XVII.
Vitkovics kapitányt, Szitnyay hajdani parancsnokát, hosszú ideig nem látták Szmirnában. Végre mégis csak előléptették, ha nem is óceánra, de rábízták a Trieszt és Alexandria között járó gőzösök egyikét. Ezek nagy, modern és gyorsjárású hajók, előkelő nemzetközi közönség utazik rajtuk és így a szolgálat némileg hasonlatos az óceáni szolgálathoz.
Amikor már jóformán csak egy lépés, a szuezi földszoros választotta el az indó-kinai vonaltól, egy gyászos véletlen útját szegte a lovag vágyainak és visszavetette megint a tesszaliai omnibusz-vonalra. Az egyiptomi utasok közt ugyanis akadt egyszer egy rokonszenves és értelmesnek látszó öreg úr, aki élénken érdeklődött a hajózási és kereskedelmi viszonyok iránt. Alkalmasabb embertől nem is kérhetett volna fölvilágosítást, mint Vitkovics kapitánytól. Az rögtön elmondott neki mindent, amit tudni akart, még azt is, amire nem volt kiváncsi, hogy tudniillik a hajóstársaság összes emberei részben tolvajok, részben hülyék. A kapitány szerint az igazgató-tanácsban csak egy rendkívüli ember foglal helyet: Wellmann báró, aki nautikus kérdésekben tökéletes hülye ugyan, amellett azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy geniális tolvaj. Később kiderült, hogy a rokonszenves öreg úr, akinek Vitkovics mindezeket elmondta, maga Wellmann báró volt, aki inkognitóban utazott.
Ennek a kis kalandnak az lett a következménye, hogy Vitkovics kapitány egy nap megint megjelent a szmirnai kikötőben, egy a mocsoktól fakó és a rozsdától vörös gőzös hídján, hogy gubacsot fuvarozzon.
Még aznap délután elment a Kemer Gyádeszibe, Kupeliánékhoz. A szíve úgy teli volt keserűséggel, mint levegővel a duda és ezt mind ki kellett adnia. Két óráig ott ült a kancelláriában, ennyi ideig mindig ő beszélt.
– Haj, csak bízna rám valaki százezer forintot, úrrá tenném magamat és kiszabadulnék az igából! – végezte be előadását Vitkovics.
– Mit csinálna a pénzzel? – kérdezte Szitnyay, inkább udvariasságból, mint kiváncsiságból.
– Megtöltenék egy hajót mindenféle haszontalan limlommal és végeladást rendeznék Szueztől Durbánig. Kelet-Afrikában most vagyont lehetne szerezni. Most vagy soha!
– Cserekereskedést folytatna a benszülöttekkel? – kérdezte György.
– Ördögöt a benszülöttekkel! Azon a piszoknépen már nincs mit nyerni. Az ottani európai telepesekből azonban nagy pénzt lehetne kiszorítani. Egész Kelet-Afrika most valósággal nyüzsög az új emberektől. Teli van katonákkal, farmerekkel, tisztviselőkkel és szerencsevadászokkal. Egyiptomban az angolok, lejebb az olaszok, aztán a németek, Madagaszkárban a franciák. Mindenütt okkupálnak, osztozkodnak; vasútat építenek, erősséget, kikötőt, kormányzósági palotát, kórházat és mit tudom én mit még. A katonák, a teknikusok és kalandorok többnyire fiatalemberek, ma még táborban élnek, hadi zsoldon, tehát sok a pénzük, amellett unatkoznak… Képzeljen el egy tiszta társaságot, amely két esztendő óta az Isten háta mögött lopja a napot és gyűjti a pénzt, – ha valaki pezsgőt, havannaszivart és más fényüzési cikket vinne nekik, amelyet nagy ideje csak híréből ismernek, mennyit nem adnának érte? Egész Kelet-Afrika most teli van ilyen garnizónokkal. Egy üveg magyar pezsgőért, egypár fehér vászoncipőért most két aranyat is lehetne ott kérni. Hollandus pálinkával, tennisz- és egyéb sportfölszerelésekkel, selyem fehérneművel, asszonyi napernyőkkel, kalapokkal, regényekkel, amatőrfotografusoknak való kellékekkel óriás pénzt lehetne szerezni. De csak az idén, mert százat teszek egy ellen, hogy jövő esztendőre már egész úszó szatócs-flotta lesz útban…
Rákövetkező éjjel Szitnyay sokat gondolkozott azon, amit Vitkovics mondott. Amennyire hallomásból ismerte a kelet-afrikai viszonyokat, valószinűnek tartotta, hogy a kapitány jól itéli meg a kereskedelmi helyzetet. Neki ujabban mindig a vagyonszerzésen járt az esze. A függetlenségét, ami ebben a rövid és szomorú földi életben talán mégis csak a legértékesebb dolog, csak így szerezhetné vissza. A függetlensége érdekében dolgozott olyan állati szívóssággal, furfangoskodott és kuporgatott kilenc esztendő óta. Ennyi idő alatt sikerült körülbelül harmincezer forintot megtakarítani, amely összeget az ottomán bank szmirnai fiókjában őrizte. Ujabb időben, amióta Kupelián konkurrense, a bécsi Mingusz, mindenáron meg akarta magának nyerni Szitnyait, az örmény kénytelen volt üzletvezetőjének fizetését és a haszonban való részesedését fölemelni.
György másnap szóba hozta gazdájának Vitkovics tervét. Az örménynek üzleti dolgokban jó orra volt és maga is úgy érezte, hogy a kapitány ötlete megfontolást érdemel. Mire Vitkovics visszaérkezett a Boszporusból, már kész ajánlattal fogadták. Abban állapodtak meg, hogy a vállalathoz szükséges százezer forintot Szitnyay és Kupelián teremtik elő. Szitnyay odaadja minden tőkéjét, a hiányzó összeg megszerzésében támogatni fogja Kupelián hitele. Az örmény maga ötvenezer forinttal akart résztvenni az üzletben, többet nem mert rászánni. A várható nyereséget öt részre osztják, két-két rész illeti meg a szmirnaiakat, egy Vitkovicsot. A tárgyalások folyamán Kupelián késznek nyilatkozott arra, hogy maga is elmegy az útra és személyesen vezeti az úszó bazár dolgát. Ezért azonban külön percenteket kötött ki magának a haszonból.
Vitkovicsnak most már abban főtt a feje, hogy fegyelmi úton rövidesen elcsapassa magát a Lloydtól. Május elején már tudatta is a szmirnaiakkal az örömhírt, hogy sikerült magát kidobatnia. Kupelián azonnal Triesztbe utazott, ahol egy ócska gőzöst bérelt és részben rokkantakból, részben rosszhírű adriai csirkefogókból álló legénységet toborzott. Hat hét mulva már megkezdhették a rakodást a sok budapesti és bécsi limlommal, június végén pedig Szuezből levelező-lapot kapott György: a lap azt az értesítést hozta neki, hogy Caruli – ez volt a hajójuk neve – szerencsésen átkelt a csatornán. Jóideig aztán az expedició semmi hírt nem adott magáról, míg aztán augusztus végén Vitkovicsnak egy levele érkezett Szuakinból. A kapitány azt írta Györgynek, hogy Kupelián maláriába esett, az üzlet azonban fényesen folyik. Fényesebben, mint remélni merték volna. Alig tették még meg útjuk ötödrészét és máris túladtak portékájuk egyharmadán. A levél még két dologról győzte meg Szitnyayt: először arról, hogy Kupelián arcátlanul zsarolja a vevőközönségüket, másodszor pedig arról, hogy a kapitány és az örmény folytonos civódás közepett teszik meg útjukat.
Október végén nagy aggodalmakat állott ki Szitnyay. Hónapok óta semmi értesítést nem vett a Caruliról és már-már az a gyanúja támadt, hogy a rozoga hajó életének valami ciklon véget vetett az indiai óceánban. Szeptember elsején azonban nagy öröm érte: Szuezből távirat érkezett, amely bejelentette a Caruli érkezését. Vitkovicsék Szmirnán át kerültek Triesztnek, hogy megrakják üres hajójukat gubaccsal.
Következő vasárnapon György korán reggel kaikra szállt és messzire kievezett az öbölbe, hogy fogadja a Carulit. Délig kellett cirkálnia a napfényes víztükrön, míg végre nyugaton füstfelhő jelezte a gőzös érkezését.
Vitkovics állott az egykor ezüstszürkére festett, de az Oceán hullámaitól most már sárgafoltos hajó ütött-kopott parancsnoki hídján. Szitnyay fölkapaszkodott a leeresztett létrán. Az örmény vacogó fogakkal ült a kazán mellett; bár nyári meleg volt, mégis bundába burkolódzott, arcát pedig citromsárgára festette a malária. A kapitány nevetve ölelte meg Szitnyayt.
– Az afrikai emberevők tiszteltetik a kazánfűtő urat, – kiáltotta, – és százezer aranyforintot küldenek emlékül…
György az összeg hallatára valami kellemes szédülést érzett. A Vöröstengerről érkező gőzhajó visszahozta neki szabadságát és önérzetét, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt elvesztett egy budapesti kaszinó kártyaszobájában. A százezer aranyforint volt a varázsige, amely föloldotta a rajta nyugvó átkot és megint visszaadta neki emberi alakját…