V.
Szitnya városáról igazán nincs mit mondani. Körülbelül négyezer lakója van. A város a széles főutcából és a kertekre vezető apró közökből áll. A főutcát, ahol újabban fasort is ültettek, egy idő óta Erzsébet-utcának nevezik. Egyforma, földszintes házakból áll, a legelőbbkelőknek ezek közül csúcsíves ablakaik vannak.
A templomon túl, ahol már meglehetősen lejtős az utca, van a kastély. Hatalmas emeletével és nyomott földszintjével olyan benyomást tesz, mintha megpuhult volna alatta a talaj és az egész nagy ház süppedőben volna. A kastély falai szürkére vannak festve, ablakai pedig föltünően kicsinyek. Az épület másik homloka, amely a parkra vezet – Szitnyán várkertnek nevezik – sokkal szebb. Innen tekintve, meredek domb tetején áll az úrilak, amelytől kőkorlátos terrászok vezetnek le a kertbe. A ház falai itt vadszőlővel vannak befuttatva. A felső terrászról be lehet látni az egész uradalmat. A várkertet áthasítja a kis Kárász-folyó, amelyen több csinos híd vezet át. A folyó partján, jól gondozott gyep közepett, öreg nyárfák árnyékában emelkednek a német Volfárt várának szürke romjai. Sokan törték már a fejüket azon, hogy mért épült a vár a víz partján, mért nem a közeli domb tetején, de megfelelni még senkisem tudott erre a kérdésre. A vizen túl van a várkert legszebbik része, ott az évszázados fák valóságos erdővé sűrűsödnek. A kerten túl párhuzamos, hosszu dombok húzódnak a messziségbe, a dombok lejtőjén most tarló sárgul és friss szántás sötétedik. Az uradalom határa a Kopjás hegység teteje, ahol kéklő erdőfal zárja el a szemhatárt.
A birtok, mint a romantikus fekvésü birtokok általában, a terjedelméhez mérten nem nagyon jövedelmező. Szemre azonban szép. A mostani földesúr, Szitnyay György nem mondható takarékos embernek, jó gazda pedig sohasem volt, de azért nagyon szereti a rendet és sokat ad a külső csínra. A gazdasági épületei tiszták, az istállói meg a nyeregkamrái látványosságszámba mennek, a gyümölcsöst elkerítő drótkerítés faoszlopait is minden évben újra mázolják. A birtok határát és a dülőutakat fiatal fasorok szegélyezik.
Azalatt, hogy Szitnyay György a színházi sikerét követő reggelen még a Szitnyára siető vonat egyik kocsijában ült, a felesége egy látogatója társaságában a legfelső kerti terraszon sétálgatott.
Irma magas termetü, talán túlságosan karcsu, de egészben véve szép szőke asszony volt. Szürke szemének tekintete nyilt és komoly volt. Tartását és modorát az öntudatosan fejlesztett és kissé, de csak nagyon kissé affektált előkelőség jellemezte, amelyet vidéki kastélyokban gyakrabban látni asszonyokon, mint férfiakon.
A vendége fölötte érdekes ember benyomását tette. Hatalmas termetü, óriás koponyáju, kemény, szinte gőgös tartásu férfi. Bár alig látszott többnek negyven esztendősnél, a sűrű haja már szürke volt, a szemöldöke és a szakálla azonban koromfekete maradt. Jordán volt, az ismert jogi író, aki a nemzetközi joggal foglalkozó értekezései révén külföldön is ismertté tette már a nevét. Mostanában valamelyik vidéki akadémia tanára volt. Jordán fia volt a Szitnyay-uradalom egy volt főtisztjének és gyermekkora óta otthonos a kastélyban. Úgy beszélték, hogy mostanában valami nagyszabásu jogi munkán dolgozik, azért vett hosszabb szabadságot és lakott már hetek óta özvegy édesanyjának Erzsébet-utcai kis házában.
Ezt a Jordán Sándort már egyetemi évei óta lángelmének tartotta az egész város. Jóformán már suhanc korában föltünt óriás emlékező tehetségével, éles és biztos itéletével és ritka szónoki képességével. Mindenki becsülte, tulajdonképpeni jóbarátja azonban sohasem volt, mert féktelen gőgjével, zsarnoki szeszélyeivel és metsző iróniájával elriasztott magától mindenkit. Lehettek egyesek, akik még a komoly tehetségét is kétségbe vonták, azt állítván róla, hogy napoleoni önhittségével a tépelődő és fecsegő ember tehetetlensége párosul, ismerőseinek túlnyomó többsége azonban föltétlenül meghajolt elméjének fölénye előtt.
Szitnyayné és Jordán már egy esztendő óta baráti viszonyban voltak. Az asszony is magában járó lélek volt és mintegy a tömeg feje fölött kezet nyújtott a férfinak, akiben lelki rokonára vélt ismerni. Jordánra, akiben plebejus kevélysége mögött erős arisztokratikus ösztönök lappangtak, vonzó hatással volt Irma egyéniségének és környezetének előkelő parfümje; az uralkodásra termett asszonynak pedig kétségkivül igen jól esett a nagy hatalom, amely neki a féktelen erejü férfi fölött adatott. Szitnyay György nem rokonszenvezett a felesége barátjával, féltékeny azonban nem volt rá soha. Irmának nagyon jó híre lehetett, mert Jordánhoz való viszonyában tiszteletreméltó baráti vonzalomnál egyebet senkisem keresett, még az ura sem. György egyébként maga is erősen hitte, hogy Jordán előbb-utóbb még nagy ember lesz, miniszter vagy ami akar.
Irma most megállott a terrasz szélén és lenézett a várkertbe. Lenn, a sárga kavicsos úton tarka pettyként virított a sokác dada viganója. A dada a kis babával játszott a meleg verőfényben. A gyermek jókedvü sikongása úgy hallatszott föl, mint a fecskefiók csicsergése.
– Barátság! – mondta halkan Irma. – Barátság! Hát hisz maga a barátságban?
A megjegyzésével megint fölvette a beszélgetés elejtett fonalát. A tanár vállat vont.
– Semmiben sem hiszek Irma, csak magában.
– De én százszor olvastam már –
Jordán kiméletlenül a szavába vágott:
– Kérem, Irma, kíméljen meg az elméleteivel! Dühbe jövök, valahányszor efféle szegényes banálitásokat hallok az ön szájából! Mit akar a könyvekkel? Tucatemberek leírják tucatemberek élményeit és ebből tucateszükkel tucatigazságokat szűrnek le… És ilyesmi kötelező legyen önre és rám nézve? Mért akar papirmankón járni, amikor minden izma ép és minden idegszála egészséges?
Az egyébként oly érzékeny asszony nem haragudott meg. Csöndesen és derülten mondta:
– Tudja, hogy ön ma nagyon goromba velem, kedves barátom?
Jordán egy szikrázó pillantást vetett az asszony felé, aztán szeliden megfogta a kezét és megcsókolta. Csak olyankor szokta megcsókolni a kezét, ha megbánta valamelyik szavát. Irma ilyenkor mindig valami kis diadalmas borzongást érzett, mint a kezdő állatszelidítő, amikor lába előtt látja a sivatag királyát…
– Mért nem beszél? – szólt kis idő mulva az asszony, aki nem szerette a barátja sötét hallgatását. – Mondja meg, hogyan érti a dolgot? Köztünk nincs helye semmiféle ködös és homályos dolognak. Ön mindent tud, talán el tudja oszlatni ezt a sötétséget is.
– Semmit se tudok, – felelt kedvetlenül a tanár. – Én csak annyit érzek, hogy az öné vagyok, amióta ismerem, föltétlenül és nevezheti barátságnak vagy aminek tartja… Nem tagadom: olykor szégyelem ezt az állapotot, de nem akarok rajta változtatni.
– Pedig könnyü volna, ugy-e? – kérdezte halkan az asszony.
A rákövetkező pillanatban már megbánta kacérságát. Jordán hidegen és kutatva mérte végig, majd szilárd hangon mondta:
– Nem volna könnyü, de meg tudnám tenni. Mindent tud az ember, amit akar!
Irma most már megijedt és Jordán, aki könnyüszerrel olvasott a barátnője arcán és a lelkében, szelidebben folytatta:
– Nem akarok másképp élni, mint élek most… Banális vagyok, tudom, de én nem tehetek róla, ha az emberek elkoptattak már minden szót: emberi életet csak azóta élek, amióta ismerem magát. Azóta szeretem az életet. Élni akarok, emelkedni, oly magasra – oly magasra –
Egy nérói mosoly torzította el az arcát, mintha az egész világ máris őt imádva fetrengene a lábai előtt. Ezt több ízben is mondta már Irmának. Ezuttal azonban olyat is mondott, amit nem hallott még az asszony és ami kissé megijesztette.
– És ön is az enyém, Irma, egészen és föltétlenül. Hiába néz rám csodálkozva és haragosan: ön jól tudja, hogy jogom van magához…
– Én nem adtam önnek semmi jogot, – mondta fagyosan az asszony.
– Ön nem, de maga a természet adott nekem jogot.
– Ezt nem értem.
– Mikor önt megteremtette, bezárta a lelkét és az én kezembe adta a kulcsot. Senkisem ismeri önt, senkisem tudja megérteni és méltatni, csak én. Ön mint átlagos asszony fog élni és meghalni, ha én meg nem nyitom a lelkét és napfényre nem hozom kincseit. Magától sohasem fog megnyilni, nem tud, mert a kulcs nálam van. Én magát teljesen ismerem, édes barátnőm, a lelke minden titkos zúgát átkutattam már. Ez nem dicsekvés, mert más embert nem ismerek. Ha Pygmalion volnék és meg akarnám alkotni a nő szobrát, az ön képmását vésném márványba, még akkor is, ha sohasem találkoztunk volna egymással. Mert más nőt nem tudok elképzelni és megérteni…
Irma megpróbálta, hogy tréfára fordítsa a beszélgetésüket.
– Annyira ismer? Ez szó szerint veendő?
– Szó szerint! Ha üvegből volna a lelke, akkor sem olvashatnék jobban a gondolataiban.
– Nos, mondja meg, hogy mit gondolok most?
– E pillanatban ilyesmit gondol: Ezt a derék embert ostobává teszi az önhittség. És: ha kettőnk között küzdelemre kerül a dolog, mégis ő lesz a vesztes! – Más szavakkal, de ilyesmit gondolt!
Jordán nevetett, majd így folytatta:
– Minden gondolatát ismerem. Még azokat is, amelyeket maga sem ismer, mert nem merte őket végiggondolni…
Irma kissé elpirult. Újabban, amióta gyakoriak lettek köztük az ilyen szócsaták, gyakran is szenvedett vereséget. Azelőtt ő uralkodott Jordán fölött, minél jobban közeledtek azonban egymáshoz, annál inkább változott a helyzetük. Alantosából zsarnok lett. És Irma olykor maga is csodálatosnak találta, hogy a lelke nem lázong, hanem készségesen vállalja az igát.
Később mégis úgy érezte, hogy jó volna kiköszörűlni a csorbát és erőltetett önérzet hangján mondta:
– Ha minden titkomat tudja, akkor ugy-e bár, azt is tudja, hogy én soha, de soha sem leszek hűtelen a kötelességeimhez?
– Ha ezt nem tudnám, akkor nem is szeretném önt. Én nem a gyöngeségét szeretem, hanem az erejét… Az ereje: az egészséges ösztönei, a tisztasága és a lelki egyensúlya. Ha biztos volnék benne, hogy el tudnám csábítani, akkor nem is szeretném önt.
Irma valósággal megrémült attól, amit hallott. A kegyetlen biztosság, amellyel barátja a leggyöngédebb természetű érzéseket eléje terítette és szétbontotta, mélyen elszomorította.
– Tisztán látom a jövőt is, – folytatta Jordán.
– A jövőmet épp úgy, mint a jelenemet, a kötelességem teljesítése fogja betölteni.
– Igaz, de ön ma nem tudja még, hogy miféle kötelességeket ruház önre a jövő.
– A kötelességeim mindig egyformák lesznek, úgy képzelem. Az uram és a gyermekem…
Jordán a szavába vágott.
– Nemcsak hitvesi, de emberi kötelességek is vannak. El tudom képzelni, hogy önt egy nap a kötelessége arra fogja szorítani, hogy elhagyja az urát és az enyém legyen. Ha méltatlan lesz önhöz az ura, ha tisztátalanná lesz a háza és bűnné az élete ebben a házban, akkor meg fog róla emlékezni, hogy egész és emberi életet csak velem élhet, valamint az én életem is csak akkor lesz egész és emberi.
Irma valami édes szédülésfélét érzett, mintha szakadás partján járna. Valami mesés, nagy és tökéletes boldogság képe villant föl előtte. De aztán szinte szomorúan mondta:
– Az nem fog bekövetkezni soha!
A tanár nem válaszolt, hanem hosszan és szinte meghatott gyöngédséggel tekintett Irma szemébe.