– Oh ti pokolbeli emberek vagytok. Gonoszabbak mint a gyaurok, mint a görögök, mint a moszkók; ti lábaitokat teszitek uralkodótok fejére.
A szultán kétségbeesése elbizottá tevé a janicsárt.
– Vagy aláirod ez itéletet, vagy fiad fog meghalni kezeinkben!
– Gyávák, nyomorultak, hörgé a szultán. A kik védték is gyávák voltak. Hát nem volt anyja, a ki megvédte volna? Ki kelle őt adni!
– Nem történt semmi veszedelme, szólt Kara Makán, és jó helyen van; rajtad áll, hogy karjaid között legyen.
Azzal oda nyujtá neki a meggázolt iratot.
A padisah lesújtva a visszás érzelmek rohamától, megalázva saját szivének érzései által, ingadozó léptekkel a falhoz tántorodott, s a mint a kezével megtámaszkodott a sima márványhoz, egyszerre végigcsúszott azon és összeroskadt, égő homlokát a hideg kőre nyugtatva.
Beszélhetett tőle azután a janicsár akármit. A szultán nem hallgatott rá, nem felelt rá.
A hatalomra jutott durva harczos végre bőszült haraggal kiálta kívül leskelődő társainak:
– Hozzátok elő a herczeget!
A szultán hallá, mint szaporodnak a léptek teremében, kardok csörömpölése vegyült a zúgó hangok közé. Ő nem nézett oda.
– Ime, szólt Kara Makán, odalépve hozzá. Itt áll fiad, a kivont kard föl van emelve feje fölött. Vagy nevedet látod ez irás alatt, vagy az ő fejét látod lábad előtt.
Mahmud reszketett, de nem felelt, sem arczát oda nem fordítá.
– Irj, vagy meghal fiad! kiálták egyszerre többen a janicsárok közül.
Ekkor egy csengő, ismerős hang szólalt meg a vad ordítók közepett:
– Atyám! Ne hallgass reájok. Hadd öljenek meg engem, ha van bátorságuk, de te ne alkudjál szolgáiddal!
Mahmud meglepetve pillanta fel ez ismerős hangra s egy deli alakot látott maga előtt a herczeg öltözetében és büszke fejedelmi arczczal; de ez nem fiának arcza és mégis ismerős, mégis kedves. Ah, ez Milieva!
Az odaliszk észrevette, hogy Mahmud vonásai ellágyulnak, hogy szeliden tekint reá, s mintha félne, hogy a szultán gyönge talál lenni miatta, kigyulladt arczczal fordult hirtelen a janicsárok felé.
– Ti vérengző samsund-kutyák! kik leugatjátok a napot az égről, végezzétek véres munkátokat. Elő ti bátor vitézek, kiknek csak hátaikkal ismerős az ellenség, ketten-hárman rohanjatok reám, ha egynek nincs elég bátorsága hozzá, hogy szivébe verje vasát Omár utolsó ivadékának. Az én halálom nem fogja kényszeríteni a szultánt, hogy veletek alkudjék; öljetek meg, míg hatalmatok van fölöttem, mert ha énnekem lesz rajtatok hatalmam, én nem fogok előttetek sírni, miként láttátok sírni Mahmudot és Szelimet, hanem én elpusztítlak benneteket, hogy még az is átkozott lesz, a ki hasonló öltözetet visel, minőt ti viseltetek és a ki neveiteket kimondja, halálát hívja az!
Az ingerelt zendülők villogó kardjai emelkedtek a merész gyermek feje körül e fenyegető szókra; egy pillanat, és ő halva fekszik.
De Mahmud felállt, félrehárítá őket a vélt herczeg mellől, s elvéve Kara Makán kezéből az irónádat és iratot, nevét aláírta annak.
Milieva megragadá a szultán kezét, hogy meggátolja őt az irásban; de Mahmud szeliden megcsókolá homlokát s gyöngéd szóval suttogá:
– Inkább az egész világ veszszen el, hogysem te…
Azzal odaveté a janicsárok közé az aláirt halálitéletet.
Az engedmények kivívása után lecsillapultak a zendülők, a szultán közbocsánatot hirdetett ki a vétkesek számára, előcsahosaikat hivatalra emelte, és a khaznéból pénzt szóratott közéjük.
Ezzel ki voltak békülve; a szultánt és a vélt herczeget visszavitték a szerályba. Roppant néptömeg kisérte őket odáig, az egész tért az Ibrahim szökőkut mellett ellepték a janicsárok jelvényes turbánjai, kik a megnyert diadal után most «sokáig éljen»-t kiáltának a megalázott padisahnak.
Mahmud végignézett az ujjongó tömegen, egyik ember a másik mellett, oly szorosan, hogy nem lehetett látni egyebet fejeknél.
És a szultán arra gondolt, hogy mily szép lesz, ha majd az a sok ezernyi fő mind legördül onnan helyéről!…
KURSID BASA.
Gaskho bey, a tehetetlen óriás, egy éjszakai rohamban a szulióták foglya lett, seregeit széthajtották Janina alól, s Ali basa korlátlan úr lett Epirusban ismét.
Ekkor, mint az égből esett villám, váratlanul, véletlenül jött egy férfi Thessaloniából, kinek nevét nemsokára a félvilág viszhangoztatá és e név volt «Kursid basa».
Szikár, alacsony termetű férfi, arczvonásai nagyon elütnek az ozman faj közönséges jellegétől, vékony arczél, világos szőke szakál és bajusz, kék szemek hajlékony szemöldökkel egészen idegennemű jellemet kölcsönöznek arczának, mely félreismerhetlen nyomait viseli magán az átható észnek s hideg bátorságnak.
Tizezer harczos követte az új vezért Janina alá s az első csatában harminczezerre növekedett azok száma. Kleon és Ypsilanti seregei megverettek, s Gaskho bey szétszórt csapatai összegyűltek a győzelmes vezér körül.
Ez időben, míg Ali basa Janinát védte, az alatt a görög fölkelők Arta várát ostromolták, melyet Szalikh basa védett kisded csapatjával.
Kursid előde, Gaskho bey, azt a hibát követte el, hogy egyszerre Janinát is ostromolá s Artát is fel akarta szabadítni; így mind a két helyen megverték. Az új vezér más tervvel jött elő. Tudta ő jól, hogy egy fej sem olyan magas az egész görög lázadásban, mint Ali Tepelentié, s ott hagyva Szalikh basát, minden erejével Janina felé fordult.
Férfi támadt ellened, Ali basa! Olyan vitéz, mint te, olyan ravasz mint te; ha te róka vagy, ő meg kőszáli sas, mely a rókára lecsap, s ha te tigris vagy, ő meg az óriás kigyó, mely körülölel és agyonszorít.
Ali sürgeté Kleont és Artemiszt, hogy siessenek segélyére. Küldöttei nem jöttek vissza a várba. A görög vezérek nem feleltek izenetére. Más talált volna vigasztaló magyarázatot kimaradásuk felől, de Ali jól tudott sejteni. A görögök azt mondák maguk közt: «hagyjuk az öreg fenevadat vermében reszketni, hadd zárják körül, hadd szorítsák meg. Ő kénytelen életre halálra védeni azt az ősz fehér szakálát. Majd ha Arta vára el lesz foglalva, majd ha már a végső lehelletet nyögi a gyűlölt szövetséges, – mert gyűlölték őt, mint jó barátjukat is, – akkor érte megyünk; kiszabadítjuk és engedjük tovább élni.»
Tepelenti jól tudta, hogy ekként beszéltek felőle. Jól tudta, hogy gyűlölik és hogy örömest elhagyják veszni; eddig sem volt a görögöknek egyéb okuk Alival szövetkezni, mint hogy várában roppant kincs, fegyver és hadkészlet volt lerakva, s az ő ősz feje volt az egész lázadás forduló pontja.
Tehát e kincsektől, az erős vártól és az ősz fejtől legyenek megfosztva!
Egy napon az Arta előtt táborzó szulióták azon rémhírt vevék, hogy Kursid basa elfoglalta Lithanizzát és La Guliát, a janinai vár két mellékerősségét s Ali most várába van visszavetve.
Ez megdöbbenté őket; ha Janina elvész, az egész görög fölkelés elveszti költségeinek kútforrását. A kincsek, miket Ali pazar kézzel szórt a görögök közé, egyszerre a szultán kezébe jutnak, s akkor annak egy csapással sikerül Epirust letörni.
Hirtelen Bozzari Márk vezérlete alatt megindult egy görög sereg Arta alól, Janinát felszabadítani. Ali megtudta azt előre. Bozzari kémei keresztül szöktek Kursid táborán Janinába, jelentve Alinak, hogy vezérök rögtön jő az «Öt kút» felé, s Ali számára sereget hoz.
– Nincs arra szükségem, felelt a basa hideg mosolygással. Én három hónapig képes vagyok magamat Janinában bármilyen erő ellen megvédeni. Nagyobb szükség van arra, hogy Artát elfoglaljátok. Azért menjetek vissza és köszöntsétek Bozzari Márkot; ne jőjjön Janina alá, menjen Szalikh basa ellen. Janinában elég Tepelenti maga.
Bozzari megérté a vén oroszlán izenetét: nem akarta ez, hogy Janinába görög sereg vonuljon, inkább maga kivánta védni az utolsó bástyákat. Pedig már nem volt több embere négyszázharmincz albán vitéznél. Az ágyúkhoz ennyi is elég. És ha azoknak egy tizede marad csak, a vörös torony védelmére az is elég; s ha a végső rettentő munkára kerül a sor, oda elég lesz Ali egyedül is.
Ide hordatta Ali minden kincseit, minden fegyvereit, ruháit, a félvilág fejedelmeivel folytatott levelezéseit és ifju hölgyeit. Alant a torony pinczéjében ezer hordó lőpor volt felhalmozva; a hordók egyikéből hosszú kanócz nyúlt fel Tepelenti szobájáig, s két fáklya ott égett mindig mellette.
A kinek Ali feje kell, tessék érte jönni.
Bozzari visszatért Arta alá s nemsokára bevette azt rohammal a görög sereg; az egész várban egy töltésre való lőport nem találtak, a török had csak akkor győzetett le, midőn már utolsó töltényét is kilőtte.
Ali megérté, hogy ismét egy ellenségét látta elhanyatlani: Szalikh basát; még eddig mindazok, kik ellene harczoltak, dühödt gyűlölői valának, személyes ellenségei, irigyei, s keserű gyűlöleténél fogva erős sejtelme volt Tepelentinek, hogy azokat mind maga alá kell gázolnia; de ez a Kursid oly közönyös ember, sem haragjáról, sem ármányairól nem tudni semmit. Ez nem volt soha Ali ellensége, ezt nem volt semmi oka gyűlölni. Mint nyugtalanította e gondolat!
Ali sokszor próbálta azt, hogy midőn valamely ellenségét igen nagyon gyűlölte, s ostrom vagy csata alatt megpillantá őt ágyúlövésnyi távolban, ha akkor ő irányozta neki az ágyút, a kilőtt golyót gyűlölete bűbájos hatalma látszott vezérleni és megtalálta az czélzott emberét ezer lépésnyi távolból is; de Kursid sokszor sétált ott a várfalakhoz közel, az őrök egyik ágyút a másik után sütögették ki rá; még csak közel sem jártak hozzá a golyók.
– Hagyjátok el, mondá Ali, ezt az embert mi nem fogjuk megölhetni.
Mintha egyszerre megbénult volna, elhagyta régi tettereje.
Felszólítá Kursid basát, hogy eszközöljön számára kegyelmet a szultánnál és ő kincseivel s hadaival újra a nagyúr pártjához fog állani és a görögök ellen fordul.
Kursid azt kívánta, hogy adja neki föltételeit irásban, s midőn Tepelenti megtevé ezt, akkor Kursid elküldé ez iratot – nem Stambulba a szultánhoz, hanem Artába a szuliótákhoz, hogy lássák, milyen könnyen elárulná őket Ali.
A görögök utálattal fordultak el Alitól. Ez újabb árulás elcsüggeszté őket diadalaik tetőpontján; látták, hogy Kursid basában hatalmas ellenfelük támadt, ki elég nagylelkű az árulókat nem használni, hanem megvetéssel kiszolgáltatni.
E szellemi fensőbbség biztosítá Kursid harczait. A török vezér elég éles eszű volt nem Alinak, hanem a szuliótáknak nyújtani kibékülő kezet.
Tepelenti hiába várta Janina tornyából a felszabadítására siető segédseregeket; a szulióták megtértek falvaikba s Artemisz titkos örömmel gondolt arra, hogy ugyanazon veres toronyban, melyben Ali az ő vőlegényét lefejezteté, most maga ül kétségbeeséstől környezve, s botor reménynyel várja, hogy a vérig keserített némber segítse őt ki onnan.
Az epirusi lázadás le volt csillapítva Kursid által, s csak egy pont égett még veszedelmes tűzzel az egész tartományban: a büszke Janina.
CARETTO.
Csak annyi helye volt már Alinak, a mennyin fejét lehajthatá, húszszor annyi volt az ellen, ki őt éjjel-nappal ostromolta, s a vármű a Lithanizza hegyén és a Gulia szigetén Kursid hatalmában volt már. A vén vezér még sem adta meg magát.
A várába hányt bombák összeronták palotáit, a pompás márványtermek mind halomba voltak már döntve, szétszaggatva hevertek a kioszkok, s eltemetve, feldúlva a pompás kertek.
De Ali basa nyolczvan ágyúból okádta vissza az ostromlókra boszúját, s nem egyszer megtörtént, hogy a közelebb hozott ágyútelepek alatt rejtett tűzaknákat lobbanta fel, légbe röpítve ágyúkat és ágyúzókat.
Egy olasz hadi mérnök vezette a vár védelmét, kit legboldogabb napjaiban roppant kincsek igéretével csalogatott magához Ali s azután soha sem bocsátá el többé.
Carettonak hítták az olaszt. Az ő tudománya tevé oly erőssé Janinát; a török vezérek ügyetlen lövészeinek vitézsége porba hullott az olasz strategia ereje előtt. A legutóbbi napokban sokat kérezkedett Caretto, hogy bocsássa el egy fillér nélkül; de az lehetetlen volt többé. Ha Caretto Janina kapuján kívül van, akkor Janinának sorsa az ő kezében van, mert ő ismer minden bástyát, minden tűzaknát, minden rejtekutat a vár alatt.
Carettonak menyasszonya is volt otthon Palermoban, kit mint gazdag család leányát csak úgy akartak hozzá nőül adni, ha ő is gazdagságot szerez; azért fogadta el az ifjú az epirusi zsarnok ajánlatát. Most hírt kapott Siciliából, hogy kedvesének szülői meghaltak, s az tárt karokkal vár reá, jőjjön szegényen, jőjjön koldusmódra bár, övé leend. És ő nem mehet, mert Ali basa fogva tartja; neki kell rendezni az ágyúkat, neki ott járni az ellenség süvöltő golyói közt s várni a végenyészetet, míg otthon ő reá vár a szerelmes menyasszony.
Egy napon, a mint Caretto az ágyúkat irányozá, egy, a Lithanizzából belőtt granát feje fölött pattanva szét, balszemét kiütötte. Caretto szomorúan gondolt reá, hogy fogja-e őt kedvese szerethetni ily elcsúfitott arczczal? Azontúl mindig fekete kötelékkel, sebhelyes arczczal lehete őt látni s az ostromlók úgy nevezték őt, hogy «a félszemű gyaur».
Február egyik derült reggelén ismét dühös ágyúzást intézett Kursid basa a vár ellen. Ekkor érkeztek meg a Cassandra ellen használt ostromlövegek, s három órai ágyúzás után meglátszott az új tűztelep romboló hatása, az éjszaki bástyatorony halomba volt lőve. Ali basa dühödten nyargalt föl s alá a bástyákon, buzdítva, fenyítve a pattantyúsokat, kezében kivont kardja, a ki elhagyja helyét, az ő kezétől esik el. Caretto hidegvérrel állt egy sánczkosár mellett, onnan intézve a leghatályosabb tűztelep, a harminczhat fontos sugárágyúk lövéseit. Minden órában harminczat lőtt minden ágyúja e lövegnek.
Egyszerre elhallgatott az ágyútelep.
Ali basa felindulva rohant oda, rá kiáltva Carettóra:
– Miért nem folytatjátok a tüzelést?
– Mert nem lehet, felelt az olasz hidegen, összefonva karjait.
– Miért nem lehet? ordítá a basa, egész testében reszketve a dühtől, melyet az olasz hidegvérűsége még magasabbra fokozott.
– Mivel az ágyúk a gyors tüzeléstől keresztül vannak tüzesedve.
– Tehát öntsétek le vízzel, kiálta Ali, s már ekkor leugrott lováról.
Caretto meg nem állhatá, hogy ez esztelen parancsra fel ne kaczagjon, mire Tepelenti egyszerre odaugrott hozzá, s úgy üté arczul, hogy kalapja messze kirepült a bástyáról.
Ott üté meg Carettót, a hol nehány hét előtt Kursid granátja megtépte arczát.
Az olasz helyreigazítá a szeméről félrecsúszott köteléket, s hideg tréfával mondá:
– Ugyan jól tevéd uram, hogy azon az oldalon ütél arczul, a hol már kilőtték a szememet, mert meglehet, hogy ha túlfelől ütsz meg, a másikat is kiütöd s akkor mivel irányoznám az ágyúkat?
Ali azonban úgy tett, mintha nem figyelne rá többet, parancsot adott, hogy öntsék le az ágyúkat hideg vízzel, s azután újra töltötte s ő maga sütötte el az elsőt.
Az ágyú azon perczben ketté repedt s az egyik mellette álló tüzérnek elszakítá a lábát.
– Mit sem tesz, kiálta Ali, töltsétek meg a másikat. Midőn a másik is szertepattant, akkor földhöz csapá a kanóczot s lovára vetve magát, elnyargalt onnan; úgy reszketett minden íze, mintha a hideg láz törné.
Az olasz pedig hidegvérrel parancsot adott, hogy hozzanak mind a két elrontott ágyú helyett újakat a fegyvertárból, s azokat az ostromlók golyózápora közepett felállíttatá.
Midőn készen állt a löveg, akkor az ellenség behúzta ostromágyúit, s másnapig egy lövés sem történt Janina ellen.
Tepelenti jól érzé, hogy Carettót halálosan megsértette, s jobban megtanulta ismerni az embereket s az emberek közt az olaszt, mintsem elhihesse, hogy Caretto azon tréfás mondatnál nem gondolt egyebet ama meggyalázó és hálátlan ütés után.
Valóban hálátlan tett volt az. Azt a sebhelyet, melyet ő érte kapott, megütni! Megütni egy európai katonatiszt arczát! Ali jól tudá, hogy ez soha meg nem fog engesztelődni.
Még azon éjjel magához hivatott két tüzért s megparancsolá nekik, hogy szüntelen Caretto nyomában legyenek, őt soha szem elől el ne bocsássák s ha szökni akarna, lőjjék azonnal keresztül.
Caretto másnap szokatlan jókedvű volt. Korán reggel fölment a bástyákra, melyeket akkor friss hó lepett el. A tél utolsó mérgét látszott kiadni, a hó nagy pelyhekben ömlött alá oly sűrűen, hogy húsz lépésnyire nem lehetett látni.
– Ez igazán ostromnak való idő, mondá fenhangon Caretto, a körüle álló törökökhez fordulva, ilyen vad időben meg nem látjuk az ellenséget, míg bástyáink előtt nem áll. Mernék fogadni, hogy lappangva közelítnek Kursid csapatai e sűrű hóesésben; kedvem volna egy lövést intézni vaktában a bástyákról, hogy felriadjanak.
Többen helyesnek találák aggodalmait. Ott volt maga Ali basa is; nem szólt, de ellent sem mondott.
Caretto felhuzatott egy ágyút a Lithanizza felőli bástyafokra, hosszú köteleket kötöttek az ágyú elé, azokkal vontatta azt fel egy csapat albáni.
– Csak hadd maradjanak a kötelek rajta, szólt Caretto, mert meglehet, hogy ismét másfelé kell vontatni.
Azonban jó helyen volt ott. Caretto kiszámítá térképéről astrolabiumával a lövést, utána irányzá az ágyút s parancsot adott, hogy töltsék meg.
A két tüzér, kiket Ali basa őrizetére rendelt, szemeit le nem véve az olaszról, állt háta mögött, kezeik pisztolyaik agyán. Caretto nem tartozott azt észrevenni, hogy ezek ő rá vigyáznak, gondolhatta azt is, hogy az ő szolgálatára rendeltettek.
Az ágyút jobbra-balra kellett irányozni, Caretto maga czélozott, de az ügyetlen albánok vagy innen, vagy túlnan taszíták a nehéz lafetát; végre a mögötte álló két őrnek kiálta:
– Ugyan segítsetek az ostobáknak!
Azok gépileg lehajoltak a lafetát emelni; «elég!» kiálta az olasz, s azzal tenyerét a gyujtólyukra tette.
– Most lőjj! kiálta a tűzmesternek, elkapva onnan kezét. A kanócz lecsapott, a lövés eldördült, s azon pillanatban megkapta Caretto az ágyú karikáiba hurkolt kötelet, s alávetette magát a bástyáról, végigcsúszva a kötelen.
Az őrök a rettenet és düh gyorsaságával rohantak a mellvéd szélére: Caretto a kötél végére jutott már, s két kézzel fogózkodott rajta. Alatta még harmincz lábnyi mélység tátongott. A kötél nem volt elég hosszú, s ő ott csüngött két halál között.
– Jőjj vissza! kiáltának utána az őrök, pisztolyaikat fejének szegezve, vagy keresztüllövünk.
Caretto vadul tekinte fel, a kötelék leesett véres szeméről, s oly halálos dühvel nézett reájok, mint a megsebzett fenevad.
Azzal hirtelen egyet taszított lábával a falon s mint a visszapattanó golyó, ívet képezve leugrott a mélységbe. Az albánok utána lőttek; egy sem találta. Alant, a bástya fenekén nehány perczig mozdulatlanul feküdt a vakmerő olasz, majd hirtelen felszökött, s elkezde az árok tulsó oldalán kimászni. Csak fél kezét használhatá, mert egyik karja az ugrásban kimarjult. Feszített erővel küzdé fel magát; üldözői több lövést intéztek feléje, egy sem ártott neki, a sűrű hóeséstől nem lehetett jól czélozni. Végre fenn volt már a parton, még egyszer visszafordult, öklével megfenyegetve a pusztuló várat, s azután eltünt a sűrű hófuvatban; vaktában lövöldöztek még utána sokáig.
Ali basa szinte lerogyott lováról, midőn hírül hozák neki, hogy Caretto megszökött.
– Most már vége mindennek! kiálta fel, s kétségbeestében kivont kardját két darabra törte, s elzárkózott a vörös toronyba. A várudvaron sohasem látták őt többet.
Ali jól sejté, bizton tudá, hogy Caretto megmenekülésével hatalmának utolsó maradványa is elveszett; erősítvényei megszüntek bevehetlenek lenni, mihelyt azoknak titkait valaki fölfedezé.
Caretto mindazt ismeri s a «félszemű gyaurt» nagy diadallal fogadták Kursid táborában. Ali basa másnap rögtön tapasztalá, hogy azon kéz, mely őt addig védte, most ellene fordult; egy Caretto által felállított üteg nyolcz óra alatt harmincz öles rést rombolt Janina erőművein; a többi ostromágyúkat mind oly helyekre állították, hová Tepelenti tűzaknái nem nyultak, s ha újakat ásatott, azokat ellenaknákkal vetették föl, és végre meglelék a hidfőket összekötő rejtek útait, bár azokat hirtelen betemetteté, s egy dühödt viadalban berohantak azon a várba. Az albánok kétségbeesetten harczoltak, de az ellenség tovább győzte a vérpazarlást, keresztültört a rejtekúton, ugyanakkor hágcsókkal támadták meg a sziget felőli oldalt, s a hol a ledűlt sáncz betemette az árkot, elfoglalták a lövött rést, s a vár udvarán folytatott harczban elhullottak egyenkint Tepelenti bajnokai; ő maga hetvenedmagával menekült a vörös toronyba.
Tehát csak a vörös torony volt számára hátra.
EMINAH.
Hat lépésnyi térbe volt bezárva a legyőzött oroszlán! egy szűk torony volt minden birtoka, melynek mind a négy ablakán ellenség nézett be hozzá.
Ott ül ama nyolczszegletű szobában, melyben annyi emlékezetes órája folyt le. Tán midőn tenyerébe hajtja nehéz fejét, azon órák emléke mind végigfut lelke előtt, mint búskomor árnyék.
Körüle kincsei halmaza fénylik. A garmadába töltött arany és ezüst, a nehéz vert arany butorok, a templomok ékszerei, csillogó drágakövek, szanaszét a padlón, elszórva hevernek. Mintha kavics és homok volna mindaz.
Annyi rokon, annyi harczos közül senki, senki sincs jelen, elhullottak azok ellene, vagy mellette viselt csatákban. A hetven harczos közül, kik vele a toronyba menekültek, hatvannégyen kiszöktek ismét. Kursid bocsánatot igért a megtérőknek és csak hatan maradtak Ali mellett.
Minek maradt ez a hat is? Ali nem mondta nekik, hogy ne hagyják el.
Az előszobában állnak őrt e hívei s már régóta suttognak egymást közt valamit.
Végre belépnek Alihoz.
Tepelenti végignéz arczaikon. Zavart tekintetükből, tétova szemeikből ki tudja olvasni, mit akarnak. Nem várja, hogy beszéljenek. Int nekik.
– Menjetek. Hagyjatok el. Utolsók vagytok. Menjetek, merre a többi ment. Meneküljetek. Az élet szép. Éljetek sokáig és boldogul. Egy se maradjon itt. Tepelenti meg tud halni egyedül.
A harczosok sóhajtva fordultak vissza, nem merték szemeiket ősz vezérük arczához fölemelni, nesztelen, szótlanul, lábújjhegyen eltávozott közülök öt. A hatodik még ott maradt és sokáig keresve a szót, megszólítá Alit.
– Oh uram, végy erőt büszke sziveden! ne engedd nagy nevedet elveszni. A szultán kegyelmes, hajtsd meg előtte fejedet és ő kegyelmet ád neked.
A csatár elmondá ajánlatát; Ali csendesen kihúzott egy pisztolyt övéből s a mint utolsó szavát elmondta, úgy lőtte főbe a harczost, hogy az egyet fordult álló helyében s hanyatt vágva magát, keresztülesett a küszöbön.
Ez volt jutalma, a miért Alinak azt ajánlotta, hogy kegyelmet kérjen.
Már most egyedül volt Ali; ajtók, kapuk nyitva tárva, ki- s bejárhat rajtok a kinek tetszik. Miért nem jön tehát mégis senki, a ki az egyedül maradt vezért elfogja? miért félnek úgy a legyőzött ellenség küszöbétől?
De ime újra lépések hangja döng a lépcsőkön; a tárt ajtón, mit az utolsó csatár holtteste őriz, kit Ali maga ölt meg, egy idegen férfi lép be, az ekskendzsik szokatlan újszerű öltözetében; ez Kursid basa szilihdárja.
Tepelenti engedi őt maga elé jőni öt lépésnyire, akkor int neki, hogy ott álljon meg.
– Szólj, mit akarsz?
– Tepelenti Ali, mond a szilihdár, add meg magadat. Senkid sincsen többé és semmid e földön. Az én uram, a szeraszkier Kursid basa, azért küldött engemet tehozzád, hogy vegyem át kardodat s vezesselek táborába.
Tepelenti hideg vérrel húzott elő kaftánja belsejéből egy pompás arany órát, gyémántokkal kirakott zománczos tokkal.
– Ime, szólt csendesen, halkan, most húsz percz van tíz óra után, fogjad ez órát, s tartsd meg ezt emlékül tőlem. Kursid basát köszöntöm, mutasd meg neki, hogy húsz percz volt tíz óra után, a midőn velem beszéltél, és add tudtára, hogy ha húsz percz lesz tizenegy óra után, és én e torony ablakán kitekintve csak egyetlen egy ellenséges harczost is megpillantok a vár udvarán belől, úgy legyen nekem Allah irgalmas, hogy ezt az egész várat, minden benne levőkkel együtt a levegőbe vettetem. Ezt izenem Kursid basának, a kit üdvözlök általad.
A szilihdár eltávozott s egy negyed tizenkettőre egy lélek sem volt többé a janinai vár udvarán. Egyedül, magában ült a várban Tepelenti Ali, Epirus zsarnoka, még bukásában is hatalmas, kinek senkije sincs többé, csupán saját törhetetlen szíve.
Az éj leszállt Janina várára, de nem az álom Ali szemeire.
Ezen vörös torony volt az, melyben bűneinek óráit eltölté, ezen teremben sóhajták el áldozatai a kínzott élet végső lehelletét; és köröskörül a ragyogó kincsek mintha tűzszemekkel néznének Alira, rablás, árulás, hitszegés bűndíja az mind; ha szólni tudnának!
Elcsendesült minden, sötét az éj az ember szeme előtt, csak Ali lát benne árnyakat mozogni, véres arczú, halvány arczú rémképeket, kik a sírból föltámadnak, hogy üldözőjüket meglátogassák és tudtára adják halála óráját.
Ali nem borzad tőlök. Látta őket már máskor is. Aludt szemközt ezzel a levágott fővel, a mely hozzá beszélt; hallotta a seleuciai dzsin alaktalan szavait, még most is emlékezett azokra. Nyugodtan nézett végig élte folyamán, miből annyi borzalmas emlék mereszté rá hideg kőszemeit. Nem bánt meg semmit, Allah rendelte így. A nyúl megrágja a fát, a keselyű elragadja a nyulat, a vadász lelövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Micsoda Ali? Nagyobb féreg, mint a többi. Ő megemészte sokat, most őt emészti meg a hatalmasb ellen, majd annak is megjön a maga férge.
Minden beteljesült, a mit fejére jósoltak: tulajdon fiai, tulajdon neje, tulajdon fegyvere harczolt ellene. Csak a nő ne tette volna, a többit elviselné.
«Egy, kettő!» monda a levágott fő és a két esztendő végperczeit járja immár; «a kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végig vonatik tetteiden és lészsz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni, és Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.»
Úgy van, úgy lett; a koczka balra fordult és többé semmi sincs hátra.
Csak a nő ne árulta volna el.
Máskor is látta már Ali az éjfél rémeit, látta őket felkelni a sírból véresen, halványan, de volt szívének egy édes menedéke, a bájos ifjú hölgy, kinek gyermekarczán, angyalszemein elveszté erejét a gonosz igézet; mikor az ő hosszú sűrű hajfürteit ősz fejére takarta Tepelenti, mintha a paradicsom árnyéka alatt pihenne, ott nem üldözheték őt a szívszorongató emlékek. Miért kellett őt elveszítnie?
Legelőször a legkedvesebbet; nem hogy azt hagyta volna meg neki legutoljára a sors.
Még most is jó reá gondolnia. Ez arcz, ez emlék halvány világa deríti fel még egyedül elsötétült lelkét, mely oly kietlen, mint kívül az éjszaka.
De im, mintha világosulna az éj; valami téveteg fény vetődik a falakra, s a tárt teremek ajtain át váratlan derű tör keresztül.
A basa meglepetve tekint oda. Ki látogatja őt ez utolsó órákban? Ki jön elűzni a sötétség rémeit szobájából, szívéből?
Egy halvány nő-alak az, arczán mosolygással, szemében könyekkel.
Odáig jön egészen, a hol Tepelenti ül a földön; fáklyáját letűzi egy vaskarikába a fal mellett s odalép a basa elé.
Ali mélán tekint reá; azt hiszi, hogy ez is csak álomkép, csak egyike azon tüneményeknek, miket lázas lelke teremt, hasonló azokhoz, kik mellette járnak fej nélkül, véresen.
Eminah az, legkedvesebb hölgye, kinek szavára indult meg a hatalmas kényurat ledöntő zivatar.
Tepelenti nem hisz szemének, nem hisz szívének, midőn őt maga előtt látja; a hölgy megfogja az ősz férfi kezét s nevén szólítja őt; a basa még most is azt hiszi, hogy e kéz melege, e hang édessége mind csupa álom.
– Miért jöttél hozzám? kérdi tőle susogva, vagy tán nem is kérdi, hanem csak úgy álmodja, hogy kérdezé.
A kedves, gyermeteg hölgy pedig oda ül le mellé a földre, mint máskor, ősz fejét ölébe vonja, hosszú szőke haja sátorával betakarja arczát, mint régen, régen, a boldog mult időkben.
Milyen szép volna még élni.
– Oh Tepelenti Ali, bocsásd el a halál kezét kezeidből s szorítsd az enyimet, lásd mily meleg. Oh Tepelenti Ali, kelj e lőporos hordók halmazáról, hajtsd inkább fejedet az én keblemre, halld mint dobog. Oh Tepelenti Ali, kérj kegyelmet a szultántól, lásd milyen szép az élet.
Ali csak e szóra kezd magához térni; ellenségei fölkeresték azt az egyetlen nőt, a kit még szeretett, s azt küldék be hozzá, hogy hizelegje le lelkének haragját, hogy szerelmével lágyítsa meg szívét. Oh milyen jól láttak szívébe.
– Kursid basa megesküdött előttem, hogy számodra megszerzi a szultán kegyelmét, biztatá Eminah; pecsétes levélbe írta, hogy soha bakó keze által meg nem fogsz halni, hogy erőszakos halálod nem leend, ha csak vitézi párbajban, vagy harczban nem. Ime nézd ez irást.
Ha e perczben Ali szívére hallgatott volna, kezét nyujtandotta a kegyelemlevél után, de mint czímer felett a korona, állt szíve felett a büszkeség s hidegen elutasította azt.
– Alit megalázhatta Allah, de magát nem alázza meg Ali.
– Tehát nem akarsz velem élni együtt? kérdé Eminah, könyörgő szép szemeit férjére emelve.
Ali némán inte fejével tagadást.
– Úgy együtt fogok én meghalni veled, monda a hölgy elhatározott hangon.
A basa bámulva tekinte rá.
– Megesküvém, szólt Eminah, hogy vagy veled térek vissza, vagy veled halok meg itt. Hallod a csattanásokat? a torony vaskapúit csapták be kívülről, minden kijárás ránk van zárva e perczben, s többé, ha akarnék sem mehetnék el innen. Ez ajtók csak Tepelenti szavára nyilnak meg még egyszer. Vagy együtt jösz velem innen, vagy együtt maradsz itt velem; válaszsz, nekem mindegy.
Ali keblére ölelé a hölgyet, mint gyönge virágszál tapadt az keblére, ajkát annak halvány homlokára nyomta és selyem kaftánjával betakargatá gyöngéden, alig hallhatóan susogva:
– Úgy van, úgy van. Együtt fogunk itt meghalni.
Másnap korán reggel trombitahang riasztá fel Janina urát, az utolsó torony urát Janinában. Kursid basa hirnöke megállt a gömbölyű ablak alatt és fenhangon elkiáltá a vezér izenetét Ali basához, melyben az felszólítja Tepelentit, hogy adja fel magát önkényt a neje által megküldött biztosításra.
Tepelenti megjelent az ablaknál, Eminah ott csüggött keblén.
– Menj vissza uradhoz, monda a követnek, és tudósítsd róla, hogy Ali és neje együtt akarnak meghalni; a mint fegyveres had lép e vár udvarára, rögtön üszköt vetek a toronyba.
A hirnök félóra mulva ismét visszatért, s oda hivá Alit az ablakhoz.
– Ezt izeni neked Kursid basa: ha megadod magadat, jó, ha meg nem adod, az is jó; fél óráig még gondolkozhatol életed és halálod felől. Akkor azután ám vess üszköt magad alá és vettesd fel tornyodat a levegőbe. Teveled Kursid basa nem sokat törődik; kincseid pedig nem fognak a levegőben maradni, s ha visszahullanak a földre, könnyű lesz azokat összeszedni. Ha azonban félórán túl késedelmeskedel határozatoddal, akkor majd Kursid basa segíteni fog rajtad, s ha te magad nem gyújtod fel tornyodat, majd felgyújtatja ő. Azért, a mint neked tetszik, tűzz ki fehér zászlót vagy vereset, a te dolgod. Fél óra mulva Janina vára nem lát téged.
Ali komoran hallgatá a végizenetet, s válasz nélkül engedé eltávozni a hirnököt.
Eminah reszketve feküdt le egy kerevetre a szögletben. Ali nagy léptekkel járt alá s fel széles teremében. De léptei mind jobban ingadoztak. Csak ez asszony ne volna itt. Csak őt ne látná maga előtt, nem kellene neki félóráig gondolkozni azon, hogy mit cselekedjék? Igy azonban percz percz után múlik, s Tepelenti még sem bírja elhatározni magát. Kétszer kezébe vette már az égő fáklyát, csak egy hajlítás a lőporos hordó felé és minden megtörtént, de mindkétszer meglátta a reszkető nőt maga előtt, ki oly félve és mégis oly szótlanul nézett reá, s kiesett kezéből a haláladó kanócz; nem, nem képes bevégezni irtóztató munkáját. Már az óra üt, már elmult az idő, Ali elszorulni érzi szivét. Vajjon teljesíti-e Kursid rettentő fenyegetését?
E pillanatban egy dördülés hangzott a vár előtt, s fél másodpercz mulva heves csattanással tört keresztül a torony ércztetején s tömör boltozatán a kilőtt izzó érczgolyó.
A márványpadlatra zuhanva, ott megugrott, s keresztülszökve a lőporos hordókon, magas félkörben vágott le még egyszer a márványra, s ismét felpattanva második szökéssel az átelleni falba csapta magát, mély lyukat fúrva rajta, melyből izzó fényével világított elő, sziporkázva a falban kapott salétromos nedvtől.
Ali meggyőződött, hogy ellensége végrehajtani képes igéretét.
A megrémült asszony a félelemtől őrülten rohant lábaihoz, s fehér fátyolát letépve fejéről, nyujtá a basa kezébe.
Tepelenti elragadá tőle a fátyolt hirtelen, s feltűzve azt egy kopja hegyére, kidugta a kerek ablakon.
Künn az ostromlók diadalkiáltása hangzott egyszerre. Eminah Ali kezeit csókolva borult lábaihoz. Tepelenti többet ajándékozott neki, mint mennyit ember ajándékozhat. Feláldozta érte büszkeségét, hogy ne úgy végezze be életét, mint a hogy idáig folytatá.
– Most menj, szólt felsóhajtva a nőhez, és mondd meg ellenségeimnek, hogy jöhetnek értem, övék vagyok.12)
AZ EZÜST ÁLLVÁNY A SZERÁLY ELŐTT.
Kursid basa követei nagy tisztelettel fogadák az ősz bajnokot vára kapujában, hova eléjük leszállt, minden tisztelgést megadának neki, a mi rangját illeté. Kardját meghagyták nála és többi fegyvereit mind; egyszersmind újra megerősíték szóval, a mit irásban adott Kursid Eminahnak, hogy Ali fejére soha bakó nem teendi kezét és erőszakos halállal nem fog meghalni, hacsak párbajban, vagy vitézi harczban nem, a mi igaz müzülmánra nézve gyönyör.
Jövendő lakhelyéül egykori kedvelt kioszkja La Gulia szigetén lőn kijelölve. Oda vitték kedvencz paripáit, szolgáit, madarait, s minden kényelméről gondoskodtak bőven.
Ali engedett magával történni mindent. Sem a hizelgő, sem a fenyegető arczok nem tettek rá hatást; csak nejére tekintett le néha, ki kezére kapaszkodva, nem maradt el tőle soha. Ilyenkor ellágyulás, szelidebb érzelmek látszottak meg arczán. Azután ismét elnézett maga elé, el a távolba, a végtelenbe, talán még most is arra gondolt:
«Mikor fogok állani a szerály előtt ezüst állványon?»
– – Ezt a végzetet jóslá neki a seleuciai dzsin és a többi jóslat már mind beteljesült, csak ez az egy volt még hátra.
A mit a muzulmán megigér, az erősebb az esküvésnél; ki ne emlékeznék a mór főnök történetére? kinek házába az üldözött keresztyén lovag menekült, s tőle oltalmat esdett, a mór megigérte azt; később az üldözők tudósíták, hogy a keresztyén lovag saját fiát ölte meg és a mór még sem adta ki a menekültet, hanem megszökteté őt üldözői elől, mert megfogadta azt.
«Nagy úr a tenger, mond az Alkorán, nagy úr a vihar és a döghalál, de legnagyobb úr az adott szó, mely ellen nem találsz védelmet.»
A muzulmán szava megtart, ámde jól vigyázz rá, mert szójátéka megöl; ha esküdött a napra, kerüld a holdat, s ha azt igérte, hogy szeretni fog mint testvérét, tudd meg elébb, nem ölte-e azt meg?
Midőn Szolimán fiává fogadta Ibrahimot, megesküdött előtte, hogy a míg ő él, Ibrahimnak bántása nem leend. Később, hogy Ibrahim kiesett a kegyből, a bölcs ulémák találtak egy mondást az Alkoránban, mely szerint «a ki aluszik, nem él» és megölették Ibrahimot, midőn Szolimán aludt.
Kursid basa szavát és irását adta, hogy Tepelenti nem fog bakó által elesni, irását a nőnek, szavát az egész sereg előtt, és Ali basa egész tisztelettel szállíttatott a szigeti kioszkjába, meghagyattak fegyverei, az a drágaköves kard, melylyel annyi csatát vívott, melylyel annyiszor újra kezdte harczát, sőt bajnokai közül ötvenet kiválasztottak, a leghívebbeket, a legvitézebbeket, hegy tiszteletőrségül szolgáljanak mellette.
Stambulba pedig egy futár érkezett nagy sietve Janinából, ki tudósítást hozott Kursid basától a szultánnak, hogy Janina Tepelenti kincseivel kézre került és a vén basa fejét egy utána jövő tatár fogja elhozni három nap múlva.
Pedig azon perczben még Tepelenti feje jól állt a maga helyén, ki merte volna azt mondani, hogy az a fej már el van igérve, oldalán jó kardja, körüle jó fegyveresei, fején a szeraszkier biztosító esküvése.
Eminah egy perczig sem hagyja el őt soha; mindig vele van, mellette ül, ölében, vagy lábainál, s kezében hordja a szeraszkier védlevelét, hogy bárki jőjjön Ali ellen ártalmas szándékkal, szeme elé tarthassa azt, mint egy bűvös paizst, s feltartsa fejéről a hóhér bárdját.
Nincs mit óvakodnia. Hóhér nem közelít Tepelenti felé. Sokan látogatják, de azok mind tisztes vitéz urak, musirok, effendik, a sereg előkelői, kik tisztelettel jőnek hozzá s szép illedelmesen szürcsölik ki sorbethjöket és szíják illatos csibukjaikat, csak néha szólnak egy-két szót, s mikor jönnek és mikor elválnak, köszönnek neki muzulmánhoz illő módon.
Mindenfelé szabadon járhat-kelhet az egész sziget körületén s nem találkozik sehol mással, mint saját bajnokaival.
Olykor nagy gondolatjai jőnek: tán ez ötven emberrel még újra lehetne kezdeni? s azután eszméje a szerály előtti ezüst állványon nyugszik meg, hol a nép örömriadása között kell egykor állania, s még nem sötét előtte egészen az éjszaka, még lát reménysugárt itt és amott.
Csak Eminah tud remegni. Isten azért teremté az asszonyt, hogy a férfi helyett is tudjon félni, s megengedé neki, hogy sejthesse előre a veszélyt.
Honnan jöhet az? minő alakban? Az orgyilkos tőrében talán? A nő keble közötte áll és Ali szíve között, az orgyilok nem férhet hozzá. Méregkehelyben? Eminah maga ízlel meg minden étket, minden poharat, mielőtt az Ali kezébe jutna; a méreg hatalma őt érné elébb.
Pedig mégis közel van a veszély.
Egy napon tudtul adák Alinak, hogy nevezetes látogatója lesz. Mehemed basa, az alszeraszkier, Morea kormányzója fogja nála tenni tiszteletét.
Ez nagy megtiszteltetés a bukott vezérre. Ali érezni kezdi, hogy őt még ellenei is tisztelik. És ki tudja: hátha az ellenek között is lehetnek jó barátok, hátha még Alit nem tartják oly vénnek, hogy hátralevő napjait használni ne tudnák?
E napra fényesen felékesíték a kioszkot, Tepelenti legdrágább kaftánját ölté fel magára, sorba állítá bajnokait mulató laka előtt s maga lóháton ment az alszeraszkier elé, midőn az száz lovas sipahi kiséretében megérkezett.
Mehemed basa magas, erőteljes férfi volt, híres hős csatában és magánviadalban, gyakran szokta próbált ügyességét mutogatni, midőn két ellenséges sereg szemközt vesztegelt, kilovagolva a középre s felhíva vitézi párbajra az ellen legjobb harczosát és hogy azt rendesen legyőzte, bizonysága az, miszerint most is él.
A két hős kezet szorított, midőn találkozának, s ismét visszatérve a kioszkhoz, Ali felvezeté az alszeraszkiert belső szobájába; a kisérők mind kívül maradtak.
Ott gazdagon terített asztal várt reájok, mely körül fiatal odaliszkok szolgáltak fel, Eminah nőcselédjei, ki maga Ali lábainál ült balfelől s mint szoká, megkóstolt elébb minden ételt és italt, mielőtt azt Alinak adta volna.
Nyájas beszélgetés közt tölt el az ebéd. Vége felé befőtt pisztácziákat hoztak s kinálták velök Mehemed basát.
– Köszönöm, szólt ez; nagyon szeretem ugyan, de csipős, fűszeres izök mindjárt bűnös vágyakat gerjeszt bennem, a borital után való kivánságot, melyet a próféta tilt, s mint jó muzulmán inkább nem keresem a bűnhödésre való alkalmat, mint hogy kénytelen legyek bűnömön bánkódni.
Ali felkaczagott.
– Egyél bátran, derék alszeraszkier s nyugtasd meg lelked aggodalmait; a mit én adok innod, az bor és mégsem bor; szőlőnek a nedve, de nincsen kiforrva, hanem azon állapotjában eltéve, a hogy ezt a frankok értik késziteni. Ezt nem tiltja a próféta.13) Nekem van még egy ládával palaczkokban eltéve, melyet még hajdan Bunaberdi (Bounaparte) küldött, ezt ma felbontjuk a te tiszteletedre. Hisz a pezsgő nem bor, csak a szőlő nedve, melyet lefojtottak, mielőtt borrá válhatott volna. Ártatlan, mint a tej.
Mehemed nevetve csóválta fejét, miből látni lehete, hogy tetszik neki a bíztatás; mire Ali inte az odaliszkoknak, hogy hozzák fel pinczéjéből a palaczkokat.
Eminah remegve hajolt oda hozzá és súgva könyörge:
– Oh ne hozass ma bort asztalodra, veszedelmes lesz az rád nézve.
Ali mosolyogva simogatá meg a nő fejét, azt gondolva, hogy ez csupa vallásos érzetből akarja lebeszélni a boritalról, s azzal ölébe vette és megvigasztalá:
– Nemde, egyetlen virágszálam te, Mózes is próféta volt, mint Mahomed?
– Igenis. Sátora épen Mahomedé mellett van építve a hivők paradicsomában.
– És pedig Mózes azt mondja: adj bort a megszomorodottnak! Bizzuk hát ezt a két prófétára odafenn: vétettünk-e az által, a mi ajkainkon bement?
Pedig Eminah nem azért rettegett a bortól…
Előhozták a palaczkokat, felpattantak a kiszabadult dugók; Mehemed basa eleinte vonakodott, de azután, hogy poharába töltötték a pezsgőt, nehogy a duzzadó hab kifusson a pohárból, megszánta azt és sietett kiinni, és nevetett utána, azt állítva, hogy ez mégis olyanforma izű mint a bor, de sokkal kellemesebb.
Ali egyre töltötte az alszeraszkier poharát, mig Eminah remegve vizsgálta annak arczvonalmait, melyek az ivás alatt lassankint elkezdtek komorodni.
Némely emberre ez a hatása van a bornak.
Egyszerre lecsapta poharát az asztalra az alszeraszkier s egészen dúlt arczczal kiálta fel:
– Nem iszom! Nem iszom! Te gyalázatos ember vagy, Ali. Velem bort itattál és azt hazudtad, hogy ez nem bor, pedig bor volt, utálatos égető ital, mely fejemet elszédíté.
– Kérlek Mehemed… szólt Ali nyugtatólag, mint a hogy ittas embert szokás kérlelni. Ne légy oly haragos.
– Ne szólj hozzám, kutya! ordítá az, öklével az asztalra ütve. Tudhattam volna, midőn hozzád leereszkedtem, hogy kivel van dolgom, te csalárd áruló róka, te istentelen renegát!
Ali villogó szemekkel ugrott fel helyéről s kardja markolatához kapott e szavakra; de Eminah megragadta karját, ijedten susogva:
– Ki ne húzd kardodat, Ali; ne mutass itt fegyvert. Nem látod-e, hogy ez az ember csak azért jött ide, hogy veled czivakodást kezdjen?
Ali egyszerre magához tért e szavakra. Most már jól látta a kelepczét, mely számára készíttetett s nyugodtan visszaült ismét helyére, lábait keresztbe szedve maga alatt s csendesen kezébe véve csibukját, füstölni kezdett nyugodt arczczal.
Mehemed azonban tovább is játszá ittas szerepét.
– Előre tudhattam volna, midőn asztalodhoz leültem, hogy kárhozathoz ülök, te vérengző eb, ki felnyaltad rokonaid vérét, de azt még sem mertem föltenni rólad, hogy elég vakmerő légy engem ez utálatos itallal megitatni, melynek bűne szálljon a te átkozott fejedre vissza mind.
Ezt mondva, felkapta Mehemed a félig tölt poharat s a mi bor még benne volt, azt egyenesen Ali szeme közé önté, hogy a hosszú fehér szakállon végig csorgott az.
Ali hidegvérrel inte a szolgálattevő odaliszkoknak, azok medenczét és friss vizet hoztak elő, abban megmosta orczáját, szakállát és egyszóval sem felelt az alszeraszkiernak.
Mehemed megvető arczczal állt meg előtte.
– Nyomorult féreg! ki ily bántalmat magadon hagysz száradni; sohasem voltál te bátor, hőstetteid orgyilkolások voltak, a kit megöltél, megölted mint bakó; csúszni tudtál csak, de harczolni soha, s a mi vér rád ragadt, az megkötözött rabszolgák vére. Utálat reád! Még a győzelem is utálatos, mely ily nyomorult csuszómászó állat fölött kivívatott. Sajnálnám kardomat, ha valaha a tiedhez ért volna. Ám mondják mások azt, hogy Alit legyőzték, én azt fogom mondani: én Ali Tepelentit arczul vágtam.
– Allah egy Istenre! azt nem fogod mondani! ordítá Tepelenti felszökve helyéből, és sebesen kirántá kardját, hogy az villámló kört képezett a légben.
Mehemed egy lépést tett hátrafelé s elégült mosolylyal vonta ki damaszk fegyverét.
– Ali! ne harczolj, Ali eredj innen! kiálta Eminah, erőszakosan kapaszkodva Ali fegyveres karjába; Tepelenti eltaszítá őt magától s kardját megvillantva feje fölött, az alszeraszkierre rohant.
Mehemed feltartá kardjával a csapást, s a másik pillanatban Ali vállából vastag vérsugár szökött felfelé.
Eminah kétségbeesetten veté magát a vívók közé, Alit vérezni látva s egy karjával átkarolva annak térdeit, más kezével felmutatá az alszeraszkier elé Kursid basa kegyelemiratát.
– Nézd, ebben esküvék a vezér, hogy Tepelenti nem fog megöletni.
– Nem bakó által, felelt Mehemed, de bajnoki kard elől nem biztosítá őt senki. Jőjj te gyáva! Bújj elő nőd szoknyája mellől.
Eminah Ali felé terjeszté karjait, az ősz férfi elhárítá őt maga elől s másodszor rohant Mehemed basára. Mire odaért, szíve keresztül volt szúrva.
Egy sóhajtás nélkül rogyott össze ellenfele lábainál.
A megrémült odaliszkok sikoltozva futottak szét a csarnokokba; künn egyszerre véres viaskodás támadt Ali és Mehemed harczosai között. Ezek többen voltak, nem sokára le volt verve Tepelenti őrsége, s Mehemed elégült arczczal lovagolt vissza a táborba; nyeregkápájába volt akasztva a selyemerszény, a mely Ali fejét rejté.
Kursid basa kezeit mosá, midőn a főt eléje tették.
Én nem okoztam halálodat. Bakó ellen biztosíthatálak, de hősök kardja ellen nem. Miért ingerléd az oroszlánt?
A mely napra meg volt izenve, az napra megérkezett a tatár Stambulba, Ali fejével.
Jól ki voltak számítva az ő életének órái, a csillagvizsgáló nem számítja ki jobban, mikor lép egy csillagzat a másik elé, mint Kursid ellensége halálát.
A szultán örömünnepet rendelt azon napra.
A Tsiragán palota, a szerály, a kikötők mind ki voltak világítva, s Ali fejét ünnepélyes menettel hordozák körül a város főutczáin, és azután kitevék a szerály közép kapuja elé közlátványul egy széles ezüst tálczára.
Ott álla hát végre ezüst állványon a szerály előtt.
És beteljesült rajta a mondás, hogy «lesz idő, melyben egyszerre két helyen fogsz lenni: Stambulban és Janinában!» Úgy történt. Ali holtteste Janinában volt már eltemetve és feje ugyanazon időben ott állt Stambulban a szerály előtt.
Amott egyetlen gyászoló nő sírt a fejetlen hulla fölött, itt százezer kiváncsi tolakodék ujongva a testetlen fő körül.
Azon kapunál, hol Tepelenti feje volt kitéve, oly nagy volt három napig a tolongás, hogy több ember nyomatott agyon a bámulni kivánóktól, kik mind eljöttek megnézni azt az őszszakállú arczot, melynek haragos tekintete előtt hosszú ideig reszketett az egész birodalom.
Végre harmadnap estéjén, midőn meggyérült a véres látványnyal jóllakott sokaság, egy vén sárga arczú szerzetes közelge a szerály kapuja felé, kinek behúnyva tartott szemein meglátszott, hogy vak. Ruházata egyszerű szőrpalástból állott, mely dereka körül egy gyapot-kötéllel volt átszorítva, onnan görgött alá hosszú olvasója; magas mozsár alakú süveget viselt, mely az omariták különös jegye.
A körülállók tisztelő félelemmel nyitottak előtte utat, a mint lehúnyt szemekkel, előrenyujtott kezekkel tapogatózva előre haladt, s a nélkül, hogy valaki vezetné, egyenesen oda lépett Tepelenti fejéhez.
Ott megállt és jobb kezét a levágott főre tette. Senki sem akadályozta ebben.
És ime ekkor úgy tetszék a körülállóknak, mintha a levágott fő lassan felnyitná szemeit s a hideg, kőmerev, fénytelen csillagokkal az érkezőre tekintene.
Csak egy perczig tartott az. Az omarita levette kezét a fejről, a szemek ismét lecsukódtak; talán nem is volt az egyéb, mint káprázat.
Akkor megszólalt a dervis; mély, nehéz hangja elülte a körülállók szíveit, a kik azt hallák:
– Menjetek Mahmudhoz és mondjátok meg neki, hogy én megveszem tőle a fejet, Ali basa fejét és három fiáét, Szolimán, Vely és Muhtár bégekét, és adok neki díjul egy országot.
– Mely országot adhatsz te? kérdé a fejet őrző csauszok vezére.
– Azt, mely előtte legszebb, mely szívének legkedvesebb és melyhez legkevesebb reménye van: tulajdon országát.
A merész szavakat megvivék a szultánnak, s a nagyúr maga elé viteté az omarita dervist és bezárkózva vele egyedül, késő éjszakáig ott tartá magánál. Midőn a muezzim az ötödik namazátot énekli (éjfélkor), akkor bocsátá el Mahmud a dervist; mit beszéltek azalatt? mindenki előtt titok maradt. A szerzetes kilépve a szultán öltöző szobájából, egy szenet vőn ki a füstölőből s a fehér alabástrom falra e mondást irta fel vele:
«Inkább légy fej kéz nélkül, mint kéz fej nélkül».
Senki sem érté pedig e mondást, egyedül ő és a szultán.
Mahmud megparancsolá, hogy adjanak kilencz erszény pénzt a dervisnek és adják át neki Tepelenti és fiainak levágott fejeit.
A dervis a négy fejjel és a kilencz erszénynyel elhagyta a szerályt, a kilencz erszény pénzen megvett egy nagy üres földet a szelimbriai kapu előtt, azt beültetteté cyprusfákkal, s minden cyprusfa tövéhez állított egy fehér turbános sírkövet, százat meg százat egymás mellé, felirat nélkül. Úgy mondá, hogy majd eljönnek nem sokára azoknak tulajdonosai! A temető közepére pedig egy széles sírt hányatott fel, abba temeté el Ali három fiának fejeit, középre az apáét. Négy turbános sírkő volt lábtól és fejtől felállítva; a középsőre, a legnagyobbra ez volt irva:
«Itt nyugszik a hős Tepelenti Ali, Janina basája, várva maga után a többi hősöket, kik úgy megérdemlék a halált, miként ő.»
A nép zúgott e temető, e felirat miatt; de a mi a temetőn belől van irva, ki merné azt onnan letörülni?
A végzetteljes irás ott maradt négy évig és a negyedik év megfejté annak értelmét.
Vala pedig e dervis a seleuciai dzsin…
A KETTÉ TÖRT KARDOK.
… Allah kérim…
… Allah akbár…
Nagy az Isten és hatalmas!…
Mit ér az imádság, ha nincs a ki azt meghallgassa többé?
Mit ér a fényes kard, ha nincs a ki csapást osztogasson vele?
Mit ér a kinyitott könyv, ha nincs a ki annak sorait megértse?
Félhold nemzetei! itt az idő, midőn nem segít többé sem a dervisek éneke, sem a görbe kard és a handzsár, sem az Alkorán! nyugotról, éjszakról idegen népek jőnek, sorba állított fegyveres férfiak, mint egy érczfal, kiket egyetlen rövid vezéri szó megindít, megállít, kiterjeszt, tömegbe húz, kiknek szuronyai előtt szétbomlik a vitéz janicsár rend, mint a szélnek szórt polyva, s tűzokádó érczcsöveik előtt rendre hullnak Begtás kertjének virágai, mint a kaszált fű; azok a bölcs emberek, kik oly egyszerű fekete ruhákban járnak, sokat tudnak, a mit ti nem tudtok, kifognak együgyű kormányférfiaitokon, megvernek a csatában, megvernek a békekötésben.
Hiába kiáltjátok a próféta nevét, hiába zörgettek a paradicsom ajtaján. Zárva van az. Mahomed alszik és a többi próféták mind nem törődnek a földi dolgokkal többé; tele van már a paradicsom, ott is kancsal szemmel nézik az újabban jövőket, kik diadalhír nélkül érkeznek meg a Tubafa árnyékai alá; nem mosolyognak többé az örökké ifju húrik az Alsiráth hidján túl a csatában elestek felé; a csatáknak nincsen dicsősége.
Újjá kell születni, vagy meg kell halni immár!
Ime, az ország messzebblátói tudják mit cselekesznek, fiaikat elküldik messze földekre, a gyaurok tartományaiba, hogy tanuljanak ott világi bölcseséget, s nagy változás készül az egész országban.
A vén dervisek, az ó-török barátok ki vannak zárva a szerályból, csak úgy ólálkodva tekintgetnek be az őrizett kapukon s mutogatják egymásnak: «nézd, az idegenek munkáját művelik odabenn; az igazhitű harczosokat szóra tanítják lépni, fegyvert forgatni». Elhányatták a dzsiridet, e mindig győztes fegyvert, s dárdát szúrattak a puska végébe, mint a hitetlenek szokták, kik nem mernek kardtávolságra közelítni ellenségeikhez. Vége, vége az ozmán hitnek!
Legféltékenyebben tekinték ez újításokat a Begtás papok; minden pillanatban lehete őket rongyos, szurtos palástjaikban ácsorogva látni a szerály kapui előtt, mereven bámulva a ki- és bemenőkre s ha egy imám haladt el előttük, vagy egyike a megjegyzett khodzsagiánoknak, kik az újításokat kezdték, nagyot köptek utána és fenhangon kiálták:
– Halál a tiltott szó kimondójára.
E tiltott szó volt a «nisandcsi» név.
Mahmud atyját e név miatt, mely új rendes katonaságot jelentett, gyilkolta meg a stambuli nép, s utóda kényszerítve volt megparancsolni, hogy a ki e nevet kimondja, megölessék.
A nagyvezért a gyülevész gyakran egész palotájáig kisérte, az utczán végig szidalmazva, s ablakán kiáltozák be:
– Emlékezzél Bajraktár kimenetelére!
Bajraktár tizennégy év előtt volt a szultán nagyvezére, ki újra akarta szervezni a török hadsereget s e miatt lázadás tört ki Stambulban, mely tartott addig, míg Bajraktár pártfeleit le nem ölték, őt magát pedig nejeivel, gyermekeivel együtt felgyújtott palotájában veszték el.
Életével játszott az utolsó katonától fel a szultán felkent fejéig mindenki, a ki részt vett a szerály átkos rejtélyes tanácskozmányaiban.
Régen rebesgeték már, hogy valami nagyszerű terv van kitörőben, s a Begtás papok városról-városra jártak a török birodalomban, fanatizálva kedvencz gyermekeiket, a janicsárokat, s észrevétlenül Stambulba gyűjtve őket. Ezen időkben több volt húszezer janicsárnál a főváros falai közt, nem számítva a vízhordók testületét, mely rendesen közös munkát szokott velük végezni lázadások idején. Mikor a janicsár urak gyujtogattak, a vízhordók kötelessége volt oltani, azután raboltak együtt; innen a régi ismeretség.
A diván udvarára az imámokon kívül csupán az omarita vak szerzetesek bocsáttattak, kiknek főnöke Behram, gyakran órákig eltanácskozott a szultánnal, midőn az egyedül maradt.
Május 23-ika volt 1826-ban, midőn a fő mufti hivására az ulemák mind felgyülekeztek a szerályba, s ott egyhangúlag elhatározák, hogy az Alkorán szavai szerint «az ellenséget saját fegyvereivel leküzdeni szabad».
Hatod napra ismét összegyűltek s ekkor a seik-ul-izlám előterjeszté a fetvát, melyben kihirdettetett, hogy a birodalom védelmére állandó hadsereg fog felállíttatni.
Hogy azonban az elátkozott Nisán Dzsedid nevet senki se mondja ki, három nevet adtak a felállítandó hadtesteknek:
Az első volt Ekskendzsi, «rohanók», ezek voltak a fiatal ujonczok.
Második a Taalimlüaszke, «gyakorlott férfiak», a szerály katonaságából válogatva.
A harmadik név volt ez: «Khankiár bigerdi», ez illeté a janicsárokból válogatandó hadat. Ez a név annyit tesz, mint «a császár akarja!» Jelent pedig a Khankiár szó törökül egyuttal «vérontót» is.
Midőn a fetvát alá kellett irni, nagyon kevesen voltak jelen a janicsárok vezetői közül, de a jelenlevők közt ott volt a janicsár aga, s neve ott állt a seik-ul-izlam, a nagyvezér és Nedzsib Effendi neveik mellett.
Másnap korán reggel bámulva olvasá a stambuli nép a minden utczaszegletre kiragasztott fetvát.
A végzetteljes szó ki volt mondva, mely előidézze a véres kisértetet, kinek annyi koronázott fő esett áldozatul.
Az első nap a félelmes várakozás óráiból állott.
A vihart várta mindenki és készült reá.
A szultán Beksistas nyári kéjlakában mulatott; úgy mondák, hogy mulat.
A kínos szorongás véres verítékeinek mulatsága volt az.
Palotája egyik szárnyában háremhölgyei, másikban a főpapok és tanácsadók; Mahmud egyik szobából a másikba járt és nem találta nyugtát sehol.
Százszor leült bölcseivel egy sorban és olvastatá magának Ezaad Effendi, kedvencz történetirója által az ozman nemzet történeteit, de borzalom volt rá nézve azokat hallani. Vérrel van irva az egész világhistoria! Ugyanazok az eszmék ugyanazokat a gyümölcsöket termették mindenha. Hány nagyvezér, hány padisah vére csorgott kétfelől alá a trónról, mely nem ingadozott úgy soha, mint ő alatta. Majd ha visszament háremébe, s jöttek eléje tánczczal, zenével a bájos odaliszkok, mindenik közt leggyönyörűbb a szép Milieva, kinek egy örömórájában országa rózsatermő tartományát, Damaskust ajándékozá s elgondolta, hogy tán holnap, tán még ez éjjel, e szép mosolygó fejek mind le lesznek onnan vágva s omló hajfürteiknél fogva egy halomra hányva, s a gyönge kedves tetemek a Bosporus hideg hullámai közt fognak úszni, veszendő étkül a tenger szörnyeinek!
Ki tudja hány percz, ki tudja hány óra van még hátra?
Óránkint, perczenkint jött a tudósítás Stambulból: hogy a janicsárok fenyegető tömegekben kezdenek csoportosulni s már elkezdték a gyujtogatást, mindennap négy-öt helyen üt ki tűz a városban, de az állandó esőzések gátolják, hogy nagyobbszerű veszély támadjon belőlök. Így szokott Stambulban a lázadás mindig kezdődni.
A Begtas papok bőszült beszéddel fanatizálták a népet a mecsetek előtt, a köztéreken, ingerelve a gyülevészt, mely a vad janicsárhaddal tartott, a szultán hivatalnokai, az újításokat pártoló ulemák, softák és omarita dervisek ellen.
Julius 14-ike volt, a midőn az Etmeidánon híre futamodék, hogy egy orta janicsárság, gyanútól vezetve, körülfogta azon új temetőt, melyet amaz omarita szerzetes elkeríttetett, s az ott talált derviseket leölte, köztük azoknak főnökét, Behrámot. Találtak nála egy csomó irást, mely világosan elárulá az egyetértést közte és a szerály főurai között. De találtak övébe tekerve egy érczlemezt is, a mire arab betűkkel ez volt irva:
– Én vagyok Behrám, fia Halil Patronának, az erősnek és Gül Bejazének, a látnoknak. Apám éltében nagy munkát kezdett meg, melyet holta után folytatott. Be lesz pedig e munka fejezve és tökéletességre megy, a midőn én meghalok és reám többé szükség nincsen. Áldassék az, a ki tudja az életnek és halálnak óráit.
A kik ismerték Halil Patrona életét és végét, jól tudhaták, mi volt az a nagy mű, a mit Behrám értett, a ki atyja halála után száz és kilencz esztendeig élt még, hogy megérje és megérlelje azon eszmék teljesültét, mikbe annak kardja beletörött.
A nép szétszaggattá a dervist s diadallal osztozott meg véres rongyain, s azzal mint a vért szagolt fenevad, rohant a főurak kastélyaira.
Kit támadjanak meg legelébb? Ez volt a kérdés.
Ekkor egy Begtas pap leszakított az utcza szegletéről egy fetvát, mely az új rendszert hirdeté, s felmutatá azt a nép előtt:
– Ime itt áll a hitszegők nevei közt legelől a Kapuszi aga neve. A janicsárok fővezére maga áruló, saját fiai ellen. Halál fejére.
– Halál fejére! ordítá a tömeg s fáklyákat ragadva, rohantak a janicsár-aga palotája felé.
A Kapuszi aga meghallá a zajt s hirtelen egy szolgája köntösét magára véve, a nép közé elegyült s észrevétlenül eljutott a porta kastélyáig, hol a nagyvezér lakott.
A nagyvezér épen vacsorájánál ült, midőn a Kapuszi aga berohant hozzá, s megértve a veszélyt, hirtelen eltorlaszoltatá kapuit s a palota kertjén át családjával és cselédeivel a Bosporuson átmenekült a túlparton levő Jali kioszkba. Az ostromló tömeg csak az üres falakat találta, azokat lerontá földig.
De a Kapuszi aga palotájában hagyta nejeit, gyermekeit; azokat elfogták a zendülők s legyilkolák irgalmatlanul. Az esthomályban láthatá a vizen keresztül a megmenekült aga, mint lobognak az ég felé palotájának lángjai, s tán hallani vélte azoknak halálsikoltásait, a kiket legjobban szeretett.
Nehány percz mulva odaérkezék hozzájok Nedzsib Effendi, az egyiptomi alkirály képviselője, ki szintén menekülve jött el palotájából s hírül hozá, hogy a lázadók egész Stambult elfoglalák s a menekülő főurak családjain tölték irtózatos bosszújokat.
Palotája tetején állt a szultán és onnan nézte a távolból átvöröslő fényt, mely rémesen világítá be az éjszakát, tűzoszlopokat vetve a sötét Bosporusra.
Riadó menekvők azon rémhírt terjeszték, hogy a szerály ég, s a távolból valóban úgy látszott, mintha az égés lobogványa annak kúpfödeles tornyai közül jőne.
Mahmud egész éjszaka imádkozott; két óra éjfél után egy lovas érkezett vágtatva Stambul felől, kinek paripája, a mint a Begsistas cziprusai alá ért, összerogyott. Maga a lovag azonnal a szultánnal kivánt beszélni. Eléje bocsáták.
Mahmud arczán egy pillanatnyi derű sugára látszott, midőn a lovagot megismeré. Thomár volt az, ez időben az ekskendzsik Ferikje, a legbátrabb dalia mind a három ozman földön.