XII.
Alkonyodott. Az abbáziai fürdő partján egy magános padon, az Angiolina alatt, egy aranyszőke szép asszony ült. Elgondolkozva nézte a chioggiai vitorlákat, amelyek lassan vonultak tovább az esti színpompájában tündöklő Quarneron.
– Jó estét, Edit!
A hölgy fölemelte a fejét és Szitnyay György szemébe tekintett.
Kissé ijedtnek látszott, mintha a találkozás nem volna inyére. Amint azonban jobban szemügyre vette barátját, kiderült az arca. Aztán bájos örömmel nyújtotta feléje mind a két kezét. Hogy ezúttal olyan szívesen fogadta Györgyöt, annak egy aprólékos külsőség volt az oka. Szitnyay kitünő szabású angol ruhát viselt, a puha szürke kalapja pedig, amely igen jól illett arcához, ugyancsak Heath-féle portéka volt. Az aranykígyó az utóbbi időben olyan kelletlen sajnálkozással gondolt elhagyott barátjára, mint valami züllött emberre. Most váratlanul egy feltünően csinos, elegáns és jókedvű ember állott előtte, akivel külső megjelenés dolgában nem mérkőzhetett egyik abbáziai gavallérja sem.
– Mesés ötlet magától, hogy utánam jött!
– Az igazság kedvéért meg kell vallanom, hogy nem maga után jöttem. Átutazóban vagyok; külföldre megyek…
– Hová?
– Messzire, túl az Oceánon…
– És meddig akar oda maradni?
– Sokáig, legalább is egypár esztendőig!
Az aranykígyót kissé elszomorította a gondolat, hogy az, akit ő nemrégiben szó nélkül a faképnél hagyott, most hamarosan meg akar válni tőle. Egyébként azonban természetesnek találta az egész dolgot. Az ilyen urak, ha ostobaságokat követtek el és ferde helyzetbe jöttek a társadalommal szemben, a vagyonuk romjaival külföldre szoktak menni. Krokodilusokra vagy rinóceroszokra vadásznak. Egypár esztendő múlva visszajönnek és elvesznek egy gazdag zsidóleányt, ha kapnak olyat. És előlről kezdik a régi életüket…
– Meddig marad itt?
– Holnapig!
Edit egy forró és mosolygó pillantást vetett a barátja szemébe… Arról még ráérünk beszélni!
Azzal a karja alá fűzte György kezét és lassan megindult vele a parton. Szitnyay a kezével érezte az aranykígyó szívének dobbanását és attól megdobbant az ő szíve is. Vagy ötven lépést tettek szó nélkül, miközben a gondolataik párhuzamos szárnycsapásokkal visszakalandoztak a multba. Szitnyay aztán kimondta azt, ami a nyelvét csiklandozta.
– Hát Balázsovics barátjával mi van?
– Balázsovics úr szintén itt van, – mondta előkelő közömbösség hangján az asszony. – Ma ebédnél legalább még láttam…
Györgyre pillantott és rögtön látta, hogy így nem végezhet Balázsoviccsal, levetette tehát álarcát és haragosan, de őszintén mondta:
– Kérlek, ne is említsd előttem azt az állatot! Gyűlölöm, mint a betegséget! Nem is tudom, mi jutott az eszembe…
Gyöngéden magához szorította Szitnyay kezét, a szeme megtelt könnyel, miközben fojtott hangon rátámadt:
– Miért nem vigyáztál rám jobban? Miért nem vertél meg? Óh, hát férfi vagy te?
György elmosolyodott.
– Látom, összevesztetek…
Az asszony sötéten nézett György szemébe, aztán egyszerre kitört belőle az igazság, azzal az elementáris őszinteséggel, amelyre egyedül csak ő volt képes.
– Képzeld, nem kellek neki! Nem kell neki semmi, csak a pénz. Nem szeret az senkit… Még a tenger is untatja, a napfény is a terhére van! Reggelig kártyázik, estig alszik…
Megjegyzendő, hogy az aranykígyó már napok óta elégedetlen volt a sorsával. Gyűlöletet azonban csak ebben a pillanatban érzett Balázsovics iránt, amikor először beszélt róla őszintén. Amint szavakba öntötte ellenszenvét, a lelke már meg is telt vele, a testét pedig szinte rázta az undorodás. Eddigelé még nem igen gondolkozott Balázsovics jellemén, fantáziájának teremtő erejével azonban most egy csapásra világosan látta azt a különös egyéniséget. A nagy játékos szívében a kártyaszenvedély mellett nem maradt hely más érzés számára. Ott csak a hiúsága vonzotta a pompás és híres művésznő felé, ugyanaz a parvenü-hiúsága, amely drága muszka lovakat, mogyorónyi fekete gyöngyöket és arany cigarettatárcákat vásároltatott vele. Ezeket a dolgokat fitogtatta, hogy irigyeljék érte, magának azért nem telt bennük öröme, annyira száraz, hideg és önző ember volt.
Edit modern Borgiája, emberfejű tigrise, a fantasztikus és nagyszabású kalandor, alapjában véve sekély, kicsinyes és pedáns nyárspolgár volt. A játékot egészen iparszerűen űzte. Pontosan elkönyvelte a nyereségét és veszteségét, a fényűző életmódjával járó költekezést pedig az üzleti beruházások terhére írta. Amióta megint Abbáziában volt, ahol magyar és osztrák kártyásokkal találkozott, Vivó Edit megszégyenülten tapasztalta, hogy a legzöldebb mágnás-gyerek is, ha egyébként telt az erszénye, nagyobb vonzerővel hat a barátjára, mint ő, az aranykígyó.
Pedig eddigelé ő unt rá minden kedvesére. A boldogtalanok, akiken túladott, még hónapokig ott fetrengtek az ajtaja előtt, alázatosan, mámorosan, a féltékenységtől őrjöngve… Balázsovics hűvös megvetése vérig sértette, megrémítette és megrendítette önbizalmát. Egy ideig kétségbeesetten erőlködött azon, hogy megszerettesse magát vele, aztán a menekülésre gondolt. Éppen ilyen lealázó töprengések közt találta György.
Szitnyay a lakásáig kísérte az aranykígyót és megigérte neki, hogy az ő asztalánál fog vacsorázni. Azok után, amiket Edittől hallott, némileg meglephette, amikor az ebédlő-terembe lépve, a szép asszonyt Balázsovics társaságában találta. Még négy gavallér ült az asztalnál: egy muszka tábornok, azután két nagyon fiatal mágnásgyerek és egy fölötte elegáns lengyel úr, akiről hamarosan kitünt, hogy híres kártyás.
Az aranykígyó fenntartotta maga mellett a széket György számára. Oly tüntető örömmel üdvözölte a belépőt, hogy a zsúfolt terem figyelme feléje fordult.
– Üljön ide, György, ismerkedjék meg az urakkal és beszéljen nekem valamit az otthonvalókról. Eddig nagyon vágyódtam haza, csak a gégebajom tartott még itt, de most, hogy maga itt van, nincs már honvágyam… Hozott nekem valamit Budapestről?
Szitnyay megragadta a jó alkalmat és kivette zsebéből a smaragd-pókot. – Hoztam!
– Mi az? – kérdezte gyermekes kiváncsisággal az asszony. – Adja hamar!
– Csak egy föltétel mellett: ha megigéri, hogy szó nélkül elfogadja.
Amikor Edit kinyitotta a zöld bársonytokot és megismerte a pókot, amely egy időben álmaiban is kisértett, elhalványodott az örömtől. Aztán hirtelen eszébe juthatott valami, mert egy rémült és szomorú pillantást vetett Györgyre. Szitnyay mosolygó flegmával azonban hamar eloszlatta lelkiismereti furdalásait.
– A pók! Az én pókom! És maga hozza nekem!
Az ajándék egyszerre valami szimbólikus jelentőséget nyert előtte… Sokért nem adta, hogy György Balázsovics előtt adta neki a pompás ékszert. Ime, az ő asszonyi értéke nem függ ennek az embernek szeszélyétől; még a mellőzött udvarlói is gyöngéd hódolattal emlékeznek meg róla! E pillanatban megint jobban imádta Szitnyayt, mint bármikor. Szépnek, jónak, nemesnek találta, külömbnek mindenkinél.
Edit aztán föltűzte a pókját, de nem a nyakára, hanem a szíve fölé, mint valami rendjelet, hogy gyöngéd szemmel megbámulhassa.
Nagy vacsorát ettek, a lakomát a lengyel fizette, valami elvesztett fogadás jogcímén. A pezsgőig a generális tartotta szóval a társaságot, elmondván az élete történetét. Mint szegény diák járta a moszkvai egyetemet, akkoriban cipőtisztítással és hólapátolással tartotta fenn magát. Mint mérnökkari ezredest megbízták a kronstadti parti erősségek átépítésével. Az építkezés húsz milliójába került a császári kincstárnak, az ezredesből pedig soron kívül tábornok lett. És most két jószága volt Litvániában és ő már csak szórakozásának élt. Az elhízott kis öreg úr ezt asztmatikus hangon, szinte gyermekes naivsággal beszélte el, az apró két kalmuk-szeme pedig úgy ragyogott, mint Edit mellén a pók.
Később látogató érkezett az asztalukhoz, egy hírneves bécsi énekesnő, akivel Edit három nap óta szenvedélyesen összebarátkozott. Csinos, barna, alamuszi arcu és bársonyos hangú asszony volt. A nagyterem hamarosan kiürült, az aranykígyó azonban, aki kissé becsipett a pezsgőtől, nem akart még lefeküdni. Eleintén valósággal szikrázott az elmés és kedves ötletektől, amikor azonban Balázsovics szokása szerint csipkedni kezdte, vérfagyasztó kiméletlenséggel vágott vissza. Ilyenkor, ha erőt vett rajta az az állapot, amelyet ő maga őszinteségi görcsnek szokott nevezni, oly kegyetlen, vakmerő és félelmetes tudott lenni, mint senki más.
Visszatámaszkodott a székén, keresztbe vetette a lábát, a keskeny, de acélkemény ökle ott pihent a csipőjén, mintha a kardja markolatját fogná; nem is hasonlított nőhöz, inkább ama pompás, szilaj és vakmerő gascognei testőrökhöz, d’Artagnan bajtársaihoz. Az ajkán és az orra cimpáján ott ült a gúny, a szemében a megvetés.
– Maga be van csípve és furcsa hangon beszél az emberekkel, – mondta elnéző fölénnyel Balázsovics.
– Én tényleg be vagyok csípve, – válaszolt Edit, – de ez nem ok arra, hogy maga embernek nevezze magát…
– Tudom, vadállat vagyok, – mondta ásítva a játékos.
– Dehogy az! A becsületes bestiában van bátorság, erő és vér. Maga egy gyomor, amelynek két lába és tépőfoga van. Olyan, mint azok a polip-halak, amelyeket a tenger olykor kilök magából. Hideg, nyálkás és örökké éhes… Csak egy ösztöne van: hogy lenyeljen mindent, amit elérhet a csápjaival…
– Nem gondolkozott mindig így, – mondta Balázsovics, azalatt, hogy cigarettára gyujtott.
– Nem. És ennek köszönheti ön, hogy három napig magára vonta egy olyan asszony figyelmét, aki magában véve igen hitvány teremtés, de akinek a cipője sarkában több szív, lélek, fantázia és erő van, mint az ön egész tetemében.
Mivel Edit ezt mosolygó szájjal, a saját kegyetlenségében kéjelegve mondta, nem lehetett egyebet tenni, mint kacagni rajta. A tábornok csak félig értette meg Edit francia beszédjét és a nevetéstől pukkadozva mondta:
– Aranyos asszonyom, mondjon nekem is valami gorombaságot!
– Mit mondjak önnek, vitéz tábornok? Ha önt rajta kapták volna diákkorában, amikor csizmát lopott, akkor megkancsukázták volna. De így csak akkor kapták rajta, amikor már százezreket lophatott és ennek a szerencsés véletlennek köszönhetem, hogy ma az ön társaságában vacsoráztam.
Az egyik mágnásfiú, hogy tréfára fordítsa a dolgot, nagylelkűen feláldozta magát.
– Rólam mit tud, szép művésznő?
– Magukkal nem érdemes egyes számban foglalkozni! Mint tipust megírta önöket már egy francia író, akinek neve örökké titok lesz előttük. Azt mondta, hogy magukat gyárilag állítják elő valahol, egyforma plasztronnal, egyforma fehér virággal a kabátjukon és egyforma lakkcipővel. Az egész alaknak fölösleges függeléke a koponya. Az is hallatlan fényűzés, hogy maguk egyenként külön nevet viselnek. Minek? Elég volna, ha sorszámmal látnák el…
– Most rajtam a sor, szép asszony, – kiáltotta önfeláldozóan a lengyel.
Edit úgy nézett a szeme közé, mint a harapós ló.
– Kedves lovag, én biztos vagyok benne, de egészen biztos, hogy a rendőrség valahol már köröztette magát.
A lengyel kissé elhalványodott és harsogva nevetett. Edit pedig fölkelt.
– Ne haragudjanak rám, uraim, hiszen látják, hogy be vagyok csípve… Ilyenkor mindig undorodom, nemcsak önöktől, de magamtól is… Az én szívem egy temető, telve rothadó emlékekkel. Maga is köztük van, Balázsovics. Engem tisztává és éppé tehetne ma is egy férfi, egy igazi férfi. De azok vagy nagyon ritkák, vagy nem járnak arra, ahol én megfordulok…
– E szerint Szitnyay György sem férfi? – kérdezte Balázsovics.
Edit szomorú mosollyal nézett Györgyre.
– Dehogy az! Ő ma is tacskó. Gyerek. De lehet, hogy még férfi lesz belőle. Akkor azonban nem fog egy asztalnál ülni sem magukkal, sem velem… Komm, Karolin!
Az utóbbi fölszólítás a bécsi énekesnőnek szólt. Az aranykígyó kezet fogott Györggyel, aztán katonásan összecsapta a sarkát az urak előtt és aludni ment.
A gavallérok egy ideig még együtt ültek. Esti ruhában, hófehér ingmellel ültek ott valamennyien, most mégis az a kényelmetlen érzésük maradt, mintha egy csomó rongyos és mocskos csavargóból álló társaságban volnának. Egészben véve mindegyikük elhitte azt, amit Edit a többiről mondott.
– Gyertek hozzám még egy pohár pálinkára! – mondta Balázsovics.
Szitnyay sem volt még álmos, tehát ő is elfogadta a meghívást…
Balázsovics, mint a legtöbb nagy kártyás, minden fukarsága mellett is sokat költött külsőségekre. Szerette, ha az életmódját nagyúrinak mondták. Most is egy kis nyaraló egész emeletét bírta bérben és Budapestről elhozatta a komornyikját.
A vendégek megittak egy-két pohár pálinkát, szivarra gyújtottak, aztán szó nélkül, mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog, leültek a szalon közepén álló kártyaasztalhoz. Az egyik mágnásfiú kis baccarat-bankot adott, a többiek pedig mérsékelt tétekkel játszottak. Pénz nem volt az asztalon, mindenki a csont-fishekkel fizetett, amelyeket a komornyik tett eléjük. Az urak mindannyian, még a külföldiek is tudták, hogy Balázsovics nemrégiben egész vagyont nyert Györgyön és azért kiváncsian lesték, hogy fog-e játszani Szitnyay? A rosszul leplezett kiváncsiságuk mosolyra késztette Györgyöt. Elhatározta, hogy igenis játszani fog. Megállapodott magában, hogy négyszáz forintot – egy krajcárral se többet! – elveszít. Úgyis ez lesz utolsó szereplése az európai társaságban és négyszáz forinttal nem is fizeti meg túlságos drágán az előkelő és hatásos visszavonulás költségeit.
Az urak sorra adták a bankot és mire Szitnyayra került a sor, körülbelül ötszáz forintnyi nyereség feküdt előtte tarka csontdarabokban.
– Ezt elveszítem, – mondta magában, – a magaméból most már egy krajcárt sem!
A bankja nagyon szerencsés volt. Mire kiosztott három csomag kártyát, egész halommal hevertek előtte az idegen fishek.
– Jó lesz retirálni, – vélekedett az orosz.
György nagyjában megolvasta a nyereségét; sokkal többet nyert, mint gondolta: közel tizenkétezer forintot… Mivel foglalkozásszerű játékosokkal volt együtt, akik az okosságot többre becsülték a gavalléros gyöngédségnél, elhatározta, hogy a tizenkettőből legrosszabb esetben is csak kettőt fog visszaadni. A tízezer forint kellemesen fogja gyarapítani a braziliai földvásárlásra szánt tőkéjét. Amíg újra rákerült a bankadás sora, nagyon óvatosan játszott és a különbözet alig rugott száz forintra. Aztán ezerötszáz forintos bankot tett az asztalra. A játék most már nagyban folyt. A muszka generális sohasem tett tíz forintnál többet egy lapra, a többiek azonban hevesen ostromolták a bankot.
Szitnyayt valósággal üldözni kezdte a szerencse. Minden kombinációja, a legmerészebb is, bevált. A sejtő és következtető képessége mintha csodálatosan megélesedett volna. Balázsovics és a többiek úgy ültek körülötte, mint a megszeppent iskolás gyerekek és ő azt csinált velük, amit akart. Valami édes, boldog mámor szállotta meg; nem is nyereségének, inkább csak szerencséjének örült. Amikor végül visszavonult a bankjával, körülbelül ötvenezer forintnyi nyereség feküdt előtte…
A komornyik teát hozott az uraknak és a játékban egy kis szünet állott be.
– Ha nem vonul vissza, akkor egy milliót nyer, – mondta az orosz, – kitünően játszik és mesés szerencséje van…
Balázsovics adta most a bankot és Szitnyay egy kártyán elnyerte a pénzét. Balázsovics megduplázta a bankját és György rövid küzdelem után azt is szétrobbantotta.
A bankadó krétafehér arca most már rákvörössé vált. Alig lehetett ráismerni a nagyjátékosra.
– Banc ouvert! – mondta.
A kártyások műnyelvén azt jelenti, hogy a bankadó elfogad és kifizet minden tetszésszerinti tétet. Akár százezer forintot is. A lengyel és az orosz most már nem játszottak, csak a házigazda mérkőzött Györggyel és a két úrfival. Később a két fiú is abbahagyta a játékot és most már csak kettejük közt folyt a párbaj. A szerencse hű maradt Szitnyayhoz. Az az erős meggyőződés kerekedett benne fölül, hogy most mindent vissza fog nyerni, amit az ősszel elveszített. Ez a gondolat szilaj győzelmi mámorba ringatta. Valami fényes erkölcsi elégtételére lett volna, ha le tudta volna gyűrni a rettegett kártyamatadort… A nyeresége, hozzávetőleges számítás szerint, már megközelítette a százezer forintot… Azután kétszer egymásután veszített. Mivel biztosra vette, hogy a harmadik osztásnál megint nyerni fog, megkettőztette a tétet. Balázsovics azonban hatszor egymásután nyert és végül az asztalra dobta a kártyát.
– Mára elég lesz!
A fishek legnagyobb része már akkor a matador előtt feküdt. Amikor leszámoltak, kitünt, hogy Szitnyay ezresei mind künn voltak, előtte csak a generális és a lengyel ötösei és tizesei alkottak tekintélyes halmot. A játék végső eredménye az volt, hogy György körülbelül huszonkilencezer forinttal tartozott a házigazdának, Balázsovics pedig ugyanannyit hozott az egyik úrfinak.
– Elfogadod Szitnyay bonját? – kérdezte a matador a fiatal úrtól.
– Akár egy millió erejéig, – hangzott az udvarias válasz.
György egy névjegyére ráírta az összeget és átadta a fiúnak. Azt mondta, hogy estére beváltja.
– Ezt már azért is szeretném, mivel holnap reggel tovább akarok utazni, – mondta a nyerő.
Már világos nappal volt, amikor György a fogadóbeli lakására érkezett. A megvetett ágya párnáján egy cédulát talált Edit kezétől. Az aranykígyó a következőket írta neki:
„Akármilyen későn jösz is haza, kopogtass be még a szobámba. Úgy sem tudok aludni, egy pompás terv tart izgalomban. A német barátnőmmel elhatároztuk, hogy megszöktetünk téged Velencébe. Maradhatunk tíz napig, nekem van még kétheti szabadságom. Az abbáziai csőcseléktől el sem búcsúzunk. Karolin bájos és édes asszony, velem együtt ő is rajong érted, nem is vagyok rá féltékeny. Várlak.“
György darabokra tépte a levelet és mosakodáshoz látott. Amikor a tükörbe nézett, eszébe jutott, hogy néhány hónappal ezelőtt, az átkártyázott pesti éjszaka után, ugyancsak sokáig nézte magát a tükörben. Akkor fakó és dúlt volt az ábrázata, most piros és nyugodt. Pedig ezúttal többet vesztett, mint akkor; most elvesztette mindenét. Maga is csudálkozott rajta, hogy alig tapasztal magán valami fölindulást. Öltözködés közben néhányszor halkan föl is kacagott, igaz, hogy kesernyésen, – egyszer pedig félhangon így szólt: Elmés fickó vagy, Gyurka!
Ami pénze volt, azt Budapestről való elutazása előtt egyik fiumei bankhoz utalványoztatta. Megnézte most a hitellevelét (furcsa, de való: ő nem emlékezett tisztán az összegre!) és úgy tapasztalta, hogy körülbelül ezer forinttal többet vesztett, mint amennyit vagyona kitesz.
Ez a körülmény megijesztette. Megint fölébredt benne a klub-becsület fanatikusa. Most már egészen közömbös volt előtte, hogy mi lesz vele, igazában csak egy kérdés érdekelte: hogy ki tudja-e az utolsó krajcárig fizetni a kártyaadósságát?
Összeszedte hát, amit családi ékszereiből és értékesebb emlékeiből magával hozott és a hajóval átment Fiuméba.
A kis gőzösön összetalálkozott az orosz generálissal. Az öreg úr meg akarta nézni odaát a kikötői építkezéseket.
– Mondanék önnek valamit, – szólt a tábornok. – Figyelmeztetem azonban, hogy ne adja tovább, mert én letagadnám a dolgot…
– Mi az?
– Ön az éjjel hamis játékon veszítette a pénzét… Nem értem, hogyan csalt Balázsovics úr, de az életembe mernék fogadni, hogy csalt. Csak az utolsó banknál csalt… Annyi bizonyos, hogy az az úr geniálisan csinálja a dolgát.
Szitnyaynak most már minden mindegy volt.
– Nem neki tartozom, hanem a fiúnak, az pedig becsületesen játszott.
– Ő igen… Az egész dolgot egyébként is csak azért említem, hogy a jövőben óvatos legyen…
György keserűen mosolygott. Jókor jött a jó tanács!
Fiuméban egy aranymíveshez ment a Korzón, annak eladta minden ékszerét. A kereskedő pogány módon megnyúzta és Györgynek, hogy pénzhez jusson, föl kellett áldoznia értékes óráját, sőt még arany inggombjait is. Igy se tudta még összeharácsolni a szükséges összeget. Elment tehát egy zsidó zsibárushoz az óvárosi templom szomszédságában és fölajánlotta neki, hogy jőjjön vele Abbáziába és vegye meg a ruháit. Az öreg hajlandónak mutatkozott a kirándulásra és az abbáziai fogadóban hamar megkötötték az alkut. A zsibárus tudta, hogy kivel van dolga.
– Mondja meg őszintén, hogy mennyi pénzre van szüksége?
Szitnyay számolni kezdett.
– Annyit megadhatok… Ezt a kék ruhát és hat rend fehérneműt vissza is adom önnek, szüksége lesz rá… Ha nem akarja most megtartani, mindig elviheti tőlem. Tudja, hol van a boltom…
György időközben becsöngette a főpincért és megrendelte számláját. A zsibárus nagylelkű füllentéssel kimagyarázta a pincérnek az ő kompromittáló jelenlétét.
– Az úr szállást bérelt nálam Voloscában és én most átviszem a podgyászát.
Szitnyay aztán fölkereste a hitelezőjét és megfizette a tartozását. Mivel a fogadóbeli szoba estig még az övé volt, visszatért oda és ledőlt a kerevetre. Rögtön mély álomba merült. Estefelé fölébresztette a nagy éhsége. Most jutott csak eszébe, hogy aznap nem evett még semmit. A zsebeiben három forintot és némi aprópénzt talált. Amikor kilépett a szobájából, a cselédek hajlongva várták a folyosón. Szétosztotta köztük a három forintját és elhagyta a fogadót.
Még akkor is hatalmában tartotta a beléje nevelt hiúsága. Tudta, hogy sietve el kell menni Abbáziából. Hogy hová fog menni, arról egyelőre még nem gondolkozott, de azzal tisztában volt, hogy el kell búcsúznia ismerőseitől, nehogy szökésnek lássék a távozása. Nagy örömére sem Editet, sem Balázsovicsot nem találta a szállásukon, így hát egy-egy behajtott sarkú névjegy árán túlesett a látogatáson.
Visszajövet megint elhaladt a fogadója kapuja előtt és ekkor egy pitykés dolmányu fiúcska, aki tegnap segített a podgyászhordásnál, alázatosan és epedve hajlongott feléje. Ő is borravalót akart! György odaadta a fiúnak minden aprópénzét és megindult a kis kikötő felé. A molón eszébe jutott, hogy nem tudná megfizetni a hajójegyét, visszatért tehát és nekivágott a voloscai útnak, hogy gyalog átmenjen Fiuméba.
Gyors léptekkel haladt az országúton. A tenger felől hűvös szellő emelkedett és Szitnyay megborzongott… A felöltőjét is eladta. Minden vagyona a ruhája volt, amelyet a testén viselt és a hat patronra töltött kis revolver. A tárcájában az útlevelet őrizte, néhány címeres névjegyét és azt az arcképet, amely a volt feleségét ábrázolta a kis leánnyal. Először esett meg vele életében, hogy egészen pénz nélkül volt. Valami bizonytalan érzés fogta el, ami némileg hasonlított a szédüléshez, amikor átment a sétáló emberek tömegén. Úgy érezte, hogy mindenki meglátja rajta szégyenletes szegénységét.
Voloscán túl megállott egy pillanatra és visszatekintett. Mögötte gyöngysorként ragyogtak az abbáziai parti lámpák, a parkból pedig halk zene hallatszott. Előtte pedig, a fiumei kikötő párafelhői fölött, piros esti fényben úszott a Karszt. György mereven tekintett oda, a fantáziája pedig előre szállott és fenn, a kopár sziklák közt valami elhagyatott zúgot keresett, ahol csendben és ismeretlenül végezhetne magával…
Jó ideig ütemes katonaléptekkel haladt tovább a sziklás országúton. A gyaloglás egy cseppet sem fárasztotta. Az a különös érzése volt, mintha nem is ő gyalogolna, hanem másvalaki, egy jólismert, gyűlölt hasonmása, ő maga pedig árnyékként suhan utána az úton és hideg kiváncsisággal figyeli minden mozdulatát.
Egyszerre azon veszi észre magát, hogy fennhangon beszél a hasonmásához. Azt mondja neki: Te rongy, te rongy!
Még többször ismételgeti, metsző gúnnyal, majd lángoló dühvel, végül az undorodástól hörögve. A gyalogos ember nem mer válaszolni, hanem üldözött ebként gyáván nekilódul és lehajtott fejjel baktat tovább…
Amikor tizedszer is a fejéhez vágja, a gyilkos gyűlölettől üvöltő hangon, akkor az üldözött ember egyszerre elveszti affektált hidegvérét, a két öklével a tulajdon homlokára csap, megtántorodik és hosszában elvágódik a köves úton. Ott fekszik, zokogva és vergődve, a másik pedig föléje hajlik, hideg kegyetlenséggel nézi és szeretné megrúgni lábával a flanellba öltöztetett tehetetlen hústömeget. És újból megszólal:
– Nekem ugyan óbégathatsz, te rongy! Igen, fölhurcollak, föl a hegyre, ahol a kivénült, hasznavehetetlen állatokat szokták lebunkózni… Egy golyót a válladba, egyet a hasadba, csak az utolsót a buta fejedbe, hogy érezd, mi történik veled…
– Bánom is én, – válaszol a túlcsigázott ember. – Nem kelek föl. Nekem minden mindegy. Akár itt, akár másutt. Akár így, akár úgy.
Később mégis fölkelt. Egy ökölnyi parasztgyerek jött az úton, az megszeppenve és tehetetlenül állott meg a porbanfekvő ember előtt. Szitnyay talpra állott és félig lehunyt szemmel ment tovább.
Az út az öböllel együtt keletnek kanyarodik és jó magasan vezet a hegyoldalon. A Monte Maggiore fölött lángoló narancsszínben tündöklött az ég, keleten pedig, Fiume előtt, hófehéren emelkedett föl a teli hold korongja. Arra szürkéskék volt az égbolt, mintha azurjára finom fehér csipkefátyol borult volna. A Quarnero gyöngyfényű tükrén egy óriás aranyfürész kilométer hosszúságú fogai vibráltak és ragyogtak.
A tájkép grandiózus arányai és isteni nyugalma közepett György egyszerre úgy érezte magát, mint egy parányi kis legyecske, amely megbomlottan zümmög. Csodálkozva és megszégyenülten hallgatott el. Aztán eszébe jutott, amire most gondolt életében elsőízben, hogy a hegy, a tenger és az égen vonuló fellegek, neki tulajdonképpen édestestvérei, mert mindannyian egy anyatermészet kreációi. Maga sem tudta, miért okoz neki enyhe megnyugvást ez az egyszerű gondolat.
Most fölemelte a két kezét, mintha imádkozni akarna és szenvedélyes könyörgéssel fordult a titokzatos erő felé, amelyet a tenger színpompája mögött sejtett.
– Ki vagyok én? Mi történik velem? Miért kell ennek így történnie?
Választ keresve, végigvonultatta lelki szeme előtt egész eddigi életét. Oly elfogulatlanul látta magát a multban, mintha nem is róla, hanem egy idegen emberről volna szó.
Látta magát mint kisfiút, amint bársony ruhában és széles, fehér inggallérral tipeg nevelője oldalán. Akkoriban nagy ügyet vetettek arra, hogy szépen köszönjön, hogy ne vegye asztalnál szájába a kést, hogy rendesen mosakodjék, hogy ne barátkozzék a parasztgyerekkel és hogy esténkint imádságokat daráljon, amelyekben furcsa és érthetetlen dolgok voltak a szeplőtlen fogantatásról és malasztról. De arról sohasem beszéltek neki, hogy a felhők és a hegyek rokonai és az emberről, meg az életről sem beszéltek neki.
Később a bécsi Teréziánumba került. Onnan két erős benyomása maradt: a nagy öröm, amelyet vasárnapi kimenői alkalmával érzett, ha a fiakkeresek gróf úrnak szólították és a csodálat, amellyel egy szenzációs párbaj hőse töltötte el. Sok mindent tanult ott, legjobban azonban két történelmi név ragadt meg az emlékében! Catilináé és a Jugurtáé. Róluk még most is tudott betéve egész latin fejezeteket. Az emberekről és az életről azonban ott sem hallott semmit…
Azután a maga ura lett és tagja a budapesti társaságnak. Annak a társaságnak, amely gázlámpák fénye mellett, erős szivarok füstjétől illatos klubtermekben, selyemkárpitos asszonyi szobákban és pirosbársonyos színházakban éli legintenzivebb életét. Abban az időben két nagy emberi tekintély példájához igazodott az élete. Az egyik egy herceg volt, aki minden lóversenyen ott ült a birói páholyban és hidegen, de érdeklődve nézte, hogy melyik ló jön be elsőnek. A másik egy kopasz gróf volt, aki a kaszinó zöld asztalánál elnökölt, ha fekete és fehér golyócskákkal döntöttek afölött, hogy bevegyenek-e egy valakit maguk közé, vagy sem. Emberekről akkoriban nem igen beszéltek, csak társaságról, életről sem, inkább csak szórakozásokról…
Az egész társas életük a nagy vagyon föltételére volt alapítva, gavalléros moráljuk azonban a vagyonnak, tehát saját életelemüknek megvetésében csúcsosodott ki. Egyik-másik tagja a társaságának komolyan vette ezt a morált és előkelő könnyedséggel túladott a vagyonán; amelyet aztán kivetettek maguk közül.
Szitnyayn egyszerre az a meggyőződés vett erőt, hogy most meg fogja találni a választ, amelyet keresett. A fölemelt két karja zsibbadtan hanyatlott le, a tenger tükrének tüzes színjátéka elfakult, de ő még ott állott, izgatottan és mohón fűzve tovább gondolatait.
Tulajdonképpen most gondolkozott életében először. Nem mint Szitnyay György, hanem mint ember. Amit eddig gondolkozásnak nevezett, az egy kritikátlan agynak a külső világ felé irányuló megfigyelése volt. Befelé azonban most tekintett először. A nagy rázkódástól rés támadt a lelkén és ő szédülve ismerte meg önmagát.
Egy óriás kéz megragadta és fölemelte a magasságba. Minden, ami idegen volt hozzá, ami véletlen és külső volt rajta, lehámlott és lehullott róla e pillanatban. A ruhája, a neve, a multja, a modora, a fölvett méltósága. Mint mezítelen ember állott a természettel szemben és annak tükrében meglátta önmagát. Most már tudta, hogy kicsoda. A sajnálkozása, amelyet önmaga iránt érzett, megszűnt, de megenyhült a nagy megvetése is.
– Együgyü gyermek, hiszen te nem is éltél eddig, csak álmodoztál!
Valami izgatott kiváncsiság fogta el. Meg akarta magát egészen ismerni, tisztába akart jönni önmagával. Érezte, hogy ilyen jó alkalom nem kinálkozik többé. Azért elhatározta, hogy reggelig magába marad. Itt, ezen a helyen, ahol rájött a világosság. Hajnalig nem unta el magát, el sem álmosodott.
Amikor Fiume fölött már pirkadni kezdett az égbolt, tisztában volt magával és a jövőjével. A kisértő, aki benne lakott, ekkor megint rátámadt és birokra kelt vele.
– Mit akarsz? Neked meg kell halnod!
– Ki éljen, ha én nem? Ifjú vagyok és erős. Semmi közöm, semmi jogom a halálhoz.
– A haláltól való félelem adta beléd ezt az életkedvet…
– Nem az! Ha van bennem félelem, amelyet le kell küzdenem, úgy jobban félek az élettől, mint a haláltól.
– Mit akarsz? A multad világosan bizonyítja, hogy nincs tehetséged az élethez.
– Eddigi életem nem volt az enyém. Mások által és másoknak éltem. Most magam által, magamnak fogok élni. A becsületem úgy kívánja, hogy tegyem próbára az erőmet. Hogy szakítsak minden hazugsággal és alakoskodással, hogy éljek úgy, amint hozzám illik és tőlem telik.
– Hogyan képzeled az életet? Nem tanultál és nem tudsz semmit.
– Vannak munkák, amelyeket minden épizmú férfi elvégezhet…
– Gyönge vagy, gyáva, tunya és tépelődő természetű!
– Ilyennek neveltek. E perctől kezdve magam veszem kezembe a nevelésemet. Erős leszek, bátor, tevékeny és erélyes.
– Te és erélyes?… Te?…
– Én! Mert akarom! akarom!
Mereven, élesen nézett az aranyködös messziségbe. A két szemöldöke között egy mély, erős ránc mutatkozott, a bensejében pedig szinte hihetetlen erőlködést fejtett ki, hogy örök időkre bevésse a lelkébe ennek a pillanatnak a jelentőségét és hogy öntudatosan megváltoztassa lelkének vegyi alkatát.
– Akarom, akarom!
Talán százszor is ismételte ezt a különös hangzású szót, nem gépiesen, hanem éles öntudatossággal és ahányszor kiejtette, mindig egy-egy kalapácsütés érte a lelkét. Végül úgy érezte, hogy a lelkében tényleg valami acélkemény mag rakódott le, amely kristalizáló pont gyanánt szolgálhat jövendő jellemének.
Amikor a nap fölkelt, gyors léptekkel megindult Fiume felé.
A kikötőben füstfelhő emelkedett, gőzkürt búgott, kalapács csattogott. György pedig oly izgatott kiváncsisággal ment a város felé, ahol új életét kezdeni akarta, mintha egy nagyon érdekes színjátékhoz sietne. Útközben ösztönszerüen a mellénye zsebét tapogatta, ahol tegnap még az órája volt és akkor valami kemény kis tárgy akadt az ujjai közé. Húszfrankos arany volt, amely ki tudja mióta lappangott már a zseb kifeslett bélésében.
– Reggeli! – ujongta magában.
Huszonnégy óra óta nem evett már… De aztán elnevette magát. – Ugy-e, kellemesebb volna az új életet telt gyomorral kezdeni? Nem, barátom! Vagy megkeresed magadnak a reggeli árát, vagy éhezni fogsz.
Egy öreg paraszttal találkozott az úton, annak odaajándékozta az aranyát.
A Deák-korzó platánjai alatt karon csípte valaki. Finom ibolyaillat csapta meg György arcát: Edit állott előtte.
– Megvagy, kis hűtelen! Azt hiszed, hogy olyan könnyű tőlem szabadulni? Az első hajóval jöttem és most éppen sorra készültem járni a fogadókat… Hallom, hogy az a fosztogató megint kizsebelt? Ez azonban nem ok arra, hogy velem bánj rosszul…
Látszott rajta, hogy nem veszi túlságosan komolyan a György szerencsétlenségét. Ő valahogyan a fejébe vette, hogy a barátja megint nagy vagyon ura.
Mivel Szitnyay hallgatott, az asszony kötekedő hangon folytatta:
– Rajtad különben beteljesül a példaszó, hogy akinek szerencsétlensége van kártyán, azt szeretik az asszonyok… Kinevethetsz, barátom, magam is restellem ezt az állapotot, de az bizonyos, hogy az éjjel nem aludtam miattad és most nem is eresztelek ki többet a körmeim közül.
S szokása szerint cinikus szárazsággal beszélt a leggyöngédebb dolgokról, de a szeme nedves volt a meghatottságtól, ajkán pedig édes, rajongó mosoly ült.
– Mondok neked valamit, – szólt György. – Huszonnégy óra óta nem ettem semmit. Az éjszakát szabadban töltöttem. Minden vagyonom a ruhám, amit a testemen viselek. A zsebemben nincs egy krajcárom. És az egész világon nincs senki, akitől bármit várhatnék. Ezt nem azért mondom el neked, hogy megnyerjem a részvétedet, – azzal különben sem tudnék mit kezdeni, – hanem hogy megértessem veled, hogy az utaink örökre szétválnak.
Az aranykígyó becsületére legyen mondva: az arca elfehéredett.
– Az Istenért, Gyurka, komolyan beszélsz? Mi lesz most már veled?
– Azt bízd reám! Sem lopni, sem koldulni, sem adósságot csinálni nem fogok. Az éjjel magad mondtad, hogy gyerek vagyok, akiből talán egyszer még férfi lehet. Most úton vagyok, hogy férfivá neveljem magamat. Akár sikerül, akár nem: te semmiben sem lehetsz hasznomra, legfölebb csak abban, hogy jóbarátként kezet szorítasz velem és aztán elfelejted még a nevemet is.
Edit a smaragd-pók után kapott, amelyet a nyakán viselt.
– Csak nem gondolod, hogy ezek után megtartom ajándékodat?
– Visszaadhatod, de szavamra mondom, hogy rögtön odaadom annak a rosszfogú dohánygyári leánynak, aki most szembe jön velünk.
Edit összekulcsolta a két kezét Szitnyay karja fölött, hogy barátja meg ne szökhessen.
– Beszéljünk okosan, Gyurka, hiszen régi jó barátok vagyunk…
– Röviden, édes barátnőm, mert nagyon éhes vagyok és reggeli után kell néznem.
– Gyerünk ebbe az ebédlőbe, – indítványozta naiv hangon az aranykígyó. – Holnap is megteheted azt, amit tenned kell, de a mai napot ajándékozd még nekem! Lehet, hogy utaink örökre elválnak, megérdemelnénk egymástól annyit, hogy istenhozzádot mondjunk…
Mivel György mosolyogva rázta a fejét, az asszony szenvedélyes hangon folytatta:
– Nekem sok, nagyon sok mondanivalóm van… Hiszen azért jöttem utánad eszem nélkül… Te egyszer azt mondtad nekem, hogy feleségül vennél…
Merő jószívűségből és csökönyösségből most arra is képes lett volna, hogy nőül menjen Györgyhöz. (Bizonyos, hogy két hét múlva rettenetesen megbánta volna, de ez órában kész volt rá.)
Szitnyay erélyesen kiszabadította a karját.
– Köszönöm a nagylelkű bolondságodat, Edit, de most már elég volt. Láthatod, nincs már rajtam semmi hatalmad. Isten veled!
Gyors léptekkel átvágott a Zichy-téren és eltünt a Stefánia-rakpart épületei mögött. Edit elgondolkozva és könnyes szemmel nézett utána, de nem követte. Sohasem imponált neki ez az ember annyira, mint most, amikor egy könnyű kézmozdulattal lerázta magáról.
Lenn egy nagy gőzös födélzetére kocsiszámra hordták az úti málhát. A hajó római zarándokokat készült Ankonába vinni. A parton egy matrózsapkás ember állott, aki olaszul beszélgetett a kapitányi hídon álló vörösorrú hajótiszttel. A tiszt odafönn csak úgy toporzékolt a haragtól.
– Részeg? – kiáltotta. – Megint részeg? Akkor itt hagyom!
– Hét fűtővel nem indulhatunk, – vélekedett a parton álló ember.
– Hozzál valami csavargót a csapszékből! Igérhetsz neki egy forint hatvan krajcárt egy napra.
– Nincs egész Fiuméban egy facér fűtő sem, uram, az angolok tegnap mind elvitték.
– Egy itt volna! – kiáltotta György.
– Hol van? Jőjjön a hajóra.
A vörösorrú kapitány csodálkozva mérte végig Szitnyay elegáns alakját.
– Ön fütő akar lenni? Hiszen tanult embernek látszik!
– Kapitány úr, ha valami tisztességes mesterséget tanultam volna, akkor most nem ajánlkoznám fűtőnek.
– No ez igaz, – mondta nevetve a tengerész.
A főgépész is hozzájuk lépett.
– Az nehéz kenyér ám, – mondta.
– Ha elbírja más, elbírom magam is.
A két hajótiszt tanakodva nézett össze.
– Van valami írása? – kérdezte a főgépész.
Szitnyay odaadta útlevelét.
– Jól van, próbát teszünk önnel! De ha nem válik be, akkor partra tesszük Ankonában. Most elhozhatja a holmiját… Két óra múlva indulás.
György úgy megörült ennek, mintha valami nagy szerencse érte volna. Eszébe jutott, hogy van még némi ruhája a zsibárusnál. Fölkereste az öreget a templom mellett levő kis boltjában és az állott is a szavának. Az ingei közül visszaadott neki hat puha galléru hálóinget. Beszédközben megtudta a zsibárus, hogy György kazánfűtőnek szerződött és ekkor praktikus elmével még egy csereüzletet kötött vele. A fehér flanellruháért, amelyet Szitnyay a testén viselt, egy gépésznek való kék vászonruhát, néhány trikóinget és egypár bőrpapucsot adott neki. A vászonruhát ott a boltban mindjárt magára is vette György. És mivel az öreg úgy találta, hogy jó üzletet csinált, fölébredt benne a nagylelkűség és még ajándékot is adott Szitnyaynak: egy matrózsapkát és egy fekete kis faládát, amilyenekben a matrózok meg a katonák a holmijukat szokták tartani. György a ruháját berakta a ládába, a ládát a vállára emelte, aztán kezet fogott az öreggel és megindult a kikötő felé.
Amikor keresztül ment az Adamich-utcán, a kávéház előtt valaki a nevét kiáltotta. Négyen ültek a reggeliző asztal körül: Edit, a német színésznő, Balázsovics és a lengyel. Mind a négyen kővémeredten néztek a matrózsapkás, vászonruhás emberre. Szitnyay elfordította a fejét és tovább haladt. Balázsovics azonban utána sietett.
– Megbomlottál, Gyurka? – kérdezte erőltetett jókedvvel. – Mit jelent ez a furcsa maskara?
– Nem ismerem az urat, – válaszolt olaszul György.
A matador éppen nem volt érzelmes ember; a tyúkot, ha nem várhatott tőle több aranytojást, hidegvérrel le szokta vágni. Oka volt azonban, hogy kerülje a botrányt és azért meghökkent, amikor észrevette, hogy a lakásán lefolyt kártyajátéknak milyen különös következménye lett.
– Ha bajban vagy, öregem, miért nem szólsz nekem? Úgy tudom, hogy Braziliába készültél? Nagyon szívesen bocsátanám rendelkezésedre az úti költséget…
(Igen, ez volna a legokosabb, menjen el csendben és ismeretlenül…)
Szitnyay összeráncolta a szemöldökét és egy sötét pillantást vetett a kártyásra.
– Nem ismerem az urat! – mondta még egyszer, most már magyarul.
A matador, aki foglalkozásszerű emberismerő volt, vállat vont és sarkon fordult. Gúnyos mosolyt csak akkor tudott az ajkára erőltetni, amikor már visszatért a kávéházi társasághoz.
– Szitnyay meg van bolondulva, – mormogta.
A hajón György megismerkedett a kollégáival. Amilyen pirospozsgás, jókedélyű fickók a matrózok, olyan elnyűtt, szomorú legények a fűtők. Megmutatták neki a jövendő lakását. Négyen voltak egy mocskos kis fülkében, amelyet a szegénység szomorú illata, a penészes kenyér és a rossz dohány szaga töltött be. Alig hogy elhelyezte holmiját és néhány szót váltott kormosképű társaival, már rájuk szólt a másodgépész: a kazánhoz!
Keskeny csigalépcső vezet a gépházba. Mivel a kazánokat reggel óta fűtötték, ott már tropikus hőség volt. Szitnyay szédülő fővel nézett körül. A főgépész, aki a szellőztető vászoncső alatt állott, egy fekete kis ajtónyílásra mutatott: ott lenn vannak a kazánok. Ha a gépházban tropikus hőség volt, odalenn éppen pokoli volt a forróság. Szinte lehetetlennek látszott, hogy anyától lett ember tíz percnél tovább kibírja. Az egyik fütő megnézte a hőmérőt. 40 fok – megjárja! Nyáron 50 fok Réaumur mellett is szoktak dolgozni…
A fűtők két csapatra voltak osztva; négy-négy óránkint fölváltották egymást. György követte társai példáját és övig nekivetkőzött. Ketten a lapáttal dolgoztak, a harmadik és Szitnyay a szenet hordták nekik füles nagy kosarakban.
Tíz percig folyt a munka az izzó pokolban, ekkor György letette a kosarát és azon gondolkozott, hogy legjobb volna, ha szó nélkül fölmenne a födélzetre és belevetné magát a tengerbe. Mert bizonyos, hogy nem bírja tovább.
– Mi lesz, conte?! – rivalt rá az egyik fekete ember. (A hajósnép megtudta, hogy György valami züllött úriember, azért conte-nak, grófnak nevezték.)
A gép dohogva és sisteregve megindult, a hajó elhagyta a kikötőt.
Még negyedfél óra van hátra, – nem, ezt nem lehet kibírni…
Szédülve, támolygó léptekkel folytatta útját a szenes kamra és a kazánok között, maga után vonszolva a kosarat. A Quarnero meglehetősen hullámos volt és a hajó mozgása még jobban fárasztotta Györgyöt. A társai megvető mosollyal néztek utána – hja persze, ilyen munkánál nem válik be az uraság!
A hajó időközben kivergődött már a Mezzo-ba; ott meg éppen hatalmas hullámgátak állták útját. György egyszerre vak sötétségben találta magát. Két lépést tett előre, aztán elvesztette lába alatt a padlót és hosszában elvágódott. A homlokával az izzó kazánnak esett. Valami metsző fájdalmat érzett a bal szeme fölött, majd elvesztette eszméletét.
Amikor később magához tért, egy szénrakáson feküdt. Egyik bajtársa éppen azt mondta: Minek küldenek nekünk ilyen nyavalyást! Hisz ez még a tengert se bírja.
– Nagyon jól bírom a tengert, – szólt Szitnyay, – de tegnapelőtt óta nem ettem semmit…
A fűtők összenéztek. No, ez már más dolog! Ezt megértették valamennyien. Az egyik egy kormos palackot nyujtott György felé: vízzel higított dalmát bor volt benne. Azután egy fekete rongyból egy darab paprikás szalonnát és kenyeret vett elő.
– Hát egyél, conte! Üres gyomoral az ördög sem bírná ezt a munkát.
– Látta a gépész, hogy elvágódtam? – kérdezte Szitnyay.
– Nem üti az ide az orrát!
– Kérlek, ne is szóljatok neki!
Az ételtől némi erőhöz jutott megint. Bekötötték a sebesült homlokát olajos ronggyal, aztán elszántan nekilátott a dolgának. Életének első négy órája, amelyet megfeszített munkában töltött, hosszabb volt, mint annak előtte négy hét, amit mulatságban töltött.
Végre-végre megszólalt a harang! Jött a felváltás. A fölszabaduló fűtők a hajó orrára vonultak, György ott lehajtotta fejét egy összecsavart kötélhalomra és a kőkemény párnán tüstént elaludt. A hullámok egyhanguan verték a hajó bordáit, a langyos szél pedig dúdolva lobogtatta a haját.
Egyszerre megrázta valaki a vállát.
– Gyere, conte, váltás van!
– Lehetetlen! Félóráig se aludtam még!
– Négy órát aludtál!