VIII.
A birtok eladásával járó formaságok egypár heti időt vettek igénybe. Addig állandóan szép, szomorú őszi idő borult a vidékre. Szitnyay György a nap túlnyomó részét a sápadt verőfénytől megvilágított terrászokon vagy a sárguló lombozatú várkertben töltötte és valósággal megittasodott az ősz, a csend és a magány varázsától. Az égen vonuló fehér felhőfoszlányokat nézte és elmúlt ifjúságát búcsúztatta, a kerti haraszt zörgését hallgatta és a titokzatos léptekkel közeledő nagy szabadítóra, a halálra gondolt.
A vég közeledése fölizgatta fantáziáját és nagyszerű, idegenszerű érzéseket költött föl benne. Megbékült mindennel és megbocsátott mindenkinek. Kicsinylő, de fájdalmas és szerető elnézéssel gondolt azokra, akik az ő bukásától várták boldogulásukat. Nagylelküen elhatározta, hogy öngyilkosságát úgy fogja rendezni, hogy véletlen balesetnek gondolhassák. Sem Irma, sem más ne tegyen magának szemrehányást miatta…
Az estéket családi irásainak rendezgetésével töltötte. A nagy kandallóból a cselédek reggelenkint kosárszámra hordták ki az elhamvadt papirt.
Egy este aztán kezébe akadt egy vastag füzet, amely ifjúkori írói kisérleteit tartalmazta. Versek voltak, néhány elbeszélés és egy nagyszabású történelmi tragédia vázlata. Elmélázva lapozgatott most a füzetben, amely úgy hatott rá, mintha egy madárfiók meghatóan ügyefogyott repülési kisérleteit szemlélné. A tárgya ezeknek a költői kisérleteknek igen együgyü volt, de a forma készsége most meglepte és valósággal imponált neki. Aztán egyszerre megint megdobbantotta szívét a kéjes láz, amelyet írásközben érzett.
Ez a kis visszaemlékezés elég volt arra, hogy tétlenségre kárhoztatott fantáziája megint szárnyra keljen és hogy gondolatai keressék a költői formákat. Magános sétáin, a várkert kigyós útjain és a télikert pálmái alatt eleintén öntudatlanúl, később lázas munkakedvvel, kialakult egy társadalmi színmű meséje. A tulajdon életének tragédiáját dolgozta föl. Önmagában egy pusztuló fajnak, a sülyedő nemesi osztálynak utolsó képviselőjét látta, akivel együtt évszázados erények és gyöngék készülnek sírba szállani. Az egész színmű egy grandiózus gyászinduló hangulatát van hivatva fölkelteni. A kártyaveszteség idétlen véletlenje és ostobasága nem illett volna bele a színmű szárnyaló pátoszába, azért a hős anyagi bukását stílszerűbben okolta meg. A hős, aki túlságos érzékenységgel őrködik a családi név becsülete fölött, meg akarja menteni egy távoli rokonát a gyalázattól és elviszi vagyonát. Irmából a papíron okos, de prózai gondolkozású nő lett, aki nem képes fölemelkedni urának erkölcsi magaslatára. Legrosszabbúl járt Veisz bácsi. A derék öregnek a színműben a pénzember rideg és szívtelen szerepe jutott. Ő volt a regényekből és társadalmi színművekből untig ismert számok embere, aki fanatikusan és ösztönszerűen gyűlöli a régi fölfogás nemes és ügyefogyott ideálizmusát és életcéljává tűzte, hogy füstölgő gyári kéményeket építsen a folyondáros várromok helyébe. Neki egyébként leányt is adott György. A Veisz bácsi kamasz fia sehogy sem is illett volna a színmű keretébe. A korhely Árpádnak át kellett tehát változnia halványarcú, égőszemű és igen hallgatag leánnyá, aki titokban természetesen írtózik édesapjának telhetetlen pénzéhségétől és lelke egész hevével szereti Györgyöt.
A bájos és boldogtalanságra született gyerek fogja Veisz bácsival szemben a megtorló végzet szerepét játszani. Veisz bácsi neki gyűjt és uzsoráskodik, az ő kedvéért teszi tönkre Szitnyayt is, de az utolsó felvonásban, amikor György örökre búcsút mond ősei kastélyának, ki fog törni a leány zárkózott lelkéből a titkolt szenvedély. György szeliden, de büszkén vissza fogja utasítani a boldogtalan gyermek szerelmét és Eszter – így nevezte el a költő, – aki egyébként is tüdőbeteg, meghal bánatában, esetleg öngyilkossá is lehet. Veisz bácsi kétségbeesetten ül majd a letört virágszál ravatala mellett. Mirevaló most már a rengeteg pénze?
György egyébként elhatározta, hogy Veisz féktelen gyűlöletét a történelmi nemességgel szemben enyhíteni és emberileg érthetővé fogja tenni egy irtóztató sértés által, amelyet a nemesség egy elbizakodott tagja az első felvonásban elkövet az öregen. A színmű befejezésével még nem volt egészen tisztában a szerző. Egyelőre csak a hős jelenéseit vetette papírra. A hős tulajdonképpen nem tett semmit, csak tűrte a bírói foglalásokat és árveréseket, közbe pedig nemes pátosszal elmélkedett a maga és egész fajtájának tragikus vége fölött. Az utolsó nemes ember alakját epizódszerűen kiegészítette az utolsó hű cseléd alakja, akiben György Gergely nevű komornyikját akarta erősen idealizált formában tipussá általánosítani. (A valóságban Gergely meglehetős tolvaj volt.)
Szitnyay már régebben elhatározta, hogy öngyilkosságát a kemenesi úton levő nyirfa-ligetben fogja végrehajtani. Mostanában gyakran üldögélt a fehértörzsű fák alatt. Afféle mélabús temetői hangulat szállotta meg ilyenkor és a lelke valósággal megittasodott az elmúlás költészetétől.
Egyszer vasárnap délelőtt különös találkozása volt a ligetben. A találkozás teljesen illett az ő fantasztikus lelki állapotához és éppen azért nagy befolyással is volt sorsának további alakulására. A vizslája fejét símogatta éppen és azon gondolkozott, hogy ez az egyetlen élő lény, amely őt igazán szereti. Sohasem kényeztette valami különösen, idomítás közben gyakran kegyetlenkedett is vele, az állat mégis fanatikusan ragaszkodott hozzá. Ha egy jó szót szólt hozzá, akkor vergődött és üvöltött a nagy boldogságtól. Ki adta a négylábú szívébe a nagy és forró szeretetet?
Mialatt az ebbel szórakozott, lépteket hallott a ligetben. Nem fordult meg, az emberek mostanában nem igen érdekelték.
– Szitnyay György!
Egy mély és erős csengésű női hang szólította a nevén. Vivó Edit állott az oldalán. Szürke, pompás szabású útiruha volt rajta. Az egész asszony egyébként csak úgy virított és duzzadt a győzedelmes szépségtől és az ifjú erőtől. A kevés színpadi királynő közé tartozott, akik józan nappali világítás mellett is királynők maradnak. Edit Györgyre nézett, a szeme aztán végigfutott a kutyán és az őszi tájékon. Egyetlen pillantással mindent megértett. Azt is, amit Szitnyay az imént gondolt. Az asszony arca elhalványodott, erős tekintetü szürke szeme könnyes lett.
– Barátom! Barátom! – mondta puha, megindult hangon.
Amikor utoljára találkoztak egymással, milliomosnak hitte, az arany stukkótól ragyogó teremben látta. Akkor hófehér plasztront és frakkot viselt György. Most lodenruha volt rajta, tudta róla, hogy tönkrement, a nyírfaliget pedig búsan hullatta a lombját. Vivó Edit erős fantáziája a két ellentétes kép közé beleképzelte a szenvedés golgotájának minden stációját.
– Hogy kerül maga ide? – kérdezte György.
– Gondoljon, amit akar! Gondolja, hogy maga után szaladtam és körűlbelül el fogja találni a valót… A dolog külső formájához tartozik, hogy tegnap Kemenesen jótékony célra szavaltam. Szanatóriumot akarnak ott állítani szegény tüdőbetegek számára és ez az egyetlen jótékony cél, amelyet olykor szolgálni szoktam… Azt hittem, maga is ott lesz, de most már természetesnek találom, hogy nem is tudott az egészről… Kemenesen háltam meg és ma reggel elküldtem podgyászomat a szitnyai pályaudvarra… Ha akarja, önnel töltöm a napot… Elég, ha este utazom!
Mindezt egyszerüen és szerényen mondta el. Nem is a jó barátnő, hanem a jó cimbora közvetetlenségével.
A kastélyban levetette szürke kis kabátját, egyszerü, de nagyon drága, fehér csipkezubbony volt alatta. A nagyúri otthon szokatlan és nagyszabásu környezete nem igen érdekelte. Mosolygó közömbösséggel járta be György oldalán a kastélyt, melegebb érdeklődést csak olyan tárgyak iránt mutatott, amelyek közvetlen összefüggésben voltak a ház urával.
Györgynek úgy rémlett, mintha a szép asszony hajának fényétől és zubbonyának illatától egyszerre megint életet nyerne a megfakult kastély. Az ablakok üvege ragyogott, a szőnyegek és kárpitok színes mintái föllángoltak, a termek és szobák festőibb, plasztikusabb, érdekesebb képet mutattak.
Nyugtalan járkálása közben Edit egy pillanatra odalépett a nagy íróasztalhoz. Egy teleírt papírlap feküdt rajta, az ív fején e szavak állottak: Második felvonás, első jelenés. Az asszony elfordult és nem vette észre, mennyire elpirult György. Gergely aztán ebédhez hívta őket. Asztalnál Edit kétszer annyit evett, mint a gazdája. Az ő karcsu és délceg teste, amelynek pompás és kecses vonalait kemény izmok adták meg, megkívánta az erős táplálkozást.
Fekete kávénál kiültek a téli kert nagy ablakába, ahonnan le lehetett látni a várkertre. Edit cigarettára gyújtott, egy zsámolyra rakta keskeny lábát és mosolyogva így szólt:
– Most pedig, édes barátom, beszéljen nekem a drámájáról.
– Arról pedig nem érdemes beszélni, – mondta György, vérvörös arccal.
– Másnak nem, de nekünk kettőnknek igen! – szólott gyöngéden mosolyogva Edit, rámutatott a lábainál heverő kutyára.
György vállat vont, aztán előhozta a kéziratát. Zavarában hebegve mondta el a színmű meséjét. Majd elmagyarázta az alapgondolatát és ekkor már megoldódott a nyelve. Végül fölolvasta azt a néhány jelenetet, amelyet eddig papírra vetett. Olvasás közben észrevette, hogy Edit arcán két vastag könnycsepp folyik végig… Ekkor láng csapott a szívébe és most már gyönyörü hévvel szavalt. Megittasodott a maga hangjától, mint a fülemüle.
Amikor elhallgatott, Edit a feje fölött összefont kezekkel járt föl-alá a szobában.
– Tudtam! Tudtam! – ismételgette magában boldogan és diadalmasan.
– Mit tudott? – kérdezte György mosolyogva és meghatottan.
Edit hozzálépett. Az arca, a szeme, a foga, a haja ragyogott.
– Most már mindent értek! Mindent! Százszor is kérdeztem magamban az elmult napokban: Hogyan lehet az, hogy ilyen ember így túl tudott adni a vagyonán? Hogyan lehet az, hogy ilyen férfit így elhagy a felesége? De most már mindent megértek! A lángész erős ösztöne, a végzet, a gondviselés, vagy nevezze aminek akarja, avatkozott bele az ön életébe. Ez a vagyon, ez az asszony kölönc volt a nyakán… Lenyűgözték, megnyomorították, lerántották a porba… De most már szabad! Most meg fogja találni magát és a hivatását! Mi köze önnek ehhez a kastélyhoz? Parányi kis hangyaemberkék emelték, unalmas fantáziával a földszintjét, kacagtató és mégis bosszantó gőggel az emeletét… És maga eddig azért élt, hogy ezt az ostoba és nagyzoló kőrakást őrizze és védje? És mi köze ahhoz az asszonyhoz? Láttam Budapesten, többször is és belenéztem a lelkébe… Olyan, mint azok a hosszúlábu, csonkaszárnyú szép madarak, amelyek az afrikai homoksivatagban élnek… Mindig idegenek, örökké éhesek, magasan hordják a fejüket és tisztogatják a pompás tollaikat… Ez a tisztes és szomorú háziasszony az ő éles csőrével megette az ön szívének fölöslegét, megkoppasztotta a fantáziáját és megemésztette az alkotó kedvét… Óh, milyen gazság! Milyen gazság! Mért nem kergette ki már régen azt az éhes struccot? Mért nem ajándékozta oda az első útszéli koldusnak ezt a házat? Jőjjön velem! Építek önnek olyan házat, aminőben valaha a Grál-lovagok laktak! Akar asszonyt? Százat talál, tisztát, mint a drágakő, dallamosat, lángolót, olyat, akinek szárnya van és köztük magam leszek a legutolsó… Mert ez a világ a lángészé, hozzá képest a milliomos csak mocskos koldus, a király pedig szegény rabszolga…
György megrémült a kitörés szenvedélyes erejétől. Ő alig ismerte Editet és sohasem hallott még életében hasonló szavakat. Az asszony úgy állott előtte, mint egy gyönyörü őrült. Fölemelte két karcsu és kőkemény karját és ha Irma most itt lett volna, talán megfojtotta volna; ha pedig szekercét talált volna a keze ügyében, talán nekiesett volna a kastélynak, hogy lebontsa. Az ő féktelen fantáziájának egy könnyü lendítés elég volt arra, hogy a felhőig szálljon. Egyébként pedig, ha minden pillanatban mást gondolt is és napjában tízszer meg is tagadta önmagát, sohasem hazudott, mert mindig érezte, amit mondott.
– Ön tehát azt hiszi, hogy van bennem tehetség? – kérdezte György félénken.
Edit egy pillanatig farkasszemet nézett vele, aztán elmosolyodott, majd hangosan kacagni kezdett.
– Óh, te gyerek! Ilyen isteni bambaságra, ilyen pompás gyávaságra csak a genie képes! Ha látnád az ügyeskedő féltehetségeket, akik lopott mankón bicegnek a Parnasszusra, milyen titáni önérzet dagasztja a mellüket!
Leült a kerevetre és egy végtelenül kecses és gyöngéd mozdulattal magához intette Györgyöt.
– Ülj ide a lábamhoz, – életedben először és utóljára, mert ezentúl én fogok a te lábadnál ülni… Ma még gyermek vagy, az én gyermekem, holnap mindannyiunk mestere vagy… Hallgass rám! Én művésznő vagyok. Érted? Művésznő! Nem azért, mert a színházban játszom, – a színészet nem művészet, csak ügyesség, – de én mégis művésznő vagyok, mert annak születtem. Nekem nincs eszem, de vannak ösztöneim. Ezek pedig csalhatatlanok, mert a genie ösztönei… Azt kérdezed, hogy tehetség vagy-e? Te ezerszer több vagy. Te vagy az élet, az igazság! Te vagy az, akit várunk, akiben reménykedünk és akiben eddig hinni nem mertünk… Akarod tudni, hogy milyen lesz a jövendőd? Hódító út lesz! El fogsz nyerni mindent, amit kívánsz. Kívánj nagyot, lehetetlent, kívánj arcátlant: minden a tiéd lesz! A diadalmeneted élén én fogok menni, kibontott hajjal, mezítláb, ha parancsolod és azt fogom mondani az embereknek: Nézzetek ide, ti vakok és hallgassatok ide, ti süketek!
György mámorosan hallgatta az asszony beszédjét. Alapjában véve ugyan hihetetlen, szinte nevetséges volt, amit mondott, de oly sziklaszilárd, mély és fanatikus hit csengett ki minden szavából, oly tökéletes volt az őrjöngő jósnő szerepében, hogy kevésbbé érdekelt hallgató is igaznak és ellenállhatatlannak találta volna.
Egy pillanatra odavonta György fejét a kebléhez és a fiatal úr ekkor megölelte Editet. Az asszony azonban fölkelt és meghatott mosollyal mondta:
– Még egyet! Én egész életemben úgy éltem, ahogyan nekem tetszett. Ha megtetszett nekem egy férfi, kinyújtottam utána a kezemet és elvittem a felesége vagy a menyasszonya mellől is. Soha férfi úgy nem tetszett nekem, mint ön. Soha, egyik sem! De én sohasem leszek a magáé. Azt akarom, hogy az én íróm legyen, ne a kedvesem. Ez ezerszer több! Mind a kettő nem lehetek, azt én tudom… De most megyek a vasútra…
Ezzel magára vette a kabátját, fejedelmi borravalókat adott a cselédeknek és György kíséretében gyalog megindult a kis pályaudvar felé.
Amikor Szitnyay este visszajött a kastélyba, már nem volt a letepert és kifosztott ember, akit saját gyöngeségének lealázó tudata gyötör. Mint triumfátor jött vissza. Mint erős ember, aki kűzdeni akar az élettel és aki tudja, hogy győzedelmeskedni fog. Alig evett valamit, rögtön leült az íróasztala mellé.