem küldte üzenetét… Különben most már mindegy! Sem Editnek, sem Magyarország valamennyi asszonyának nincs fölötte annyi hatalma, hogy megállítsa útjában. De aztán meggyőzte magát, hogy életében még egyszer szembe kell állnia az aranykígyóval. A férfias büszkesége úgy kívánja, hogy az asszony, aki utóljára mint megalázott és megunt szerelmest látta, még egyszer lássa mint szabaddá lett és erős akaratú férfit…
És még valamit kívánt a férfias büszkesége: hogy egyik ékszeres boltban vásároljon egy háromezer forint értékű ékszert. Egy csattos tű volt, amely egy óriás pókot ábrázolt; a pók teste szokatlan nagyságú, remek tűzü smaragd volt. György visszaemlékezett rá, hogy Edit gyakran emlegette ezt a pókot, amelyet ismert és amelyre több ízben alkudozott is. Séta közben olykor az ékszeres bolt felé került, csak azért, hogy megnézze a pókot. Valósággal bolondja volt az ékszernek. Arra is visszaemlékezett most Szitnyay, hogy Edit lakása és ékszeres doboza teli volt ajándékokkal, amelyeket imádóitól és tisztelőitől kapott. Ő maga, néhány apróságon és sok virágon kívül sohasem ajándékozott neki semmit; Edit megtiltotta neki és ő komolyan vette a tilalmat. Most már tudta, hogy ő is csak annyi volt Edit szívében, mint a többi férfi, – most meg is akarta fizetni, mint a többi.