XXV.
Valami kegyeletes ösztöne arra késztette Györgyöt, hogy fölkeresse őseinek fészkét, Szitnyát. Margitot és Etelka nénit, miután részletes és szigorú utasításokat adott nekik a viselkedésükre nézve, Budapesten hagyta, de magával vitte Kemény Bélát. Szükségét érezte, hogy közelebbről megismerkedjék a fiatalemberrel, erre pedig alkalmasnak látszott a szitnyai kirándulás. A fiatal úrnak egyébként sem volt Budapesten semmi fontos dolga. Ha egy nap áttette volna lakóhelyét a Mars bolygóra, az egy Margitot és talán egy-két fizetőpincért kivéve alig nélkülözte volna valaki.
Kemény eleintén húzódott az úttól. György rögtön tisztában volt habozásának okával.
– Önnek nincs pénze? Mondok valamit. Nekem mostanában sok írnivalóm lesz. Szükségem van egy titkárra és fölajánlom önnek ezt az állást.
Kemény szakasztott olyan sértődött arcot csinált, mint Etelka néni, amikor Szitnyay a tisztes kenyérkeresetet említette előtte. György azonban hamarosan elhallgattatta a fiatal úr lovagias ellenvetéseit.
– A pénz, amit tőlem kap, lesz az első pénz, amit hasznos munkával fog megkeresni.
Már a vasuton is meglehetősen kiismerte vő-jelöltjét. A derék és élhetetlen fiúnak csak egy nagy hibája volt: örökösen affektált. Nem is annyira meggyőződésből, mint inkább kényszerűségből. A nagy ellentmondás, amely valódi és képzelt társadalmi helyzete között volt, szorította rá a rendszeres hazudozásra. Nyomorúságos hónapos szobában lakott, de úgy öltözködött, mint valami fiatal hitbizományos. Főúri önérzettel járt-kelt a világban, gyakran azonban két forintot kért kölcsön valamelyik pincértől. Megesett vele, hogy nem ebédelt, de egy sértő pillantásért lovagias elégtételt kért. Nagyúri nevelést kapott, de ha a maga munkájával akarta volna megkeresni mindennapi kenyerét, dijnokká kellett volna lennie. Mivel ezt a foglalkozást lenézte, az irodalmi kisérletei pedig sehogysem váltak be, a szegényes segítségből tartotta fenn magát, amelyet kölcsön címen vagyonos rokonai juttattak neki. Közben fantasztikus terveket szőtt, mint ultima ratio pedig állandóan előtte lebegett az öngyilkosság gondolata. Hozzátartozik Kemény jellemzéséhez az a körülmény is, hogy blazirt és rossz embernek tartotta magát, bár alapjában véve tapasztalatlan és jószivű volt, akár egy fiatal leány. Két-három szinházi karhölgy szemet vetett a csinos fiúra és Kemény ezért azt hitte, hogy alaposan kiismerte már a nőket. És mivel az egyik hamarosan túladott rajta valami vagyonos kereskedő kedvéért, Kemény azt hitte, hogy joga van megvetni a nőket. Amikor megismerte Margitot, őrző angyalát köszöntötte benne, aki ki fogja szabadítani a bűn fertőjéből. A valóságban pedig Margit volt az ő első szerelme.
Szitnyára érkezve, György alig ismert rá kis szülővárosára. Szitnya ujabban a rohamosan fejlődő vidéki gócpontok sorába lépett. Utcáit aszfalttal burkolták és villamosan világították. A régi városi kertet modern parkká változtatták át és a szitnyaiak igen büszkék voltak monumentális új városházukra és szinházukra. Kórháza, csatornarendszere és vízvezetéke azonban természetesen nem volt a városnak. A pompás városháza hivatalaiban új községi pótadókon és kölcsönökön törték a fejüket, a színházban megbukott minden társulat és a fogadó, amelyben Szitnyay megszállott, egyike volt a legmocskosabb helyeknek, amelyeket életében látott. A város rohamos fejlődése láthatólag abból állott, hogy hitelre gyémántgombokat vásárolt a rongyos ingére.
György első útja a szitnyai kávéháznak szólt. Tudta, hogy ott mérik a friss-sütetű híreket. Az ott ténfergő kisvárosi naplopóknak nem mondta meg a nevét, de azért hamarosan megtudott tőlük mindent, amit tudni akart.
Régi ismerősei közül jóformán már alig is élt valaki. Veisz bácsi, aki megvette tőle a birtokát, már vagy tíz esztendővel ezelőtt meghalt. A felesége is nyugodni tért, miután egész életén át soha sem volt annyi szabad ideje, hogy kissé kipihenje magát. A kastélyban most Árpád volt az úr, Veisz bácsi egyetlen fia.
Az új földesúr láthatólag humoros alak volt a szitnyaiak szemében. Ha egyikük kiejtette a nevét, mosoly jelent meg minden arcon. Veisz Árpád a feudális nagyurak módjára szigorúan elzárkózott kastélyában. Bár legényember volt, valóságos udvart tartott és a szitnyaiak száz mulatságos adomát tudtak a kastély belső életéből. Veisz Árpádnak csak egy szenvedélye volt, ez azonban betöltötte egész életét: a paripa. Versenyistállót tartott, ügetőket nevelt és falkavadászatokat rendezett. Ha piros frakkjában végiglovagolt a városon, a benszülöttek megemelték előtte a kalapjukat, a háta mögött pedig hemperegtek a nevetéstől. A parasztok is a bolond Pádinak nevezték. Egyébként azt beszélték róla, hogy fülig ül az adósságban. Két pusztáját már eladta Rodek bárónak és a szitnyaiak állítása szerint rövid idő kérdése csak, hogy megperdüljön a kastélyban a dob.
György a délután folyamán ellátogatott a kastélyba. Nemcsak udvariasságból, de valami jussa is volt hozzá, amennyiben a várkert egy kis darabja, ahol a családi kripta állott, az ő telekkönyvi tulajdona volt. A kastély ura eleintén sehogysem akarta elfogadni Györgyöt. Olyasmit képzelt, hogy a tönkrement földesúr kolduló szándékkal jön hozzá. Később azonban mégis maga elé bocsátotta és amikor megpillantotta Szitnyayt, kitüntető udvariassággal bánt vele.
Aki futólagosan körülnézett a kastélyban, az rögtön tisztába jöhetett vele, hogy a gazda anglomániában szenved. A nagy halltól kezdve egészen az utolsó vendégszobáig minden zúg az angol bútoripar egyszerű, tömör és méregdrága termékeivel volt túlzsúfolva. A házigazda maga is angol úriember benyomását tette. Angol ruhát viselt, a bajuszát angolosan nyiratta és kurta angol pipát tartott a fogai között. Komor nyugalom ült állandóan szögletes arcán, halkan, de nagyon határozott hangon beszélt, még pedig – csodálatos, de való! – erősen angolos kiejtéssel. Amikor később valami frissitővel akart szolgálni vendégeinek, a selyemharisnyás lakáj szódavizes gint hozott.
Minden angolos bogarától eltekintve, Veisz nemcsak okos, de határozottan szellemes ember benyomását tette. Elméssége azonban véget ért az istállónál. A lósportot és mindent, ami összefüggésben volt vele, valami roppantul előkelő, fontos és komoly dolognak tartotta. Egyes trainerekről és lovasokról úgy beszélt, mint az emberi nem díszeiről, a mesterség apró fogásairól pedig olyan áhitatos odaadással emlékezett meg, mintha egy magasztos kultusz ritusához tartoznának. Csodálatosképpen abban a különös hitben élt, hogy a lósport minden valamire való embert épp annyira érdekli, mint őt érdekelte.
Később levezette Györgyöt az istállójába is. Ez volt a kastély legdíszesebb helyisége. A márványból és bronzból épült lópalotában még kandalló is volt; Veisz Árpád e kandalló előtt töltötte téli estéit. Szitnyay most már elhitte azt, amit a kávéházban hallott, hogy Veisz bácsi fia fölött hamarosan meg fog szólalni a dob.
Láthatólag igen jó benyomást tett a kastély urára, mert az ott marasztalta vendégét vacsorára. Teánál aztán Veisz bizalmasan bevallotta Szitnyaynak, hogy meglehetősen megunta már a szitnyai életet. Az a terve, hogy bérbeadja vagy eladja jószágát és egy angol trénerrel szövetkezve, nagy telivértenyésztő-telepet alapít valahol a főváros határában. Már levelezett is a szóban forgó angollal és nem kételkedett benne, hogy vállalata százezreket fog jövedelmezni. Az ő terve, amely egy régóta érzett szükséget volt hivatva pótolni, azon föltevésen alapult, hogy a budapestiek most csak azért járnak villamoson, meg komfortáblin, mivel nem tudnak hová fordulni, ha irlandi import-mént vagy angol carossier-t óhajtanak vásárolni.
György azt is megtudta, hogy a kis bőrgyár, amelynek Istenben boldogult Veisz bácsi a vagyona javarészét köszönhette, még mindig Árpád úr tulajdona. Az új földesúr kissé restelte ugyan a timármesterségét, a gyára, amelyet egy teljhatalmu üzletvezetője kormányzott, nem is igen jövedelmezett, a mai napig azonban nem akart túladni rajta, mivel édesapja a halálos ágyán nagyon a lelkére beszélt és alkalmasint valami igéretet is vett tőle. Most azonban a jószággal együtt meg akart szabadulni a gyárától is.
György másnap ellátogatott a gyárba. A gubacskereskedőt érdekelte ez az ipar. Meglepetésére egy igen jól fölszerelt és az erős munkától hangos kis gyárat talált. A bolt előtt, ahol a csizmadia- és szíjgyártókellékeket árulták, ugyancsak nagy élet folyt. György ebből és Árpád úr elbeszéléséből azt a benyomást nyerte, hogy a német intéző arcátlanul megcsalja gazdáját. Ez a benyomása még erősbödött, amikor a német nagy megbotránkozására betekintést kért az üzleti könyvekbe.
Rákövetkező éjjel nem igen aludt Szitnyay. Megnyilt előtte a lehetőség, hogy visszaszerezze birtokát és ez a tudat egyszerre fölébresztette benne a földéhség ösztönét, amely ott szunnyad minden magyar lelkében. Úgy gondolta most, hogy erkölcsi diadala, amelyet önmaga és az élet fölött kivívott, csak akkor lesz teljes, ha ott végezheti életét, ahol kezdte: ősei kastélyában. Miután sokat számolgatott, fölkereste Veiszt és felajánlotta neki, hogy megszerzi neki a pénzt, amelyre a sporttelep felállításához szüksége van. Két napig beszélgettek erről, végre is megállapodásra jutottak. A megállapodás szerint Szitnyay tíz esztendőre bérbe veszi a Veisz-féle birtokot, a bőrgyárral együtt. A bért előre lefizeti Veisznak. Tíz esztendő mulva Szitnyaynak joga lesz a birtokot és gyárat előre megállapított áron megvásárolni.
Negyednapon visszatért Budapestre és a vasúti kocsiban közte és Kemény között a következő párbeszéd folyt le:
– Beszéljünk most a magunk dolgáról, – mondta György. – Ön feleségül akarja venni a leányomat?
Kemény nem válaszolt. Szégyelte magát György előtt, bár maga sem tudta, hogy miért. Talán a fantasztikus élettervek miatt, amelyeket a fővárosi kávéházak füstjében kieszelt és amelyeket most szörnyen együgyűeknek talált.
– Hajlandó volnék a leányomat önhöz adni, – folytatta Szitnyay, – de csak egy föltétel mellett.
Kemény szinte csudálatosnak találta, hogy van ilyen föltétel.
– Ha az életemet kivánná, azt sem sokalnám Margitért, – mondta minden pátosz nélkül.
– Jóval kevesebbet kívánok. Megelégszem, ha egy esztendőt ad nekem az életéből.
– Hogyan érti ezt? – kérdezte Kemény.
– Ha valóban szereti a lányomat és komolyan akarja venni az életet, akkor van rá mód, hogy a vőmmé legyen. Egy ajánlatot fogok önnek adni az újpesti nagy bőrgyár tulajdonosához és ő befogadja önt a gyárába munkásnak.
– Mint munkást? – csodálkozott Kemény.
– Meg fogja tanulni a timármesterséget. Természetesen az inasságon kezdi. Egy esztendő elég az ilyen erős és intelligens embernek arra, hogy legénnyé legyen és megtanulja mindazt, amit tisztességes timárnak tudnia kell. Azt az egy esztendőt azonban kemény munkában fogja tölteni. Együtt fog élni és dolgozni a többi munkással. Lesz rá gondom, hogy a gyár semmiféle kiváltságban ne részesítse. Ha kibírja az esztendőt és ha akkor is szeretik még egymást Margittal, akkor önnek adom a leányomat és önre bízom a szitnyai bőrgyár vezetését. Módjában lesz, hogy a munkájával tartsa el a feleségét. Ha Margittal nem szeretik már egymást egy esztendő múlva: ön akkor is csak nyert az ajánlatommal. Az önhöz hasonló ember előtt csak két út áll: vagy főbelövi magát, vagy kimegy külföldre és megtanul dolgozni. Nem látom be, hogy miért nem tanulhatna meg dolgozni idehaza is. Most gondolkozzék az ajánlatomon. Ha elfogadhatatlannak találja, akkor mint jóbarátok válunk el, de ön nem fogja többet viszontlátni az én leányomat, mert Szmirnába viszem…
Kemény nem válaszolt mindjárt. Budapestig nem is beszélgettek többet, hanem elgondolkozva nézték az ablak alatt elperdülő szántóföldeket. A csinos és elegáns fiúnak, aki fehér keztyűvel a kezén és ugyanolyan színű gamásnival a lábán ült az elsőosztályu kocsiban, gondolataiban ugyancsak nagy ugrást kellett tennie, amíg beletalálhatta magát a timárinas szerepébe. Budapestig azonban megtette az ugrást.
– Elfogadom ajánlatát, – mondta szomorúan. – Magam is azt hiszem, ez az egyetlen mód, hogy még ember legyen belőlem…
– Magam is azt hiszem, – mondta Szitnyay, azalatt, hogy kezet nyújtott jövendőbeli vejének.