VII.
Harmadnapra látogató érkezett az elárvult kastélyba. Az öreg Veisz. Ezt a köpcös, kurta lélegzetü és nagyon fürge öreget, aki Szitnyán a haute finance-ot képviselte, az egész város és a fél vármegye Veisz bácsinak nevezte. Bérlőjük volt a Rodek báróknak, de amellett tovább folytatta a régi timármesterségét, amellyel vagyonának alapját megvetette és volt egy lokomobilra járó kis gőzmalma. Mellékesen ő volt a vidék legnagyobb borkereskedője, igazgatója volt a szitnyai takarékpénztárnak és bár régóta helyet foglalt a vármegyei virilisták között, azért nem vetette meg a pár forintnyi hasznot sem, amelyre különböző biztosító társaságok és gépgyárak ügynöksége révén szert tett. Senki sem tudta megérteni, hogyan végezhet egy ember akkora munkát. Igaz, hogy a felesége nagyon a kezére járt. Veisz bácsi maga az ideje javát úton töltötte, részben vasuti kocsiban, részben a sárga bricskáján. Havonta többször is megfordult a fővárosban, a pesti kávéházakban, a várótermekben és vasuti kocsikban is mindig ismerősökkel találkozott, akikkel számolgatott és alkudozott, a parasztok pedig, akiknek dolguk volt vele – és mindegyiknek dolga volt vele! – meglesték és megállították a kocsiját az országúton, ha bejárta a bérlet-birtokot.
Egy nagy, földszintes háza volt a szitnyai alvégen, a ház kapuja mindig nyitva volt, óriás nagy udvara, amely tele volt boroshordókkal, gabonazsákokkal és száradó bőrökkel, állandóan hangzott fuvarosok lármájától.
Az utca felé kis boltja volt Veisznak, abban a csizmadiáknak és szíjgyártóknak való kellékeket árulták. Ott volt a malomiroda is és ott végezték a különböző ügynökségekkel járó teendőket. A boltban hajnaltól estig egy csendes, vézna, finomarcú asszony őrködött: Veiszné. Ez az asszony egy vagyonos doktor leánya volt, mint elegáns úri asszony kezdte életét Veisz oldalán, látogatásokat tett és vendégeket fogadott, idővel azonban őt is elfogta urának munkadühe és évek óta már csak cselédje volt az üzletnek. Elvétve járt csak a városba, kendővel kötötte be a fejét, a cserzett bőrszagú boltból napközben csak azért távozott, hogy a timárműhely vagy a malom után nézzen, vagy hogy valami vevőt kalauzoljon a boros pincébe. Veisznak, aki a világon a legjobb szívű ember volt és aki a rajongásig szerette a feleségét, sejtelme sem volt arról, hogy szerző ösztönével elnyomorította egy finom és érzelmes asszony lelkét.
A lázas és szinte eszeveszett munka egy fiú érdekében folyt, aki akkoriban tizenhét esztendős volt és a Veisz Árpád névre hallgatott. Ez a fiú valamelyik fővárosi előkelő internátusban nevelkedett és koránérett, nagyzoló mihasznának mutatta magát. Ha olykor haza jött vakációra, széleskörű népszerűtlenségre tett szert azzal, hogy igen lenézte az egész vidéki társaságot. Adta a blazirt világfit, alkalomadtán gigje elé fogta a vén gyári lovakat és agyonhajszolta őket, amellett láthatólag igen szégyenkezett a szülei miatt.
Veisz bácsi azonfölül még két dologról volt nevezetes: először arról, hogy a kocsisa tegezte. A kocsisa ugyanis vagyonos parasztgazda volt abban az időben, amikor Veisz bácsi mint timárlegény jött a városba és bár később tönkrement és Veisz kenyerére szorult, ebben egyikük sem látott elegendő okot arra, hogy változtassanak baráti jó viszonyukon. Egy másik nevezetessége az volt a nagyszabású üzletembernek, hogy semmit sem értett a könyvvitelhez. Egy vastag zsebkönyve volt, azt teleírta számokkal és furcsa ákombákommal és a könyv segítségével csalhatatlan biztossággal el tudott igazodni óriás és bonyolult üzletének labirintusaiban.
Veisz tehát bekopogtatott a kastélyba. Most is a kezében volt a kék ernyője, amely nélkül még senki sem látta és amely megvédte eső, hó, napsütés és szél ellen.
Jó ideig elbeszélgettek az időről, meg a termésről, míg végül György mosolyogva az öreg szavába nem vágott.
– Veisz bácsi, miért játszunk mi tulajdonképpen bujósdit? Maga más dolog miatt jött. Mondja meg, mi az?
Az öreg megvallotta, hogy megbízása van. Ha véletlenül eladó volna a birtok, neki volna egy jó vevője. A vevőt azonban nem nevezheti meg egyelőre.
– Jól tudja, a birtok igenis eladó. Attól függ csak, hogy megfizetik-e?
– Megfizetik! – Az öreg előadta ajánlatát. A szavaiból kitetszett, hogy ismeri a birtok minden göröngyét és hogy Szitnyay vagyoni körülményeiről is jobban van tájékoztatva, mint az maga. Az ár, amelyet ajánlott, megijesztette Györgyöt. Ő sokkal nagyobb értéket tulajdonított a családi birtokának. Veisz bácsi azonban a jövedelem és a mostani kamatláb alapján kiszámította neki, hogy nem várhat érte többet. Az uradalom egyébként is csak szemre szép és külsőleg gondozott, alapjában véve azonban erősen kimerítette az évek óta tartó rablógazdaság. Kellemesen érintette Györgyöt Veisz bácsi ismeretlen megbízójának az az ajánlata, hogy tíz éven át leköti a mostani birtokosnak a birtok visszaváltási jogát.
– Tíz esztendő nagy idő, – vélekedett az öreg, – és ilyen gavallér valami gazdag házassággal is segíthet magán.
– Házassággal? – csodálkozott György. – Elfelejtette, hogy családos ember vagyok?
Veisz bácsi úgy megijedt erre, hogy hebegni kezdett.
– Engedelmet kérek, csak úgy mondtam… Nem is tudom, hogyan jutott eszembe…
Veisz ezentúl majd mindennap eljött a kastélyba és a tárgyalások tovább folytak. György megtudta az öregtől, hogy minden adósságának (beleszámítva persze a nagy kártyatartozását is) lefizetése után marad még körülbelül ötvenezer forintja. Nagy úrnak semmi, de szegény embernek vagyon.
Közbe növekedő türelmetlenséggel várta a felesége híradását. Ha rajta fordult volna, akkor már utána sietett volna a fővárosba. Ugy érezte azonban, hogy meg illik várnia Irma levelét. Mostani helyzetükben ő nem követelhet semmit az asszonytól. Meg kell várnia, míg az nagylelkűen és gyöngéden közeledik feléje és följogosítja arra, hogy szerelmével tegye jóvá azt, amit ellene vétett. Egyébként azonban biztosra vette, hogy Irma, miután kiduzzogta magát, a fővárosba fogja szólítani. Forró szánakozással és végtelen gyöngédséggel gondolt a párjára és úgy érezte, hogy vőlegénykorában sem szerette annyira, mint most. A vágyakozását még fokozta a szürke magány, amely körülvette. Ő egész életén annyira a társaság embere volt, hogy talán még soha ennyi időt nem töltött a gondolataival.
Egy hét mulva aztán megjött Irma levele.
Az asszony nyugodt és hideg hangon tudatta vele, hogy válni akar. Nem a vagyoni bukásuk érlelte meg benne ezt az elhatározást, – ha a gondviselés küldte volna rájuk a megpróbáltatást, akkor ő türelemmel viselné a szegénységet! – hanem György igazi jellemének megismerése. Nem akarja megsérteni, ennek most már nem volna értelme, de az igazság kedvéért ki kell mondania, hogy ilyen férfit ő soha ez életben sem szeretni, sem becsülni nem tudna. Az együttlétük tehát elvesztette erkölcsi alapját és jogosultságát.
A levél hangján tényleg meglátszott, hogy nem akarja urát lealázni, csak azt akarja megértetni vele, hogy elhatározása megmásíthatatlan. Jéghideg közömbösség és acélkemény akaraterő mondta neki tollba levelét. Irását e szavakkal végezte: „Ha azt hiszi, hogy vannak még velem szemben kötelességei, ha meg akar róla győzni, hogy valamikor szeretett, akkor oldja föl a láncokat, amelyek önhöz fűznek és adja vissza nekem a szabadságot, amelynek segítségével talán még emberi életet élhetek“.
A gonosz ötletet, hogy a saját közömbössége és elszántsága mellett György szerelmére hivatkozzék, természetesen Jordán tanártól vette az asszony. A tanár oly végtelen kicsinyléssel viselkedett a Györgyhöz hasonló gyönge és alárendelt emberek iránt, hogy velük szemben minden eszközt jogosultnak tartott. Ha az ember egy varangyos békát lök ki a nyaralója szobájából, akkor se törődik vele, hogyan és hová pottyan az állat…
Délután kettőkor kapta meg Szitnyay a levelet és esti hatkor még mindig ott ült a dohányzószoba diványán és nézte Irma írását. Pedig akkor már annyira besötétedett, hogy nem tudta olvasni.
Az öreg komornyik behozta a lámpát.
– Méltóztatik valami parancsolni? – kérdezte halkan.
– Igen, öregem. Egy táviratot fogsz a postára vinni.
Irmának telegrafált.
„Minden úgy lesz, ahogyan kivánja.“
Most már egészen tisztában volt a helyzetével. Tudta, hogy mit kell tennie. Hamarosan túl fog adni a birtokán, ki fogja fizetni minden adósságát, aztán főbe fogja magát lőni. Ezt kell tennie.
Még az este elment Veisz bácsihoz.
Az öreget az ebédlőben találta. Egy tucat parasztember ácsorgott a szobában. A parasztok csak részben voltak Veisz üzletfelei, néhányan jóbarátjai voltak, akik tanácsért jöttek hozzá. Veisz bácsi ingujjban volt, valamit evett, közben a mocskos jegyzőkönyvét forgatta és az emberekkel beszélgetett. Amikor meglátta Györgyöt, magára kapta a kabátját és a szomszéd szobába vezette vendégét.
– Veisz bácsi, ha akarja, most már megállapodhatunk.
– Úgy, ahogy mondtam?
– Ahogy mondta!
A két férfi kezet fogott és mind a kettő tudta, hogy az alku ezzel meg van kötve. A többi már csak formaság.
– Megmondja most már, – kérdezte György, – hogy ki a vevő?
– Hogyne mondanám! Magam vagyok. Méltóztatik tudni, a fiam nem mutat valami nagy kedvet a kereskedői pályára…
Szitnyay csodálkozva mérte végig Veisz bácsit.
– Hát magának annyi már a pénze?
Az öreg zavartan nevetett.
– A pénz meglesz valahogyan, könyörgöm…
Amikor az ajtóban voltak, Györgynek eszébe jutott valami.
– Hallja, Veisz bácsi! Amikor első izben beszéltünk erről a dologról, maga nekem, a családos embernek házasságról beszélt… Szeretném tudni, hogy volt-e annak valami oka?
– Semmi, könyörgöm! Bolondjába csúszott ki a számon…
– Maga nem az az ember, aki nem tudná, hogy mit beszél… Mondok magának valamit: időközben úgy fordultak a dolgaim, hogy el kell válnom a feleségemtől…
Veisz bácsi elszomorodva csóválta a fejét.
– Nézze, öregem, – szólt György halkabban, – hiszen mi jóbarátok volnánk, vagy mi… Tegye meg nekem azt a barátságot és beszéljen velem őszintén… Sejtett valamit?
Veisz bácsi elérzékenyülve szorongatta György kezét.
– Minek beszéljünk most már erről?
– Szeretnék életemben legalább egyszer tisztán látni… Mert nekem úgy rémlik, hogy én ködben járok…
– Én úgy tudom, úgy hiszem, hogy a méltóságos asszony újból férjhez akar menni…
– Férjhez akar menni? A feleségem? És kihez?
– De hiszen azt ma már mindenki tudja… Jordán úrhoz…
– Jordán Sándorhoz?
György arca krétafehér lett. A jóllakott oroszlán képére gondolt…
Az öreg kikisérte a vendégét az udvarra. Ott újból megszólalt.
– Sajnálni kell a méltóságos asszonyt… Sajnálni kell… Mert nagyon rossz élete lesz…
György gyors léptekkel ment végig a kisváros kihalt főutcáján. Valami forró és nagy sajnálkozást érzett önmaga iránt. Az az ötlete támadt, hogy ő tulajdonképpen nem is olyan ember, mint a többi. Testben rendesen fejlődött, de lelkében gyermek maradt mindmáig. Egy ügyefogyott, szegény kis fiú, akivel a felnőtt emberek azt tesznek, amit jónak látnak. A felnőtt emberek: Balázsovics, Irma, Jordán és Veisz bácsi… Eszébe jutott, hogy gyermekkorában mennyire félt mindig a mennydörgéstől. Most is úgy érezte, mintha titokzatos és túlhatalmas erők mérkőznének a feje fölött. Régente mégis jobb volt, akkor élt még az édesanyja, aki szerette és akinek be merte vallani a gyávaságát.