XXII.
Egy váratlan esemény arra kényszerítette Györgyöt, hogy jóidőre elhalassza magyarországi útját.
Egész télen át forrongásban voltak a szmirnai, de főleg a környékbeli mohamedánok. A nyugtalanságot bizonyos konstantinápolyi eredetü híresztelések okozták, amelyek gyilkos haragra tüzelték az igazhívőket az örmények ellen. Valami titkos, hatalmas kéz éleszthette a tüzet, mert való igaz, hogy mindazokat, akiket egyes örmény embereken elkövetett erőszakoskodások miatt törvény elé állítottak, rendszeresen fölmentette a török bíróság. A mohamedán falvakban tehát elhitték, hogy a konstantinápolyi padisah óhajtja az összes szmirnai örmények kiirtását.
Egy este – Szitnyay a Minguszék asztalánál vacsorázott – egy örmény boltossegédjük fakó arccal és a rémülettől vacogó fogakkal rontott be és térden állva könyörgött nekik, hogy mentsék meg az életét, mert az örmény városban rettenetes mészárlás folyik. A környékbeli parasztok nagy csoportokban és állig fegyverben, gyilkolva és fosztogatva járják be a kasszabai pályaudvar tájékát.
György a pályaudvar felé akart sietni, üzlettársa azonban a lelkére beszélt, hogy maradjon otthon. A mohamedán ember lelkében mindig ott lappang valami vérszomjúság őseinek ragadozó természetéből; rendes körülmények között békeszerető, jámbor és becsületes ember, de ha lángot vet a fanatizmusa, akkor nem ismeri többé a szomszédját és barátját, csak igazhívőt és hitetlen ebet ismer.
Valaki azt kiáltotta az utcán, hogy ég a Kemer Gyádesszi és ekkor nem volt többé maradása Györgynek. Zábelre gondolt és a veszedelemre, amelyben kis barátnője forog. Ha a gyilkosok eljutnak a Gyádesszibe, akkor biztos, hogy először is Kupelián házának esnek neki. A lidiaik az örmények közül senkit sem gyűlöltek annyira, mint éppen a gubacskereskedőt, aki a parasztok leglelketlenebb fosztogatója volt.
A főkonzulok időközben kéréseikkel és fenyegetődzéseikkel rá tudták venni a válit, hogy vonultassa ki a katonaságot. A nizámok közbelépésében azonban nem volt köszönet. Megelégedtek annyival, hogy elzárták a Kemer Gyádesszinek a belvárosba vezető részét, ott aztán cigarettára gyújtottak és puskatussal visszavertek mindenkit, aki a közelükbe jött, a gyilkosok pedig azalatt zavartalanul folytathatták förtelmes munkájukat. Györgyöt sem bocsátották be az utcába. Jó ideig ott állott a szuronyos puskák mögött és nézte a távolban lobogó piros tűzfényt. A tűz felől olyan vad ordítozás hallatszott, mintha két veszett farkascsorda marcangolná egymást. A piros gőzben vad árnyékok ugrándoztak. Az utca közepén, vagy húsz lépésnyire a katonák sorfalán túl, egy agyonvert ember feküdt…
Szitnyay szíve vérzett a tehetetlen haragtól és a félelemtől. Biztosra vette, hogy a kis Zábel, ha ugyan még életben van, most az ő nevét kiáltozza. Hiszen jól tudta, hogy ő mindene a gyermeknek; ura, apja, istene. És egyszerre rettenetes szégyent és megbánást érzett, hogy oly régóta nem törődött a gyermekkel. Pedig megígérte neki, hogy kiszabadítja a Gyádessziből!
A pályaudvar mellett van egy keskeny sikátor, amely a Melesz partján lévő kertek felé vezet. A sikátor párhuzamosan halad a Kemer Gyádesszivel, onnan eljuthatna Kupelián udvarára.
A sikátort nem őrizték a nizámok. György rohanva sietett előre. Útközben megbotlott egy ember holttestében: visszanézett: a halottnak nem volt feje. Aztán rekedt ordítozást és röhögést hallott. Egy fordulónál megállott és a fal mellé lapult. Förtelmes dolgot látott. Vagy tiz ember ujongva ugrált körben és fütykösökkel verte a tizenegyediket, aki a földön feküdt. A megtámadott már régen halott volt, a vérszomjukban telhetetlen gyilkosok azonban még egyre ütötték, tépték, marcangolták. Fehérburnuszos legények voltak valamennyien. Bizonyos, hogy egy csepp bort sem ittak, azért mégis úgy tántorogtak, kurjongattak, mint a részeg emberek, testüket úgy rázta a gyilkos düh, mint a hideglelés.
Az egyik legény most észrevette Györgyöt és feléje rohant.
György a revolverét szegezte támadója mellének.
– Vissza, én nem vagyok örmény!
A támadó, bár minden fegyvere a fütyköse volt, nem hátrált meg a pisztoly elől.
– Kutya frank vagy! – ordította.
Egy másik legény azonban közbe vetette magát.
– Vissza, cudar, – kiáltotta a társára, – hiszen ez a mi magyar barátunk!
A jenibazári legények voltak. A seikjuk ugyan nem volt velük, de György most már megnyugodott, tudta, hogy ez a vad és vérszomjas fajzat utolsó lehelletéig tartja a barátságot. A legények nagy örömmel nekiestek Györgynek, nevettek, kiáltoztak és magyarázgattak valamit, de mivel valamennyien egyszerre beszéltek, semmit sem lehetett megérteni. Egy vakolatlan kőfal alatt állottak; György megismerte Kupelián udvarának hátulsó falát. Amikor a beduinok megértették, hogy a barátjuk át akar mászni a magas falon, az egyik a két karjába kapta és fölemelte, mint a gyermeket, a másik pedig rádobta burnuszát a fal ormára, hogy György meg ne sértse magát a befalazott üvegcserepeken. Most ott állott Kupelián udvarán. A nagy telek üres volt. A háztető lobogó lánggal égett. Az udvaron összetört butorok és edények feküdtek. A fosztogatók, akik itt jártak, mindent kidobáltak az ablakon, amit nem tudtak magukkal vinni. György az emeleti lépcsőhöz indult, de forró füstfelhő csapódott az arcába; a falépcső már égett.
– Zábel! Zábel! – kiáltotta kétségbeesetten.
Senki sem válaszolt. Csak a tűz pattogott és dübörgött, a nagy messziségből pedig lövöldözés és ordítás hallatszott. Körüljárta a házat és sorra nézte az emeleti ablakokat. Mindegyikből lángnyelv csapott feléje.
Most meg a földszinti írószoba ajtaja előtt állott. A szoba üres volt. A fosztogatók onnan is kidobáltak és elvittek mindent. A nagy vasszekrény feldöntve feküdt a szoba közepén. A szekrény ajtaja nyitva volt, a kulcsa ott volt a zárban. György ebből azt következtette, hogy Kupeliánnak nem sikerült megmenekülnie. A rablók tőle kapták a kulcsot, talán szörnyü kinzások árán.
Tovább ment és a borospince ajtajához ért. A vaspántos ajtó szárnya kifordult a sarkából: baltával feszíthették föl. György visszament az irodába, ott talált egy gyertyát, azt meggyújtotta és lement a pincébe. Azalatt hogy a hordók közt járt, belépett valami fekete, ragadós folyadékba… Vér volt. Két hordó között egy emberi holttest feküdt, az eresztette magából a vért. György odavilágított és megismerte Kupelián sárga kaftánját.
Leküzdötte iszonyatát és nagy erőlködéssel kiemelte volt gazdáját a hordók közül. Egy pillantás, amelyet az örmény testén tátongó sebekre vetett, meggyőzte róla, hogy itt szó sem lehet már segítségről. Húsz éles jattagán járta által a testét.
György tovább kutatott. A pince végében volt egy kis rekesz, ahol Kupelián a nemes borait őrizte. Az ajtó nyitva volt. Amikor bevilágított, halk sóhajtás ütötte meg a fülét. Egyik zúgban ott kuporodott az, akit keresett, némán és mozdulatlanul.
– Zábel! Kis Zábel!
A vak leány fölemelte a két karját, de szólni nem tudott. György magához ölelte, könyeivel és csókjaival borította.
– Én vagyok, Zábel! A te barátod! Ne félj, most már nem lesz bajod! Magammal viszlek, jószagú selyembe öltöztetlek, sétálni fogsz velem a napfényen…
Zábel nem válaszolt, hanem reszketve bujt György karjába. Ez a gyermek most már másodízben volt tanúja az örmény tragédia egy-egy véres jelenetének.
Éjfél után a nizámok – alkalmasint felsőbb parancsra – megemberelték magukat és rendet csináltak az örmény városban. Az európai konzulok is partra szállították a kikötőben horgonyzó gőzhajók legénységét, ezek aztán fegyveres kavaszok vezetése mellett bejárták a Kemer Gyádesszit. A gyilkosok közül egyet se fogtak el. Mint egy gonosz álom rémlátásai, úgy eltüntek a hajnali párában.
Egy dalmát matrózcsapat benézett a Kupelián udvarára is. A ház helyén már csak egy kormos romhalmaz bocsátotta füstjét a szürke égboltozatnak. György a kerítésfal tövében ült és ölében tartotta az egyre remegő és nyöszörgő leányt. A matrózok, akik Szitnyayban megismerték honfitársukat, a máltai utcába kisérték őket. A Gyádeszi már akkor megelevenedett a bevonuló karavánoktól, amelyeknek hatalmas tevéi lomha méltósággal gázoltak át a fekete vértócsákon.
Minguszné, egy szaporabeszédű, de igen jólelkü bécsi asszonyság, rögtön ápolás alá vette Zábelt, György pedig orvosért sietett. A beteg eszméleténél volt ugyan, de azért egész napon át halkan és egyhangúan nyöszörgött, a fogai egyre vacogtak, minden tagjában remegett. Ha György szólott hozzá, akkor egy-egy pillanatra földerült ugyan az arca, olykor suttogó hangon válaszolt is a hozzá intézett kérdésre, de aztán csakhamar összezavarodtak megint a gondolatai és ujból erőt vett rajta a rettenetes és reménytelen félelem.
Az orvos abban bizakodott, hogy az álom talán visszaadja neki nyugalmát, de Zábel nem tudott elaludni. Időközönként görccsé fokozódott a reszketése és hörgéssé a sóhajtozása. A vad rémületnek enyhülni nem akaró képe, a folyton meg-megújuló kétségbeesésnek hangja fölizgatta és megijesztette az egész szomszédságot. A kis Zábel úgy szenvedett, mintha az egész örmény nemzet nyomorúsága vergődne az ő ágyán. Estefelé úgy hangzott a sóhajtozása, mint a keleti sirató asszonyok szörnyű éneke. Szitnyay összezúzott szívvel ült az ágy mellett, kezét folyton a gyermek homlokán tartotta; Minguszné pedig keservesen zokogott a konyhában.
A beteg gyötrődése késő éjszakáig tartott. Éjfél után végre megszünt a hörgése. Nem is reszketett már.
Az olasz orvos, aki újból meglátogatta, azt mondta, hogy alszik és most már biztosra vette, hogy megmentheti az életét. György negyvennyolc óra óta nem pihent semmit és most már maga is mély álomba merült az ágy mellett álló széken.
Amikor fölébredt, piros hajnali fény szűrődött be az ablakon. Minguszné az ágy mellett állott és mosolyogva intett Szitnyaynak.
– Nézze milyen szép! Soha életemben nem láttam ilyen szép lányt!
György megdöbbenve és szinte áhítatosan szemlélte a vak leányt. Most vette csak észre, hogy Zábel nem gyermek többé. Tizenöt esztendős lehetett mindössze, de az arca és termete olyan fejlett volt, akár egy húszesztendős magyar nőé.
A legtökéletesebb női szépség volt, amelyet valaha látott. A termete klasszikusan nemes, mint egy antik Psyche-szobor. Az arca, amely halványsárga volt, mint a régi elefántcsont, szabályos, finommetszésű, telve szelid és megható bájjal.
György visszafojtott lélekzettel bámulta a szép csodát. Zábel most megmozdult. Fölemelte a kezét és egy kecses mozdulattal megtalálta Szitnyay jobbját. Az éjszaka hol török, hol örmény nyelven beszélt, de most magyarul szólalt meg.
– Mellettem vagy, uram?
– Melletted, Zábel.
– Én most nálad vagyok?
– Nálam vagy. Itt is maradsz.
– Örökre?
– Örökre.
– De ha visszamégy Magyarországba, mi lesz velem?
– Akkor magammal viszlek.
– És a leányod leszek?
– A leányom. Az emberek Szitnyay Zábelnek fognak nevezni.
Ez a név kimondhatatlanul tetszett a leánynak. Kétszer is ismételte, édes és büszke mosollyal az ajkán: Szitnyay Zábel.
Odavonta magához Györgyöt és a sűrű, fekete haja, amelyben aranyszálak is csillogtak, odaomlott a barátja vállára. Aztán fájdalmasan felsóhajtott és tagjain megint remegés futott át.
– Bajod van, Zábel?
– Semmi bajom! Minden jóm! – válaszolt a leány.
És ezzel a rossz magyar kifejezéssel az ajkán, elájult.
A körülötte állók élesztgetni próbálták, de Zábel aléltsága nagyon mély volt. Minguszné később elszalasztotta urát az orvosért. Az orvos megvizsgálta a leányt, aztán halkan mondta:
– Meghalt.
Egyszer azt igérte Zábelnek, hogy ki fogja menteni a Gyádessziből. Ezt az igéretét akkor váltotta csak be, amikor már későn volt. Néhány perccel a halála előtt azt igérte neki, hogy a leányává fogadja. Az utolsó igéretét hűségesen beváltotta György. Úgy siratta meg, úgy temette el, mintha édesleányát vesztette volna.
Zábel életében nagyon szerette a finom tapintásu, suhogó selymet. Most végre megkapta a sárga, nehéz selyemruhát, amelyet György olyan régóta igérgetett neki. És mivel a jó illatot is nagyon kedvelte, rózsaolajjal itatták teli a ruháját.
A városban híre ment a leány halálának és az örmény-negyedből csapatosan jöttek az emberek halottnézőbe. Zábel szépsége, amelyet a halál szinte tündöklővé tett, elragadta és meghatotta őket. Nemzeti vértanúként gyászolták a vakleányt és ravatala előtt térdepelve, úgy fohászkodtak hozzá, mint szentjükhöz. A váli azonban neszét vette a dolognak és mivel attól tartott, hogy a temetés újabb zavargásokra fog alkalmat adni, ráparancsolt Szitnyayra, hogy temettesse el éjfélkor és csendben. A nagyúr parancsának köszönhette a kis Zábel, hogy utolsó útját nem zavarta meg a tömeg kiváncsisága és tüntető kedve. Négy örmény szerzetes vitte a koporsóját, a magyar főkonzul kavaszai égő fáklyákkal kisérték. Amikor a kis menet elhaladt a temető óriás ciprusfái alatt, olyan különös és fantasztikus képet nyújtott, mintha egy száműzött királynőt temetnének.
György úgy érezte, hogy soha életében még nem nehezedett rajta olyan súllyal az Úr keze. Most, amikor már elvesztette, értette csak meg, hogy milyen kincset bírt a forrószívű és hallgatag ajku gyermek mérhetetlen odaadásában.