A honszerző

Délig gyermekes tervezgetésekkel töltötte idejét. Az a gyanuja támadt, hogy ő talán nem is tökéletesen épelméjü… Hátha most elkezdene kiáltozni és tombolni? Nem is kerülne nagy megerőltetésébe; nem is volna talán tettetés… Alkalmasint elfognák akkor és bevinnék az őrültek házába… Ez a gondolat megtetszett neki. Elbújni a nagy sötét házba, ahol semmit sem kérhetnek számon az embertől, milyen édes is volna! Szinte irigyelte önmagát, ha elgondolta, hogy milyen nyugalomban és biztonságban élhetne ott.

Egy óra felé fölkereste az az ember, akit legjobban gyűlölt: az apósa.

Az öreg Naszódy Bálint a családjával két esztendő óta, amióta bérbe adta a hevesi birtokait, állandóan a fővárosban lakott. Vékony termetü, horpadt mellü, kopasz ember volt; állát szürke, ritkás szőrcsomók verték föl, arcát pókfonál finomságu redők szántották át, mindenik pofacsontján egy-egy piros folt virított. A bágyadt szemét, amely idegesen hunyorgott, állandóan félig csukottan tartotta. Rozoga teste azonban csodálatosan szívós volt, akár a macskáé, különben nem is győzhette volna az örökös korhelykedést.

Ő ugyanis vénségében is mérték nélkül szerette az asszonyokat. György szerint az utálatig szerette őket. Amióta a fővárosban élt, ideje javát a külvárosi színházak karhölgyei és könnyelmü suhancok társaságában töltötte. A nőkért kész volt minden áldozatra, csak éppen pénzáldozatra nem; a pénzt ugyanis a nőknél is jobban szerette. Mivel igen következetes volt fukarságában, afféle tűrt alakjává lett a korhelytársaságoknak. A léha had igyekezett mulatságosnak találni kopasz, rút fejét és arcátlan manővereit, amelyekkel a fizetés kötelessége alul állandóan kibújni tudott. Egyébként rendes társadalmi összeköttetést tartott fenn a félvilági hölgyekkel. Ismerte és meglátogatta a kivénülteket is, összeköttetést tartott fenn a családjukkal, délutáni látogatásokat tett náluk, olykor egy kis virágot vagy más olcsó ajándékot vitt nekik. A hölgyek mamái különösen nagyra becsülték Naszódy urat, mert ő aki otthon kiméletlen és durva zsarnoknak mutatta magát, velük szemben mindig alázatos és nyájas volt. Nevének előkelő hangzása, vagyonának hire és finom modora bizonyos népszerűséget szereztek neki azokban a körökben, ahol a durva önzés az együgyű jószívűséggel találkozik.

Naszódynak élt még a felesége és három leánya. A leányok közül a legkisebbik, Irma, felesége volt Szitnyay Györgynek. Ő szép, szőke asszony volt. A másik kettő pártában hervadt és bár meglepően hasonlítottak a szép Irmához, mégis nagyon rútak voltak. Naszódyné a házasság első évei óta alig is titkolta mélységes megvetését, amelyet ura iránt érzett. Az undorodás állandó kifejezése sötét redőkbe fagyott az arcán és hideggé, tüskéssé, bizalmatlanná és különössé tette az egész asszonyt. Az otthonmaradt leányok örökölték édesanyjuktól az apával és az egész férfinemmel szemben érzett ellenséges indulatot, sőt még a fanyar arckifejezést is.

Hogy a két idősebb leány pártában maradt, annak egyébként Naszódy volt az oka. Ez a korlátolt, de nagyon furfangos ember a maga rettenetes és mindent fölfaló önzésében hitt ugyan a halálban, de nem a magáéban és a szíve mélyén olyasmiről ábrándozott, hogy ő végre is túl fogja élni a család összes asszonyait, akikről egyébként is tudta, hogy egy kissé gyönge tüdejüek. Akkor aztán gyöngydolga lesz, ha ugyan sikerül addig együtt tartania a vagyont.

Újabban némi közeledés jött létre Naszódy és a hölgyek közt. Az öreg, hogy valami olcsó és jó szórakozást szerezzen az örökké unatkozó és elégedetlenkedő nőknek, megtanította őket a szellemidézés bizonyos együgyü formaságaira. Az asszonyok szenvedélyes odaadással táncoltatták az asztalt és erősen hittek a divatos babonában. Naszódynak, aki értett hozzá, hogyan kell az asztal kopogó szellemét befolyásolni és izgatni, most már nem kellett a fejét hazugságokon törnie, ha az éjszaka egy részét házon kívül akarta tölteni. A szellemek korlátlanul uralkodtak Naszódyné lelkén és ő engedelmesen hajolt meg előttük akkor is, ha azt parancsolták az urának, hogy menjen föl éjfélkor – frakkban! – a Gellérthegyre vagy töltse künn az éjszakát a Kálvária tájékán. Ilyenkor azt is megparancsolták Naszódynak, hogy tartsa szigorúan titokban mindazt, amit misztikus kirándulásán látni és hallani fog, különben súlyos szerencsétlenség fogja érni a családját. Naszódyné most már bizonyos tiszteletet is kezdett érezni az ura iránt, aki egy titokzatos kultusz főpapja volt. A leányok nem hittek oly föltétlenül édesapjukban, de a szellemekben ők is hittek.

Az öreg tehát fölkereste vejét a fogadóban. Amikor rányitotta az ajtót, a szíve tele volt keserü diadalérzettel. Hát nem megmondta ő előre? Nem megmondta, hogy kár Irmát odaadni ennek az embernek, aki préda és élhetetlen?

– Tehát igaz? – kérdezte még a küszöbön állva.

– Igaz! – válaszolt György.

– Négyszázezer?

– Annyi.

Az após feszült kiváncsisággal nézte a veje arcát. Várta a kétségbeesés kitörését, az önvádak és átkozódások özönét, várta mindenek előtt a főbelövéssel való fenyegetőzést. György azonban néma maradt, az arcán se látszott a lelki szenvedésnek valami nagy nyoma. Naszódy végre haragosan elnevette magát.

– Mit fogsz most tenni? – kérdezte.

György vállat vont.

– Elválik!

– Ha érdemes veled még ilyen kolosszális szamárság után komolyan beszélni, akkor adnék egy jó tanácsot.

– Hallom.

– Ne fizesd meg Balázsovicsot!

– És a becsületem? – kérdezte György meglehetősen hamis pátosszal.

– A becsületed? Az most már mindenképpen oda van. Oda volt már akkor, amikor elfogadtad a százezer forintos játékot. Nincs ember az országban, aki most már komolyan vehetne téged a becsületeddel együtt.

György megpróbálta, hogy gavallér-pózba vágja magát. Nem jól sikerült azonban a kisérlete.

– A vagyonom az enyém, – mondta. – Azt tehetek vele, amit akarok! Ha eleget teszek a kötelességemnek, akkor mindenki kénytelen lesz elismerni, hogy korrekt gentleman vagyok.

Naszódy egy szivart talált az asztalon. Rágyújtott és nyugodtan mondta:

– Barátocskám, pénz nélkül nincs gavallérság. Ha kifizeted a veszteségedet és marad még egy milliód, akkor egy millió erejéig még gavallér maradhatsz. De neked nem marad semmid, elmehetsz irnoknak a vármegyéhez, vagy botos ispánnak Rodek barátodhoz és azzal vége is a gentleman voltodnak. Magad fogsz kilépni a kaszinóból és azok, akiknek itéletére most olyan nagy súlyt vetsz, kerülni fognak, mint a bélpoklos embert. A világ züllött embernek fog nevezni, ujjal fognak rád mutatni, hogy ott megy a tökfilkó, aki három kártyaosztással túladott ősi dominiumán… Hol marad hát a becsületed?

Naszódy láthatólag gyönyörködött a maga logikájában és György vergődésében és fölényesen folytatta:

– Ha nem fizeted meg, akkor is csak az eshetik meg veled, hogy ki kell lépned a kaszinóból, de a becsületedből több marad meg. Gazdag embernek mindig vannak barátai és tisztelői, mindig van becsülete. Némelyek kerülni fognak, de tökfilkónak és züllött embernek senki sem fog nevezni. Többet mondok, barátocskám: ha ember volnál a talpadon, még te kerekedhetnél felül!

– Hogyan? – kérdezte György.

– Fogd rá Balázsovicsra, hogy hamisan játszott… Egy előre kikészített kártyapakliból osztott… Lehet, hogy úgy is volt… Eredj föl ma este a kaszinóba, mondd ezt nyiltan a szemébe… Okosan tennéd, ha megsértenéd… ha megütnéd… Hiszen te afféle párbajos ember vagy. Barátocskám, egy vagyonért érdemes valamit reszkirozni… Balázsovicsnak ezer az ellensége és ezren fognak a pártodra állani. Vádold nyiltan az egész kaszinót. Mondd, hogy kártyabarlang, ahol kifosztják az embereket. Az egész közvélemény melléd fog állani, bátor és okos embernek fognak tartani, országos hírü hős lesz belőled…

– Gyalázatosság! – mormogta György, aki irtózott a förtelmes botrány gondolatától is. – Hagyjon békében ilyenekkel!

– Ha félsz a botránytól és a pisztolytól, tudnék más módot is a menekülésre. Mi, a te családod, be fogjuk bizonyítani, hogy gyöngeelméjü vagy… Orvos csak akad az ilyenre, ha magad is beleegyezel. Beviszünk a bolondok házába, gyámságot kérünk rád, egy esztendő múlva aztán hazamehetsz Szitnyára és ha csendesen megülsz, hamarosan elfelejtik a dolgot…

Ez tulajdonképpen a György ötlete volt. De amikor most az öreg szájából hallotta, képtelennek és alávalónak találta. Hevesen megrázta a fejét:

– Nem akarom! Nem!

Egypárszor föl s alá járt a szobában, aztán megállt Naszódy előtt.

– Én mást szeretnék. Vegye át maga a birtokot és fizesse ki Balázsovicsot. Nekem semmi se kell, a kenyeremért szívesen ispánkodom a birtokon, csak Szitnya maradjon meg a családnak!

Naszódyt meglepte és fölháborította ez a terv. No lám, ez az úr könnyüszerrel akar szabadulni a csávából!

– Hogy én most földbe öljem a pénzemet? A mostani gazdasági viszonyok közt? Eszem ágában sincs! Bár találnék inkább jóravaló vevőt a magam birtokaira.

– Tehát nem bánja, ha Szitnya idegen kézre jut?

– Ha te nem bántad, barátocskám, mért bánnám én?

Naszódy elment és György megint magára maradt.

Most már világosan látta, hogy számára csak egy menekülés van: a halál. A célszerüség, a szokás, sőt még az illendőség is azt kivánja tőle, hogy főbelőjje magát. Amikor ebben megállapodott, egyszerre nagy gyöngédséggel és forró vágyakozással kezdett az asszonyra és a kisbabára gondolni…

Ujabban valami érthetetlen és oktalan elhidegülés állott be közte és a felesége között. Komoly ok azonban nem volt rá. Hiszen az ő házasságuk tulajdonképpen szerelmi házasság volt. Annak idején félig-meddig meg is szöktette Irmát az édesapja házától, igaz, hogy Naszódyné tudtával és beleegyezésével. Az öreg úr akkoriban nagyon adta a megsértett apát és megtagadott a leányától minden anyagi segitséget; Naszódyné csak nagynehezen tudta rászorítani zsugori urát, hogy valami szegényes kelengyét és némi kis évi díjat adjon Irmának. Amikor már ilyen fordulatot vett a dolog, akkor György, bár eleintén sokat és szívesen gondolt Naszódy nagy vagyonára, mégis igen gavallérosan viselkedett. Magának Naszódynak is megmondta, hogy neki nem kell pénz, ő Irmában a nőt szereti. Igaz, hogy ezt a viselkedését megkönnyítette az a körülmény, hogy akkoriban még igen jól bírta magát és bízott benne, hogy Naszódy sem fog örökké élni.

A házasságuk nem volt olyan boldog, mint lehetett volna. Talán éppen az volt a bajuk, hogy eleintén nagyon is jól folyt a dolguk. Mindig együtt voltak, teljes tétlenségben éltek, csupa jólét, gondatlanság és élvezet volt az életük. Házasságuk második esztendejében már mindaketten, – anélkül, hogy erről valaha számot adtak volna maguknak – valami csalódás-félét éreztek. Talán csak megcsömörlöttek a sok méztől. Vagy gondolkozni kezdtek és üresnek, meg céltalannak találták az életüket. Nagyon türelmetlenek kezdtek lenni egymással szemben, merő idegességből olykor igen gyűlöletes jeleneteket is rögtönöztek.

György az ő mostani nagy bajában belátta, hogy igazságtalan volt a feleségével szemben. Mindent megbocsátott Irmának és szükségét érezte, hogy bocsánatot nyerjen tőle. Nagy gyöngédséggel és forró szánakozással gondolt a szép és makacs gyermekasszonyra. De azt is tudta, hogy már elkésett. Neki meg kell halnia, éppen az asszonyra és a gyermekre való tekintettel.

Két óra felé levelet hoztak neki. Balázsovics írta. A levél így szólt:

Az óriási teher, amely hajnal óta György mellére nehezedett, most egyszerre engedett… Ma szeptember ötödike volt, tehát majd négy hónapja van a fizetésre! A siralomházban ülő embernek négy hónap az örökkévalóság. Négy hónap alatt sok minden történhetik. Négy hónap alatt sok mindent tehet az ember, többek közt gondolkozhatik is, amire ma még képtelennek érezte magát Szitnyay…

Valami édes megnyugvást érzett. Gondolataiban hálával és elismeréssel adózott Balázsovicsnak, aki olyan kiméletes és udvarias hangon írt neki. Pedig a matador a maga érdekeit védte csak, amikor Györgynek írt. Tudta, hogy a megszorult embernek levegőre van szüksége, hogy végleg el ne keseredjék. Ha György a tegnap elkövetett ostobaságának hatása alatt főbe találná magát lőni, akkor nagyon is kétes, hogy Balázsovics megkapja-e pénzét.

Amint Szitnyay szíve megint rendesen kezdett verni, a gondolatai is visszatértek a megszokott medrükbe. Az imént még megijedt gyermek volt, aki a büntetéstől félve, együgyü és megalázó kibúvókon töri a fejét; most azonban megint a gavallér és kaszinótag sablónja szerint gondolkozott. Biztosra vette, hogy az egész város tudomással bír már az ő esetéről. Budapest most az ő rovására mulat, pletykázik és kombinál. A főváros kiváncsiságával szemben – úgy érezte – egy magasabb erkölcsi kötelesség háramlik rá: be kell bizonyítania, hogy kifogástalan férfias tartással fogadja a halálos csapást. Ez az ötlete nagyon imponált neki és egyelőre háttérbe szorította összes aggodalmait. Dőljön össze a világ, – fődolog, hogy Szitnyay György ne vétsen a férfiasság formaságai ellen…

Este gondosan felöltözött és elment a színházba. Valami divatos szomorújátékot adtak és Vivó Edit játszotta a főszerepet.

György fölemelt fővel, kifogástalan plasztronnal a mellén, blazirt és kissé gúnyos mosollyal az ajkán, lépett be a földszintre. Az általános kiváncsiság tényleg feléje fordult. Vivó Edit is hamar észrevette a szinpadról. (Ő tudott úgy nézni, hogy az ember napokig magával vitte pillantásának emlékét, mint egy harsány kiáltásét vagy egy rikító színét.) Az aranykígyó még délután nagyon haragudott Szitnyayra, mivel nem jött el hozzá; most azonban mindent megértett és mindent megbocsátott. Mint annyi asszony-művész, ő is nagy súlyt vetett a pózra. Fantáziájában a művészet, sőt a világtörténelem nagy korszakai a nagyszerü pózok láncolata voltak. Imádta az úgynevezett egész férfiakat, a klasszikus kor és az olasz reneszánsz embereit, akik tökéletesek voltak a jóban és a rosszban, a bölcseségben és az ostobaságban. A György mostani póza megragadta. Ez férfi! Egész ember!

Szitnyay a színházban egy szőke és nagyon szelid arcu mágnásgyerek mellett ült. A fiu jó ideig csodálkozó és meleg pillantásokkal nézte szomszédját, fölvonásközben pedig bemutatta magát neki. Mint afféle jónevelésü úrfi, természetesen nem említette György esetét, hanem az előadásról kezdett beszélni, de a hangja szinte remegett a megindulástól… Ez a fiu klasszikusnak találta György viselkedését és büszke volt rá, hogy kezet foghat a nap hősével. Hasonló helyzetben ő is így szeretett volna viselkedni és talán szerette volna is, ha alkalma lett volna rá.

És Szitnyay György, aki eddigelé meglehetősen szürke és jelentéktelen tagja volt a társadalomnak, most egyszerre azon vette észre magát, hogy életének első nagyszabásu ostobasága feléje vonzotta az emberek figyelmét és rokonszenvét. És ez igen jól esett neki. Ő maga is – legalább az előadás végéig – olyasmit érzett, hogy érdekes és fontos emberré lett…