XXVI.
Szitnyay tudta, hogy Jordánné nyomasztó anyagi gondok közt él és azért Budapestre visszatérve, levelet írt, amelyben fölajánlotta neki segítségét. Irma azonban válaszra sem méltatta. Az özvegyasszonyt láthatólag nagyon nyugtalanította és elkeserítette volt férjének ujabb szereplése. Ő évek óta megállapodott magával abban, hogy Szitnyay léha és gonosz ember, – afféle alantos ember, mint Jordán mondani szokta, – akinek el kellett buknia. Jordán annak idején elhitette az asszonnyal, hogy megbecsülhetetlen szolgálatot tett neki, amikor kiszabadította György kezéből. Jordán emlékét ma is úgy tisztelte még, mint egy martirét, akit nem tudott megérteni és megbecsülni a kora. Meg volt róla győződve, hogy bekövetkezik még az idő, amikor a nemzet elégtételt fog adni emlékének. Hogy a meghalt államtitkár nem volt nagy ember, csupán nagyzoló egoista, azt gyakran hallotta, de mindannyiszor keserű megbotránkozással utasította vissza. Hogy ő maga is kötelességmulasztást követett el első urával szemben és hogy a második házasságába rideg önzése vitte bele, az is eszébe jutott olykor, de elhinni nem akarta. Mivel hűvös vérmérsékletű és ennélfogva tisztaéletű asszony volt, fölötte nagy tisztelettel is adózott önmagának. A női erényparvenü ismert felekezetéhez tartozott. Az ártatlanul szenvedő emberek keserű önérzete még fokozta önbecsülését és hajlandóvá tett arra, hogy csalhatatlannak tartsa magát. György ujabb feltünése zavarba ejtette. A győzelem, amelyet a szerinte alantas ember az élet fölött aratott, tulajdonképpen a Jordán emléke ellen intézett posthumus merénylet volt. Irma érthetetlennek és lealázónak találta Szitnyay sikerét, mint a gondviselésnek egy súlyos logikai botlását.
György nem volt túlságosan érzékeny ember és hamarosan megtalálta a módját, hogy megalkudjék Irma elveivel. Egy második levelet is küldött a Krisztinavárosba, de ezúttal már Jolán néni címére. A levélben arról értesítette a vénleányt, hogy egyik fővárosi bank havonta bizonyos összeget fog neki kifizetni. Három nap mulva értesítette is a pénzintézet, hogy Jolán néni pontosan fölvette és köszönettel nyugtázta a pénzt. Mivel a vénkisasszony házközösségben élt Irmával, Jordánné ilyenformán megszabadult anyagi gondjaitól, anélkül, hogy föl kellett volna áldoznia kipróbált elveit…
A következő napok egyikén Szitnyay leányával a Városligetben sétálva, megpillantotta az öreg Naszódyt, aki fiatal feleségével a Stefánia-úton kocsizott. Díszes, kissé parvenüs izléssel összeállított fogatban ültek. Az asszony nagyon feltünően volt öltöztetve, a fokhagymaszínűre festett hajától eltekintve azonban elég csinos nő volt. Az öreg a parókájával, amely ferdén állott ökölnyire fonnyadt madárfején, és a fiatalos szabásu angol ruhájával szinte ijesztő benyomást tett. Olyan volt, mint egy felöltöztetett, vigyorgó múmia.
Szitnyay megtudta Etelka nénitől, hogy Naszódy ma is sokat foglalkozik még szellemidézéssel. Amíg azonban annakelőtte nem hitt a titkos tudományokban és csakis első feleségének félrevezetésére táncoltatta az asztalt, addig újabban csalóból lelkes hívővé lett. A második felesége, aki a titokzatos kultusz avatott papnőjévé képezte ki magát, a szellemnek mondták tollba Naszódynak azt a végrendeletét is, amellyel kitagadta gyermekeit és minden vagyonát feleségére hagyta.
Egy hónapot töltött Budapesten Szitnyay, akkor ismét útra kelt Szmirna felé, hogy rendbe hozza dolgait Mingusz barátjával és hogy előkészítse végleges hazatérését. Üzleti dolgain kívül egy másnemű kötelessége is szólította Szmirnába: haza kellett hoznia a kis Zábel hamvait. Valamikor boldoggá tette a vakleányt azzal az igéretével, hogy gyermekévé fogadja és hogy magával viszi Magyarországra. A kis örmény leányt valami titokzatos, epesztő honvágy emésztette mindig Szitnyay szülőföldje után. Most be akarta váltani igéretét a halottal szemben. A szitnyai parkban fogja nyugalomra helyezni, az öreg hársfák alá; kis követ fog a sírja fölé állítani és a kőre rávéseti a nevet, amelyet a leány annyi gyönyörűséggel ismételgetett a halálos ágyán: Szitnyay Zábel.
Az volt a terve, hogy késő őszig a Levanteban marad, azután visszajön és átveszi Szitnyán a birtokot és a Veisz-féle bőrgyárat, amellyel nagyszabásu tervei voltak. Margitot és Etelka nénit magával akarta vinni. A leányát kellemes izgalomba ejtette az utazás gondolata. A remény, hogy édesapja kalauzolása mellett megismerheti Hellászt, Bizáncot és a Levante exotikus vidékeit, legyőzte a fájdalmat is, amelyet a Kemény Bélától való elválás gondolata okozott neki.
Etel néni három héttel ezelőtt még azt mondta, hogy szörnyet halna, ha tengerre kellene szállania, most azonban már annyira György befolyása alá került, hogy ellenkezés nélkül csomagolta holmiját. A vénkisasszony, aki alapjában véve kedves és szerény teremtés volt, nagyon jól érezte magát mostani helyzetében. Benne is, mint ahogy a legtöbb elkeseredett vénleányban, kielégítetlen anyai és gazdasszonyi ösztönök lappangtak. Most végre kielégíthette ösztöneit, kedve szerint szerethette Margitot és gondoskodhatott György apró szükségleteiről. Az élete így tartalmat és célt nyert.
Szitnyay kivánságára Margit az elutazása előtt meglátogatta édesanyját. A leány biztosra vette, hogy anyja nem fogja maga elé bocsátani és előlegezett elkeseredésében ezen már sírt is egy verset; a könnyei azonban kárba vesztek, mert Jordánné maga is látni óhajtotta Margitot. Kissé kimérten bánt ugyan vele, egyébként azonban nagyon szelid volt és inkább a megbántott, mint a haragos anya szerepét adta. Búcsúzáskor meg is csókolta, igaz, hogy csak a homlokán…
Utolsó látogatásuk az ujpesti bőrgyárban dolgozó Kemény Bélának szólt. Éppen munkában találták. Egy hosszú rúddal kavargatta a nagy kádat. A gyáros, aki maga kalauzolta Szitnyayt és aki valaha maga is így dolgozott az apja gyárában, azt mondta, hogy Kemény egyelőre jól beválik és hogy idővel derék timárlegény lehet belőle. A fiatal úr maga elszántan és jókedvvel haladt az úton, amelyet Szitnyay kijelölt neki. Az erős fizikai munka megkeményítette már a testét és a lelkét, amelyet kikezdett a hosszúévi semmittevés. Kezdett már letenni gavalléros önérzetéről is, amelynek nem igen tudta volna hasznát venni a gyárban, de szert tett az önérzetnek egy új és becses nemére: az erejében bízó és az élettel elszántan farkasszemet néző férfi önérzetére.
Amikor György búcsúzóra kezet fogott jövendő vejével, így szólt hozzá:
– Gyönge ember, aki csak azért él, hogy dolgozzék, de még gyöngébb, aki elpusztul, mert nem tud dolgozni. Az az igazi férfi, aki mindenre képes a maga idejében. Az idő most azt kivánja tőlünk, hogy dolgozzunk. Egy esztendő múlva a magunk gyárában leszünk. Abba se hagyjuk a munkát, amíg utódainknak vissza nem szereztük a régi Szitnyay- és Kemény-uradalmakat az utolsó szántóföldig. Mi leszünk az új honszerzők, akik nem vérrel, hanem verejtékkel szerzünk magunknak hazát.
Fiumén át vitte a leányát, hogy megmutassa neki a jóniai tengert, Hellászt és az Archipelágust. Ha visszatérnek az ősszel, majd megnézik együtt Konstantinápolyt is.
A vonaton, amely a tenger felé röpítette őket, érdekes találkozása volt Györgynek. Az ebédlőkocsiba ment, hogy valami frissítő italt vigyen az asszonyainak, midőn a szeme megakadt egy különös páron. Az asszonyban tüstént megismerte Vivó Editet, az aranykígyót. Egy nagyon fiatal és fölötte ellenszenves arcu legényke társaságában ebédelt. Edit termete ma is pompás volt még, a haja aranykoronaként tündöklött a fején, a szeme pedig erős fényben tüzelt; arcán azonban sötét horpadások vonultak végig, mintha a szenvedély tüze perzselte volna meg vonásait. Olyan volt, mint egy márványszobor, amelyet kikezdett az időjárás. Ha szépnek nem is volt már nevezhető, azért fölötte érdekes és elegáns asszony volt.
Szitnyay összes régi barátai közül egyébként ő volt az egyetlen, aki tüstént fölismerte. Egy percig farkasszemet nézett vele, aztán fölkelt és halkan mondta:
– Szitnyay György?
– Az vagyok, kedves Edit!
Kezet fogtak és figyelmesen méregették egymást.
– Hallottam, hogy visszajött Magyarországba, – mondta az aranykígyó. – Azt is hallottam, hogy visszaszerezte a vagyonát. Mindent tudunk már! Hej, hogy irigylem magát, barátom! Nem a vagyonáért, hanem a küzdelemért, amelyet érte folytatott… Ez valami, amiért érdemes volt élnie!
A fiatalember, Edit utitársa, most hozzájuk lépett és fontoskodó hangon mondta:
– Kérem, Edit, mutasson be ennek az úrnak.
A művésznő azonban kurtán hátat fordított neki.
– Hagyjon békében! – mondta gorombán.
Az útitárs meghökkent és sértődött arccal vonult vissza, György pedig mosolyogva tudakozódott Edit hogyléte után.
Az aranykígyó arca ekkor csodálatosan elváltozott. Szinte megdermedt rajta a halálos szomorúság kifejezése. És váratlanul megint erőt vett rajta az a bizonyos őszinteségi görcs, amelyet György hajdan gyakran figyelt meg rajta. Ilyenkor a különös asszony keserü gyönyörüségét találta abban, hogy véres igazságokkal lealázza és elgyötörje önmagát.
– Nézzen rám barátom és tudni fog mindent. Vénülök, barátom, vénülök! Sejtelmem sincs róla, hogy mi lesz velem. Én csak egy értékes dolgot találtam az életben: az ifjúságot. Az ifjúságom oda, vele elveszett mindenem.
– És a művészete? – kérdezte György.
– Az semmi! Ne is beszéljünk róla! Valaha én is bolondítottam magamat mindenféle üres jelszavakkal. De hamarosan megundorodtam tőlük. Én sohasem voltam művésznő. Az úgynevezett művészet nekem csak ürügy volt arra, hogy ragyogtassam az ifjúságomat. A szent tüzem elhamvadt, minek nekem most már az üres oltár? Olykor úgy érzem magam, mintha egy gonosz misztifikáció áldozata volnék…
Vigasztalhatatlan szomorúság csengett ki minden szavából. Ha elkomolyodott, a redők mélyebbek és merevebbek lettek arcán, ilyenkor tíz esztendővel öregebbnek látszott.
– Mondok magának valamit, barátom, – folytatta később halkabban. – A hozzám hasonló asszony addig él csak, amíg fiatal. Én holttest vagyok már. Ha a tükörbe nézek, nevetségesnek és förtelmesnek találom magamat. Nem tudok azonban megnyugodni, folyton keresem elmult ifjuságomat, mint a hazajáró lélek. Olykor látszólagos életre galvanizálnak. Elhitetik velem, hogy még szép vagyok. Emberek, akiket becsülök, nem vállalkoznak már erre. Megelégszem tehát olyanokkal, akiket megvetek. Most is éppen úton vagyok a fiatalság felé. Mily szánalmas ostobaság! Az ön megjelenése elég volt arra, hogy megint kiábránduljak magamból. Ezt a rüpőköt, aki velem utazik, Fiuméban el fogom kergetni…
Szitnyay kezet nyújtott az aranykígyónak.
– Isten áldja meg, Edit!
– Hogyan, már el akar hagyni? – kérdezte szinte ijedten az asszony.
– A leányom vár a szomszéd kocsiban.
– Leánya van? Igaz, hallottam róla! Meg akar vele ismertetni? Szeretném látni, hogy hasonlít-e önre…
Az arca most csupa gyöngédség, meghatottság és anyai jóindulat volt. György azonban egy kelletlen pillantást vetett Edit útitársa felé és az asszony rögtön megértette. Az arca lángvörös lett.
– Igaza van, – mondta, – hagyjuk ezt… De emlékszik arra, amit egyszer Abbáziában mondtam? Nagyon régen történt, de azért jól emlékszem rá, bár sok fontosabb dolgot elfelejtettem azóta… Azt mondtam: önből egyszer még férfi lesz, de akkor nem fog velem és a hozzám hasonlókkal egy asztalnál ülni… Örülök, hogy ez bekövetkezett!
Kis gondolkodás után még azt mondta:
– Úgy látszik, az én életem mégis áldozatává lett valami félreértésnek. Mindig kerestem benne valami becsesebb és maradandóbb elemet, de sohasem tudtam megtalálni. Pedig hogyan kerestem! Nem tudom, magam vagyok-e oka, hogy nem találtam, vagy mások…
Mielőtt György még válaszolhatott volna, az aranykígyó megszorította a kezét és a sarokban ülő gavallérjára ügyet sem vetve, elhagyta az ebédlőkocsit.
*
Hajnalodott.
A vonat fönnjárt már a Karszt legtetején. A gép szinte fájdalmasan zakatolt, amint erőlködve vonszolta maga után óriás terhét. A homályos fülkékben a hosszú úttól elbágyadt, fakó embercsoportok heverésztek és apatikusan vitették magukat a szédítő mélység fölött.
György halkan bekopogtatott a fülke ajtaján, ahol asszonyai az éjszakát töltötték. Azok már felöltöztek odabenn.
– Margit, a tenger!
A leány kilépett a folyosóra. Álmos volt és egy kissé szomorú, mivel nem tudott egész éjjel Kemény Béláról álmodni, pedig ez föltett szándéka volt. Most látta meg életében először a nagy vizet. A Quarnero napfényes tükrén parányi vitorlás hajók vonultak. Veglia és Cherso távoli hegyei gyöngyszínü párában fürödtek. A nagyszerü és bájos látvány olyan megragadó hatással volt reá, hogy összekulcsolta a két kezét, mintha imádkozni akarna, közbe könnyek közt mosolyogva tekintett édesapjára. Szitnyay megszorította a leánya kezét és maga is oly derült megnyugvással nézett le a tündöklő mélységbe, mintha a természet egy nagy és boldogító titkát tárta volna föl előtte.