II.
Krisztus születése után 1345-ben történt, hogy Lackfi András székely ispán futárt küldött Nagy Lajos királyhoz azzal a híradással, hogy a tatár körülfogta és erősen szorongatja a székelységet a küküllői várban. Ha nem küld segítséget a király, akkor ott vesznek a határőrök mind egy szálig. A hírhozó egy Omodé nevü ember volt. Útjában elfogta a kutyafejü ellenség és levágta fülét, orrát; Omodénak valahogyan mégis sikerült kiszabadulnia a tatár kezéből; jóformán már haldokolva Székesfejérvárra iramodott, ott elmondta üzenetét, harmadnapra meg is halt. Utolsó órájában elküldte gyóntatóját a királyhoz és Jézus Krisztus irgalma nevében arra kérte, hogy ajándékozza gyermekeinek a szitnyai gazdátlan birtokot. A király hadat küldött a végekre és a kutyafejü ellenség rettenetes vereséget szenvedett. Omodé árváinak pedig kiállították az adományozó levelet.
Valami hiba esett a kancellária írásában, mert a birtokban még vagy tíz évig egy Volfárt nevü makacs német ült, aki várat is épített magának az ér partján. Jó ideig pörösködtek vele Omodé fiai, végül a legnagyobbik belenőtt az apja páncéljába és megölte a németet perdöntő párbajban. Attól kezdve a Zithna, Zichnai, Sitynay és legújabban a Szitnyay nevet viseli a család, amely az idők folyamán még többízben is megmutatta, hogy életénél is jobban szereti a földet.
Hunyady gubernátor idejében megint szó esik róluk. Két testvér, Salamon és Farkas pörösködött akkoriban a birtokon. A viszály annyira elvadult, hogy Salamon karácsony éjszakáján rajtaütött embereivel a szitnyai váron és agyonverte fivérét. A gubernátor halálra kerestette a testvérgyilkost, Salamon azonban Havasföldre futott, ahol aztán végleg nyoma veszett. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet az örök üdvösségénél is.
A birtok ekkor az ifjabbik ág kezére került, amiből megint pör lett. Ebből a családból eredt Szitnyay János, aki Bécs ostroma alkalmából megmentette Mátyás király életét. Jutalmul a szitnyai birtokra való jogának királyi elismerését nyerte.
A reformáció idejében a család buzgó újhitűnek mutatta magát, miért is elkobozták birtokait. Akkoriban írta Szitnyay Márton „Az bujdosó református kesergései“ címü verseit. Ezek a versek együgyűek, formátlanok és bőbeszédüek, örökös tárgyuk a költőnek siránkozása az apai birtok után. A szerelmes ember fájdalmas epedésével gyönyörködik az idegen kézre jutott föld részletes leírásában, visszasírja nemcsak a szitnyai várat, a halmokat és erdőket, hanem még az istállókat és ólakat is. Őt költővé avatta a föld szeretete. Később a fia, Kálmán, újra katolikussá lett, azzal a világos kikötéssel, hogy visszakapja birtokát. Ő még Istennél is jobban szerette a földet.
A Rákóczi-háborúk alatt tüzes és vitéz hívei voltak a fejedelemnek. Amikor hanyatlóban volt Rákóczi csillaga, mégis egy Szitnyay volt első árulója: Szitnyay Balázs. Nagyon szerette a szabadságot, sűrűn ontotta érte vérét, de azért a szabadságnál is jobban szerette a földjét. A kegyelem-levélben, amelyet a bécsi Bellicumtől nyert, kikötötte magának az elkobzott uradalom birtokát. Őt árulóvá tette a föld szeretete.
Ebből a kegyelemlevélből kerekedett később a híres pör, amelynek aktáiban a család két ága közel száz esztendeig viaskodott a birtokért. A pör folyamán ismételten hamis esküvel, okmányhamisítással, vesztegetéssel, házasságtöréssel és gyermekcsempészéssel vádolták egymást. Az egész ország akkoriban a nyelvére vette őket, de jobban szerették a földet a jó hírnevüknél és a becsületüknél is.
A pör folyamán eladósodott a nyertes ág is és Szitnya zálogbirtokként a Rodek bárók kezére került. Vagy negyven esztendeig ültek a bárók a várban, akkor aztán Szitnyai József feleségül vett egy nála húsz esztendővel vénebb, gazdag özvegyasszonyt és annak pénzén visszaváltotta ősei birtokát. Az asszony rettenetes perszona lehetett; a nép a szitnyai bábának nevezte. Emléke mint egy förtelmesen rút, hóbortosan gonosz sárkányé él, aki pokollá tette József úr életét. Ez a Szitnyay, mint akkoriban majd mindenki, naplót vezetett és följegyzéseiből megtudjuk, hogy fiatal kora óta szeretett egy szép és szegény nemes leányt, akit azonban nem vehetett el, mivel szegény volt. A leányt korán sírba vitte a bánat, József úr pedig, amikor hetven esztendős korában maga is pihenni tért, meghagyta, hogy temessék el vele szerelmének egyetlen emlékét, azt a kis keszkenőt, amelyet ötven évig híven megőrzött. Ez a Szitnyay jobban szerette a földet a boldogságánál is.
A mostani birtokos édesapja ugyancsak adósságokkal vette át a birtokát. Amikor beleült, úgy látszott, hogy nem fogja megtarthatni. Ő azonban mégis megtartotta. Harminc esztendőn át a maga cselédje volt. Hajnalban kelt és rendesen késő estig ült a számadásai fölött. A napot az istállókban és a szántásokon töltötte. Jómódu parasztgazda módjára élt és öltözködött; a buzáját, de még a csirkéit is, maga vitte be a városba. Bort nem ivott, húst csak vasárnapon látott az asztalán, egyetlen élvezete a pipája volt. Különcnek és uzsorásnak szidták, de amikor meghalt, kitünt, hogy elérte azt, ami elérhetetlennek látszott: tisztázva volt az egykor túlterhelt birtok.
A német Volfárt várának romjait, amelynek köveit annyiszor öntözték vérükkel a Szitnyayak, a hosszan elnyúló halmokat, amelyeknek profilja hatszáz esztendő óta ott élt minden Szitnyay lelkében, az erdőt, amelynek zúgását egymásután húsz rokon arcvonásu gyermeknemzetség hallgatta, a vizet, amely után török, német, olasz és lengyel rabságban senyvedő vitézek szomjaztak, a földet, amelynek birtoka hősökké és árulókká, aszkétákká és gyilkosokká, nagyurakká és csalókká tette a Szitnyayakat, ezt az egész birtokot öt perc alatt, mialatt háromszor osztották a kártyát, zsebretett kézzel és kifogástalan előkelőséggel elvesztette az utolsó Szitnyay, névszerint Szitnyay György.