XXIV.
Félnapig járt-kelt már Budapest legnépesebb utcáin és egyetlen ismerősével sem találkozott. Pedig valamikor mindenki ismerte ebben a városban. Nemcsak az utcák képe, de még az emberek tipusa, modoruk, a város levegője és a Duna vize is mintha más lett volna tizenhat esztendő alatt. Egy idegen városban találta magát, amely elszomorította és mégis az ujság minden ingerével hatott rá.
Másnap délben elment a volt felesége lakására, amelynek címét Margit leveleiből ismerte. Jordánné ő méltósága valahol a budai Krisztinavárosban lakott, egy ujonnan épült bérház második emeletén. A nagy ház egyedül szomorkodott a gyepes telkek között, mintha elkóborolt volna a fővárosi házcsordától és nem találna többet vissza.
Egy mogorvaképű vén cseléd nyitott ajtót. Szitnyaynak egy pillantást kellett vetnie a cseléd vénkisasszonyosan fonnyadt és szigorú arcára, hogy megismerje benne Irma alattvalóját. A konyha is szinte bosszantóan tiszta volt; meglátszott rajta, hogy a főzés itt mellékes dolog, fő a súrolás.
Jordánné nem volt otthon, helyette az egyik Naszódy-leány, Etelka néni fogadta a vendéget. A vénkisasszony, aki egyébként csak igen keveset változott az évek folyamán, természetesen nem ismerte meg Szitnyayt. Amikor a vendég megnevezte magát, Etelka néni meglepett, haragos és fölötte gőgös arcot csinált. A Naszódy-leányok megszokták, hogy Szitnyayt mint a hímnemű gonoszság és züllöttség példaképét emlegessék és ha imádságaikban megemlékeztek róla, arra kérték a jó Istent, hogy ne engedje többet visszatérni ebben az életben.
– Hiszen éppen csak ez kellett nekünk még, – sóhajtott föl Etelka néni, miután némileg magához tért első meglepetésétől.
György elmosolyodott, mert megértette a vénkisasszony titkos gondolatát.
– Ne féljen tőlem, Etelka néni, nem kérek önöktől sem pénzt, sem egyebet. Szeretnék azonban Irmával beszélni, főleg pedig Margitot szeretném látni.
– Irma nincs itthon…
– És Margit?
György nagy csodálkozására a vénkisasszony egyszerre görcsös zokogásra fakadt.
– Óh, a szegény gyermek! – kiáltotta fuldokolva.
Szitnyay elhalványodott. Valami rettenetes, soha többé jóvá nem tehető szerencsétlenség sejtelme borzongatta meg.
Nagynehezen ki tudta venni a vénkisasszonyból, hogy Margittal valami különös és érthetetlen dolog történt. Aznap korán reggel, mielőtt még a cseléd fölkelt volna, eltávozott a lakásból és azóta nyoma veszett. Sem levelet, sem egyéb üzenetet nem hagyott hátra. Pedig máskor az utcára sem szokott egyedül menni. Jordánné most a rendőrségre ment, másik nővére pedig, Jolán néni találomra bejárta az utcákat: véletlenül megtalálhatná az elveszett gyermeket?
– Vitt magával valami ruhát? – kérdezte György.
– Magával vitte a kék zubbonyát és némi fehérneműt is vitt magával a szegény gyermek, – válaszolt Etelka néni, aki most már teljesen megfeledkezett a Györgyöt megillető megvetésről.
Szitnyay kissé elgondolkozott.
– Mondja csak, Etelka néni, hallotta ön már a Kemény Béla nevet?
Etelka néni könnyes szeme együgyü csodálkozással tekintett Szitnyayra.
– Nem hallottam még…
György kocsira ült és miután a bejelentő hivatalban megmondták neki, hogy Kemény Béla a Lónyay-utcában lakik, odahajtatott. A fiatal urat nem találta otthon. A Kemény kvártélyadó asszonya fogadta. Az asszonyság azt mondta, hogy a lakójának alighanem párbaja volt, mert reggeli ötkor már elment hazulról, pedig egyébkor rendesen délig szokott aludni. Szitnyay, aki tudott az ilyen emberek nyelvén is beszélni, azt mondta, hogy ő rokona Keménynek és pénzt hozott neki. Ezzel rögtön megnyerte a szobaasszony bizalmát és rokonszenvét. Az asszony bevezette Kemény szobájába és helyet ajánlott neki. Azt mondta, legjobb lesz, ha megvárja a lakót, három óra felé biztosan hazajön, mert nagyon várja a pénzeslevélhordót. Már tegnapra is várta a pénzét.
A szoba, amelyben Margit imádója lakott, meglehetősen szegény szállás volt. Bútorai kopottak, ablakai pedig egy patkányszagú kis mellékudvarra vezetnek. Az ócska ebédlő-asztal, amelyet Kemény íróasztal gyanánt használt, teli volt kéziratokkal. Az asztalon volt Margitnak két arcképe is, egyiken a sokat mondó fölirás volt olvasható: Bélának – Margit.
Az asszonyság, aki mindenképpen mulattatni akarta Szitnyayt, elmondta, hogy Kemény a jövő hónap elsejére fölmondta a lakását.
– Házasodni akar, – mondta nem minden gúny nélkül.
– Talán van is már új lakása? – kérdezte Szitnyay.
– Dehogy van! Nem tudná megfizetni az előleget, hiszen nekem is tartozik még két hónapi bérrel…
Az asszonyság egyébként nagyon szerette a lakóját. Azt mondta, hogy áldott jó ember, csak az a baja, hogy nagyon lusta. Nappal alszik, éjjel pedig kávéházban ül mindenféle írókkal. (A lakásadónő nem volt valami jó véleménnyel az írók felől.)
Ha egyebet nem, az önuralom és a türelem erényét nagy mértékben elsajátította Szitnyay. Ez most hasznára volt, mert délutáni négy óráig kellett várnia a hónapos szobában. Akkor megszólalt odakünn a csengetyü.
– Ez ő! – mondta az asszonyság.
Szitnyay maga nyitott neki ajtót. Egy délceg termetű, igen csinos és feltünő elegánciával öltözött fiatal úr lépett a szobába. Pompás szabásu redingotot, selyem nyakkendőt és fényesre kivasalt köcsögkalapot viselt. Fehérkeztyűs kezében divatos sétapálcát tartott. Szinte hihetetlennek látszott, hogy ez a mágnásos külsejü fiú ilyen nyomorúságos lyukban lakik.
– Szitnyay vagyok, a Margit édesapja, – mondta György.
Azután nyugodtan hozzátette: – Most vezessen kérem a leányomhoz!
A fiatal úr lekapta fejéről a kalapot, arca krétafehér lett. György azonban karonfogta és magával vonta.
– Ha valami fontos dolga volna is itthon, halassza el az én kedvemért, – tizenhat esztendő óta nem láttam a leányomat!
Odalenn beültette Keményt maga mellé a kocsiba.
– Nos, barátom, mondja meg a kocsisnak, hogy hová hajtson?
A fiatalember gépiesen megmondta az utcát és a számot.
– Tulajdonképpen mért szöktette meg Margitot? – kérdezte később György.
– Tisztességes szándékaim voltak! – erősködött Kemény. – Ma akartunk megesküdni, de nem lehetett, valami hiba van a Margit írásaival…
– És hová vitte a leányt?
– A nagynénémhez… Nagyon szegény, de tisztes özvegyasszony…
A kocsi megállott és Kemény fölvezette Györgyöt egy bérház harmadik emeletére. Az előszobán át a nappaliba értek, ott két nő ült az asztalnál: egy pápaszemes idős hölgy, aki nagy buzgalommal harisnyát kötött és egy kékzubbonyos fiatal leány, aki kávézott.
Szitnyay egy pillanatig farkasszemet nézett a leánnyal.
– Margit, én vagyok, – mondta halkan.
A leány lassan fölemelkedett, remegő kézzel simított végig homlokán, majd szó nélkül Szitnyay nyakába vetette magát. Aztán kitört belőle az öröm, természetesen sírás alakjában. Oly hosszan és görcsösen tartották egymást átölelve, mintha el sem akarnának többet válni az életben.
Kemény szomorúan és némi féltékenységgel nézte a családi jelenetet. A néni pedig, amikor megtudta, hogy az idegen úr Margit édesapja, egy rövid, de jelentős kijelentést tett. Azt mondta Szitnyaynak: Egy percig sem hagytam őket magukra! – Margit most ébredt csak tudatára a maga félszeg és különös helyzetének. Arca sápadt volt, szemei könnyeztek s kezeit összekulcsolta: úgy nézett az apjára.
– Beszéljünk most komolyan, – mondta Szitnyay. – Mit jelent ez a szöktetési komédia?
– Nem tudunk egymás nélkül élni! – szólt Kemény.
– Édesmamának pedig soha sem mernék erről szólni, – magyarázta Margit, – inkább meghalnék!
– Ti tehát meg akartok esküdni?
– Igen, papa. Tegnapelőtt ezt meg is írtam neked és kértem az áldásodat.
– Az áldással még ráérünk. Először azt szeretném tudni, hogy milyen terveitek voltak a jövőre nézve?
– Én dolgozni fogok Margitért! – mondta Kemény. – A legkeményebb munkától sem riadok vissza…
– Én is dolgozni akarok Béláért! – szólt a leány.
Szitnyay elhallgattatta Margitot és újból Keményt kezdte vallatni.
– Talált már valami foglalkozást?
– Fájdalom, nem. Budapesten oly nehéz foglalkozáshoz jutni!
– Én az ön helyében először állást szereztem volna, csak azután asszonyt!
– Abban bíztam, hogy Margit szerelme erőt fog nekem adni, hogy megküzdjek az élettel…
György most már eléggé tisztában volt a vőjelöltjével. Ez a fiú vagy nagyon ostoba, vagy nagyon szerelmes.
– Fogd a kalapodat és gyere velem! – mondta leányának.
– Hová?
– Az édesanyádhoz, aki most alkalmasint félig őrültje a félelemnek. Mindent el fogsz neki mondani és bocsánatot fogsz kérni tőle.
– Ha most a mamához kell mennem, akkor meghalok! – mondta mély meggyőződés hangján a leány.
– Nem fogsz meghalni. Ha adna is egypár nyaklevest, akkor sem követne el rajtad nagyobb méltatlanságot. Egyébként is csak egypár napig fogsz az édesanyád házánál maradni, aztán magammal viszlek.
Ez az igéret visszaadta Margitnak a bátorságát.
– Önhöz is volna szavam, – szólt György a fiatal úrhoz. – A becsületszavát fogja nekem adni, hogy mindaddig, amíg nem közlöm önnel végleges elhatározásomat, nem fog a tudtom nélkül Margittal sem beszélni, sem levelezni.
Kemény úr holmi magasabb erkölcsi kötelességeket emlegetett, Margit biztatására azonban mindent megigért Szitnyaynak, amit az tőle kívánt. György még azzal lepte meg Keményt, hogy estére meghívta magához a fogadóba, aztán hazavitte Margitot az édesanyjának.
Jordánné otthon volt, a kereveten feküdt és hideg borogatást rakatott a fejére. A nagy izgalom beteggé tette. Amikor György belépett hozzá, már tudta az asszony, hogy kivel van dolga. Etelka néni már előkészítette a látogatásra. Az özvegy Györgyre tekintett, majd Margitra, végül így kiáltott föl:
– Tehát ön rabolta el a leányomat?
– Ellenkezőleg, én vagyok az, aki visszaadja önnek a leányát, – válaszolt György.
Margit odaállott az édesanyja elé és lesütött szemmel, szepegve, mintha valami leckét mondana, bevallotta neki nagy meggondolatlanságát. Az édesanyja szédülő fővel és a kezeit összekulcsolva hallgatta meg a gyónását. Szitnyay azalatt érdeklődéssel, de minden különösebb fölindulás nélkül szemlélte egykori hitvesét. Tizenhat esztendő alatt nagyon megváltozott Irma. Most is tiszta, határozott vonásai voltak, de az idő kidomborította arcán a gőg kifejezést, hajdani szőke szépségének pedig alig maradt már nyoma. Inkább vénkisasszonynak nézhette volna az ember, mint asszonynak.
Margit azzal szakította meg töredelmes vallomását, hogy egyszerre az édesanyja nyakába akart borulni, Jordánné azonban eltaszította magától a leányt.
– Gyalázatot hoztál a fejemre, – mondta, – e perctől fogva nem vagy többé az én gyermekem. Tehetsz amit akarsz, én nem ismerlek többé.
E szavak után Györgyhöz fordult.
– És mit akar ön?
– Egyelőre csak annyit, hogy magammal fogom vinni a leányomat. Remélem, nincs ellene kifogása?
Jordánné megvetéssel mérte végig volt urát.
– A gyermek méltó az apjához! – mondta.
György a szomszéd szobába vezette a zokogó Margitot, aztán betette az ajtót és visszatért Irmához.
– Ön meg akart engem bántani, – mondta nyugodt mosollyal, – de figyelmeztetem, hogy igyekezete kárba vész. Én két esztendeig voltam fűtő egy adriai gőzösön, azalatt megkérgesedett a tenyerem és megkeményedett a lelkem is kissé. Amit ön nekem a családi becsületről, a jó hírnévről és az illendőségről mondhat, az nincs rám semmi hatással. Én megtanultam, hogy az embereket a valódi értékük és nem a szavuk vagy a babonáik után itéljem meg…
Jordánné megvetően mérte végig Szitnyayt, az azonban halkan és minden indulat nélkül folytatta:
– Tulajdonképpen azért jöttem önhöz, hogy egymáshoz való viszonyunkat tisztázzam. Azt hiszem, mi nem tartozunk egymásnak semmivel. Ön engem sohasem szeretett, de mégis eltűrte, hogy a feleségemnek nevezzem, amíg gazdagnak hitt. Ahogy elszegényedtem, ön volt az első, aki elhagyott. Nem teszek ezért szemrehányást. Jól tette. Joggal vádolom azonban, hogy ön, aki meg van róla győződve, hogy az anyák legjobbika, nem teljesítette anyai kötelességét a gyermekével szemben. Fölnevelt egy leányt, akit nem ismer és akinek bizalmát sohasem tudta megnyerni. Én elzüllöttem és tönkrementem ön mellett és valószínü, hogy a gyermek is elzüllik és tönkremegy, ha egy szerencsés pillanat nem szólít engem haza…
Ez több volt, mint amennyit Irma büszke lelke elbírhatott.
– Ön merészkedik nekem szemrehányást tenni? Ön? – kérdezte végtelen kicsinyléssel.
– Nem akarom bántani, – folytatta Szitnyay, – de szükséges, hogy tudomást vegyen megváltozott helyzetünkről. Ön többé már nem az, aki volt és magam sem vagyok az, aki voltam. Ha a gyermekünk jövőjéről van szó, magamnak tartom fenn a rendelkezés jogát, mert meggyőződtem róla, hogy önre nem bízhatom többé Margit sorsát. Ha belenyugszik abba, amit tenni akarok, akkor kész vagyok arra is, hogy gondtalan életet biztosítsak önnek, mert úgy tudom, szükséget szenved…
– És ha nem nyugszom bele? – kérdezte Jordánné.
– Akkor is azt fogom tenni, amit jónak látok, – válaszolt György.
Szitnyay e szavak után kinyitotta a szomszédszoba ajtaját, beszólította Margitot.
– Búcsúzzál az édesanyádtól, – mondta, – magammal viszlek.
A leány félénken közeledett Jordánné felé, de az hátat fordított neki és kezével az ajtóra mutatott. György tehát karonfogta a leányát és elhagyta vele a szobát. A folyosón Etelka néni állotta útjokat. A vénkisasszony végighallgatta a beszélgetésüket – mindenesetre a kulcslyukon át – és most kezeit tördelve lépett a távozók elé.
– Az Istenért, Margit, hát igazán el akarsz minket hagyni?
Györgynek, amint a vénkisasszonyt nézte, egy ötlete támadt.
– Mondok magának valamit, Etelka néni. Jőjjön maga is velünk!
A néni meghökkenve mérte végig Györgyöt.
– Nekem most anyahelyettesről kell gondoskodnom Margit számára, – folytatta Szitnyay, – önnél jobbat keresve se találhatnék. Ha vállalkoznék rá, nagy szolgálatot tenne a leánynak, akit bizonyára nagyon szeret, de szolgálatot tenne Irmának is…
A kenyérkereset szó láthatólag megbántotta Etelka nénit. Ő évek óta Irma kegyelméből élt, mert édesapja semmit sem juttatott neki, de a gondolatot, hogy ő valamit pénzért tegyen, fölötte megalázónak találta…
György tudta, hogy a gyors elhatározás nem vág Etelka néni szakmájába, azért estig gondolkodási időt engedett neki és hátra hagyta a fogadója címét is.
Alkonyatkor Etelka néni tényleg fölkereste Szitnyayt.
A nővérével jött, Jolán nénivel. Miután többrendbeli kérdést tisztáztak, Etelka késznek nyilatkozott arra, hogy Margit mellett marad. Azt mondta, hogy a gyerek iránt érzett szeretetből határozta magát e lépésre, Irma akarata ellenére. György azonban tudta, hogy a néni Jordánné akarata szerint cselekszik. A három Naszódy-leány közül csak az egy Irmának volt akarata, a másik kettő a rabszolga természetű nők közé tartozott. Bár meglehetős tisztes kort értek már el, ma is úgy gondolkoztak és viselkedtek még, mint kisleánykorukban, amikor az édesanyjuktól kérdezték meg, hogy minő színű szalagot kössenek a hajukba. Jordánné, aki végre mégis csak anya volt, bizonyára megbánta már, hogy maga és Margit között fölégette a hidat, de mivel az elvek asszonya volt, megalázkodás nélkül nem másíthatta meg kimondott határozatát. A megoldás, hogy Etelka révén a jövőben is némi ellenőrzést gyakorolhat Margit fölött, nagyon is kapóra jött neki.
Szitnyay tehát szállást bérelt Etelka néni és a leánya számára. A néni ugyan megborzadt a gondolattól, hogy jó ideig fogadóban kell majd laknia, – nem tudni miért, de a Naszódy-családban a fogadó és kórház szónak valami lealázó jelentőséget tulajdonítottak, – de mivel senki sem törődött ellenvetéseivel, sóhajtozva beletörődött a dologba. Később még sok mindenbe kellett beletörődnie és idővel annyira belegyakorolta magát a lemondás erényébe, hogy abbahagyta a sóhajtozást is…