XIV.
Az Attila parancsnokáról azt mondták, hogy a Középtengeren járók közül egyike a legképzettebb kapitányoknak. Már vagy tizenöt esztendő óta őrizte az óceánjáró kapitány magasabb tudományának bizonyítványait. A nagy óceánra azonban, ahová a szíve vonzotta és ahol szerinte annyi tökfilkó kommandirozott hajót, nem tudott kijutni. Szabadszájú és renitens ember volt és azért a különböző hajóstársaságok, amelyeknél szolgált, büntetésből a legócskább teknőiket bízták csak rá. Azelőtt az osztrák Lloyd-nál volt, azonban el kellett mennie, mivel utasainak állandóan azt bizonyította, hogy a kenyéradó társaságát hülyék és tolvajok igazgatják. Amióta magyar szolgálatban volt, szigorúan tartózkodott az osztrákok birálgatásától, a Fiume és Marseille közt utazó túristák azonban napról-napra hallhatták tőle, hogy az egész magyar tengeri hajókázás nem is komoly dolog, hanem a szubvenciókat osztogató állam pénztára ellen intézett komplikált merénylet.
Ez a kapitány, akinek Vitkovics lovag volt a neve és aki vegliai szláv szülőktől származott, nagy ellensége volt minden horvátnak és kabinjában Garibaldi és Cavour arcképét őrizte. Egyébként úgy gyűlölte a Középtenger festői partvidékeit, amelyek közt már húsz esztendő óta cirkált, mint az elkeseredett vén bürokrata a poros hivatalát. Máltát ízléstelennek, a nápolyi öblöt banálisnak, a Rivierát pedig, amelyet útjában ugyancsak érintett, kétségbeejtően unalmasnak találta.
Hórihorgas termetű ember volt és magyarosan felpödört bajuszával, kampós nagy orrával veszedelmesen emlékeztetett Don Quixotera, az elmés manchani lovagra. Triesztben volt egy feltűnően szép felesége, akit nagyritkán látott csak. Elméletben gyöngéden szerette az asszonyt, a gyakorlatban azonban arcátlanul csalta. A Fiume és Marseille között levő nagyobb kikötők majd mindegyikében volt egy barátnője, akit sűrűn látogatott. Ha kikötött valahol, sietve magára kapta a legjobb kabátját meg a fehér mellényét és lovaglópálcával a hóna alatt eltünt a parti város legkeskenyebb és legmocskosabb utcáinak egyikében. A hajó indulása előtt megint előkerült, rendesen egy szál virággal a fogai közt. Ilyenkor nagyon csendes volt, sokat nézte felesége arcképét, amely Garibaldi és Cavour társaságában a kajütjét ékesítette és hosszú leveleket írt az asszonynak. Láthatólag bántotta a lelkiismerete. Pedig a tüzesszemű, merész arcélű szép asszony képe ott a szoba falán elnézően mosolygott, mintha azt akarná mondani: Légy nyugodt, derék Vitkovicsom, nem véthetsz ellenem annyit, hogy meg ne fizetnék érte!
A hajósnép és különösen a matrózok közt nagy népszerűsége volt a kapitánynak. Az emberek tudták, hogy parancsnokuk minden léhasága mellett is kitünő tengerész és bátor férfiú. Mivel azonkívül némi szocialisztikus hajlamai is voltak, alkalomadtán a hajóstársasággal szemben a végletig azonosította magát legénységének minden tagjával. A konfidens és barátkozó modorával lemászott olykor a fűtőházba is, hogy egy kissé elbeszélgessen odalenn a kormosképű legényekkel. Ekkora nagyúr lekötelezheti a szegény embert már egy rossz élccel, olykor kedélyes hátbaütéssel is. Ilyen ember volt Vitkovics kapitány. Kollegái, akik apró gőzteknőikön fontoskodva és a hadi tengerészeket majmolva játszották az élet és halál urának szerepét, azt mondták róla, hogy nem komoly ember.
Amikor György második útját tette az Attilá-val, újból jelentkezett a betegsége. Sűrűn köhögött és erős láza lett. Ekkor sötét kétségbeesés fogta el. Nem a haláltól félt, óh nem! de lesújtotta a tapasztalás, hogy akaratereje, amellyel oly nagyra volt, nem mentheti meg életét a szánalmas csődtől. Abban az időben sokat nézegette a kis revolvert, amelyet a ládájában őrzött.
Mielőtt azonban még elhatározta volna magát valamire, a szerencse, amely eddigelé nem igen kényeztette, váratlanul magához ölelte. Igaz, hogy egy más szegény ember rovására.
Volt a hajón egy vitorlamester, névszerint Beppo, lussini olasz. A vitorlamesternek tudvalevőleg semmi dolga vitorlákkal. Ő a hajó raktárosa; őt illeti meg a teheráruk és mellékesen az utasok podgyásza fölött való felügyelet.
Bepponak, bár nem volt már egészen fiatal legény, menyasszonya volt Marseilleben. Nagyon szerethette, mert sűrűn vitte neki az ajándékokat. Úgylátszik, hogy a kapitányi Don Juan szemet vetett a fekete provencei leányra. Hogy mi történt a két férfi között, az sohasem tudódott ki a maga egészében; elég annyi: amikor a marseillei kikötőben macskáztak és Beppo a rakodással volt elfoglalva, a kapitány megint magára vette hódító mellényét és lovagló pálcáját az ujjai közt pörgetve eltünt a parton nyüzsgő sokaságban. Később egy fiucska jött a hajóra és levelet hozott a vitorlamesternek. Beppo ekkor szó nélkül magára hagyta a gőzdarút és a város felé rohant. Félóra múlva megjött Vitkovics. Nagyon izgatottnak látszott. A kapitányt sarkon követte a vitorlamester; ő lehetőleg még izgatottabb volt. Nemsokára azután két lövés dördült el a hajón. A vitorlamester revolverrel rálőtt a parancsnokra. Szerencsére csak jelentéktelen sebet ejtett a vállán. Az első kormányos legyűrte és lefegyverezte Beppot. Amikor később rendőrök jöttek az Attilá-ra, már csak hült helyét találták a vitorlamesternek. Beppo megszökött.
Még az este történt, hogy a kapitány szóba ereszkedett Györgygyel. Francia nyelven, még pedig hamisítatlan gascognei tájszólásban azt kérdezte tőle, hogyan érzi magát? György párisias kiejtéssel köszönte meg az érdeklődést. Vitkovics ekkor angolra fordította a szót. Folyékonyan, de a máltaiak förtelmes kiejtésével beszélte Shakespeare nyelvét. Szitnyay kifogástalan klub-angolsággal válaszolt neki.
– Látod, conte, – mondta Vitkovics, – ha ifjú korodban nem lettél volna szamár és megtanultál volna írni meg számolni, akkor most megalapítanám a szerencsédet!
Szitnyay erősködött, hogy igenis tud írni meg számolni és ekkor a kapitány, aki semmit sem tudott a conte múltjáról, írószert hozatott és valóságos iskolai vizsgának vetette alá.
– De hiszen, conte, te valóságos lángelme vagy!
A hajón többen is voltak nyelvtudósok (a vén matrózok közt mindig akad olyan, aki négy-öt nyelvet is beszél), írástudó azonban nem akadt a legénység között. Fiatal korukban mind megtanulják, meglett korukban nagyobbrészt megint elfelejtik.
A vizsga eredménye az lett, hogy Szitnyayt az egész gépház nagy meglepetésére ideiglenesen megbizták a vitorlamesteri teendőkkel.
Ez a munka nem olyan súlyos, nem is olyan szövevényes, hogy egy átlagos intelligenciáju ember játszva el nem végezhetné. Mivel azonban némi kezdetleges könyvvezetés is jár vele, a hajósok általában bizonyos misztikus csodálattal viseltetnek e mesterség iránt. Azt tartják, hogy tíz óceánjáró jó kapitányra csak egy megbizható vitorlamester jut.
A hajótisztek eleintén aggódva ellenőrizték György számadásait. Maga Vitkovics is mindig mellette volt rakodás közben. Midőn azonban kitünt, hogy a conte kifogástalanul végezte dolgát és hogy jóval gyorsabban bonyolította le számadásait, mint elődje, kikiáltották lángelmének. Maga a kapitány is meg volt róla győződve, hogy az isteni gondviselés olyan vitorlamesterrel áldotta meg, aki külön erre a nehéz mesterségre született.
Az Attila harmadik útján már véglegesített vitorlamester volt György. A társaság küldött ugyan genovai ügynöksége révén valami tudós taliánt a hajóra, de azt Vitkovics kapitány röviden elkergette és mivel végre is ő volt a felelős György számadásaiért, megtették neki a kivánságát.
György a marseillei revolveres kaland következtében a fekete forró pokolból most már végleg visszakerült megint a szellős födélzetre, Isten azuros ege alá. Külön szobácskát kapott a kapitányi híd alatt, amelyet kedve szerint berendezhetett magának. Rendes ruhában járhatott és a sapkája körül sárga sáv jelezte új méltóságát.
Munkája ugyan bőven volt, de a munka, amelyet jegyzőkönyvvel a kezében, a gőzdarút vezényelve végezett, valóságos üdülés volt a fütő baromi foglalkozásához hasonlítva.