– Hol vetted e rút állatot? Ki adta azt neked? kiált Leonidász, eléje tartva kezét, mintha attól tartana, hogy e csunya állat még holtan is megkaphatja sovány lábszárait.
– Hol vettem? ki adta? szól büszkén a fiu s azzal int testvérének, mintha maga szégyenlene hőstettével dicsekedni. Mondd el Milieva.
Az öreg cserkesz mogorván tekinte mind a két gyermekre.
Egyik sem vette észre, hogy apja haragszik.
– Az erdőben voltunk, kezdé a lányka csengő ezüst hangon. Thomár sípot faragott és én koszorút fontam fejére, a miért olyan szépen sípolt, midőn egyszerre egy kecskegödölye futott anyjával együtt hozzánk s a kis gödölye oda bujt hozzám, úgy reszketett szegény, az anyja pedig csak bégetett s körülfutkosott, csakhogy meg nem szólalt. Thomár erre széttekinte s nem messze tőlünk két medvekölyköt látott futni, a mint az egyik egy szép kis fehér gidát hátára vetve iramlott tova; ez bizonyosan annak a kecskének a fia volt, mely csakhogy meg nem szólított bennünket. «Thomár», szóltam én, «ha én férfigyermek volnék, utána mennék azon medvebocsnak s elvenném tőle a szegény kis gidát.» «S azt gondolod, nem teszem meg?» mondá Thomár s azzal felragadta botját s utána a két medvebocsnak. Az egyik észrevette őt s hirtelen felfutott egy fára, de a másik nem akarta engedni a prédát, hanem szembefordult Thomárral. Hah, láttátok volna azt, hogy csattogott a vad fején Thomár botja, a vér ellepte annak homlokát s egyszerre elereszté a fehér gödölyét s az sírva, mekegve futott el anyja után.
A gyermek kis kezeibe tapsolt örömmel, az apa gyöngéden simogatá fejét.
– De ám ekkor a medvebocs fogvicsorítva rohant Thomárnak s fogaival és körmeivel megkapta Thomár kezében a botot. «Thomár! ne hagyd magad!» kiálték én neki. De iszen nem is félt ő a fenevadtól, kirántá kését öve mellől s a nekirohanó vad fejébe vágta nagy erővel.
– Ohó, kiálta közbe Thomár, ne feledd ki, hogy magad is oda rohantál s míg én késemet elővehettem, megragadtad két kézzel a medvebocs füleit s elrántottad azt rólam.
Az apa mindinkább elsötétülő arczczal tekinte gyermekére, a kalmár pedig egyre csóválta fejét s kezével szörnyűködve kapkodott a légbe.
– Oh botor… oh vakmerő gyermekek!
– Ez nem volt ám még elég a medvének, folytatá Milieva, beszédes szájacskáját komoly hangokhoz illesztve. Akkor kiragadá magát mindkettőnk kezéből s nagy ordítással egy földalatti oduba bujt el előlünk. Thomár kését is elvitte magával a fejébe szúrva. Pedig azt a kést Hasszán bégtől kapta és azt nem volt szabad elveszteni. Mit tett hát Thomár? utána bujt a medvének, be a szűk oduba s odabenn torkon ragadva, megfojtá és kihurczolta.
A két férfinak a hideg izzadság csorgott végig homlokaikon.
– Akkor aztán megfogta a medvebocs lábát s minthogy nehéz volt, úgy hurczoltuk el azt ketten; ugyan kellett is sietnünk, mert a vén medve utánunk jött a vérnyomon s egész a csordáig kergetett, ott lövöldözték le a pásztorok, de a fiát mi hoztuk el.
A kalmár elszörnyedve kiálta fel:
– Oh, meggondolatlan gyermekek ti, ti ostobák, hátha összekarmolta volna arczaitokat a fenevad, örökre elcsúfultatok volna… Megérdemlenétek valóban, hogy apátok azzal az új korbácscsal jól elverjen benneteket.
A mi meg is történt.
Kasi Mollah elszörnyedve kapá kezébe az ujdonat öszvérhajtó korbácsot; képzelhetni az ijedségszülte dühöt, mely az apa szívét e hajborzasztó elbeszélésre elállta. Bebujni a medve barlangjába! Mind a kettőt széttéphette volna a vén fenevad, ha ott kapja. Az ütlegek ezuttal méltán kiérdemlettek voltak. Thomár nem is sírt, nem könyörgött, bármennyire meg is volt lepetve általuk, csak összeszorítá ajkait s egyenesen állva, könytelen szemekkel tűrte a kemény szíjkorbács csapásait hátán és vállain, egy sziszszenés, egy feljajdulás nélkül.
De Milieva sikoltva veté magát atyja keblére s könyei megeredtek bőségesen szép, ragyogó két szeméből; kezeivel átölelte a cserkesz fenyítő jobbját és oly édesen könyörgött.
– Ne bántsd Thomárt, ne bántsd atyám. Hiszen nem ő az oka annak. Én bíztattam, én vettem rá, én mondtam neki, hogy menjen utánuk, Thomár csak azért ment, mert én kértem.
Kasi Mollah eltaszítá a gyermeket magától, mire az Thomár nyakába borult s testével befedve testvérét, lángoló arczczal kiálta:
– Én vétettem, engem verj meg, de Thomárt ne bántsd.
A fiu le akarta őt feszíteni kebléről s fogait összeszorítva a fájdalom miatt, mondá:
– Nem igaz, engem nem bíztatott Milieva. Milieva messziről nézte, Milieva ott sem volt. Meg ne üsd Milievát.
A leány pedig erőszakosan átölelte karjaival bátyja nyakát s nem lehetett őt onnan elválasztani.
Kasi Mollah tehát kénytelen volt a leány ellen is fölemelni az atyai intő eszközt. De a fiu most megragadta a korbácsot s szikrázó szemekkel mondá:
– Meg ne üsd őt, mert nem vétett. Engem verj a meddig tudsz, de Milievát meg ne üsd, mert úgy elmegyek a házadtól, hogy sohasem látsz többet.
– Eh, rongy kölyök! kiálta a cserkesz, felbőszítve fia ellenállásától s kirántva erővel kezéből a visszatartóztatott korbácsot, rávágott azzal a leány vállára.
Milieva megszünt sírni, csak ajkait szorítá össze, mint azt bátyjától tanulta s szemeit lehunyá, de Thomár érezé, mint vonaglik a kíntól a leány gyönge teste keblén.
A cserkesz maga is megsajnálta szegényt, de nem akarta azt mutatni, hanem meglátszott, hogy haragja határán túlhajtott, abból, miszerint a korbácsot összehajtogatá nyele körül.
Thomár oda hajolt a leányka vállára, s a hol a fájdalmas ütést kapta ő miatta, megcsókolá gyöngéden és azután megcsókolá a leányka arczát és az a csók búcsúcsók volt.
Nem szólt senkihez a háznál, csak vevé pásztorbotját és furulyáját és elkiment az apai lakból, még csak vissza sem tekintett.
– Atyám, szólt zokogva a leány, Thomár elmegy örökre innen.
A vén cserkesz nem felelt semmit. A fiu nem nézett ő reá vissza és ő nem a fiu után, pedig mindkettőnek majd megszakadt a szíve egymásért.
Majd visszajön, gondolá magában. Visszahozza az éhség, meg a bánat.
De a fiu nem jött késő éjszakáig sem. A nap régen lenyugodott már, zivataros, villámhullató fergeteg támadt, a szél zúgott a távol erdők fái között, a farkasok ordítottak a bércz alatt.
– Atyám, hadd híjam vissza én Thomárt, esdett a leányka, szomorúan nézve ki az ablakon a fekete éjszakába.
– Jőjjön vissza ő maga, szólt a cserkesz s nem bocsátá ki leányát.
– Hallod, hogy szakad a zápor, a vadak hogy üvöltenek? Thomár egyedül van odakinn a fergetegben; oly sötét van.
– Jó éjszaka ez olyan fiunak, a ki elhagyta atyját, felelt a seik, gondolva magában, hogy valamely szomszéd bizonyosan felfogta a fiut, s menhelyet adott neki.
Éjfél tájra lecsillapult a zivatar, csendes holdvilágos idő lett; a távol ligetek közül halk furulyaszó hangjai tévedeztak a faluig. Nem aludt sem az apa, sem a leány.
– Hallod apám, szólt Milieva, Thomár furulyál az erdőn, hadd híjjam be.
– Nem furulyaszó az, hanem a csalogány, felelt a cserkesz kemény szívvel. Aludjál.
Pedig ő sem birt aludni.
Reggel felé elhallgatott mind a vihar, mind a dal; a vén cserkesz úgy tett, mintha aludnék; Milieva föl-fölemelé fejét ágyából, apját nézve, ha alszik-e? s midőn látta, hogy az behunyta szemeit, lopva magára szedé ruháit, s lábujjhegyen kiment a házból. Az apa nem mondá neki, hogy ne menjen. Már akkor megbocsátott a fiunak, hiszen nem is haragudott rá soha. Csak az apai érzelem fölgerjedése készteté őt megfenyíteni oly vakmerőségért, melylyel éltét koczkáztatá.
Rövid idő mulva hallá az öszvérek csengetyűiről, hogy a görög, ki a padláson hált, készülni kezd az útra, s maga is fölkelt és kimene hozzá.
A kalmár nagyon sietni látszott, tiltúl felhányta málháit az öszvérekre, egy-egy darabot ott is felejtett, s egymagában hosszú beszédet folytatott, melyet hirtelen félbeszakíta, a mint a cserkeszt meglátta.
– Épen búcsúzni akartam tőled, csorbadzsim, minek keltél fel oly korán? aludjál még; ugyan szép nap lett a nagy zivatar után. Salem alek. Béke veled. Köszöntöm rokonaidat, kedves gyermekeidet. Nem, többet nem fogok gyermekeidről beszélni, a mint te kivánod, megigértem, hogy nem szólok, s a mit én megigérek… Tehát alkunkból nem lett semmi; derék ember vagy, Kasi Mollah… Jó apa vagy, ritka jó apa, bár minden ember ilyen volna, mint te. Hanem azt jobban sajnálom, hogy szent szövetségünk létre nem jöhetett. A hellen és cserkesz mindkettő egy közös zsarnok alatt nyög. És azután ne gondold, hogy magunk vagyunk. Itt az észak felőli szomszéd mindenkor kész bennünket megszabadítani. Többet nem mondok. Okos ember ennyiből is eleget ért. No de ti nem vágyódtok a dicsőség után; tinektek nem voltak dicső őseitek, nálatok nincs egy Marathon, egy Platæa emléke… Isten áldjon meg Kasi Mollah, sok zergét lőjj, mire visszajövök, s olcsóbban ad a bőrét. Fogadd e csókot magad számára, ezt a másikat fiadnak, emezt pedig leányodnak. Tehát nem adod el őket. No az Isten áldjon meg, Kasi Mollah.
A seik úgy érezte keblét, mintha egy nagy kő szakadt volna le róla, mikor végtére eltávozott a vendég, ki azután még a távolból is kiáltozott rá vissza mindenfélét Leonidászról és a többiekről, de azt már a cserkesz nem hallotta. Bement házába vissza, nehogy úgy lássék, mintha várná gyermekeit.
Leonidász Argyrocantharidesz pedig nagy vígan fütyörészve haladt öszvéreivel az erdőben, s ott azután mikor már egyedül volt, elkezdé fenhangon dalolni a hetairia szabadságdalát, s ez által oly lelkesedésbe jött, hogy még a botjával is hadonászott, csak az volt a szerencsétlensége, hogy senki sem állt előtte, a kit megüthessen.
Nagy igaztalanság volna azonban a derék kalmárról olyasmit föltenni, hogy ő becses tüdejét minden ok nélkül fáraszsza; e hangos dalolás közben szüntelen jobbra-balra tekintgetett. Tudta ő, hogy mit cselekszik.
Ah, valóban jól számított. A nagy egetverő dalt meg kelle hallani mindenkinek, a ki valahol az erdőn rejtőzék. Alig halada nehány száz lépésnyire, midőn valami ismerős, könyörgő hang üté meg füleit a sűrű szálfák közül.
– Kérem, igen kérem…
Először úgy tett, mintha nem tudná, hogy ki az, s tenyerét arcza elé tartva, megerőltette szemeit.
– Ninini, te vagy az, kis leányka; te kis Milieva te, ejnye de jó hogy talállak, gyere csak ide közelebb.
A leány nem volt egyedül, megtalálta már testvérét, s előre ránczigálta, tuszkolta a fiut, ki duzzogva, lesütött szemekkel jött a fák közül elé, mintha szégyenlené magát a görög előtt, ki tanúja volt megveretésének.
Már ekkor Milieva rávette, hogy térjen haza és kérjen apjától bocsánatot. A fiu beleegyezett. Nem magáért, testvére kedveért.
– Ejnye bizony jó, hogy talállak benneteket, gyere ide csak kis leány, no ne félj tőlem semmit, valamit súgok a füledbe, hogy bátyád meg ne hallja.
Azzal oda hajolt a leánykához az öszvér hátáról, s fülébe súgott, de olyan hangosan, hogy azt a fiu is meghallhassa:
– Édes gyermekem, most haza ne vidd a bátyádat, apád dühös reátok, a miért mindketten elszöktetek, azért jöttem el hamarább, s azért danoltam oly fenhangon, mert gondoltam, hogy meghalljátok s idejöttök, a mikor aztán megmondhatom, hogy jó lesz Thomárnak elrejtenie magát, mert apád épen akkor vette vállára puskáját, s szörnyen esküdött, hogy kutyákkal hajtatja fel a szökevény fiut, s a hol megkapja, ott lövi le.
– No hát lőjjön le, szólt a fiu daczosan, ki hallá az egész suttogást.
A jószívű kalmár dorgálva csóválgatá fejét.
– Ne heveskedjél, édes fiam, mert az ártalmas. Sokkal jobb lesz egy kissé elbujdosnod innen erről a vidékről; Milieva pedig menjen vissza, s engesztelje ki azalatt apját. Igaz ugyan, hogy az ő számára sóvízben áztat Kasi Mollah kötélvéget, melylyel meg akarja verni.
– Mit? kiálta fel Thomár és szemei szikráztak, őt ismét megverni, kötéllel!
Többet nem tudott mondani, a két gyermek egymás keblére borult és sírt keservesen.
– Szegény gyermekek, oh szánalomra méltó árvák! szólt részvétteljesen Leonidász, megsimogatva szép fejeiket. Látszik, hogy nincs nekik anyjok. Biz a véremmel váltanálak meg benneteket, de hiába beszéltem annak a vad dühös embernek; utoljára még azt is mondá, hogy anyátok hűtelen volt, azért dühösködik ellenetek.
– Jó, tehát nem fog bennünket többet látni; szólt a fiu. A hegytetőkről sokszor láttam, hogy még messze lehet innen menni. Megyek olyan messze, a mennyire menni lehet.
– De mit fogtok enni, fiam? kérdé a jámbor kereskedő.
A fiu megakadni látszott e gondolaton, egy perczig elpirult arcza, de azután ismét visszanyeré bátorságát.
– Te a minap panaszkodtál, hogy öszvérhajtsárod megszökött, s most magadnak kell minden munkádat végezned; fogadj fel engem hajtsárnak, én végzem minden munkádat s nem kivánok egyebet, mint hogy Milievát is engedd velem jönni s ne bízz kezére nehéz munkát; én dolgozom ő helyette is.
A kalmár egészen elérzékenyült e szókra.
– Oh gyermekek. Minő szavakat kell hallanom? Te gyöngye vagy minden fiunak, kár, hogy nem Számószban születtél, a hősök szigetén. Ne öszvérhajtsár légy nálam, hanem tulajdon fiam és testvéred tulajdon leányom és ti üljetek az öszvéreken, a szomszéd faluban majd fogadok én hajtsárt eleget; megosztom veletek falatomat és otthon palotám belsejében lakjatok, mintha tulajdon gyermekeim lennétek.
És azzal összeölelgeté őket. A gyermekek meg voltak lepetve ennyi nem várt jóság által, s nem kétkedtek azt elfogadni, csupán Milieva szólt később remegve:
– De aztán vissza fogsz bennünket hozni atyánkhoz?
– Minden bizonynyal. Ő nekem igen jó barátom. Majd hazulról megirom neki, hogy nálam vagytok és annak ő igen fog örülni. Pompás városokba fogunk innen menni, tengerek mellé, hol egész háromemeletes épületek úsznak a víz szinén; ott nekem nagy palotáim vannak, egynek-egynek a pitvarában elférne apátok háza mindenestül és gazdag kertjeim tele azon édes gyümölcsökkel, miket olykor számotokra hoztam iszákomban; Thomár kap délczeg paripát; szeretsz-e lovon ülni, fiú? no ne félj; repül az veled, mint a szél, szőre fehér, mint a hattyú, vagy jobb szereted a feketét? olyan is van nekem; hogy fogsz rajta ülni! a kard csak úgy csattog oldalodon; hátha még kihúzod azt a kardot? fényes damaszkusi aczél, a mit derekad körül fonhatsz, úgy hajlik. Mernék fogadni, hogy ötszáz török ifju közül te hozod el a gyöngykoszorút a dzsiridhajításban. Mint fog illeni e gyöngy majd Milieva fejére, milyen szépen fog lebegni termetén a selyem köntös, arany virággal áttörve, oldalán a pálmaleveles shawl, mikor tánczol! Hajh, gyermekek!…
– Mikor fogsz bennünket atyánkhoz visszahozni? kérdezé a leány szomorúan.
– Majd egyszer. Majd ha Thomár híres, hírneves férfi lesz; majd ha a félvilág fogja őt emlegetni, mint vitéz béget, s híre elhatol Himri gunyhóihoz is, akkor fog veled Thomár jönni az apához. Délczeg paripán fog ő ülni, mely aranyos csojtárt hány-vet homlokán, vagy kiséret jő háta mögött, erős vitézek dárdával, paizszsal, azok fognak kisérni egy aranyos függő hintót, melyet két öszvér visz a hátán és a hintóban fényes, deli hölgyalak ül; az emberek kiállnak mind a kapukba és kérdeni fogják: vajjon ki lehet e vitéz úr és ez úri asszonyság? A vén Kasi Mollah pedig ott fog ülni az ajtóban s meglátva e fényes urakat, meghajtja előttük magát és elmondja a szálemet; te akkor leugrasz lovadról, Milievát kiemeled a hintóból, s odajárultok eléje. Ő nem fog rátok ismerni; Milieva sokkal pirosabb, termete delibb, neked bizonyosan lesz már szakál és bajusz arczodon, s kétségtelenül egy vágás helye valami diadalmas csatából. Kasi Mollah be fog benneteket vezetni házába nagy tisztelettel, leültet, ti pedig hozattok ételt és italt szekereitekről s kényszerítitek, hogy veletek egyék és igyék, akkor azután szóba hozzátok, hogy nincsenek-e gyermekei? mire a köny ki fog esni szemeiből…
– Oh! sohajta a leány, elérzékenyülve.
– Nem, nem! még nem szabad magatokat megismertetni vele; a nagy öröm egyszerre megártana neki, megüthetné a guta. Te Milievácska csak hallgass, Thomár hadd beszéljen. Thomár el fogja mondani, hogy ő tud hírt Kasi Mollah elveszett gyermekeiről; lassankint bele hozza az öreget, végre aztán nyakába borultok, s elmondjátok neki: én vagyok a te fiad Thomár, a te leányod Milieva! Úgy-e milyen szép lesz az?
A két gyermek feje egészen elbódult e beszédektől. Egész a szomszéd faluig vígan követték a kalmárt. Ott kissé megállapodott Leonidász Argyrocantharidesz, egy kunyhóban letelepedtek falatozni; a kalmár egy kobakot vett elő, melyben édes erős bor volt, a két gyermek ivott belőle. A bor elvette, a mi szomorúság volt is még szívökben, azután ismét útra keltek, az öszvéreket hátra hagyták, kész fölnyergelt paripák vártak reájok a kunyhó előtt, azokra felültek és a míg az öszvéreket egyik úton hagyták tovaügetni, fogadott hajtsárok által terelve, maguk addig más útra tértek. Hogy örült a két gyermek a paripáknak!
A bey ezalatt csak várta gyermekeit vissza, s hogy délig meg nem jöttek, tudakozódni kezde utánuk. Szomszédjai, kik az erdőn jártak, tudatták vele, hogy látták őket a görög kalmárral menni, annak öszvérein ülve.
Kasi Mollah ordítani kezde e szóra, mint a vadállat.
– Ellopta gyermekeimet! hörgé kétségbeesve és azzal futott lováért, fegyvereiért, azt sem várta, míg társai lóra kaphatnak, csak úgy egyenkint száguldtak nyomába s egy sem birta utolérni.
Hanyatthomlok vágtatva elért a szomszéd faluig, de ott az öszvérek nyomán hamis útra tévedt s mikor azokat utolérte, akkor látta, hogy a kalmár gyermekeivel másfelé távozott.
Ismét a kétségbeesés dühével visszanyargalt. Estig le sem szállt társaival a lóról, este megitatták egy patakban lovaikat, azzal ismét tovább rohantak, az egész holdvilágos éjszakán át üldözék a görögöt, s a mint hajnaltájon háta mögé tekinte Argyrocantharidesz, nagy porfelleget láta az úton, mely sebesen közeledett feléje: fénylő dárdák hegyei villogtak ki belőle.
– No gyermekek, most itt halunk meg mindnyájan, mert itt jön apátok, s megöl mind a hármunkat. Hanem üssétek a lovat.
Azok rémülten veték magukat lovaik nyakára s azzal elkezdődött a kétségbeesett hajsza.
A cserkeszek megpillantva a kalmárt, vad ordítással veték magukat utána. Ennek jobb lovai voltak, de amazokéi jobban megszokták a hegyi utakat s gazdáik jobb lovasok.
A köztük levő távolság szemlátomást fogyni kezdett; a kalmár korbácscsal üté a lovakat, miken a gyermekek ültek. Azok hátra sem mertek tekinteni.
Atyjok kiáltozott rájok, hogy fordítsák el a ló zabláját, Thomár nevét kiáltá, mondva neki, hogy a kalmárt taszítsa le a nyergéből. A fiu hallá apja szavát, saját nevét, de azt hivé, hogy atyja őt fenyegeti s annál kétségbeesettebben szorítá a ló oldalát.
Egy meredek hegyi folyam vágta keresztül az utat előttük; ha a görögnek sikerül azon jókor átmehetni, hogy még csak két percznyi ideje maradjon a keskeny híd gerendáit az árokba alá forgatni, akkor mentve van, mert a két meredek part közti tér sokkal szélesebb, semhogy lóval át lehessen ugratni, sekélyesebb helyet pedig egy óra járásnyira nem találni.
Már szinte elérték a hidat, az üldöző cserkeszek alig voltak tőlük három puskalövésnyire, legelől valamennyi közt Kasi Mollah. Neki utól kell őket érni, mielőtt a görög a hidat letaszíthatná.
E pillanatban egyet botlott a paripa, melyen Milieva ült, s az egyszerre elbukott és térdben ketté törte a lábát.
– Hah! kiálta föl szilaj örömmel a bey. Egyik gyermekemet már visszanyertem!
De mint döbbent meg, midőn azt látta, miként Milieva, a helyett, hogy eléje futna, vagy elmaradna az útfélen, ijedten kiált testvéréhez, kezeit felé emelve, s Thomár nem hogy menekülni kivánna, hanem aláhajol a lóról s testvérét derékon ölelve, gyors karral maga elé emeli a nyeregbe, azzal egy vad tekintetet vet hátrafelé s nyargal tovább.
Kasi Mollah egyszerre visszarántotta futó lovát s megállt az úton, hagyta őket futni. Egy lépést sem üldözte tovább. Mire társai odaértek, a görög már túl volt a hídon s azt is láthaták, mint száll le Thomár segíteni a kalmárnak a híd letaszításában.
Kasi Mollah szemeiben két könycsepp égett. Valóban égtek a fájdalomtól.
És mégis, mégis… midőn ismét nyeregben ült a két gyermek, Milieva összetett kezeit nyujtá atyja felé, mintha igen-igen forrón könyörögne.
Ki érti ezt?
A jámbor görög nemsokára szerencsésen eljutott Smyrnába a gyermekekkel s megtaníttatván őket énekelni, lovagolni és szép ruhákban járni, nehány év mulva eladá őket a nagyúri szerálj számára tizezer aranyon.
A mit ő csak amúgy vaktában a gyermekek hitegetésére beszélt az úton, az később mind valóban beteljesült.
A midőn Mahmud oly csodálatos módon elveszté legkedvesebb háremhölgyét, akkor hozták a szeráljba Milievát. A leány volt ekkor mintegy tizennégy esztendős. A cserkesz leányok ilyenkor már egészen ki vannak fejlődve, s szépségük virágában állnak. Milieva a hárembe lépése napjától kezdve Mahmud kegyenczhölgye lőn.
Thomár az izoglánok közé sorozatott. Ezek a szerálj külső udvarában nevelt ifjak, kikből a szultán testőrsége alakul.
Ez évben állítá föl Mahmud az eskendzsik hadosztályát, a legifjabbakat kiválogatva a janicsárok közül, s rendes hadsereget idomítva belőlök. Thomár nemsokára egy szakasz vezényletét érdemelte ki magának és azután ment feljebb, mindig feljebb, míg oly magasra jutott, mint azt a kalmár hitegetve jósolá, s midőn elhozták az idők a napot, melyen Kasi Mollahnak újra meg kelle őt látni, már akkor ő Dervent Aga volt, a szultán főfőhivatalnokainak egyike, s az igazhivők tisztelettel említék az ő nevét. És Himri faluban is sokszor hangzott már e név, eleget hallá azt Kasi Mollah a «bég» mellékczímezettel, s Thomár is hallott eleget Himri faluról és Kasi Mollah nevéről, mert apját már akkor nevezték «mursid»-nak és a mursid nevezet siralmas emlékekkel birt Moszkauban és Pétervárott.
A BOSZUÁLLÓ.
Vajjon mit mível a vén Tepelenti Ali körülvett fészkében, Janina várában? Megnyugodott-e már azon végzetben, hogy el kell vesznie, vagy küzdeni akar a megszámlált napokért, a mik életéből hátra vannak? Tetszik-e neki ez a vérből csinált tenger, melyben a zivatar hányja, s melyből nem lát partot?
Még nem adta meg magát a sorsnak; hazája harczot izent ellene, a szultán aláirta halálitéletét, családja elhagyta és ellene fordult; de Ali nem engedé ketté törni kardját, hetvennyolcz esztendeig volt ellenségeinek ostora, hazája védelmezője, a szultán jobb keze, rokonai patriarchája; a hetvenkilenczedikben azt mondák neki a szultán és a rokonok: «halj meg, mert eleget éltél!» és ő felgyujtá hazáját, megingatá trónján a szultánt és kiirtá rokonait.
A görögök, kiknek egykor zsarnoka volt, most az ő szövetségesei lettek. Tepelenti tartá őket fegyverrel, pénzzel és ha kellett jó tanácscsal, rossz tanácscsal.
Három hadsereget tett már semmivé, mik ellene kiküldve voltak.
Ellensége Gaskho bey eredménytelenül veszté el seregét a zendülők elleni csatákban, még csak a várakat tartá birtokában Janina körül, Artát, Prevesát, Lepantót, Tripolizzát és La Gulliát. A hellenek mindennap ostromolták valamennyit. Egy napon elhiresztelé Ali, hogy Tripolizzában ötszáz előkelő görög van, kiket a törökök kezesül vivének magukkal. E hírre kétszerte nagyobb dühvel támadták meg az ostromlók a várat. Pedig azon ötszáz görögöt maga Ali gyűjté össze, mikor még Tripolizza birtokában volt, s jól el voltak azok téve már mind; mikor kénytelen volt a várat elhagyni, egy ó kútba hányatta a görögöket s kövekkel jól lenyomtatá, s pázsittal befedeté a helyet. Ő maga cselekedte azt.
A düh túlnyomó harcza alatt kifáradva, harmadnapra megadák magukat a törökök Kleonnak, ki az ostromot vezette; csupán szabad elmenetelt kértek, az meg is lőn nekik igérve.
A mint azonban a vár átadatott a görögöknek, első kérdésük az volt: hol vannak testvéreink, hol vannak a kezesek? A törökök bámultak, nem tudtak a kérdésre felelni, ők kezesül nem tartottak senkit.
Ekkor egy szulióta harczos fölfedezé az ó kutat, melynek körzete be volt rakva pázsittal, s minő látvány tünt szemökbe, midőn azt felbonták!
A bosszú vérszomjas dühével rohantak ekkor a lefegyverzett várőrségre s felkonczolták azt az utolsó emberig, nem hagytak egy élő asszonyt, egy gyermeket abban a várban, mind a bástyákról hányták le őket fejetlenül.
Ali basa pedig nevetett Janina várában.
Ő maga több törököt elfogyasztott, mint az egész görög harcz.
Midőn Lepantót elfoglalta Ypsilanti Demeter, a várőrség szabad elbocsátására adta fel a fellegvárat; Demeter maga irta alá a szerződést.
S midőn kijöttek a várból a törökök, Ali basa szuliótái rájok rohantak s levágták őket mind.
Ypsilanti haraggal veti magát közbe, mutatva a szerződést, melyben a törökök éltét biztosítá.
Kleon fölnevetett rá. Alitól tanulta e rút, gúnyos nevetést.
– Hiszen te nem is bántod őket, mi öljük meg, kik nem irtuk alá a szerződést.
Ypsilanti undorral fordult el a mészárlástól, s rögtön hajóra ültetve seregeit, visszahajózott Chioszba.
Ah, a görögök már ekkor sokat tanultak Alitól.
Jaj volt azon müzülmánnak, ki élve kezökbe került, ki nem tudott vitézebb és ravaszabb lenni mint ők. Az előrehaladó Omer Vrione az egész úton a merre járt, az útfélen felállított karók között haladt el, miken borzasztóan kivégzett törökök csontjai fehérlettek, néhol változatosság kedvéért egy-egy keresztfával felváltva, melyen kínhalállal kimult zsidók tetemei rémlettek, kezeiknél fogva faékekkel fölszegezve, s félig megnyúzva és félig megsütve.
Ah valóban, a marathoni hősök utódai nagyon messze elértek ős apáiktól, s igen jól mondá az ismeretes török hadvezér, hogy rossz katona az, ki ráér a csatában megölt ellenség fejét levágni.
Omer Vrione Pulónál találkozott Odysszeüsz hadaival. Egykor ő volt Ali basa legjobb hadvezéreinek egyike; Ali nevelte őt pásztorfiuból hadvezérré, Ali tanítá őt meg fegyvert viselni, s most ez is ellene fordult.
A szultán szép hadsereget bízott rá, melylyel Gaskho beyt segítve, Alit várába zárni segítsen: nyolczezer ázsiai gyalogvitéz, kétezer szipahi, nyolcz ágyúval. A szipahi vezére volt Zaid, Kasztoria bégje, Ali legkedvesebb unokája, kit húsz év előtt annyit ringatott térdein s maga elé ültetve a nyeregbe kis gyermekkorában, úgy tanítá lovagolni.
Zaid maga kérte a kegyet, hogy nagyapja ellen vezethesse a lovashadat. Otthon megigéré anyjának, hogy szakállánál fogva hozandja el a vén bűnös fejét.
Tulajdon unokája!
Pulóig jött Omer Vrione, ott a hegyekről aláereszkedve, megpillantá Odysszeüsz seregeit, a mint a fehér zászlók sorba voltak tűzve a halmokon, s pihenni sem engedve hadait, rögtön megfuvatá a harczi kürtöket s teljes erejével megtámadá a görögöket.
Egy órai harcz után, melyben férfi férfi ellen küzdött, ki voltak vetve a görögök sánczaikból s elkezdtek lassan a völgybe aláhúzódni.
A timarioták hátramaradtak s Zaid elkezdé a hátrálókat üldözni szipahijai élén. Odysszeüsz lépésenkint vonult vissza mindaddig, míg Puló alá ért s ott megállt utczai harczra. Már ekkor lobogója nem fehér volt, hanem veres; annyi jó vitéz vére fecskendezett föl rá, ki védelmében elesett.
Most egyszerre megzendül a Pindus felőli hegyek között a viharos marseillaise danája, melyre a görög harczi dalok voltak alkalmazva, és sebesen, mint a záportól áradt hegyi folyam, rohannak alá a szulióták a törökökre, élükön Kleon és Artemisz.
Omer Vrione két tűz közé volt szorítva; késő volt visszavonulni, késő megváltoztatni a csatarendet, az ágyúk nem használtak semmit, a lovasság nem mozdulhatott s a gyalog ezredek csapatonkint vágattak el egymástól a nélkül, hogy egyik a másiknak segítségére mehetne.
A vezér látta, hogy nem mentheti meg seregét, legalább nem akarta, hogy maga megmeneküljön; odaveté magát, hol legdühödtebben folyt a harcz.
Vad, kérlelhetlen viadal folyt az összekeveredett ellenek közt, a porfellegben, a vérpatakban egyszerre egy magas, sötét arczú ifjuval találkozik össze Omer Vrione. Megismeré: Kleon volt az. Már egyszer álltak szemközt, ezelőtt három esztendővel, midőn Ali küldé Omer Vrionét a szuliótákat megfenyíteni, akkor Kleon futott ő előtte. Akkor ő kiálta a futó után: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek».
S most Kleonnak eszébe jutott a szó és most ő mondá a basának szemébe: «Állj meg, hadd vigyem el fejedet Tepelentinek!»
És Omer Vrione ott elesett a viadalban s a szulióta vágta le az ő fejét.
Milyen satyrairó a sors.
Omer Vrione elestével el volt döntve a harcz sorsa: a török hadból menekült, ki merre látott, cserben hagyván minden ágyút, minden zászlót, minden vezért. A lovasságnak nem volt merre kivághatni magát, egy része elhullt, megadta magát.
Zaid a végveszély perczében letépte turbánjáról a kócsagot és elhajítá, kaftánját elcserélé hirtelen a szolgájával, hogy rá ne ismerjenek, s odaállt a közvitézek sorába. Jobb lett volna otthon maradnod gyermek, mint a vén oroszlán, mint az öreg apa vadászatára jönnöd.
A szulióták körülfogták Zaid csapatját.
– Le a lovakról! hangzott Kleon éles szava.
A szipahik csúfosan leszálltak lovaikról.
– Melyik a ti vezértek, Zaid? kérdé Kleon előlépve. Kardja hegyéről csepegett alá a vér.
– Én vagyok az, mondá a szolga, ki Zaiddal öltönyt cserélt, s oda állt Kleon elé.
– Hajolj meg előttem, rab! kiáltá Kleon lábával dobbantva.
A szolga meghajtá fejét a győztes előtt és azután nem is emelte azt fel többé, mert Kleon leüté fejét véres kardjával s azután felszúrva azt kardja hegyére, fölemelé magasra, vérittas társainak kiáltva:
– Ime itt a másik vezér, Zaid, ki minket meghódítni jött. Halleluja!
A győztes sereg után kiáltá:
– Alleluja, alleluja!
És azután feltűzték a két vezér fejét a két kopja hegyére s úgy vitték végig Puló utczáin, a háztetőkre csoportosult nők és gyermekek előtt, kiáltozva:
– Győztünk! győztünk! Ezek az ellenség vezéreinek fejei, az egyik Omer Vrione, a másik Zaid bég. Kyrie eleison!
Kinek volt sápadtabb az arcza, mint Zaidnak, midőn nevét hallá kiáltani s látta, mint csúfolják meg azt a levágott fejet?
A szulióták visszatértek Janina alá foglyaikkal és győzelmi jeleikkel. Tepelenti meghallva, hogy Zaidot levágták, lemene hozzájok a táborba és kérte, hogy adják ki neki a levágott főt.
Kleon sátora elé volt az leszúrva. Nem akarta e diadaljelt átengedni, még egy ideig ragyogni akart vele seregei előtt.
Ali készen volt a jó tanácscsal.
– Vágasd le egy másik fogoly fejét s tüzesd azt helyébe, senki se fogja azt észrevenni.
Kleon helyeslé a tanácsot s tüstént kiküldé darabontjait, hogy hozzák be Alinak a kitűzött főt.
Ali megcsóválta fejét, a mint meglátta azt, s ujját feddőleg emelve Kleonra, mondá:
– Fiatal vagy te még arra, hogy Tepelentit megcsald, fiam. Tanácsomat káromra akarod használni s nekem adsz Zaidé helyett más fejet.
Kleon felpattant helyéről.
– E fő nem volna Zaidé?
– Bizonyára nem az övé. Elhiheted, hogy én jól ismerem az ifjút, én neveltem gyermekkorától, térdeimen tanítám lovagolni s a kardot én adtam először kezébe.
– Hisz énnekem maga mondá az, szólt Kleon a főre mutatva, hogy ő Zaid, s vezéri köntöse volt.
– Rabszolga ez, szólt Tepelenti közelebbről megtekintve a főt; láthatod: fülei ki vannak hasítva, hogy függőt ne viselhessen bennök, a mi csak uraknak szabad.
– Úgy Zaid megszabadult.
– Úgy Zaid itt lesz a foglyok között, monda Tepelenti, én meg fogom őt ismerni ezer közül. Legkedvesebb unokám volt. Képe most is szívembe van vésve.
Azzal kimentek a foglyok közé. Alig tekinte végig rajtok Tepelenti, odamutatott ujjával.
– Amott van ő. Nem látod mennyivel halványabb arcza, mint a többié?
Kleon bőszülten rántá ki handzsárját s a megmutatott alakra akart rohanni. Ali megragadá kezét.
– Mit akarsz? Csak nem akarod meggyilkolni unokámat saját szemeim előtt?
– Te csak fejét kérted. Az legyen tiéd.
– De most életét kérem, Kleon; legkedvesebb unokám Zaid, én neveltem, én szeretem, jobban mint tulajdon édes anyja, jobban mint valamennyi gyermekemet. Látod, én megosztom veled minden zsákmányomat, s tőled csak azt kérem, a mi az enyim, a mi az én testemből való test.
A szerencsétlen ifju e szavakat hallva, oda rohant Ali lábaihoz s térdeit átölelte és kezeit összecsókolá, sírva és könyörögve, hogy szabadítsa meg őt, jó, engedelmes fia lesz ezután.
– Látod, mennyire szeret engem ő is, szólt Ali könybe lábadó szemekkel tekintve Zaidra s hosszú ősz szakálával betakará a hozzá menekültet. – Ugy-e Zaid, jó most az ősz szakál árnyéka alatt rejtőznöd, melynél fogva Ali fejét anyádnak akartad elvinni?
Kleon megvető gúnynyal tekinte Ali basára. Ali tehát gyönge ember; Alinak fáj a szíve, ha rokonait megölik. Ez kegyetlen elégtétel volt a görögnek. Kínozni akará a basát.
– Ha nem akarod Zaidot halva látni, eredj innen, élve nem kapod meg őt.
– Mit? kiáltá föl Tepelenti, s fölegyenesedve, kirántá kardját. Azért, hogy szakálam hosszú, azt hiszed-e, hogy rá gázolhatsz? Én véremmel fogom megvédeni véremet s elveszek inkább magam, de őt megölni nem hagyom. Lássuk, őrült fiu, van-e kedved levágni saját jobb kezedet?
Kleon meg volt lepetve; nem tudta mit tegyen? Hatalmában állt volna Alit megöletni, de az nagyobb diadal lett volna Stambulban minden eddigi harcznál.
E pillanatban hírnök érkezék Odysszeüsztől, ki azon parancsot hozta Kleon számára, miszerint a pulói csatában elfogott török tiszteket küldje el Prevesába, hogy azokkal a Moldvában elfogott szent sereg ifjait kiválthassák.
Kleont sértette az egyenes parancs. Ő épen olyan jó vezérnek tartotta magát, mint Odysszeüsz, vagy Ypsilanti, s nem tartozott tőlük rendeleteket elfogadni.
Szemeit a hírnökről Tepelentihez fordítva, válaszolt amannak:
– Mondd meg Odysszeüsznek, hogy én és katonáim az ellenség tisztjeit még a csatában le szoktuk ölni, csupán egy maradt meg közülök álruhába öltözve, az pedig Tepelenti unokája, ki őt megismerve, visszaköveteli tőlem s egy órával ezelőtt meg is alkuvánk egymással százezer piaszterben. Nemde így van Tepelenti?
– Valóban úgy van, szólt Ali. A százezer piaszter egy úra múlva kezedben van.
Zaid örömsikoltással csókolá össze nagyapja köntösének szegélyét, Kleon kezet adott az alkura; egy óra múlva megérkezett kis hordókba téve a pénz, fonttal kimérték a vezér előtt; Ali pedig balfelől karjára fűzve unokáját, saját kaftánját adá reá, úgy vezette fel Janina várába.
Kleon büszkén tekinte utána. A vén ember mégis gyönge ember; hogy könyörgött, hogy könyezett, hogy fizetett azért a fiuért, ki legkedvesebb unokája volt.
Egy óra mulva dobpörgés hallatszott Janina bástyáin, s a mint a görögök odanéztek, a vesztő karót látták felállítva. Négy fekete hóhér hozta Zaidot hátrakötött kezekkel, ugyanazon kaftán volt rajta, melyet Ali adott reá. Maga Ali pedig fekete lovon ült, úgy jött egész a vesztő karóig. Egyet intett, a hóhérok felkapták Zaidot a légbe, s egy percz múlva Tepelenti legkedvesebb unokája, kit annyiszor ringatott térdein, a legkínosabb halállal volt kivégezve.
Ali hidegvérrel nézte halálát; midőn megtörtént, erős, reszketéstelen hangon kiáltá alá a bástyáról:
– Így vesszenek el Tepelenti rokonai mind, kik ellene kardot vontak; nincsen számukra irgalom!
Kleon a vért fagyni érzé szívében. Ah, sokat kell még neki tanulni a haldoklók jajkiáltásaiból, a míg Alit utoléri, azt az embert, a ki sír, könyörög és fizet, hogy legkedvesebb unokáját megmentse csupán azért, hogy ő ölethesse meg azt kínos halállal!8)
Csak két fia élt még Alinak oly nagy családjából: Szolimán és Muhtár. Ők voltak a legelsők, kik apjukat elárulták, az ő árulásuk ejtett rajta legégetőbb sebet. Egy évig viselé e sebet szívében Ali. Ez idő alatt nem volt szabad előtte fiai nevét említeni senkinek; mindent, mindent mi rájuk emlékezteté, elpusztított a várból; ha valaki megunta életét, csak Muhtár nevét kellett Ali előtt kimondani s megérte halálát.
A két elpártolt fiu pedig ez alatt nagy inségben élt Drinápolyban, mert a szultán megfizeté ugyan az árulókat, de szövetkezni nem szokott velök. Az első összeg, mit apjuk vérdíjában kaptak, nagy hamar elkölt víg lakomákra, lovakra, szép rabnőkre, ékszerekre; mikor az elfogyott, nem következett utána másik. A szultán kincstára különb és fontosabb személyek által lőn igénybe véve. Tepelenti erős ellenállása, a számtalan veszteség, mit fegyverei a szultán seregén ejtettek, feledségbe temeték fiai jó szolgálatát, kik az által, hogy apjukat elárulák, épen semmit sem használtak a szultánnak; meg is bánták elégszer ez elhamarkodott lépést, midőn a hír Ali győzelmeiről hozzájuk is eljutott s midőn a szükség napjai elkezdtek rájuk nehezülni, midőn elfogyott a pénz és a bor, midőn egyenkint eladogatták lovaikat, ékszereiket, utoljára a szép rabnőket is, nem várhatva másunnan segélyt, mint a csodatevő tündérektől, mint az ezeregyéjszakai herczegek.
És lám, a keleti vidám tájakon a tündérek és csodák még most is itthon vannak.
Mikor már épen az utolsó szolgáló árát költötték a bégek, akkor jött rájuk a kincs, özönnel, halommal, a hogy csak a régi mesékben hallani, mikről tudja az ember, hogy soha sem történtek meg.
Egy napon tudniillik, midőn Ali basa Janina bástyáin sétálna alá és fel, az udvarban levő kert ágyai között egy kertészt pillanta meg, ki épen tulipánokat ültetett.
Tepelenti az utolsó szolgát is jól ismeré várában, nemcsak névszerint, de még azt is tudta: kiben mi lakik?
Ezen kertészszolga neve volt Dirhám, még pedig azért nevezték így el, mivel sok év előtt mint beteg gyermeket vásárolta őt meg Muhtár bég egy rabszolgakereskedőtől egy dirhámon s nem restelt vele vesződni, kigyógyíttatta, felnevelte, minden jóval ellátta; Dirhám e szerint valahányszor nevét hallá említtetni, mindig eszébe juthatott, hogy milyen keveset ért ő akkor, midőn Muhtár bég magához váltotta, s a hány dirhámmal többet ér most, azt mind neki köszönheti.
Ali basa elnézte sokáig a bástyáról, hogy ülteti az ember a tulipánokat; némelyiket gondosan benyomogatja, porhanyó földdel behinti, csíráiknak helyet csinál, s megöntözi permeteg vízzel, másokat pedig csak ledugdos a földbe, betakarja nagy könnyedén, s nem nézi, hogy sokat önt-e rá, vagy keveset?
Ali megjegyzé magának azon hagymákat, miket Dirhám nagyobb gonddal ültetett el, azután leszállt hozzá s beszédet kezdett vele.
– Mi neveik vannak e tulipánoknak?
Dirhám elszámlálta neki azokat: King Georges, Trafalgar, Gruithuysen admirál, Belle alliance stb. stb.
Azonközben egyet-kettőt mindig átugrott, miknek neveit nem mondá meg és épen azok voltak a legnagyobb gonddal takargatottak.
– Hát ezeknek neveit nem tudod? kérdé Ali.
– Elvesztém jegyzékeiket uram s a sok név között elfeledtem.
– Látod, és én tudom e virágok neveit; ez itt Szolimán, amaz ott Muhtár bég.
Dirhám arczra veté magát a basa előtt. Ali jól sejtett; Dirhám most is emlékezett a két fiura, mint a hogy emlékezik a jó eb gazdájára, s visszagondol reá.
A nyomorult ember nem várt egyebet, mint hogy Ali rögtön ki fogja tépni azon hagymákat a földből, s az ő fejét ülteti helyökbe.
E helyett Ali kegyesen fölemelé őt a földről, s nyájas, érzékeny hangon szólt hozzá:
– Kelj fel Dirhám. Nem illik szép érzéseket szégyenleni; te fiaimra gondolsz, hát én hogy ne gondolnék reájok. Megtiltottam az egész várban, hogy bárki róluk merjen beszélni; mit ér, ha nem hallom neveiket, de látom arczaikat magam előtt? Azt mondja a világ, hogy ők elárultak engem, de én nem hiszem azt, nem hihetem. Mit mondasz Dirhám: lehet-e az, hogy egy apát eláruljanak tulajdon gyermekei?
Dirhám bátorságot vett magának felelni:
– Üttesd le bár fejemet uram, de én azt mondom, hogy ők nem voltak árulók, hanem magok árultattak el; mert ha lehető volna is, hogy apát eladjanak saját fiai, Tepelenti gyermekei nem adhatták el Tepelentit.
Ali basa egy erszény aranyat adott Dirhámnak e szóért, meghagyá neki, hogy este jelenjen meg palotájában és azon tulipánokat, mik Szolimán és Muhtár neveit viselik, cserepekbe téve vigye fel hozzá.
Dirhám alig várhatta az estét; Ali csarnokában megjelenve, rögtön eléje vezetteték; akkor a basa kiküldött mindenkit a szobájából, hogy csak ketten maradjanak, s elkezde vele bizalmasan beszélgetni.
– Hallom, hogy fiaim nagy szegénységben élnek Edrenében. A szegénység hagyján, de nagy gyalázatban. Senki sem törődik velök. A nyomorult szipahik, kik egykor fogvaczogva ejtették ki neveiket, most nevetnek, ha velök szemközt találkoznak az utczán s midőn gyalog mennek az élelmi piaczra kenyeret vásárlani, az asszonyok fenhangon mondják: hát ezek azon hősök, kiktől Stambul remegett? Bizonyára ez szégyen és Ali basa pirul miatta. Tudom, ha még egyszer azt a jó kardot kezükbe vehetnék, melyet én kötöttem oldalukra, nem adnák azt át olyan könnyen Ali basa elleneinek. Mit gondolsz Dirhám?
Dirhám csak egy igen hallható sóhajtással tudott felelni annak igazolásául, hogy Ali szavait helybenhagyja.
– Halld Dirhám, én ismerlek régen – egy titkom van, melyet rád merek bízni.
– Mintha a föld alá temetnéd, uram.
– A durazzói kikötőben áll horgonyon egy angol hajó, Murrisson kapitány alatt. Azon hajón van énnekem letéve öt millió piaszterem aranyban; nem kevesebb mint öt millió piaszter. Nagy összeg. Akármely perczben akarnám, kilopózhatnám Janina várából, felülhetnék e hajóra, elvitorlázhatnék Angliába, vagy Spanyolországba s élhetnék úri módon, bántatlanul, magam tetszésére. – De minek? Kevés nap van még számomra hátra, miért iparkodnám azokat megmenteni? Itt kell nekem elvesznem, itt meghalnom, a hol nagygyá lettem s nem szabad hátralépnem a közelgő pallos elől. E pénzzel más szándékom van nekem, mely régóta ki van főzve nálam, csak az embert kerestem, ki alkalmas legyen annak kivitelére.
– Ki legyen az, uram?
– Te magad fogsz az lenni. Ne tétovázz. A sors kicsinyekből csinál nagyokat. Te ki fogsz menni Janinából s keresztül mégy Gaskho bey seregein; elérsz Durazzóba, ott megmutatod Murrissonnak e gyűrűt, melyet látva, azonnal tenni fog mindent, a mit te mondasz neki, mert erről tudja meg, hogy az én parancsaim azok. A horgonyt fölveszitek s kedvező széllel elindultok Stambulba. Nem vitorláztok be az Aranyszarvba, mert bajosabb lenne ismét visszajönni, hanem horgonyt vettek Anadoli hissar mellett; akkor te partra szállsz, s magadhoz véve százezer piasztert, azt polyvás-zsákokba rakod, felül a polyvát és öszvérekre rakva elviszed azt Edrenéig, ott fölkeresed fiaimat és ruháik szegélyét alázatosan megcsókolod, tudtokra adván, hogy én küldtelek. Elmondod azután nekik a Janina alatt viselt harczokat, mindent, a mit láttál és hallottál; ha látni fogod orczáikon, hogy beszédedet hidegen fogadják s nem lelkesülnek föl reá, akkor kiméred nekik a százezer piasztert, megmondod, hogy vegyenek maguknak boltot, állítsanak rőfös kereskedést, vagy kinek mihez hajlandósága van, s iparkodjanak szépen gazdálkodni és gyarapodjanak, mint illik tisztes férfiakhoz, élvén hosszú esztendőkig; – ha azonban lángra gyúlni látod arczaikat és szemeikben a hősi dicsvágy szikráit tündökölni, ha szavaidat nyitott ajakkal, föndobogó szívvel hallgatandják és kezeidet forrón szorongatják és gyakran kapkodnak kardjaik markolatához, ha újra és újra elmondatják veled, a mit már egyszer hallottak, akkor mondd meg nekik, hogy a dicsőség útja és Tepelenti karjai még mindig tárva vannak előttük, hogy azon százezer piaszter csak arra való, hogy lovakat és fegyvereket vásároljanak maguk számára, ötvenszer annyi vár reájuk még az angol hajón és ötszázszor annyi Janina vörös tornyában. Amaz öt millió piaszteren vegyenek hajókat és azokat fegyverezzék föl titokban. Ez nem lesz nehéz, miután a török flottáról minden görög legénység megszökött. Ingyen is ajánlkozni fognak; ha készen vannak hajóikkal, értesítsék általad Bubliniát, a görög hős amazont, ki harmincz hajóval czirkál Candia körül, hogy vonja félre a török hajóhad figyelmét s akkor evezzenek ki a Beikoszból. Kedvező idővel tíz nap alatt Durazzo alatt lehetnek. Ugyanakkor egyfelől én, másfelől Kleon, harmadikról Odysszeüsz megtámadjuk Gaskho bey seregeit s ha fiaim a tenger felől segítenek, azon napnak alkonyatán egymás karjai között fogunk megpihenni…
Dirhám sírt, mint a gyermek.
A basa folytatá utasításait.
– Mindenek felett óvatos légy. Mindent a legnagyobb titokban végezzetek; fiaim a pénzt ne szórják jobbra-balra, hogy észre ne vegyék gazdagságukat, az gyanút és irigységet költene; legjobb lesz, ha az összeget a hajón hagyják s csak annyit hoznak el rendesen, a mennyi épen szükséges. Midőn Bubliniának izenetet viszesz, irass pergamenre akármiféle közönbös dolgot: például, hogy gyapjút szállítasz Krétába s czímeztesd azt Argyrocantharydesznek, ki a szultánnak és valamennyi basának jó barátja s a mellett a görögöknek is szállítmányosa. Az üres sorok közé azonban irja fel Muhtár az izenetet Bublinia számára való betükkel s midőn átadod azt, ketté vágott czitrommal nedvesítesd meg a gáliczolvadékkal irt sorokat. Azonban megállj, még jobbat mondok. Pokolkövet olvaszsz fel vízben, azzal irják fel az izenetet kemény tojások héjára, miket azután újra megfőzvén, az irott betűk mind a feltörött tojás belső fehér hártyáján lesznek olvashatók. A tojás leggyanútlanabb szállítmány. Így cselekedjél.
Dirhám mindent figyelmesen gondolataiba jegyzett, elámulva rajta, hogy Ali basa figyelme így kiterjed minden csekélységre.
– Még egyet, szólt Ali és hangja megtompult az érzelemtől. Én jól tudom, hogy veszélyes játék, melyre fiaimat felhívom és nem látható annak vége. E végett fogd e gyűrűt, ennek kövébe alulról talizmán van vésve. Add át ezt Muhtárnak; mindig ujján viselje s ha valami nagy, igen nagy veszély találná környékezni, – mitől Allah őrizze meg, – akkor nyissa fel a gyűrű kövét s olvassa el, a mi abba alulról van vésve; de csak akkor, ha nagy veszélyben forog, midőn életeért remeg, midőn már nem cserélne vele fejet a legutolsó rabszolga, mert egyszer elolvasva, elveszti a talizmán erejét. Most távozzál és gondolj azokra, a miket mondtam.
Dirhám megcsókolá a basa köntösét s fogadá, hogy híven teljesíteni fog mindent. Ali kikisérte őt maga a kertig. Visszajövet azon a helyen kellett keresztül mennie, hová a kivégzett Zaid volt eltemetve; midőn megdobbant az üres föld Ali lábai alatt, megállt egy perczre és magában mormogá:
– Hm. Csak magad vagy?
… Két hét múlva Adrinápolyban találkozott Dirhám Ali fiaival. Murrisson hajója elszállítá őt odáig s Dirhámnak számtalanszor volt alkalma meggyőződni felőle, hogy az Ali által letett pénz híven meg van őrizve a hajófenékben.
Ott elmondott mindent, miket Tepelenti reá bízott s úgy tetszék a szegény szolgának könyező szemein keresztül, mintha a bégek föllelkesülnének azon harczok hallatára, miket ősz apjuk viselt s e meggyőződésben elmondá nekik azt is, hogy Ali öt millió piasztert küldött számukra, hogy azon hajókat vásároljanak s fegyvereseket gyűjtve, hogyan és miképen csatlakozzanak hozzá?
A bégek megörültek az öt milliónak, mindketten összeölelték Dirhámot, ki váltig iparkodott minden érdemet Tepelentire hárítani, ki a pénzt nagylelkűleg küldé.
– Biz az öreg küldhetett volna többet is, mondá Szolimán, úgyis minek az neki Janinában? elébb utóbb ellenségei prédájára jut.
– Megbocsáss uram, szólt Dirhám, nem jut az prédára, ha ti is egyesültök vele.
– Úgy! szólt Szolimán és azon perczben a két testvér egymás szemébe nézett, mintha egyszerre egy gondolatjok támadt volna.
Midőn a küldött gyűrűt átadá Dirhám Muhtárnak, gyanúsan kérdezé az:
– Nincsen a gyűrű megmérgezve?
– Hová gondolsz uram? egész útamban ujjamon viseltem azt; sőt inkább talizmán van benne.
Erre mindakét testvér felkaczagott. Alit sokszor kinevették ők babonás hitéért. Azonban a gyűrűt megtartá Muhtár, mert pompás smaragd volt közepében.
Hanem a tojások titka teljesen megnyeré a testvérek tetszését. Ez valóban jeles ötlet volt Alitól, ilyen formán még a basák háremeibe is lehet küldeni titkos izeneteket – ki gyanakodnék egy tojásra? Ezt legközelebb megpróbáljuk. A szeraszkier odaliszkjainak fogunk beküldeni szerelmi nyilatkozatokat tojásba irva.
Dirhám fejet csóvált s komolyan kérte a bégeket, hogy mindenekelőtt tegyék magukat összeköttetésbe Bubliniával, a chioszi amazonnal, ki olykor elég vakmerő a Dardanellákig nyomulni hajóival, mert ha ezzel nem sietnek, kincseiknek semmi hasznát nem veendik. Edrenében veszedelmes mutatniok, hogy pénzhez jutottak, az angol hajóskapitány pedig egyéb szivességet nem hajlandó tenni, mint hogy pénzöket őrzi, de ha valami bajuk lesz miatta, az meg nem fogja védni, sem őket a török vizekről el nem szállítja.
E bölcs beszéd hatott a bégekre; mintha folyvást egy nyomon haladnának gondolataik, rögtön rábizák Dirhámra, hogy vegyen számukra tehát tojást, pokolkövet és irószereket s más egyéb haszontalanságot, a mi kell. Pénzt is elfelejtettek neki adni, majd vásárol szegény a magáéból.
Alig huzta ki Dirhám a lábát, a két testvér egymásra tekinte és mosolygott.
– Nekem egy jó gondolatom van, kezdé Szolimán.
– Nekem is, mondá a másik.
– Eszemben sincs, hogy Alihoz visszatérjek.
– Nekem sincs. Nagyon jól emlékezem még Zaid történetére.
– Én azt gondoltam, hogy vásárolni fogunk egy hajót, melyre pénzünket átrakjuk.
– És azt ellátjuk görög legénységgel.
– Azután elküldjük Dirhámot a tojásokba irt izenetekkel Bubliniához, irjunk bele mentül nagyobb dolgokat; hogy mi itt kész hajóhaddal állunk, s ha ő támad elülről, mi hátul rohanunk a Kapudán basára. Az a nő őrült, elő fog jönni az Archipelagusból s belevesz a török hajóhadba. A Kapudán basa majd ellene gyűjti hadait s míg a figyelem feléje fordul, mi addig elvitorlázunk szépen s meg sem állunk Cadixig.
– Helyesen, ott a jó bor és szép asszonyok hazája.
– Ali basa azután várhat bennünket, akár Izrafil angyal trombitaszaváig.
– És Bublinia szintén, – a szultán nem különben. – Hadd üssék egymást.
– Mashallah! Szép az élet!
Így történt tehát, hogy Ali basa fiai, mint a tündérmesék herczegei, egyszerre csodálatos módon gazdagsághoz jutottak s elég bölcseségük volt e gazdagságot a legvidámabb módon fordítni haszonra. Vérre és fegyverre volt az nekik adva, ők borra és szerelemre fogják költeni; s nem legszebb-e így az élet?
A mint Dirhám visszatért, rögtön megfőzeték a tojásokat keményre, s irtak rá mindenféle nagyszerű izeneteket, kinek mi eszébe jutott; igérték, hogy szárazon, vizen fognak a görögök segítségére sietni, hogy tűzhajóikkal a flották közepébe vágtatnak s levegőbe röpítik az admirálhajót, hogy a janicsárokat fellázasztják a szultán ellen, a görögöket a janicsárok ellen, a mikben egy betű sem volt igaz. Csak a jó Dirhám hitte azokat és remegett teste-lelke a félelemtől, ha elgondolta, mily nagy dolgokat szándékoznak az ő urai megindítani.
Maga azután kibérelt egy dereglyét, azt megrakta gyapjúval s egy kosárba eltéve a titokteljes tojásokat, megindult az Archipelagus felé.
A jó fiuk kaczagtak magukban, kaczagtak a jámbor Dirhámon, a vitéz Bublinián, a bölcs Kapudán basán és a mulatságos jó szerencsén, mely őket csoportosan éri; de senkin sem annyira, mint a vén Tepelentin, ki most azt hiszi, hogy fiai az ő számára hajóhadat gyűjtenek.
De vajjon azt hiszi-e?
A mely napon Dirhám elindult Edrenéből, ugyanakkor egy nimetullahita szerzetes furakodott be a szerályba, követelve, hogy a szultán elé bocsássák.
Ugyanazon vén jós volt ez, ki Tepelentinél mutogatta varázslásait.
Mahmud elé érve, megállt előtte merészen, s még csak fejét sem hajtá meg előtte jobban, mint a mennyire már azt az idők terhe meggörbeszté.
– Allah küld engem te hozzád, mondá a dervis nehéz, mély hangon, mely minden érczét elveszté már; nagy veszély közelg ellened, a vihar, mely fejedre készül, még most egy tojás héjába van szorítva s egy tenyereddel elnyomhatod azt, de ha megengeded tojásából kikelni, egész országod sem lesz elég azt befogadni; azért azt izeni tenéked Allah: e napon és ennek éjszakáján és holnap és a jövő éjjel állíttass meg minden hajót, mely az arany szarv szorosán keresztül evez és motoztasd meg azokat, és valahol egy tojásra akadnak őreid, azt foglalják el és hozzák eléd, mert köztük van azon sárkánynak tojása, mely ha kikel, téged és országodat el fog nyelni.
Ezt mondva, megfordult a dervis, s nem köszönve a padisaht, sem papucsait le nem húzva előtte, eltávozott, nem is kért semmi jutalmat.
A szultánt meghatotta e merészség s rögtön parancsot adott a két őrtoronynál, hogy a keresztül menő hajókat megvizsgálva, minden tojást elfoglaljanak rajtok és eléje vigyék, hajósaikat letartóztatva.
A sors úgy akarta, hogy Dirhám hajója legyen legelső, mely a kutatók kezébe került.
A mint a szerencsétlen szolga meglátta, hogy az őrök a tojásokat elfoglalják, kiugrott a tengerbe, s bár jól tudott úszni, belefojtá magát a vízbe, nehogy urai ellen tanúskodni kényszerítsék.
A tojásokat a szultán elé vive, a mint azokat feltörék, elszörnyedve olvasák a belső hártyára átirott sorokat. Árulás és lázadás! Az ország egyik határától a másikig elterjedt összeesküvés, bonyolódott cselszövény, melynek egyik fonala Janinában, másik a szigetekben, harmadik magában a birodalom fővárosában van. Ez rettentő megtorlást kiván.
A bégek még azon éjjel elfogattak, örömeik közepéből, reményeik paradicsomából hurczoltattak a börtönbe.
Ki árulhatta el a tojások titkait?
Ki más, mint maga Tepelenti?
Esztelenek! azt hitték, hogy Tepelenti fölött kaczagni lehet.
Szolimán elájult, a mint tudtára adták, hogy a tojások titka fel van fedezve. Muhtár is érzé, hogy itt van azon percz, melyről Ali megmondta, hogy az utolsó rabszolga nem cserélné el fejét az övével, s most e veszedelmes perczben eszébe jutott a talizmán-gyűrű, melyet külde neki. Hirtelen felnyitá annak smaragdját; azt hivé, legalább gyorsan ölő méreg lesz abban, mely által meg fog menekedni a gyalázatos haláltól. Nem volt abban méreg, hanem e szavak voltak belevésve:
«Ali kezei hosszúk!»
Muhtár megsemmisülve ejté el a gyűrűt; Ali kezét, ezt az engesztelhetlen kezet, mely a világ túlsó részén is rátalál, mely a sírból is kinyúl utána, érzé fejére nehezülni.
Meg kell halnia és testvérének is.
A Reis Effendi elé vitték őket, ott mindketten merőben tagadtak mindent, a mi a tojásokra volt irva; de nem tagadhattak egyet: az öt millió piasztert az angol hajón és az volt legnagyobb bűnök és ez veszté el őket.
A szultán követelte Murrissontól a bégek pénzét. Murrisson maga jelent meg a Reis Effendi előtt védeni a letéteményt, melyet csak annak köteles kiadni, ki törvényes tulajdonosa.
– Az ozman birodalomban csak egy törvényes birtokosa van minden vagyonnak, mondá a Reis Effendi, és az a szultán. Mindenkinek vagyona, a ki meghal, a nagyúrra száll és azzal senki nem rendelkezhetik.
Murrisson helyesnek találá azon ellenvetést tenni, hogy hiszen a bégek nem halottak, s élők után a szultán sem öröködik.
A Reis Effendi felelet helyett kiküldé őreit egy aláirt pergamennel s nehány pillanat mulva ott álltak a bégek levágott fejei Murrisson előtt ezüst tálakon.
– Ha csak az volt a hiba, hogy még nem haltak meg, mondá a belügyér, íme azon segítve van.
Murrisson kiadott aranyat, ezüstöt, a mi nála volt, gyorsan és elhagyta még azon órában Konstantinápolyt, hol minden szavára egy emberéletnek kelle kialudni.
A bégek fejei pedig három nap és három éjjel voltak a szerály kapujába kitéve, közszemléletül a népnek; a lovas kikiáltók óranegyedenként hirdeték:
«Ime ezek a lázadó Ali Tepelenti fiainak fejei, kik Stambult el akarták pusztítani!»
A nép átokordítása szállt reájok mindannyiszor.
Napok mulva elérkezett a hír Janinába is, hogy Szoliman és Muhtár bégeket Stambulban lefejezték.
Ali basa háromszor borult arczczal a földre, hálákat adván Allahnak e kegyelemért. S körül a falakon trombitaszó mellett hirdetteté ki, hogy fiait, az áruló bégeket Sztambulban lefejezték, – ez jutalma az árulóknak!
És azután három nap, három éjjel, – a mennyi ideig a bégek fejei a szeralyban ki voltak téve, – lakoma, zene és táncz folyt Janina városában, s minden reggel százegyet lőttek a bástyákról, a hogy szokták nagy diadalhirek után.
S midőn estendén Ali kiment kertjébe sétálni s járt alá s fel a virágok között, megdobbant néha lába alatt a föld. Zaid sírja volt ottan, az döbörgött; ott megállt a vén dalia, ki egyedül maradt meg kiirtott családjából, s lábával a földdel egyenlővé tett sírra dobogtatva, suttogá magában:
– Nem vagy egyedül többé… nem vagy.