XXIII.
Mióta Zábelt eltemette, György nagyon meggyűlölte a Levantet. Most már egyéb vágya sem volt, mint hogy végleg visszatérjen a hazájába.
Júniusban néhány különös levelet kapott Margittól. A leánya láthatólag egészen belebolondult az ő Kemény Bélájába. E levelekben állandóan az édesanyjával polemizált, aki előtt egyébként sohasem merte kiejteni Kemény úr nevét. Az élethez és a boldogsághoz való természetes jogáról filozofált, amellett sűrűn emlegette azt a bizonyos padlásszobát, amelyet tündérpalotává változtathat két hű szív szerelme.
– Most már utaznom kell! – mondta György.
Egyelőre egy hónapig akart csupán odamaradni. A társa arra kérte, hogy menjen Konstantinápolyon át és számoljon le ottani szállítójukkal.
A gyorsgőzösön az a kellemes meglepetés érte Györgyöt, hogy Vitkovics lovagot találta a kapitányi hídon. A lovag valahogyan megint megengesztelte a Lloyd-társaság haragos szivét és most az Alexandria és Konstantinápoly között járó egyik gőzöst vezette. Az óceánra ugyan most sem eresztették még ki, de a kapitány a Lloyd igazgatójának határozott igéretét bírta, hogy a most épülő nagy óceánjárót, amely Trieszt és Sanghai között fog járni, neki adják. A kapitány egyébként jó kedvében volt. Jó kedvét néhány csinos angol miss okozta, akik megszállották a parancsnoki hidat. Az ő kedvükért talpig fehérbe öltözött Vitkovics és mulattatásukra fölhordatta a kajütjéből összes térképeit, a nagy messzelátóját, a fotografáló gépét és a felesége arcképét.
Reggel horgonyt vetettek az Aranyszarv torkolatában. Sztambul minaret- és kupola-erdejére ezüstös pára borult, Galata felől pedig nyüzsgő rajokban közeledtek a sárga kaikok. György elvégezte dolgát a szállítóval, aztán útra kelt a délben induló keleti gyorsvonattal Budapest felé.
Amikor este megebédelt a vonaton, az ebédlő-kocsi pincére rossz belga és svájci pénzre akarta fölváltani az ő török aranyát. Alkalmasint török effendinek nézte Györgyöt, aki piros fezt viselt a fején. György azonban pénz dolgában nem értette a tréfát és éles hangon rászólt a pincérre. Mialatt a szemébe nézett, egyszerre az a biztos meggyőződés kerekedett felül benne, hogy gyakran látta már a libériás ember fakó arcát. De hogy hol és mikor látta, arra sehogy sem tudott visszaemlékezni. A pincér magastermetü, nagyon sovány, őszhajú és fölötte ellenszenves arcu ember volt. Fesztelen, szinte gőgös tartással járt-kelt a vendégek között, ajkán pedig állandóan valami gúnyos, kicsinylő mosoly ült.
Másnap reggelinél megtudta, hogy ki a pincér. Szófiában egy magyar ember szállott a vonatra – a diplomáciai ügynökség egyik dragománja volt – a nevén szólította a pincért.
– Jó reggelt, Balázsovics!
Igen, ő volt. Balázsovics, a kártya-matador.
A budapesti kaszinó híres gavallérja, aki kétszeri kártyaosztás közben kifosztotta Szitnyayt mindenéből. Ő választotta el Szitnyayt a családjától, ő küldte hosszú számüzetésbe, ő kényszerítette rá a baromi munkára, amelyet gőzhajók kazánházának forró poklában, raktárakban és irószobákban végzett. De ő volt oka annak is, hogy a gerinc és akarat nélkül szükölködő emberből, a szenvedélyek és szeszélyek játékszeréből férfi lett.
Balázsovics nem ismerte meg Szitnyayt. György szinte égett a vágytól, hogy megtudja, miként züllött az egykor annyira irigyelt és rettegett matador pincérré?
A szófiai dragomán, aki megszimatolta Györgyben a magyar embert és hamarosan ismeretséget kötött vele, bőven kielégítette kíváncsiságát.
Balázsovics bukása egy nagy botránnyal kezdődött, amely körülbelül egy esztendővel azután, hogy tönkretette Szitnyayt, előadta magát a budapesti kaszinóban. Egy nagynevű és dúsgazdag mágnás, Hatfaludy gróf, aki maga sohasem kártyázott, de unalmában szívesen nézte mások játékát, egy este tíz tanú előtt csalónak nevezte a matadort. A gróf hirtelen fölkelt az asztal mellől, ahol Balázsovics adta a bankot és így szólt a játékosokhoz:
– Ne játszatok ezzel a gazemberrel, most láttam, hogy csal!
A játék természetesen félbeszakadt. Balázsovics kihívatta a grófot, de az kurtán kijelentette, hogy sipistákkal nem szokott verekedni. A becsületbíróság, amely nem talált semmiféle kézzelfogható bizonyítékot, kimondta ugyan, hogy Hatfaludy tartozik Balázsovicsnak elégtételt adni, az elégtételadásban azonban nem volt köszönet. A gróf, aki egyébként igen kemény és gőgös úr volt, kétszer lövetett magára, maga azonban nem élt a lövés jogával. A párbaj végén így szólt Balázsovics segédeihez:
– Mondják meg annak a fráternek, hogy minden kedden délután, amikor ráérő időm van, lövöldözhet rám, ahányszor akar, én azonban soha sem fogom arra méltatni, hogy fegyvert emeljek ellene.
Ebből persze ujabb lovagias bonyodalmak kezdődtek a gróf és Balázsovics szekundánsai között, a matador helyzete azonban a párbajtól kezdve tarthatatlanná lett. Hatfaludy gavalléros hírneve oly magas, társadalmi poziciója pedig oly erős alapon állott, hogy bizonyos fokig túltehette magát még a párbajszabályokon is. A kiméletlen és szívós megvetés, amelyet ő és barátai Balázsoviccsal és annak kevés jó emberével szemben kimutattak, semmivé tette a matadornak egyébként is mindig kétes és gyanús pozicióját.
Balázsovics, miután nem játszhatott többet a budapesti és a bécsi klubbokban, a Rivierára vonult, ahol megszokásból, vagy talán azért, mivel a vagyonát ki akarta kerekíteni bizonyos összegig, törzsvendégévé lett a montekarlói játékbanknak. Négy-öt esztendeig váltakozó szerencsével, de egyre növekedő szenvedéllyel viaskodott a nagy fosztogató géppel. Sok pénze és jó idegei voltak, a banknak azonban még több volt a pénze és még jobbak voltak az idegei; a gép végre is legyűrte az embert. Balázsovicsot tönkretette a nagyjátékosok rendes végzete. Egy nap a bank ötszázfrankos könyöradományával a zsebében hagyta el Montekarlót.
További sorsáról nem sokat tudott a dragomán, Szitnyay azonban egészben véve el tudta képzelni egyes megállóhelyeit annak a pályafutásnak, amely a Rivieráról a konstantinápoly-belgrádi vonat ebédlő-kocsijáig vezetett. Amikor György megfizette ebédjét, kétfranknyi borravalót adott Balázsovicsnak. Az mély meghajlással csúsztatta zsebébe a pénzt. Most sem ismerte meg Szitnyayt.