XIII.
A Kálmán király-t, ez volt Szitnyay hajójának neve, az ankonai zarándokút után beosztották második hajónak a velencei vonalra. Egész nyáron Fiume és Velence között járt György.
Amibe nem pusztul bele az ember, abba bele is szokik előbb-utóbb. A conte se pusztult bele új mesterségébe, így hát beleszokott valahogyan. Abban az időben nem is igen ért rá a gondolataival vesződni. Ha nem volt a kazánoknál, akkor farkasétvággyal kanalazta a közös ebédet, aztán halottként feküdt ágyán vagy a hajó orrán. Eleintén utálatosnak találta a mesterségével járó mocskot, később azonban nem pazarolta pihenő idejét a mosakodásra, hanem kormos arccal feküdt és kormos arccal kelt.
A társaival is megfért. A hajófűtők ugyan átlag ideges és mogorva természetű emberek (úgy látszik, ez vele jár a mesterségükkel), alapjában véve azonban ők is csak olyan jó fiúk, mint az adriai horvátok mindannyian.
Bár annyit dolgozott, mint társai közül akármelyik, az egész hajónép jó ideig bizonyos gúnyos kicsinyléssel nézte Györgyöt. Demokrata gőgjükben olyasmit képzeltek a közéjük züllött arisztokratáról, hogy az náluk gyöngébb és hitványabb legény. Egy durva kis kaland aztán véget vetett ennek az előítéletnek, sőt nagy tekintélyt is szerzett Szitnyaynak a fiumei hajósok körében. Pihenő napot töltöttek éppen Velencében, amikor Giudecca egyik csapszékében, ahová a magyar hajósok olykor eljártak, egy olasz matróz beléjük kötött. Bikanyakú, szélesvállú fickó volt, akit a bor és a horvátok ellen érzett hazafias gyűlölete ösztökélt arra, hogy rövid szóváltás után egy pohár bort öntsön Szitnyay arcába. A talián szerencsétlenségére György valaha igen tehetséges tanítványa volt valami angol ökölvívó bajnoknak és így rövid küzdelem után betört orral földre döntötte az óriást. Ettől a naptól kezdve egyszerre nagy népszerűsége lett a társai között. Azt mondták: a conte kemény legény!
A hajón sok magyar utazott és a pincérek gyakran kedveskedtek Szitnyaynak azzal, hogy régi magyar hirlapokat adtak neki. E lapokban természetesen sűrűn találkozott hajdani ismerőseinek nevével. Megtudta belőlük azt is, hogy Jordán tanárt kinevezték igazságügyi államtitkárnak. Szeptember elején különös dolog történt a magyar képviselőházban. Egy ellenzéki képviselő interpellációjának tárgyalása alkalmából az új államtitkár belekeveredett a vitába és az egész ház nagy meglepetésére oly gőgös és megvető hangon nyilatkozott tulajdon miniszterének képességeiről, hogy óriás botrány kerekedett. A lapok hasábokat írtak az esetről. Az ellenzék természetesen ujongott. Mindenki meg volt azonban győződve, hogy Jordán a durva árulással meg akarta buktatni főnökét, hogy hamarosan maga üljön bele a bársonyszékbe. A kormány lapjai nyiltan kétségbe vonták az államtitkár elmebeli épségét, még a barátait is megdöbbentette föllépésének naiv brutalitása.
Körülbelül egy héttel azután, hogy Szitnyay tudomást vett a képviselőházban történtekről, furcsa találkozása volt a velencei úton.
A pihenő négy fűtő, köztük György, a hajó orrán ebédelt. Egy nagy kondér volt előttük makkarónis birkapaprikással, mindegyikük térdén tartotta a maga cseréptányérját. Csendesen kanalazták ebédjüket, közbe nagyokat húztak a közös borospalackból. Arról beszéltek éppen, hogy a Lloyd a trieszti munkás-sztrájk következtében most két forintot fizet a fűtőknek. E pillanatban egy jól ismert női hang ütötte meg Szitnyay fülét. Magyarul mondta:
– Jőjjön ide, édes, itt nincsenek emberek…
György hátrafordította a fejét és a pillantása összetalálkozott a volt feleségének, Irmának a tekintetével. Az asszony igen elegáns kék útiruhát viselt. Délceg volt, büszke és előkelő, mint annak előtte, de talán még szebb. Mögötte egy atléta-termetű férfi állott, ugyancsak elegáns útiruhában: Jordán Sándor. Az asszony most vette csak észre a padlón kuporodó embereket és az arcán valami kedvetlen vonás mutatkozott.
– Itt sem vagyunk magunkra, – dünnyögte Jordán.
– Talán lehetne ezeknek szólni, hogy menjenek máshová?
Az államtitkár egy elutasító mozdulatot tett a kezével. Aztán letelepedtek az ormányárboc tövébe és némán nézték a kék Adriát…
– Conte, miért nem eszel? – biztatta az egyik fűtő.
– Már jóllaktam…
Két lépésnyire tőle ült a volt feleségétől…
Az asszony persze nem ismerte meg az olajfoltos vászonruhába öltöztetett kormosképű embert.
György alaposan szemügyre vehette őket. Mindenesetre megesküdtek már. Irma különben nem utazna vele kettesben. Ő nem. Nászúton lévő házasoknak azonban feltünően csendesek. Irma komoly és aggódó tekintete állandóan ott függ Jordán sötét arcán, de amint a férfi megmozdul, tüstént elkapja megint a szemét, mintha attól félne, hogy a terhére lehetne. Igy a nagybeteggel szokás bánni… És Jordán tényleg beteg ember benyomását teszi. Mereven és szomorúan bámul ki a messziségbe. Olykor lehunyja szemét és akkor sokáig zárva tartja. Az arca sárgás-barna, a tekintete véres és bizonytalan.
Később odajött az első hajótiszt, aki Jordánékkal szemben az udvarias gazda szerepében tetszelgett magának, ő odaszólt Györgynek:
– Conte, szaladjon csak két tábori székért az uraságok számára!
Szitnyay elhozta a két széket. A tiszt mosolyogva mutatott a fűtőre és azt mondta Irmának: – Ez az ember tulajdonképpen honfitársa a méltóságos asszonynak… Az asszony most nézett csak György arcába és tüstént megismerte. Belesápadt és a lélegzete elállott, mintha kísértetet látott volna… Egy pillanatig farkasszemet néztek, Szitnyay aztán sarkon fordult és lement a hálófülkéjébe. Ott leheveredett az ágyára. Csodálatosképpen most nem a volt felesége, hanem mindig a kis leánya járt eszében. Eddig nem igen gondolt vele, de most nagyon szerette volna tudni, hogy mit csinál a kis Margit, – ez volt a gyermeke neve. – Szépen fejlődött-e azóta, hogy nem látta?
Mielőtt még elérkezett volna a váltás ideje, beszólt hozzá a második gépész. Hogy jőjjön föl a födélzetre, a kapitány hivatja. A kapitány ott várta a másodosztályon, vele volt Jordán is. Az asszony azonban nem volt ott. Az államtitkár megszólította.
– Én hivattam, – mondta. – Hát igazán te vagy? Ennyire züllöttél?
(Magázva szólította meg, de aztán rájárt a nyelve a megszokott tegezésre.)
Mivel György nem válaszolt, az államtitkár komoran folytatta:
– Engem nem lep meg, nem is hat meg sorsod fordulása. Rajtad matematikai pontossággal beteljesült az, amit megjósoltam. Aki életképtelen, annak pusztulnia kell, hogy helyt adjon erősebb organizmusoknak. Ez a természet magasabb erkölcsi törvénye… Irma azonban azt kívánja, hogy törődjem veled, aki végre is a gyermekének apja vagy. Tehát ki fogunk szabadítani mostani lealázó helyzetedből. Úgy beszéltük meg, hogy Irma egy szerény életjáradékot biztosít neked…
György ekkor a szavába vágott.
– Mondd meg ő méltóságának, hogy nem kell tőle semmi. Amit szerelme nem adott meg nekem, az nem kell a szánalmától sem.
Jordán nérói redőkbe vonta a homlokát.
– Miféle gyerekes póz ez? – kérdezte fanyar mosollyal.
– Hozzád is van még szavam, – folytatta Szitnyay. – Te magadat erős embernek tartod és azt hiszed, joggal megvethetsz engem, aki gyönge vagyok. Nos, be fogom neked bizonyítani, hogy kettőnk közül én vagyok az erősebb. Te nem vagy erős, mert rabja vagy a szenvedélyeidnek, az önzésednek és a nagyzolásodnak. Én már ura vagyok önmagamnak. Ura leszek még az életnek is és akkor be fogom neked bizonyítani, hogy különb férfi vagyok nálad!
E szavakkal hátat fordított Jordánnak és lement a fűtőházba. Különben is szólította már a harang. Soha még akkora kedvvel nem végezte a munkáját, mint ezúttal. Amit a szenvedély hevében kimondott, azt most meg is értette. Igen, ő megtalálta útját: úrrá lett önmaga fölött és úrrá kell lennie az élet fölött is. Most már tudta, hogy miért fűti a Kálmán király kazánjait…
Jordánékat nem látta viszont. Amikor elhagyták a hajót, akkor ő lapáttal a kezében dolgozott. A másodgépész később elmondta Györgynek, hogy Jordánnak valóságos dührohama volt. Maga elé hivatta a kapitányt és ráparancsolt, hogy csapja el tüstént „azt a hitvány embert“. A furfangos horvát természetesen mindent megigért, de amikor később tisztjeivel beszélt, azt mondta, hogy az államtitkár alighanem bolond egy kissé.
November elején nagy bóra-viharok szántották a Quarneró vizét. A tenger és az égboltozat állandóan szürke volt, a hánykolódó és minden tagjában remegő Kálmán király födélzetén olykor dübörögve söpörtek végig a jeges hullámok és a hajó jókora késéssel tehette csak meg rendes útját. Amilyen pokoli volt a hőség odalenn a kazánoknál, olyan metsző hideg volt fenn a födélzeten.
Szitnyay akkoriban egy ijesztő fölfedezést tett magán: vért kezdett köhögni. Megelőzőleg már egy héttel ólomsúlyú bágyadtság nehezedett minden tagjára. Szemmel látható volt: ha az akaratereje bírta is, a teste rohamosan letört kegyetlen mesterségének súlya alatt.
Ez a tapasztalása nagyon leverte. Mostani helyzetében nagyobb baj nem is érhette volna. A társai különböző babonás szereket ajánlottak neki, mindenek előtt pedig arra figyelmeztették, hogy óvakodjék a hajótársaság orvosától, mert ha híre megy a betegségének, akkor a főgépész irgalmatlanul el fogja bocsátani.
Sokáig azonban nem titkolózhatott. Néhány hét alatt annyira lefogyott és elgyengült, hogy amikor szénhordás közben egy köhögési rohama után a fáradtságtól támolyogva tolta a talyigát a hajóra, a kapitány is figyelmessé lett állapotára. Még aznap megjelent az orvos, aki alaposan végigkopogtatta a beteg mellét.
– Conte, – mondta később a főgépész, – a doktor úr azt mondja, hogy magának kiméletre van szüksége. A fűtés nehéz mesterség. Jó lesz, ha valami könnyebb foglalkozás után néz. Maga intelligens ember, talán mint hajópincér is megélhetne…
A gépész láthatólag őszinte részvétet érzett György iránt. Mivel barátságos hangon szólt hozzá, sőt tanácsot is adott neki, meg is volt róla győződve, hogy eleget tett a humanizmus minden követelményének.
Amikor a Kálmán király újabb útjára indult, már más fűtő helyezkedett el György ágyán. Ő maga a fekete kis ládájával a vállán a városi kórház felé igyekezett. Erős bóra fujt és ugyancsak küzködnie kellett, hogy megállhasson elgyengült két lábán. A kórházban azonban nem adtak neki helyet. A főorvos meg sem vizsgálta; amikor meghallotta, hogy a tüdejével van baja, azt mondta, hogy tüdővészesek fölvételét a szabályok tiltják.
Szitnyay ekkor megemlékezett egyetlen fiumei ismerőséről, az öreg zsibárusról, aki valaha megvette a ruháit. Fölkereste tehát az óvárosban levő boltjában és megkérdezte tőle, hogy nem ajánlhatna-e neki valami olcsó szállást? Az öreg nem volt az az ember, aki elszalasztana valami kínálkozó keresetet és magánál szállásolta el Györgyöt, heti két forint bér fejében.
Nagyon szomorú kis lyuk volt a György szobája; az ablaka kinézett egy szürke nagy tűzfalra és mivel a gazda a lakását raktárnak is használta, állandóan dohos szag terjengett benne. A Kálmán király kormos fülkéjéhez hasonlítva azonban valóságos terem volt. Szép időben rendesen a parti raktárak körül sütkérezett Szitnyay, ha meg fújt a bóra, a gyönge tüdejűek réme, akkor a gazdája boltjában üldögélt. Olykor segített is az öregnek a munkájában. Egy nap furcsa meglepetés is érte: rendezgetés közben egy angol szabású, sárga felöltő jutott a kezébe, amelyben ráismert a maga kabátjára. Abbáziában vette meg tőle az öreg és láthatólag még nem talált rá vevőt. Valami kis meghatottság vett erőt rajta, mintha egy kedves halottjának a ruháját nézegetné.
Mindössze öt hetet töltött az öreg házánál és ennyi idő alatt meglehetősen összeszedte magát. A láza elállott, alkalmasint a sok alvás következtében; némi erőhöz is jutott megint. Ekkor aztán szörnyen unatkozni kezdett és mivel a kevés pénze is rohamosan fogyott, megint munka után nézett. Talált is alkalmazást, mint fűtő az Attila gőzösön, amely a fiume-marseillei vonalon járt. Január közepén indult első útjára.