XXI.
Négy esztendeje múlt, hogy Szitnyay György megvált Kupeliántól, tizenhat esztendeje, hogy elhagyta Budapestet. Ennyi idő alatt csak kevés hírt hallott hazulról. Ujabban ugyan megint járatott magyar ujságokat, üzleti levelezésben is állott a magyar főváros környékén lévő nagy bőrgyárakkal: rokonaival és hajdani barátaival azonban nem volt semmiféle összeköttetése. Nem is vágyódott utánuk. Tudta, hogy azok odahaza, ha ugyan még emlékeznek reá, őt halott, vagy legalább is züllött embernek tekintik. Ő maga, amióta más emberré lett, erős ellenszenvet, sőt bizonyos megvetést érzett a magyar társaság iránt, amely egykor oly kíméletlenül aknázta ki az ő gyöngeségét és oly szívtelenül buktatta el. A nagy távolságból még kicsinyebbnek látta azt a társaságot, mint amilyen az valóságban volt. Mindazok közül, akikkel valaha együtt élt, egy emberre sem emlékezett vissza, akire szeretettel vagy akárcsak rokonszenvvel is akart volna gondolni.
Egyszer reggel, amikor megnézte az írószoba falán függő naptárt, eszébe jutott, hogy elérte negyvenkettedik esztendejét. Ujabban nagyon leszokott mindenféle szentimentális hajlandóságáról, – ha ilyesmit észrevett magában, kegyetlen következetességgel kiüldözte a lelkéből, – az évforduló azonban mégis gondolkozóba ejtette. Ösztönszerűen a kis falitükörhöz lépett és megnézte magát. Tulajdonképpen még fiatalember volt. A lemondás és a szívós munka évei nem igen látszottak meg külsején, hacsak annyiban nem, hogy a karcsú termetű, selyembőrű szép fiúból barnaarcú, atléta férfiú lett. Amikor azonban fölvetette magában a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is a végső célja a lázas hajszának, amelyet esztendők óta a pénz után folytatott, kissé elszomorodott.
Nem mélyedhetett el a borús érzéseiben, mert látogatója érkezett, a jenibazári seik személyében. Az öreg előleget kért a jövő gubacstermésre és mivel nagyon megbízható volt, ahogy a mohamedánok általában, meg is kapta a pénzt. György fekete kávét és cigarettát is hozatott a seiknak.
– Hallottad, barátom, hogy mi történt Sztambulban? – kérdezte az öreg.
– Hallottam. Örmény összeesküvők megszállották az ottomán bank palotáját és dinamitbombákat dobáltak a járókelőkre.
A seik szidni kezdte az angolokat, akik szabad elvonulást biztosítottak az összeesküvőknek. Majd nagy megelégedés hangján emlékezett meg a szörnyű mészárlásról, amelyet a kurdok és ozmánok a sztambuli örményvárosban rendeztek.
– Nem is lesz békesség a padisah birodalmában, míg el nem pusztult az utolsó örmény!
A seik arca elborult a fanatikus haragtól. Az egyébként oly nyugodt és méltóságos öreg félelmetes volt ebben a pillanatban. A szolga egy csomó európai levelet tett György elé és a beduin, aki tapintatosabb és gyöngédebb volt sok európai klub-embernél, azonnal kezet fogott a barátjával és magára hagyta.
A postacsomagban egy budapesti levél is volt. Női kéz írhatta a finom, divatos hosszú betűket. A levél így szólott:
„Drága, jó édesapám! Ma tudtam meg, hogy van édesapám. Anyám mondta, hogy Szmirnában élsz. Úgy mondja, hogy eddig a nevelésemre való tekintettel kellett ezt eltitkolnia előttem. Ma megkaptam tanítónői oklevelemet, nagyleánnyá lettem. Megtiltották, hogy írjak neked. Biztosan tudom azonban, hogy nem vétek kötelességeim ellen, ha megszegem a tilalmat. Kérlek, könyörgök, követelem: küldj nekem értesítést. Ird meg, hogyan élsz? Én tizenhétesztendős multam. Reménylem, hogy nemsokára kineveznek tanítónőnek egyik fővárosi iskolához. Akkor független leszek és szerethetlek. Bocsáss meg, hogy ilyen zavart levelet írok. Talán szégyelni fogod, hogy ostoba leányod van. Nem vagyok ostoba, kitüntetéssel tettem le a vizsgáimat, de amióta anya megmondta, hogy te élsz, azóta folyton sírok, pedig nagyon boldog vagyok. Nem írhatok többet, mert anya minden percben hazajöhet. Kérlek, válaszolj azonnal, hacsak egy sorral is. Nekem nem írhatsz, de mellékelem jóbarátnőm címét. A kezedet csókolja forrón szerető leányod: Margit.“
Mingusz úr, Szitnyay üzlettársa, belépett az írószobába és rémülten megállott György előtt.
– Az istenért, mi lelt téged, Szitnyay? Te sírsz?
– Levelet kaptam a leányomtól.
– Hát neked leányod van? Erről sohasem beszéltél.
A jólelkü bécsi maga is közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
György tüstént táviratot küldött a jóbarátnő címére.
„Leveled boldoggá tett. Szeretlek.“
Margit levelében, amelyet tízszer is elolvasott, főleg az kapta meg, amit nem írt meg a leánya, hanem amit a sorok közül olvasott ki. A leánya tilalom ellenére írhatott csak neki és idegen címre kérte a választ… Ó igen, ez rávallott Irmára, a kevély és tiszta asszonyra, aki oly nagyra volt elveivel és következetességével és aki alapjában véve oly kicsinyes és korlátolt vászoncseléd volt. Még jobban meglepte Györgyöt az a hír, hogy Margit tanítónőnek készül. Ebből azt következtette, hogy Irma családja tönkrement. Ez annál is inkább meglephette, mert tudta, hogy volt felesége az édesapjától örökölte fukarságát.
Következő levelével a leánya elküldte neki az arcképét. A kép után ítélve inkább rokonszenves, mint széparcú leány lehetett. Egészséges, tiszta arca azonban sugárzott a jóságtól és az okosságtól, egyébként pedig – Mingusz úr állítása szerint – meglepően hasonlított Györgyhöz.
Az áradozó és rajongó, a boldog levelek sűrű egymásutánban jöttek Budapestről Szmirnába. Mivel Margit pontosan és leányos bőbeszédüséggel válaszolt apja minden kérdésére, Szitnyay hamarosan megtudott mindent, ami érdekelhette.
Margit édesanyjának második házassága szomorú tragédia volt. Jordán államtitkár alig félesztendővel az esküvője után megőrült. Az elmezavar és különösen a nagyzási hóbort jelei már régóta mutatkoztak rajta, – erre persze akkor emlékeztek csak vissza ismerősei, amikor már bekövetkezett a katasztrófa. A felesége – és ez is rávallott Irmára! – évekig hűségesen gondozta a beteget. A házasélete valóságos mártirság volt. Néhány esztendő múlva, amikor bomladozó agya veszedelmes erőszakoskodásokra izgatta a beteget, gyógyító intézetbe kellett vinni, ahol aztán kis idő múlva a halál megváltotta szenvedéseitől. Ez volt vége a férfinak, aki az erőt erénynek nevezte és elvként vallotta, hogy a gyöngéknek el kell pusztulniok a magasabb világ-morál érdekében.
Azt is megtudta Margit leveleiből, hogy a volt felesége és a leánya tényleg szűk viszonyok között élnek. Az öreg Naszódyt ugyanis, Margit nagyapját, miután már vagy tíz esztendővel ezelőtt eltemette a feleségét, kopasz feje belevitte egy újabb házasságba. Egyik vidéki színpad rosszhírű és furfangos kis művésznője, aki alkalmasint ráúnt már a kalandos életre, talált rá módot, hogy beköttesse fejét a vén szatirral. Mivel a három Naszódy-leány elképzelhető fölháborodással fogadta a botrányos frigykötés hírét, az öreg úr, aki egészen feleségének befolyása alá került, megszakított a leányaival minden összeköttetést és megvonta tőlük az anyagi segítséget. Annyira rabja volt a fiatal feleségének, hogy az ő kedveért leküzdte még a fukarságát is, fogatot tartott neki, selyemben-csipkében járatta és azon törte a fejét, hogyan tagadhatná ki végleg a leányait, akiket egyébként sem szeretett soha. Az öreg a házasságban oly kicsivé, szárazzá és ráncossá töpörödött, akár egy gubacs. Leányának, Irmának, volt ugyan valami nyugdíja Jordán után, de mivel a két vénkisasszony-nővére is nála lakott, ugyancsak szegényesen élt.
Margitot láthatólag nagyon boldoggá tette az édesapjával folytatott titkos levelezése. Édesanyja elvből – ez az asszony mindent elvből tett! – szigorúan és ridegen bánt a leányával és a gyöngéd és bizalmas levelek, amelyeket most édesapjától kapott, egyszerre megoldották a forróvérű gyermek szívét és nyelvét. Bár állandóan édesanyjának és két nagynénjének felügyelete alatt állott, rettenetesen elhagyatottnak érezte magát, pedig ifjú lelke nagyon szomjazta a szeretetet. Titokban, éjjel írhatott csak és a levelek, amelyeket ismeretlen édesapjához intézett, tele voltak rajongó kifakadásokkal és fantasztikus túlzásokkal. Az arcképről, amelyet György neki küldött, azt látta, hogy édesapja daliás férfi és ez nagyon büszkévé tette. Kéretlenül is föltétlen engedelmességet fogadott neki és megígérte, hogy „soha nem fog előtte eltitkolni semmit“. A következő levelében mindjárt próbáját is adta őszinteségének, amikor meggyónt Györgynek olyan dolgokat is, amelyeket az édesanyjának sohasem mert volna bevallani.
Meggyónta, hogy szeret. Vonzalmának tárgya egy Kemény Béla nevű, bizonytalan foglalkozású fiatal úr, akinek édesapja valaha birtokos szomszédja volt Szitnyaynak és ugyancsak tönkre ment. Az ifjú újabban költői tehetséget fedezett föl magában és Margit benne látta a magyar irodalom hivatott újjáteremtőjét. El is küldte édesapjának Kemény egyik elbeszélését, amely valamelyik szépirodalmi lapban jelent meg. Szitnyay átfutotta és azokra a cikkekre gondolt, amelyeket ő maga írt, amikor az aranykígyó fölfedezte benne az irodalmi prófétát. Még a tárgyban is volt valami hasonlatosság: Kemény is a hanyatló nemesi osztályt siratta meg. Szitnyay hazugnak és ostobának találta vő-jelöltjének filozófiáját, amely tulajdonképpen a léhaságnak és élhetetlenségnek körülírásában merült ki.
A leánya leveleiből azt a meggyőződést merítette, hogy Margit végtelenül kedves, föltünően elmés, de amellett fegyelmezetlen lelkű és hebehurgya gyermek. Irma asszony láthatólag sok mindenhez értett, csak éppen a gyermekneveléshez nem. Szigorú elveivel és rendszerével éppen az ellenkezőjét érte el annak, amit akart és tizenhét esztendei együttlét után is kevésbbé ismerte gyermekét, mint ismerte Szitnyay, miután mindössze féltucat levelet váltott vele. Szitnyay úgy vélekedett, hogy sürgős, talán nagyon is sürgős szükség volna arra, hogy a leányka sorsába belenyúljon egy gyöngéd és erős kéz.
Ekkor fogamzott meg benne az elhatározás, hogy visszatér a hazájába. Eddig még nem igen foglalkoztatta a hazatérés gondolata, – kerülte, ahogy az ember kerülni szokta végzetes súlyú és megrázó következményekkel járó gondolatokat, – de most már Magyarország felé vonzotta nemcsak a szíve, hanem a kötelessége is. Egyelőre csak rövidebb látogatást akart tenni, de azért foglalkozni kezdett a végleges visszatelepedés tervével is. Az üzletben lévő vagyona most körülbelül háromszázezer forintra rúgott és Mingusz barátja, akivel bizalmasan közölte tervét, hajlandónak és képesnek látszott arra, hogy magához váltsa a társa részét.