III.
Szitnyay György, miután elveszített négyszázezer forintot, hazament a fogadóbeli szállására. Ott levetkőzött és elsötétítette a szobát, hogy ő most aludni fog. Olyan sietve bujt ágyába, mint a gyermek, aki estig szerencsésen el tudta titkolni a csinyt, amelyet elkövetett és akkor fülére huzza a paplant, hogy megmeneküljön a büntetéstől. Tudja, hogy álmában nem bántják a szülei, reggelre pedig talán már feledésbe megy a dolog.
Szitnyay szemére azonban nem jött álom. Körülbelül tíz óráig mozdulatlanul feküdt, közbe pedig egyre látta lelki szeme előtt a sima és nagy gyakorlatra valló gesztust, amellyel Balázsovics a kártyát osztotta. Egyébre nem is tudott gondolni. A füle dobja pedig folyton zizegett és remegett, a szíve meg vontatottan és élesen lüktetett.
Végre úgy érezte, hogy most már föl kell kelnie. Kezébe vette aranyveretü piros bőrtárcáját, amely az éjjeli szekrényen feküdt. A tárcában két arckép volt: az asszonyé és a gyermeké. Karácsonykor lepte meg vele Irma, akkor meg is igértette az urával, hogy a képeket minden útján magával fogja vinni. A képen az asszony szép, szőke és igen határozott arckifejezésü nő volt, a kislány pedig féléves mosolygó baba.
Lassanként rettenetes, fogvacogtató félelem szállotta meg a szívét. Így csak egyszer félt életében, gyermekkorában, amikor a szitnyai réten megkergette a bika. Most is annyira megzavarodott, hogy elfelejtette félelmének tulajdonképpeni okát, a véresszemü, bömbölő végzetet, de érezte, hogy ez a hajsza, ha sokáig tart, az őrületbe fogja kergetni. A mosdóasztalhoz lépett és tekintete a tükörbe esett. Egyébként csinos, sőt szép férfi volt és szivesen elnézte magát. Most valósággal hörgött az undorodástól, amint farkasszemet nézett azzal a fakó, dult és bedagadt szemű arccal.
A hideg víztől némileg visszanyerte nyugalmát és emberi ábrázatát is. Most már gondolkozni próbált. Hogy is volt a dolog? Tegnap reggel érkezett Szitnyáról a fővárosba, hogy megbeszélje birtokos szomszédjával, Rodek báróval, a közös vízszabályozási terveket. A báró mindjárt ott fogta a nagy estélyén. Az est érdekes volt, mert Rodek, az örökös kultuszminiszterjelölt, elfogadta házánál az irodalom és a művészet kitünőségeit is. Éjfélig nagyon únta magát György, de akkor egyszerre szikrázó jó kedv vett erőt rajta, amint megismerkedett Vivó Edittel, a híres tragikával. Ez a pompás, nagyeszü és a csontja velejéig romlott fiatal asszony, akit csodálói és ellenségei dicsőitve és gyalázva, az aranykigyónak szoktak nevezni, szemet vetett a csinos vidéki úrra és egyik barátjával kurtán maga elé rendelte. A beszélgetésük első szavuktól kezdve szerelmes viaskodás volt. Az aranykígyó volt a támadó fél és György, akinek jó napja volt, tűzzel és merészen helyt állott neki. Tiz perc múlva Vivó Edit már meg volt győződve arról, amiről egyébként már gyakran győzette meg magát, hogy ilyen férfival még soha életében nem találkozott…
– De hát kicsoda maga, édes uram? Hol teremnek ilyen emberek?
Egyszerre félbeszakította önmagát; egy különös ötlete támadt.
– Mondja, sohasem gondolt még arra, hogy írónak született? Én értek hozzá, – én esküszöm, hogy annak született!
György elpirult kissé és meghökkenve nézett az asszony tüzes és mély szemébe.
– Nem tudom, hogy annak születtem-e, de bizonyos, hogy gyermekkorom óta titkos és állandó vágyakozást érzek az irodalom iránt…
– És nem írt soha semmit?
György vállat vont.
– Sajnos, úrnak születtem!
Edit arcán felhő vonult végig.
– Ah, igen! Egyikünk sem él úgy, ahogyan élnie kellene. Egyikünk sem teszi azt, amit tennie kellene. Mindent tudunk, mi félemberek, csak akarni nem tudunk! Eh, ne beszéljünk többet erről!… De tudja mit? Holnap jőjjön el hozzám… Négykor várom!
Azzal hátat fordított neki. György, bár az asszonnyal szemben külsőleg megőrizte az előkelő világfi könnyed és irónikus közömbösségét, magában mégis úgy érezte, mintha igen nagy szerencse érte volna. Egy színes, fantasztikus és boldog izgalmakkal telt ország határához lépett az este. Erről az országról sokat álmodozott már falusi magányában, miközben elhitette magával, hogy elhibázta az életét.
A társaság kettő előtt oszladozni kezdett, bohém részét azonban hajnalig még együtt tartotta a házigazda. A dohányzóban telepedtek meg, amely festői műterem módjára volt berendezve. Edit, aki minden érthető ok nélkül egyszerre úgy érezte, hogy ügyelnie kell a jó hírnevére, nem szólt többet Györgyhöz, a fiatalember azonban állandóan arcán érezte a művésznő tekintetét, amely most már bársonyos, simogató és forró volt. Ez a tekintet azt jelentette: Majd holnap! Holnap!
Hajnalban a kaszinóba ment Szitnyay. Jó ideig szórakozottan nézte a kártyajátékot, közbe mindig Editre gondolt. Amikor Balázsovics a százezer forintos játékot ajánlotta, akkor rajta, aki egyébként nem volt hazárdvérü ember, egyszerre valami csodálatos és fantasztikus izgatottság vett erőt. Biztosan tudta, hogy nyerni fog! Biztosan tudta! A szerencse istenasszonya mosolyogva nyújtja feléje aranyszarúját. Akarnia kell csak és lehull lelkéről a kicsinyes és nyárspolgárias előitéletek békója. Akarnia kell csak és minden az övé lesz: az arany, az asszony, a dicsőség! Egy nagyszerü misztérium megoldása kínálkozik feléje és a megoldás oly végtelenül egyszerü: az erős akarat!
És most itt ült a szálloda szürke szobájában, megsemmisülten, meggyalázva, a félelemtől és az undorodástól betegen.