XV.
A tavasszal a nyugtalanvérű kapitány megint összeveszett kenyéradóival és visszaszerződött az osztrák Lloydhoz. A trieszti központban, ahol a családjánál tett látogatásai alkalmával szokott megfordulni, kilátásba helyezték neki, hogy alkalmilag az indo-kinai vonal egyik nagy óceánjáróját fogják rábizni. Végre tehát ki fog szabadulni a Középtengernek nevezett pocsolyából, amelynek mazsolaszőlőszagu városait és szaporabeszédü embereit a szíve mélyéből gyűlölte.
Vitkovics magával csábította első kormányosát is és a vitorlamesterek gyöngyét, Györgyöt. Nagy fizetésemelést igért nekik és hivatkozott férfias önérzetükre is, amelyet, szerinte, nem elégíthetett ki az Attilá-hoz hasonló rozoga teknőn való élet.
Hamarosan kitünt azonban, hogy a kapitány számára még nem nyílott meg a nagy Oceán hullámos paradicsoma. Az Aidá-t bizták rá, a Lloyd legócskább gőzösét, amely emberemlékezet óta omnibusz-szolgálatot teljesített az úgynevezett tesszáliai vonalon, Trieszt, Patrasz, Pireusz, Szmirna, Konstantinápoly és a szulinai Duna között.
A főügynökségen most azt mondták neki, hogy néhány esztendő mulva, ha addig jól viseli magát, talán kiküldik az Oceánra. Vitkovics azonban nem volt az az ember, aki ilyen körülmények közt jól viselhette volna magát. Ő a Levantét még inkább únta, mint a tirrhéni vonalat. Az emberek itt még fecsegőbbek voltak, a levegő még édeskésebb a mazsolaszőlőtől, mint odaát. A rossz kis hajóján pedig úgy szégyenkezett, mint a vidéki gavallér, amikor parasztszekéren kénytelen járni. A hajó orrára, nagyapó divatja szerint, fehér női alak volt kifaragva, állítólag valami Aida képemása. Az orrmányárbóc menetközben úgy remegett, mint a nagyon vén ember feje. Ha nem esett éppen baj a gépezetén, ami elég gyakori eset volt, akkor az Aida mérsékelt késésekkel futotta be kipécézett útját. A hajó jóformán már betéve tudta az irányt, Triesztből eltalált a Boszporuszba, mint a vén tehén a legelőről az istállóba. Vitkovics kapitánynak tehát nem is volt egyéb dolga a káromkodásnál. Ezt aztán lelkiismeretesen végezte. Mindjárt első útján elmondta mindenkinek, aki hallani akarta, hogy a Lloyd főemberei őt rútúl megcsalták. Mivel a társaságnak a görög Archipelágosz különböző szépnevű szigetein ülő ügynökei ezt sietve jelentették Triesztbe, valószinüvé lett, hogy Vitkovics lovagot nem fogják egyhamar előléptetni. A nagy óceántól megint messzebb volt, mint valaha…
Első levantei útja alkalmából ismerkedett meg Szitnyay György azzal a férfival, akinek a sors később nagy szerepet szánt az életében. A szmirnai Kupelián volt. Az Aida akkor félig üresen jött Triesztből Fiuméba és az utóbbi kikötőben nyers cukorral és dongafával rakodott az Archipelágosz és Törökország számára. Triesztből mindössze három elsőosztályu utast hozott magával: egy csinos görög asszonyt, aki Triesztben volt férjnél és sziriai rokonságának látogatására készült, egy számoszi jezsuita atyát és a nevezett Kupeliánt.
Vitkovics kapitány, mihelyt megpillantotta a görög menyecskét, sietve felöltötte fehér hódító mellényét és lovagiasan fölszólította az asszonyt, hogy tekintse az Aidát mindenestül az ő magán-jachtjának, amely fölött korlátlanul rendelkezhetik. A hölgy föl is vonult a kapitányi hídra, ahol érdeklődve nézegette a kapitány által előhurcolt mappákat és hajós-műszereket és olykor hangosan kacagott.
A jezsuita egész uton a kormány mellett ült és breviáriumából imádkozott. A harmadik utas pedig, Kupelián, azalatt sötét arccal járt föl-alá, megvető pillantásokat és ellenséges megjegyzéseket szórva a szerzetes felé, akinek jelenléte láthatólag ingerültté tette. Kupelián tömzsi kis ember volt, az arca csupa szakáll, még a pofacsontját is fölverte a sűrű, fekete sörte. Mivel piros fezt viselt a fején és ujjai közt állandóan pörgette a török olvasó borostyángyöngyeit, Szitnyay eleintén mohamedán embernek nézte. Később megtudta, hogy Kupelián szmirnai örmény, Kisázsia leggazdagabb gubacs- és borkereskedője. A jezsuitát se vallási fanatizmusból gyűlölte, miként György hinni hajlandó volt, hanem mint üzleti konkurrensét. A számoszi jámbor atyák ugyanis nagyszabásu borkereskedést folytattak, amely ujabban a Kupelián-cég félelmetes versenytársává nőtte ki magát. A jezsuiták váltig állították, hogy ők a bort csak a szent mise céljaira szállítják, Kupelián azonban állítólag azt is tudta, hogy mely európai borkereskedőkkel vannak üzleti összeköttetésben.
Szitnyay éppen a számadásait nézegette a fedélzetközön, amikor az örmény odatelepedett melléje, egy nagy zongoraládára. Török cigarettát adott neki és megkérdezte, hogy járt-e már a Levantében? Eleintén olaszul szólt hozzá, de amikor észrevette, hogy György akadozva beszél olaszul, folyékony francia nyelven folytatta a társalgást. Ő egyébként jól beszélte még a török és a görög nyelvet is, spanyolul, angolul és németül is tudott valamit.
– Ha ön nem dolgozott még a Levantéban, akkor jó lesz, ha nagyon ügyel magára. Ne feledje, hogy itt csupa csalóval és tolvajjal lesz dolga. A világ elsőrangu szélhámosai és kalandorai tőlünk kerülnek ki és ha az ön csontjaiban aranyból volna a velő, előbb-utóbb azt is kiszednék onnan. A Keleten egy becsületes ember van: a török. Velük azonban önnek alig lesz dolga. Magam is keresztény vagyok, de nagyon jól értem, hogy a becsületes moszlim miért veti meg annyira a felekezetemet. Az idevaló kereszténység a világegyetem szemetje. Ahány keresztény kereskedőnk van, az mind abból akar meggazdagodni, hogy kizsarolja a török népet és megcsalja az európai nagy cégeket. A szegény ember meg abból akar megélni, hogy megkopasztja és lopja az utasokat. Különösen az olyan emberektől őrizkedjék, akik jól tudnak beszélni. A török mindig hallgatag, de a levantinusnak mindig jár a szája. Kellemes és ügyes emberek, udvariasak és életrevalók. Erkölcs dolgában azonban a legkülönbek is az európai fegyencek nívóján állanak. Aki nálunk be tud fonni egy európai céget, azt bámulják és irigylik. A lopást pedig annyira nem veszik komolyan, hogy alkalomadtán az előkelő levantinus ember is fölcsap műkedvelő tolvajnak. Nem is annyira a haszon, mint inkább a bravur kedvéért. Ha ön példának okáért Bécsben vagy Budapesten ledob egy ezerforintos bankjegyet az utca kövezetére, akkor az első arra menő ember zsebreteszi, hogy el ne vigye más. Nem úgy van? Ha nem vinné el, akkor később lelkiismereti furdalásai volnának. Nos, ha ön Patraszban vagy Szmirnában a parton egy pillanatra háttal fordul a podgyászának, akkor az első levantinus ember, aki arra jön, magával viszi, nehogy elvigye más. Ha ön rajtakapja a tolvajt, akkor vissza fogja önnek adni a holmiját, de szemrehányó hangon azt fogja mondani: Máskor jobban tessék vigyázni! Önnek sok dolga lesz a kereskedőkkel és a szállítókkal, nos, majd megismeri őket!
Amikor Szitnyay később az első kormányossal beszélt, az nevetve mondta: – Kupelián úrnak egészben véve igaza van. Egyet azonban elfelejtett megmondani: hogy az egész Levantéban ő maga a legrosszabb hírű kereskedő. Gazdag ember, de folyton arra pályázik, hogy hitelt szerezzen az európai nagy cégektől. Az áruhitel neki tiszta ajándék, mert sohasem fizet és minden török bíróság a zsebében van. Azt sem ajánlanám, hogy az óráját, vagy a tárcáját Kupelián úr kezeügyében felejtse, mert valószinű, hogy elemelné…
Szitnyay későbbi útjai alkalmából meggyőződött róla, hogy a kormányos is igazat beszélt: Kupelián sűrű összeköttetésben volt a Lloyddal, évenként több hajórakományra való gubacsot is küldött a magyar és osztrák bőrgyáraknak, a vele való üzleti érintkezés azonban mindvégig kemény próbája maradt a vitorlamester türelmének és éberségének.
Az örmény és emberei sohasem fogytak ki a piszkos és furfangos ötletekből, hogy megcsalják a hajóstársaságot. Az esetleges kárért ugyan a kapitány volt felelős, de mivel Vitkovics lovag semmivel sem törődött és mindent Györgyre bizott, az latba vetette egész ambicióját, hogy kifogjon levantei üzletfelein. Kupelián olykor szinte naiv arcátlansággal próbált szerencsét. Ilyenkor maga sem bízott a sikerben, inkább csak a levantei szokásnak igyekezett eleget tenni, „hogy ostobának ne tartsák“. György hamarosan kiismerte annyira emberét, hogy a szeme közé nevetett, ha az valamire a becsületszavát adta. Kupelián maga is nevetett és bizonyos barátságot kezdett érezni Szitnyay iránt.
Az örmény barátsága tiszteletté növekedett, amikor György egy alkalommal igaz levantinus módon bánt el vele. Kupelián rakodás közben valami nagyszabásu súlycsalást kisértett meg. Ha sikerül a dolog, akkor csúnya pör lesz a Lloyd és a megrendelő között. Előzetesen tíz aranyat csúsztatott György kezébe. A vitorlamester szó nélkül zsebre tette a pénzt, amikor azonban meggyőződött a csalás mibenlétéről, elküldött főkonzulátusi dragománért, hogy jegyzőkönyvet vétessen föl vele az esetről. Az örmény tiltakozott, esküdözött, sírt és fenyegetőzött. Végül félrevonta Szitnyayt és azt kérdezte tőle, hogy mennyit kíván még a hallgatása fejében. György azt mondta, hogy húsz aranyat. Az öreg ezt sokalta és tizet igért. Megegyeztek tizennégyben, amelyet rögtön le is fizetett. Amikor a dragomán megjött, Szitnyay fölvétette vele a jegyzőkönyvet, azután kihányatta az örmény összes gubacsos zsákjait a partra.
– No hallja, – méltatlankodott a kereskedő, – hát akkor minek adtam a baksist?
– Álmában beszél, – mondta megbotránkozottan Szitnyay. – Sohasem kaptam öntől semmit!
Kupelián egyet káromkodott, de aztán elnevette magát. György eljárása láthatólag imponált neki.
– Úgy látom, ön is a Levantében született! – mondta.
Ez volt a legnagyobb dicséret, amit mondhatott.
Este az örmény tizenkét üveg finom ciprusi bort hozott Györgynek. Azt mondta, hogy szeretetből adja neki. Egy üveggel mindjárt megittak a födélzetközön és Kupelián a borozás közben támadt melegebb hangulatot arra akarta használni, hogy visszakérje Szitnyaytól a huszonnégy aranyát.
– Visszaadnám, – mondta György, – de biztosan tudom, hogy ön tökfilkónak tartana akkor. És én az ön jó véleményére nagy súlyt vetek.
A nyáron aztán nagy keserűség érte az örményt. Nem elég, hogy a számoszi jezsuita atyák konkurráltak vele a borukkal, most már versenytársa akadt a gubacsban is. Szmirnában letelepedett egy Mingusz nevü osztrák ember, aki nagy buzgalommal és meglehetős sikerrel fáradozott azon, hogy az osztrák és magyar bőrgyáraknál kiszorítsa a Kupelián gubacsait a maga portékájával.
Az Aida Triesztből jövet rakódott a szmirnai kikötőben, amikor Kupelián odaevezett egy kaikkal. Megvárta, amíg Szitnyay elvégezte a maga dolgát, aztán lement vele a második osztályu kantinba és egy üveg magyar bort tétetett az asztalra.
A gubacskereskedő ekkor a következő épületes beszédet intézte Györgyhöz:
– Barátom uram, én egy indítvánnyal jöttem magához. Idejött Szmirnába egy osztrák gazember, aki megesküdött, hogy tönkre tesz engem. A nyomorult francia és német leveleket írogat Európába. Én minden nyelvet tudok, de írni csak örmény betűkkel tudok. Ha akarja, akkor levelezőmül szerződtetem önt. Németül fog írni a németeknek, magyarul a magyaroknak, franciául a franciáknak és angolul az angoloknak. Hallottam, hogy maga érti mindezeket a nyelveket. Igy talán legyűrhetjük a zsiványt. Mit kap ön a Lloydtól? Én háromszor annyit adok készpénzben és öt százalékot a tiszta haszonból. Maga magyar ember, a főkonzul is magyar gróf, nagyon kedvez a földieinek, reménylem, hogy magával együtt megnyerem az ő pártfogását is. Ha akarja, a szerződést a konzulátuson fogjuk megkötni, pör esetére ki is köthetjük a konzuli biróságot. Ebből láthatja, hogy nem akarom magát becsapni. Mingusz, a konkurrensem, különben is azzal füleli le vevőimet, hogy elsőrangú portékát szállít nekik és bevált mindent, amit igér. Úgy látom, most már nincs egyéb hátra, mint hogy nekem is meg kell próbálkoznom az üzleti kulanciával. Éppen azért szeretném magát szerződtetni…
Ennek a beszélgetésnek az lett az eredménye, hogy Szitnyay elbúcsúzott Vitkovics lovagtól és az Aidá-tól, ott hagyta a Lloyd szolgálatát és Kupeliánhoz szerződött.