XIX.
Egész éjszaka azon törte a fejét Szitnyay, hogyan szerezhetné vissza elvesztett vagyonát és közbe fantasztikus és vad ötletek ejtették kisértésbe. Abban állapodott meg, hogy egy alkalmas pillanatban az örmény mellének szegezi fegyverét és úgy szorítja rá a zsákmány kiadására. Ha ellenkezik a rabló, akkor irgalmatlanul keresztül lövi. Nagy keserűségében úgy érezte, hogy nyugodt lelkiismerettel meg tudná ölni. Mire azonban kivirradt, a józan napfény elől szétfoszlottak veszedelmes gondolatai. Most más tervben állapodott meg. Tudta, hogy Kupelián a délelőtt folyamán maga fogja a granáriomban kifizetni a munkásokat. Ezt az időt arra akarta használni, hogy kikutassa a gazda hálószobáját, mert biztosra vette, hogy a kincseket ágyában őrzi.
Reggeli után Kupelián tényleg bundával a vállán és botjára támaszkodva lement a granáriomba, ahol egy aprópénzzel és irásokkal megrakott asztal előtt ülve, sorra maga elé szólította a napszámosokat, fuvarosokat és tevehajcsárokat. A fizető asztalt azonban úgy állította a granárium kapujába, hogy onnan szemmel tarthatta a ház emeletére vezető ajtót. Ez még megerősítette Györgyöt abban, hogy a pénz az emeleten van.
A kifizetésre várakozó emberek azalatt nagy csapatokban állottak az udvaron. Nagyobbrészt nifi bosnyákok voltak, akiket a Fényes Porta Bosznia elvesztése után telepített erre a vidékre. A tevehajcsárok közt volt azonban egy tucat jenibazári beduin is, ők nagyszakállú seikjuk körül csoportosulva, komor arccal cigarettáztak feketepupu, óriás nagyságu tevéik mellett. Ezeket a szilaj és szép legényeket, hogy teljes legyen a kisázsiai nyelvzavar, egypár esztendővel ezelőtt telepítette ide a szultán. Arábiai hazájukban emberemlékezet óta véres írtóháborút folytattak egyik szomszédos sátoralja ellen és mivel ujabban ellenük fordult a szerencse, attól lehetett tartani, hogy irmagjuk se marad, ha egészségesebb égalj alá nem viszik őket. A konstantinápolyi padisáhnak megesett rajtuk a szíve, mert ősapjuk állítólag Omár volt, ők maguk pedig rendületlen hívei voltak a szultánnak, amit csak kevés beduinról lehet elmondani. A sivatag fiainak meglehetős rossz hírük volt a vidéken, még a kurd és cserkesz telepesek is féltek tőlük. Szitnyay, aki gubacsvásárlás közben többízben is megfordult Jenibazár vidékén, kezdettől fogva nagy érdeklődéssel viselkedett a különös emberek iránt és apró ajándékok révén valami barátságféle is fejlődött közte és a seik közt. A nagyszakállu öreg mindig megtisztelte látogatásával Györgyöt, valahányszor Szmirnába jött és ilyenkor mindig ujból elbeszélte neki, hogy húsz esztendővel ezelőtt, amikor ő még Belad-al-Arab szent sivatagjain sátorozott, egyszer egy magyar basa élvezte a vendégszeretetét, aki paripákat jött vásárolni a magyarisztáni király számára.
György a seikkal beszélgetett, amikor egyik beduin fiú a dühtől eltorzult arccal lépett ki a granáriomból. Ő most kapta ki a bérét és mértéktelenül fölháborodott az örmény fukarságán, hogy lefogta pénzéből a falapát árát, amely véletlenül eltörött a fiú kezében. A beduinokon meglátszott, hogy a társukon esett méltatlanságot a törzs becsülete ellen intézett merényletnek hajlandók tekinteni. Szitnyaynak ekkor eszébe jutott, hogy hasznára fordíthatná az emberek ingerültségét.
– Itt van két ezüst medsidie, – mondta, – kaptok még hármat, ha megteszitek azt, amit mondok… Maradjatok utoljára a fizetésnél… Akkor követeljétek Kupeliántól a lapát árát. Nem fogja megadni. Akkor ragadjátok meg és dugjátok egy üres zsákba. A zsákot kössétek be, de ügyeljetek arra, hogy meg ne fulladjon… Ha elvégeztétek dolgotokat, üljetek tevére és menjetek haza Allah nevében. Az örmény rászolgált a kis leckére, nektek pedig nem lesz érte bántódástok, mert hiszen ti a nagy padisah kedves gyermekei vagytok…
A durva tréfa nagyon is kedvükre való volt a jenibazári legényeknek. Nemsokára derült arccal jöttek ki a granáriomból és magukra csapták a nagy ajtót. Belülről tompán hangzott Kupelián üvöltése. A legények átvették Györgytől a három medsidiét, Allah oltalmába ajánlották és seikjukkal tevére szállva, sietve elhagyták az udvart. Szitnyay bezárta utánuk a kaput, majd repülve fölsietett az emeletre. A fekete cseléd a halpiacon volt, a kis Zábel azonban megismerte a lépteit és elébe jött. Szitnyay ráparancsolt, hogy vonuljon a kuckójába és ne halljon semmit, azután nekiesett az örmény ágyának. Kiforgatta az ágyneműt, végigkutatta a szalmazsákot, pénzt azonban sehol sem talált. Kétségbeesésében most már a lakás többi részét kezdte tűvé tenni, ugyancsak eredmény nélkül. A zsákba kötött örmény azalatt félelmetes hangokat hallatott. György végre is kénytelen volt abbahagyni a keresést. Rendet csinált a lakásban, aztán lement a granáriomba. A zsák mellett, amelyben Kupelián kuporodott, ott feküdt a kaftánja és minden ruhája. A jenibazári legények, hogy tetézzék az embernyúzó gyalázatát, letéptek róla minden ruhát és pőrén dugták a zsákba.
Kioldotta a zsákot és Kupelián sárga arccal, mozdulatlanul feküdt előtte. Elájult vagy meghalt. György megrémült ettől a látványtól és segítségért akart sietni. Előbb azonban le kellett takarnia gazdáját. Amikor fölnyalábolta a ruhákat, egy fekete viaszosbőrbe takart csomag esett ki a kezéből. Amint megtapintotta és érezte, hogy papír van benne, az arca krétafehér lett… Kinyitotta: egy magyar ujságlapot látott. Ilyen ujságba csomagolta ő a pénzét, amikor a Wertheimba zárta. Az ujságban angol bankjegyek voltak. Az ő pénze! Még a papírlap is ott volt, amelyre az elszámolást írták…
Szitnyay zsebre tette a pénzt, aztán Kupelián után nézett. Az örmény eszméletlen volt, a szíve azonban gyöngén dobogott. Ennek megörült, most már nem akarta gazdájának halálát. Kisietett az udvarra, kinyitotta a kaput és segítségül hívta a szomszédokat. Időközben a szakácsné is megjött a piacról. György gondjaikra bizta az ájult embert, maga azt mondta, hogy a rendőrségre kell mennie, mivel itt láthatólag valami bűntett történt. Útközben betért az ottomán bankba, hogy letétbe helyezze a pénzét. Nem volt bátorsága, hogy magánál tartsa. A pénztár előtt megolvasta bankjegyeit: egyetlen piaszter sem hiányzott a vagyonából. A francia igazgató, aki tudott a Caruli expediciójáról, mosolyogva gratulált Györgynek a szép nyereséghez.
Amikor a rendőrtiszt és két rendőr kíséretében visszatért a Kemer Gyádesszibe, a gazda már visszanyerte eszméletét. Bár annyira gyönge volt, hogy alig tudott állni a lábán, mégis mindenáron a granáriomban akart maradni. Alkalmasint volt még valami halvány reménysége, hogy megtalálja a pénzt, amelyet a ruhájával együtt letéptek a testéről.
A rendőrtiszt fölvette a tényállást, persze törökösen: cigarettára gyújtott és végighallgatta Kupelián elbeszélését. Kihallgatta aztán Györgyöt is. Szitnyay azt mondta, hogy ő a karavánhíd felé sétált, amikor a beduinokat nagy sebbel-lobbal a temetők felé látta nyargalni. Később hazament és a granáriomban megtalálta alélt gazdáját. Többet nem tudott a dologról. Még csak annyira emlékezett, hogy a jenibazári seik reggel nagyon haragos volt, mert Kupelián lefogta egy fiú béréből az eltört lapát árát. A török most már mindent értett.
– Van jó dolgod, örmény, hogy kikezdesz a jenibazári beduinokkal?
György jól tudta, hogy a jenibazáriak minő arisztokratikus előjogokat élveznek a mohamedán hatóságok előtt és azért egy cseppet sem féltette barátait. A kihallgatás során az örmény egyszer sem említette, hogy meglopták és Szitnyay ebből megértette, hogy a gazdája őt gyanúsítja.
Délután az örmény ágyba feküdt és Szitnyay fölment hozzá és kurtán megmondta neki, hogy nem marad többet a házában. Meglepetésére Kupelián szelíd hangon kérlelni kezdte:
– Hát nem érzi jól magát nálam? Nem bántam úgy magával, mintha a fiam volna? Mit kezdjek most már magamban, én törődött vén ember? A gubacsüzletből már egészen kitanultam… Ha fizetésemelést akar, beszélhetünk arról is…
Képmutatásának naiv arcátlansága meggyőzte Györgyöt arról, hogy az örmény tervez ellene valamit. Szárazon mondta tehát:
– Ön furfangos ember, de azzal hibázik, hogy minden más embert ostobának tart. Önnek nincs annyi pénze, amennyivel itt tudna engem tartani még egy éjszakán át a házában. Hogy miért nem, azt ön éppen olyan jól tudja, mint tudom magam.
Kupelián nem tudott erre mit válaszolni; tehetetlen haraggal nézett csak Györgyre…
Szitnyay aztán elment a főkonzulhoz. Annak híven elmondott mindent, ami a Caruli visszaérkezte óta közte és gazdája között történt.