XVIII.
A társak még aznap leszámoltak. A tiszta nyereségből kilencvenhatezer aranyforint jutott Szitnyaynak. A tőkéjével együtt közel százötvenezret adtak ki neki, ebből azonban húszezret vissza kellett fizetnie a banknak, amely Kupelián jótállása mellett hitelezett neki. Mivel Vitkovics és az örmény Zanzibártól idáig egyebet sem tettek, mint számolgattak, a nekijáró összeget angol bankjegyekben mindjárt ki is fizethették Györgynek.
– Örülök, hogy megszabadulhatok ettől a gondtól, – mondta Kupelián, amikor a vastag papircsomót átadta üzletvezetőjének.
Az örmény azután ágyba feküdt; azt mondta, hogy kutyául érzi magát.
– Maga pedig velem fog jönni az Eldorádóba, – mondta Györgynek a kapitány, – eleget unatkoztam a Vöröstengeren az ön kedvéért, most mulasson egyszer az én kedvemért.
Ezt a kérését nem igen lehetett megtagadni. Szitnyay a bankjegycsomóját a Wertheim-szekrénybe zárta, amelyben az üzlet kézi pénztárát őrizte.
Hajnalig voltak az Eldorádóban. Füstös, igazi levantei izléstelenséggel és olcsó fényűzéssel berendezett dalcsarnok az, Európából kivénült énekesnők és táncosnők találkozóhelye. Vitkovics rengeteg mennyiségü pezsgőt fizetett a hölgyeknek, virágot és édességet ajándékozott nekik, később összeveszett két német utazóval, közbe pedig elbeszélte Györgynek a Caruli expediciójának minden részletét.
– Adjon hálát Istennek, hogy Kupelián velem volt, – mondta többek közt, – mert nélküle félannyi nyereségünk sem volna. De köszönje meg azt is, hogy én Kupelián mellett voltam, mert ha nem vagyok ott, rettenetesen becsapja önt a leszámolásnál. Az örményt a malárián kívül az teszi beteggé, hogy annyi szép pénzt kellett fizetnie önnek…
Hajnalban a kapitány mindenáron el akart még menni a Maison dorée-ba, amely az Eldorádó versenytársa. Mivel azonban úgy találták, hogy a termek ott még füstösebbek, a hölgyek még vénebbek, Vitkovics pedig egyébként is eleget ivott már, György betuszkolta barátját egy kaikba és hazaküldte aludni a Carulira.
György, aki esztendők óta leszokott már az ilyen éjjeli mulatozásokról, valóságos martiriumot állott ki a korhely tengerész oldalán. Most boldogan sietett haza, hogy végre egyedül legyen a gondolataival, a terveivel.
Az irodán kellett átmennie, hogy a szobájába érjen. Amikor kinyitotta az ajtót, a szemben levő ablakot csörömpölve becsapta a szél. György ki akarta támasztani a szárnyát, ekkor a szeme megakadt egy arasznyi kerek lyukon az ablak üvegén. Gyémánttal vághatta ki valaki… Ösztönszerűen a vasszekrényre nézett és szivében megfagyott a vér, amint tárva-nyitva látta a Wertheim ajtaját… A szekrény üres volt. Meglopták!
A feje szédült, a térdei pedig úgy elkezdtek remegni, hogy le kellett ülnie. Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta… Nem álom, hanem rettenetes valóság… Meglopták! Tizenkét évi munkájának minden eredménye oda. A függetlensége, a szabadsága örökre oda. Örökre, mert tisztán érezte, hogy újból már nem kezdheti az életet. Megsemmisülten bámult maga elé.
Később gépiesen fölkelt és bement a hálószobájába. Ott minden rendben volt, a töltött revolvere ott függött megvetett ágya fölött. Kezébe vette a fegyvert és belenézett a csövébe… Valami forró vágy szállotta meg, hogy rövidesen megszabadítsa magát minden további bajtól és gondtól. De azután egyszerre csodálatos közvetlenséggel eszébe jutott az éjszaka, amelyet tizenkét esztendővel ezelőtt a fiumei úton töltött. És megint erőt vett rajta akkori lelkiállapota, amikor egy lángoló elhatározás acéllá keményítette akaraterejét.
– Akarom! – hörögte most megint összeharapott fogai közül. – Meglássuk, ki fárad bele előbb: a sors vagy én!
Hideg vízzel megmosakodott, azután gondolkozni kezdett azon, hogy mihez fogjon. Először is tisztába akart jönni nagy szerencsétlenségének külső részleteivel.
Megvizsgálta a pénzesszekrényt. A zár körül össze volt karmolva a barna máz. A betörő tehát valami hegyes acéleszközzel dolgozhatott. György aztán elővette kulcsát és betette a zárba; meglepetésére úgy tapasztalta, hogy az símán zárja és nyitja a szekrényt. A zár tehát sértetlen! Hogyan tudta tehát mégis kinyitni a rabló? Álkulccsal? Elgondolkozva lépett az ablakhoz. Az üvegen levő lyuk akkora volt, hogy egy férfi kényelmesen belenyulhatott rajta és kinyithatta belülről az ablakot. A gazember kétségkívül azért vágta meg az üveget, mert nem merte betörni, nehogy csörömpöléssel fölébressze a háziakat. Ez régi fogásuk a betörőknek. Mialatt az ablakot tovább nézegette, különös dolgot vett észre. A tolvaj, amikor kivágta az ablakot, gyémánt szerszámával több ívet is karmolt az üvegbe. A karmolások azonban belül voltak az üvegtáblán. Aki az ablakot kivágta, annak benn kellett állnia a szobában. De ha már a szobában volt, akkor minek vágta meg az ablakot? Ennek csak egy célja lehetett: hamis nyomra akarta vezetni a vizsgálatot, úgy tüntetve föl a dolgot, mintha az utca felől jött volna… Szitnyay megnézte a szobaajtó zárját, az sértetlen volt. A gazember tehát kulccsal jött be. Minél tovább nézte György a pénzesszekrény kulcslyuka körül levő felületes karmolásokat, annál jobban meggyőződött, hogy ezeknek sem volt semmi céljuk, hacsak az nem, hogy őt tévútra vezessék…
Egy rettenetes gondolat cikázott át agyán: a tettes Kupelián! Amint eszébe jutott, már meg is esküdött volna rá. Hiszen jól ismerte gazdájának brutális önzését és lelketlenségét. Százötvenezer forintért mindenre képes ez az ember, talán az apagyilkosságra is. Minél tovább gondolkozott a dolgon, annál erősebb lett benne a meggyőződés, hogy a rabló csakis az örmény lehet. Kupelián tudta, hogy György a házon kívül tölti az éjszakát. Azt is tudta, hogy a kincs a kézipénztárban van, mert vasárnap érkeztek meg útjokról és ilyen napon az összes szmirnai bankok, ahol Szitnyay elhelyezhette volna pénzét, zárva vannak. A kancelláriába könnyen bejöhetett: a második ajtókulcs ott függött az emeleti folyosó falán, az öreg négerasszony kezeügyében, mivel a földszinten is az végezte a takarítást. De hogyan nyitotta ki a Wertheim-szekrényt? György erre a kérdésre is hamar megtalálta a választ. Minden vasszekrénnyel két kulcsot szoktak küldeni a gyárból. Az egyik kulcsot Kupelián már évekkel ezelőtt rábízta Györgyre, a másodikat bizonyosan magánál tartotta. Amint Szitnyay az ablakot nézte, arra a gyémánt-gyűrűre kellett gondolnia, amelyet gazdája állandóan a mutató ujján viselt… A kivitel minden részlete az ő naiv, szinte gyerekesen arcátlan gazságára vallott!
György rögtön tisztában volt vele, hogy sohasem kapná vissza tulajdonát, ha a rendőrséghez folyamodna. A följelentésével legfölebb csak gyanúba keverhetné Kupeliánt, de bizonyítani alig tudna valamit. Az örmény végre is előkelő és gazdag kereskedő volt, török állampolgár, aki jó barátságban élt a császári hatóságokkal. Ilyen körülmények közt a magyar főkonzulátus közbenjárása sem segíthetett volna sokat.
Mialatt Szitnyay még a gondolataival viaskodott, halkan megnyílt az ajtó és nesztelen léptekkel bejött a kis Zábel. Tegnap egész nap nem törődött vele a pártfogója és most eljött, hogy magyarul jóreggelt kívánjon neki.
– Ülj le kis Zábel és hallgass arra, amit mondok! – szólt György.
A kis leány boldogan telepedett a díványra.
– Mondd csak Zábel, járt ma már idegen ember a házban?
– Az emeleten senkisem járt.
– Elhagyta ma valaki a házat?
– Eddig még senki, uram.
György megkönnyebbülten sóhajtott föl. A pénz tehát még a házban van! Talán többet is megtudhatna a vak leánytól.
– Mondd, Zábel, hallottad az éjjel a gazda lépteit?
A leánynak, valamint a vakoknak általában, éles volt a hallása és könnyű az álma.
– Hallottam, – mondta kevés gondolkozás után.
– Gondolkozzál jól és beszélj el mindent, amit tudsz.
– Nagyon későn volt, te még nem voltál itthon és az asszony erősen hortyogott. Ekkor jött ki a szobájából a gazda. Mezítláb volt, lábujjhegyen járt, de azért mégis megismertem a lépését…
– Hová ment?
– Lejött a földszintre. Hallottam, amint a falépcső csikorgott a lába alatt.
– Sokáig volt idelenn?
– Nagyon sokáig.
– Amikor visszajött, mindjárt a szobájába ment?
– Oda. De sokáig nem aludt el. Ezt onnan tudom, mert sűrűn köhögött.
– Más szobába nem járt…
– Köszönöm, Zábel. Most eredj föl, vonulj a kuckódba és ne szólj senkinek arról, amit velem beszéltél.
Zábel, aki engedelmes volt, mint egy jól betanított kis öleb, szó nélkül kiosont az ajtón és fölment az emeletre. György megint magára maradt a gondolataival.
– Vissza fogom szerezni a pénzemet! – mondta magában. – Ha kell, megölöm az örményt. Ha lenyelte a vagyonomat, kivágom a testéből…
Irtóztató gyűlöletet érzett a gazdag ember iránt, aki habozás nélkül elragadta tőle tizenkét évi munkájának minden gyümölcsét és aki lelkiismereti furdalások nélkül akarta semmivé tenni jövő életét. Megpróbálta, hogy beleélje magát az örmény eszejárásába és arra a meggyőződésre jutott, hogy Kupeliánnak most már az lesz az első dolga, hogy tőle megszabaduljon. Neki most mindenáron itt kell maradnia.
Tíz óra felé fölment a beteghez, hogy szokása szerint beszámoljon neki a napi eseményekkel. Kupelián ágyban feküdt. Arca sárga volt, feje kendővel volt bekötve. Nyöszörögve fogadta Györgyöt.
– Nagyon rosszul vagyok! – mondta.
Ha Szitnyay eddig még kételkedett volna gazdájának bűnös voltában, az első tekintettel, amelyet rávetett, tisztába jöhetett vele. Oly sunyi, ijedt szemmel nézett ki a turbánja alól, mintha attól félne, hogy György torkon ragadhatná.
– Mi ujság? – kérdezte kis szünet után az örmény.
– Semmi különös! – mondta nyugodtan Szitnyay. – Tegnap este feledékenységből nyitva hagytam az ablakomat és a szél betörte. El fogom küldeni az üvegeshez…
Kupelián kissé fölemelkedett az ágyában és meglepetten nézett üzletvezetőjére. György maga is csodálkozott, hogy annyira tud magán uralkodni.
Az örmény csakhamar visszanyerte hidegvérét.
– Nem felejtette el, hogy délután ki kell fizetnie a munkásokat? – kérdezte.
– Hogy is felejteném el? Már ki is készítettem az aprópénzt. Körülbelül kétezer frank jár nekik…
Kupelián most már szinte rémülten nézett Györgyre. Tisztában volt vele, hogy üzletvezetője el akarja előtte titkolni a rablást. Hogy mért, azt nem tudta megérteni és ez láthatólag nyugtalanította. Ez az ember háromszázezer franknál többet vesztett és mégis mosolyog…
Szitnyay most már tisztában volt a Kupelián tervével. Az örmény meg akarja várni a munkások kifizetését. Ha György nem tudja őket kifizetni, akkor botrányt csap, sikkasztással vádolja üzletvezetőjét és gyanusítottból vádló lesz.
Amikor György később lement a kancelláriába, már ott találta Vitkovics kapitányt, aki el akarta vinni barátját egy pohár kőbányai sörre Krémerhez. György természetesen nem fogadta el a meghívást. De aztán eszébe jutott, hogy a kapitány gavalléros könnyelműséggel hasznára lehetne.
– Nem adna nekem kölcsön kétezer forintot, – kérdezte.
Vitkovicsnak most minden zsebe tele volt pénzzel.
– Hogyne! Akár többet is! De minek kell önnek a pénz, milliomos úr?
– Egy kitünő üzlethez… Holnap megtud mindent.
A kapitány szó nélkül leolvasta Györgynek a pénzt. Ennyi volt a kézipénztár hiánya.
A délután folyamán Kupeliánnak látogatója érkezett a török rendőrfőnök személyében. A dolog nem volt gyanús; Kupelián bizalmas barátságban élt az összes rendőr- és vámtisztekkel és ez az ember más alkalommal is meg szokta látogatni. Félóra múlva az örmény fölhivatta magához Györgyöt. Most is ágyában feküdt, a főnök pedig egy csésze fekete kávé mellett ült és közömbös arccal szívta a cigarettáját.
Kupelián bocsánatot kért a töröktől, hogy előtte üzleti dolgokkal foglalkozik, aztán szigorú arccal fordult Szitnyay felé.
– Jobban érzem már magamat és holnap reggel magam akarom kifizetni a munkásokat. Legyen szíves és számoljon be nekem a kézipénztárral.
György szó nélkül lement a kancelláriába. Az udvarról láthatta, hogy a török utána néz az ablakból. Öt perc mulva már átadta gazdájának a pénzt. Kupelián sárga arca eltorzult a meglepetéstől, a török pedig alig észrevehető mosollyal tekintett az örményre.
A terv elég világos volt. Ha György nem tud beszámolni a pénzzel, akkor a véletlenül jelenlevő rendőrtiszt tüstént letartóztatja. Ha ki is tud menekülni ép bőrrel a bűnpörből, ami azonban éppen nem volt bizonyos, akkor a rendőrségi vizsgálat befejezése után eltoloncoltatja mint gyanús külföldit…
Szitnyay, amikor az örmény ágya előtt állott, néhány szál tengeri füvet vett észre a szőnyegen. Ez a semmiség most, amikor a veszedelem megélesítette minden érzékét, új irányba terelte gondolatait. Valószinű, hogy Kupelián ágyának szalmazsákjában tartja a pénzt. Azon a vidéken tengeri fűvel szokták megtölteni a szalmazsákot. Az a néhány szál akkor hullott a szőnyegre, amikor éjjeli kirándulása után kapkodó sietséggel az ágyba rejtette prédáját…
György semmit sem aludt rákövetkező éjszaka. Tudta, hogy Kupelián most már fél tőle és mivel mindenre képesnek tartotta, az éjszakát ruhájában, revolverrel a zsebében töltötte. Kupelián sem aludt az éjjel. Többször is lenézett a földszintre, hogy nem lát-e világosságot Szitnyay szobájában. Odalenn azonban mély sötétség uralkodott. Egyszer le is sompolygott a földszintre, revolverrel a kezében. Amikor azonban fülét odaszorította az udvarra vezető ajtóhoz, úgy rémlett neki, mintha egy kívülről hallgatódzó ember lélegzetét hallaná és ekkor félelmében felborzolódott a haja és visszasompolygott az ágyába. A két ellenfél szakadatlanul érezte egymást, gondolataik állandó csatában voltak, a keleti ház vékony falain keresztül meglesték egymás szívének izgatott dobogását is.