WeRead Powered by ReaderPub
A honszerző cover

A honszerző

Chapter 2: I.
Open in WeRead

About This Book

The narrative opens with a large gambling loss in a city casino that exposes social attitudes about money and honor, then unfolds into a multi‑generational chronicle of a landed family, tracing ancestral claims, violent feuds, legal disputes, episodes of service and reward, religious conversion and dispossession, and poetic laments for lost estates. Alternating between contemporary scenes and layered historical backstory, the work examines attachment to land, the tension between private pride and public reputation, and how fortunes and family memory shape identity and obligations across generations.

I.

Húsz vagy talán már több esztendővel ezelőtt történt, hogy egyik budapesti kaszinóban valaki négyszázezer forintot veszített el kártyán. Hogy melyik kaszinóban, az mindegy. Bizonyos föltételek mellett megeshetett volna akármelyikben. Mert a társadalom különböző osztályainak erkölcsei között elméletben semmi, gyakorlatban pedig csak annyi különbség van, hogy az egyiknek több, a másiknak kevesebb a pénze.

Az illető, aki ezt az összeget elveszítette, tulajdonképpen nem is volt kártyás ember. Hajnal felé vetődött csak a kaszinóba. Valami bálból jöhetett és félóráig álmosan nézte a játékot. Éppen Balázsovics adta a bankot, a matador. Néhány vidéki kurta úrral játszott és egész éjjel csak egypár ezer forint volt a különbözet. Erről a Balázsovicsról sokan titokban meg voltak győződve, hogy hamisan játszik. Fennszóval azonban még senki sem gyanusította. Bizonyos, hogy a húsz-harmincezer forintot, amelyet valaha ráhagyott az édesapja, a szegedi timármester, olyan jól kamatoztatta a kártyaasztalnál, hogy most már egy milliója volt a banknál. Csöndes, nagyon komoly, hidegen kimért, de udvarias modoru ember volt. Egyedül csak a játéknak élt; ez volt a munkája, de a szórakozása is. Nem volt szenvedélyes kártyás, hanem ennél több: hivatásos kártyás volt. Azt beszélték róla, hogy éjfélutáni egy órakor szokott fölkelni; akkor megfürdött hideg vízben, megitta a teáját és pihent erővel, józan fővel és nyugodt szívvel elment a kaszinóba, ahol a nappali munkától és mulatságtól kimerült, a színházak gázfényétől és a vacsora pezsgőjétől fölizgatott emberekkel kártyázott. Akik nappali életet szoktak élni a fővárosban, azok nem is ismerték Balázsovicsot csak híréből, mint afféle éjjeli ragadozót. Balázsovicsnak egyébként nem volt jóbarátja, de ellensége sem volt. A kaszinóban határozott tekintélye volt és még azok is, akik titokban hamis játékkal gyanusították, bonyolódott becsületbeli ügyek elintézésénél szívesen kikérték a tanácsát.

A játék tehát immel-ámmal folyt hajnalig, akkor oszladozni kezdett a társaság. A matador maga elé tette a kártyát.

– Kedvem volna valami nagy játékhoz, – mondta. – Ki tart százezer forintot egy lapra?

– Tartom én, – mondta nyugodtan az a fiatal úr, aki addig a székén lovagolva, szó nélkül nézte a játékot.

Balázsovics osztott. A másik közelebb se jött. A félkezét a zsebében tartotta, a másikkal hanyagul fölvetette a kártyáját. Vesztett.

– Kiadod még egyszer? – kérdezte udvarias mosollyal, de elhalványuló arccal.

– Kiadom. De csak egyszer. Érted? Többször nem!

– Tehát dupla vagy semmi!

A fiatalember megint veszített.

– Tehát kétszázezer! – mondta Balázsovics.

A vesztes fél krétafehér arccal ült vele szemben. A nyerő egy ideig élesen a szeme közé nézett, aztán kissé elgondolkozott, végül nyugodt hangon így szólt:

– Ha tetszik, még egyszer rámduplázhatsz!

A fiatal úr harmadszor is veszített.

Balázsovics az asztalra dobta a kártyát.

– Hozol nekem négyszázezret!

Azzal cigarettára gyújtott. A vesztes fél pedig fölkelt, könnyen meghajtotta magát és mély csönd közepett elment a kaszinóból.

A többiek szeméből egyszerre eltünt az álom. Valamennyien valami kellemes kis izgalmat éreztek és most összeültek még a társalgóba. Balázsovics hideg halkocsonyát evett és megivott hozzá egy pohár vörösbort. A többiek szivarozgatva ülték körül.

– Jó pénz ez a négyszázezer forint? – kérdezte valaki.

– Jó pénz, – mondta Balázsovics nyugodtan.

Egy másik úr, aki megyebelije és jóbarátja volt a vesztesnek, részletesebb adatokkal szolgálhatott.

– Két birtoka van, Szitnya és Kemenes. Kemenes nem ér sokat, de a másik szép dominium. Az osztályban félmillió forinttal vették föl, – igaz, most már teher is van rajta… De ha jó vevőt talál, kiszoríthatja a négyszázezret. De akkor aztán plűre esett.

– Van családja? – kérdezte valaki.

– Van. Három-négy esztendővel ezelőtt házasodott. A felesége Naszódy-leány… Gondolom, gyerek is van…

– Az öreg Naszódy Bálint leánya? Nagyon gazdag ember!

– Attól ugyan harapófogóval se szed ki egy árva garast! Az öreg inkább maga adná kezébe a pisztolyt… Én jól ismerem, szomszédom Hevesben…

Még egy félóráig elbeszélgettek, akkor rájuk nappalodott már és ágyba kivánkoztak. Valamennyien nagyon derült kedvükben voltak, amikor elbúcsúztak egymástól. A szemük láttára tönkrement egy hatszáz esztendős nemzetség, kipattant egy gyűrű Hungária páncéljából; de ez olyan ostoba és véletlen módon történt, hogy humorosnak találták volna az esetet, ha a nagy összeg nem keltett volna bennük tiszteletet. Egészben véve azonban mégis csak örültek a történteknek.

Nem mintha kárörvendő emberek lettek volna, de mindig kellemes, ha az ember a maga szemével láthat olyan dolgot, amelyről holnap beszélni fog az egész város. Különös jókedvükben voltak a vidéki urak. Ők összevéve elveszítettek az éjjel egy cséplőgarnitura árát, de most bölcs és mérsékelt játékosoknak tarthatták magukat és ez igen emelte az önbecsülésüket. A ruhatári huszár is örült az esetnek, neki tíz forint borravalót adott Balázsovics…