JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

VII. KÖTET

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI
*
A FEHÉR RÓZSA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A JANICSÁROK VÉGNAPJAI

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

A FRANKLIN-TÁRSULAT TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1894

A SELEUCIAI ÜREGEK.

Sivár, kietlen, barátságtalan vidék áll előttünk: a seleuciai üregek völgye.

Igazán remetének való hely, mert az élő világra semmi sem emlékeztet benne, olyan az egész, mint egy nagy bedőlt sír, melynek zöldje a fenekére hullott.

Minden a mi a búskomolyságot neveli, a legsötétebb vallásos rögeszmék, a fekete babona rémképei, a világkerülő embergyűlölet átka látszanak nehéz öröklő ködként e tájon feküdni, melyen Isten balkeze működött, megszaggatva az óriás sziklákat, terméketlenséggel verve meg a földet, s lakhatlanná téve azt minden élő lény számára.

Ritkán jön e tájra ember; minek is jönne, mit keresne itt? Semmi sem terem e helyen, a mi ember számára kedves. Még a vad sem ver itt magának állandó tanyát, csak forró nyaranta téved oda néha a rekkenő meleg elől futva egy-egy pusztai oroszlán, elfogott zsákmányát hozva oda elkölteni, s odább megy, ha jóllakott, tulajdon ordítása visszhangjával feleselve.

Különcz utasok keresik fel néha a borzalmas vidéket, mely oly nyomasztó behatást szokott mindenikre gyakorolni, miszerint alig várják, hogy végignézve a historiai emlékeket, ismét kijuthassanak onnan.

Mi van ott látni való? Egy romladozott fal, ki tudja ki által és miért építve, s ki által elrontva? Egy magas kőoszlop, a jámbor Symeon Stylites oszlopa, melyet ő saját kezeivel hordott éveken át össze, s melyen naphosszant szokott ülni kiterjesztett karokkal, mint egy kereszt, s napjában ezerszer és ötszázszor hajtotta meg magát, fejét lábaihoz értetve. A völgy északi s déli oldalát egy roppant sziklatömeg rekeszti el, oly meredek, mint egy bástya, s csak a tetején, három-négyszáz ölnyi magasban látszik valami zöld.

És e meredek sziklafal hosszában sorban egymás mellett apróbb-nagyobb üregek szádái sötétlenek, mintha valami özönvíz-előtti óriás faj ajtókat, ablakokat vágott volna rajta sorban két-három emeletre, hogy palotát csináljon magának belőle.

Az üregek oldalfalai oly szakadékosak, talapja oly egyenlőtlen, hogy alig lehetne emberi kéz műveinek tartani azokat, ha nyilásaik hegyes öblözete s a rendes sorok, melyek szerint egymás mellett következnek, nem bizonyítanák, hogy itt véges erők próbálgaták csudáikat.

Három ez üregek közül diadalívek magasságával bir, egy pedig, mely a szikla aljába van vágva, oly kietlenül magas, mint egy roppant templomboltozat, s erről azt állítják, hogy keresztül megy a hegy alatt egészen le a tengerig, s a kinek bátorsága volna megtenni az utat, ott sok rejtélyes feliratra találhatna, melyek a falakra vannak róva. Ki birta ez ismeretlen rúnák nyelvét egykor? tán a chaldæok, vagy a Mithras-tisztelők; minő rejtett titkok, minő emberemlék előtti események vannak azokban megirva? ki tudna arra felelni.

Hihetőleg temetőnek használták e völgyet régen elmúlt népek, kiket sírboltjaik túléltek s most annál borzasztóbb a táj, mert a szikla tátongó nyilásai száz nyitott torokkal látszanak beszélni, hogy ide egy elveszett nép van eltemetve.

Különösen ama legalsó üregnek azon szokatlan sajátsága van, hogy néha elkezd üvöltő hangokat adni magától; a tetőkön legeltető pásztorok borzadva hallják, mint zúg a sziklatorok, eleinte mintha darázsrajok forrnának benne, később egyre nő a zúgás, mintha a szélvész ördögei tévedtek volna el az üregben s ordítva üvöltenének, hogy nem találnak ki belőle. Utána rendesen elkövetkezik a Szamum szele, mely hihetőleg egy túlsó nyiláson a barlangba hatolva, elébb hallatta itt e völgyben hangját.

De nemcsak ilyenkor, más esetekben is megszólal a barlang. Történt, hogy vakmerő pásztorfiuk bementek a barlangszádába tüzet rakni s esztelen kiabálással hivogatták a barlanglakó dzsint, míg az üreg egyszerre viszhangot adott; de nem azon szót adta vissza, a mit hozzá kiáltottak, hanem csendes halk szózattal felelt a pajkos gyermekeknek, hogy távozzanak el és ne gúnyolják azt, a mit Isten teremtett.

Másszor házasságtörő asszony tévedt oda, bűnös örömeinek takaróul véve a méla sötétséget, s mint rettentek össze a vétkes szeretők, midőn az édes suttogásokat egy hang zavarta meg, mely nincs távol és nincs közel, mely nem szellemé és nem emberé, de jeget támaszt hideg sóhajával a forró vérben: «Allah mindenütt jelen van!»

Egykor rablók tévedtek oda, kik útitársukat akarták e helyen meggyilkolni, a midőn oly ordítás keletkezett a barlangban, mint mikor az ég megzendül s a gyilkosok világosan hallák az irtózatos szózatot: «Allah látott benneteket, a Morhut lángjai égnek számotokra!» Azok nyavalyás őrülettel futottak ki az üregből.

Mindenki a közel lakók közül tudta és hitte a barlangi dzsint, a ki senkit sem bánt a jók közül, de megüldözi a gonoszokat.

De nemcsak az ijedelmes szivek ismerik a barlangi látatlan hangot, eljönnek ide a szenvedők, megesett szivűek is és a láthatlan dzsin sziveikben olvas, mondani sem kell előtte panaszaikat, ő tanácsokat ád és azok többnyire használatosak. Lehet, hogy e tanácsokat akárki más is adhatta volna, de tán ha közönséges embertől jönnek azok, nem tartják meg oly buzgalommal a kérdezők s nem használnak maguknak általa.

Eljönnek hozzá gyakran jóslatért is és ilyenkor az ismeretlen lény úgy ki tudja azokat ismerni, a kik valódi aggodalommal jönnek hozzá, azok közül, kiket csak kiváncsiság hozott ide, vagy a kik próbára akarják tenni. Ezeknek semmit sem válaszol, míg amazoknak gyakran oly találó jóslatokat mond, miknek mély értelmű képbeszéde igéről igére teljesedik.

A babonás köznép jó cselekedetnek tartja ez ismeretlen lénynek áldozni. A körüllakók iparkodnak vele jó barátságban lenni, haszontalan beszédekkel nem háborgatják, minden apróságért nem futnak hozzá, sőt volt eset rá, hogy a seleuciai kádi talpára veretett egypár pajkos suhancznak, kik köveket hajigáltak a barlangba.

Az üreg nyilásától befelé haladva, mintegy negyven lépésnyire, a hol már a külvilág alig dereng, van egy nagy kő: valami durva oltárhoz hasonlít, annak közepében egy kis mélyedés, ezt szokták rizszsel vagy tengerivel megtölteni a jámbor lakosok, s másnap midőn visszatérnek, látják, hogy a dzsin elhordta azt onnan s fizetésül egy-egy ezüst pénzt hagyott a kőmélyedésben, azokból a régi ezüstpénzekből, miket még Törökország ragyogó korszakában verettek, s melyek három annyit értek, mint az ez idő szerintiek. Tehát a dzsin készpénzzel fizet és semmit sem fogad el ingyen.

Azoknak, a kik vele beszélni akarnak, mélyebben kell a barlangba hatolni, egész odáig, a hol semmi világosság nem látszik, mert ő csak ott található, a hol teljes sötétség van. A ki mécscsel vagy szövétnekkel jön, az nem találja őt sehol, az nem kap feleletet. És a midőn látogatója ott áll a sötétben, a dzsin oly jól látja őt, mintha a napvilág sütne rá, s egy arczmozdulat észrevétlen nem marad előtte. Annál jobban hiszik, hogy a ki így lát a föld sötétjében, az a szivek és jövendők sötétségeiben is tud látni.

Több mint ötven éve már, tehát egy emberemlékezet határa, hogy e csodát ismeri a nép a seleuciai üregben; azóta főurak, basák, vezérek, bölcsek, papok, ulemák látogatták a dzsin lakását és az mindent tudni látszott, a mi a föld felett történik. Soknak megjósolá halálát és a kiket nem szeretett, azoknak megmondá azt is, hogy vétkeikért megérdemlik a rájok következő sorsot.

* * *

Az ezernyolczszáztizennyolczadik esztendőben épen a szamum elviharzása után történt, hogy egy kalózhajó vitorlázott be a szuadéai révbe, hol még a hajdani Seleucia nagyszerű kikötőjének romjai látszanak.

A kalózhajó franczia lobogót viselt, hanem legénysége csupa albánokból állott. A kikötő még fedve volt az elzajlott vihar által partra vert hajók roncsaival, miket most nagy fáradsággal iparkodtak kitatarozni; mindenki bámulva tekinte a teljes épségben megérkező hajóra, melynek csak egy vitorlája sem hiányzott, pedig kalózhajók modoraként sokkal nagyobbak voltak árboczai és vitorlái öblösebbek, mint a minőket hasonló tonnatartalmú rendes hajókra szokás alkalmazni.

A mely órában horgonyt vetett a hajó, a legnagyobb dereglyét tengerre bocsáták, s abba huszonnégy jól fegyverzett timarióta szállt be. A ficzkók mindegyike ott viselte érdemrendjeit a pofáján, a csaták nyomai megszaporíták zord arczkifejezésüket oda nem tartozó vonásokkal.

Azután egy ősz ember szállt a dereglyébe, ki után paripáját is lebocsáták az emelő daru (hajógép) segélyével. Ez volt a parancsnok.

Középtermetű, de izmos agg férfi, túl lehet már a hetvenen és közel a nyolczvan évhez, de lelke és teste most is oly erős, mint midőn még az a szakáll, mely most mint a hattyú szárnya borul le keblére, fekete volt, mint a holló szárnya.

Vállai rendkívüli erőre mutatnak, s arczának merész tartása, szemeinek villogása, s a bátor, nyugodt tekintet tanusítják, hogy ez erő nincs gyáva lélekre vesztegetve.

Az evezőcsapások a partra szállítják a dereglyét, de kikötni semmi erőnek sem sikerült; a tenger dagálya oly nagy, hogy a parton megtört hullám tajtékozva hajítja mindig vissza a dereglyét.

Az ősz férfi egy intésére hárman ugranak bele a hullámba a hajóslegények közül, a dereglye kötelét vontatva, mind a hármat elrántja az, mintha gyermekek fognának szilaj bikát.

Most az ősz ember egyszerre lovára pattan, kengyelét oldalába vágja, s kiugrat a tajtékot túró hullám közé, háromszor borítja el lovastól a visszatoluló hab. A harmadiknál már partot ért. A népség csodákról beszél; ő pedig senkitől sem kérdezősködve, mint a ki legjobban ismeri az utat, egyesegyedül elindul a révparton s elhagyva azt a hosszú tornyos bástyasort, mely a hegyen végigfutva, körülkeríti a várost, s mint egy óriási antik nyakláncz függ a hegy vállain, – útját e hegyszakadékok felé véve s azok közt nemsokára senkitől nem kisérve eltünt.

Alig haladt félórányira az olaj- és fügefákkal beültetett hegyoldalok között, melyek a forró szél után még most is tikkadtan lankaszták le lombjaikat, midőn reá akadt azon helyre, melyet keresett.

Egy otrombán összeábdált viskó volt az, melyet kőből, fából és sárból oly idomtalanul alkotott valami beszélő állat, hogy azt egy fecske is szégyenlette volna magáénak elismerni, nem is említve a hódakat, melyeknek gunyhói ehez képest valódi épitészi remekek.

De kegyes volt iránta a természet, s befuttatá kúszó indákkal a viskót, ezek aztán, hol az építész fölösleges rést hagyott, azt szépen befedték.

Itt leszállt lováról a jövevény, azt megköté egy fához, s miután az ajtónak nem volt kilincse, elolvasá azt az ákombákot, a mi kívül reá volt irva; szokás szerint valami szent mondás, a mi a török szerzetesek kapuira szokott irva lenni.

«Átkozott az, a ki az éneklő madarat háborítja.»

A jövevény hallgatózott; hiszen te nem énekelsz, gondolá magában, s olvasá tovább, a mi következik:

«A ki zörget az imádkozónak ajtaján, hiába fog zörgetni a paradicsomnak kapuján.»

Az idegen nem is sokat zörgetett rajta, hanem berugta egyszerűen.

Ott benn térdelt az Erdbuhár szerzetbeli barát egy leterített gyékényen, övig nekivetkőzve, előtte egy nagy famedencze állt tele tiszta vízzel.

Épen az Abdesztán mosódást végzé.

Észre sem látszott venni a lakába berontott jövevényt, hanem végzé nagy buzgósággal a kegyes szertartást. Először is megmosta kezeit, harminczháromszor mondva el e kegyes igéket: «Áldott az Isten, ki a víznek tisztító erőt adott s hitünket felvilágosította», azután jobb markával háromszor vizet vett szájába és imádkozék: «Oh uram, oh Allah, izleltesd meg velem azt a vizet, melyet adtál Mohammed profétának a paradicsomban, s a mely illatozóbb a balzsamnál, fehérebb a tejnél és édesebb a méznél, s mely a szomjazó epedését örökre megenyhíti.» – Ezután a markán keresztül ismét az orra lyukain szítta fel a vizet, s ekkép buzgólkodék: «Uram, szagoltasd meg velem a paradicsomnak illatját, mely kedvesebb, mint az ambra és a pézsma és ne engedd, hogy valaha a pokolnak átkozott bűzét megérezzem.» Ekkor két marokra fogta a vizet s orczáját jól megmosva vele, azalatt ily szavakat beszélt: «Tisztítsd meg uram az én orczámat, a mikép minden profétának s minden hű szolgádnak orczáját meg fogod az itéletnek nagy napján tisztítani.» Még ez sem volt elég, akkor meg a jobb markába vett vizet s azt a könyökén végigcsorgatva, fohászkodék: «Uram, add az utolsó itélet napján az én cselekedeteimnek könyvét a jobb kezembe, mely az elválasztottak keze, és vigy be a paradicsomba.» Azzal bedugta fejét a medencze vízbe s szája kimaradván belőle, módjában volt azalatt ilyen beszédet tartani: «Uram, végy környül engemet, midőn előtted megjelenek, irgalmaddal, s ne nyomd az én fejembe a bűnöknek tüzes koszorúját, hanem az erénynek arany koronáját.» Most füleit vette sorba az érdemes férfiu, áhitattal mondván: «Engedd uram, hogy az én füleim mindenkor örömest hallgassák azokat, melyek az Alkoránban vannak irva.» Végezve ezt, meglocsolá nyakacsigáját és torkát, igen czélszerűen mondván ez alkalommal: «Uram, szabadíts meg engemet azon kötelektől, melyek az elkárhozottak nyakaira fognak vettetni», mely kegyes óvástétel után leült a földre s jobb lábát áhitatosan megmosván, kiálta: «Oh uram, ne engedd, hogy az én lábaim megcsuszamodjanak az Alsirát hidján, mely a pokol felett a mennyországba viszen», a bal lábát is megöblíté és fohászkodék: «Vedd el uram az én adósságaimat s hallgasd meg az én könyörgéseimet.»

Mindezen mondásokat pedig épen nem lassú hangon, magában dörmögve mondá el a jámbor dervis, hanem érthető, kiáltó szóval, mint illik igazhivő müzülmánhoz, a ki nem tartja szégyenletes dolognak az emberek előtt Istenhez imádkozni.

Annakutána fogá a medenczét és kivivén azt kunyhója elé, az ott tenyésző vadvirágokra kiöntözé, megáldván őket egyenkint és egyetemesen; akkor ismét tele meríté a forrásból friss vízzel, s visszavivén a kunyhóba és a gyékényt tulsó lapjára fordítván, letevé rá a vízzel tölt medenczét, melyre a jövevény szintén leveté papucsát, felső kaftányát, letekeré turbánja kaukját s kiemelé fejéből a vörös fezt, s ő is hasonlóul megmosódott.

Azután megcsókolá a dervis kezét, s midőn az kihuzá övéből a hosszú, földig érő olvasót, s elkezdé annak kilenczven szemén egyenkint elszámlálni Allah kilenczven tulajdonságát, az idegen is utána mondá azokat áhitatosan, s mindezek végeztével együtt éneklé vele két izben a La illah, il Allah, Mahomed raszul Allah! versét, melynek éneklésében oly gyakorlott volt, mint akármely muezzim.

Mindezek a legnagyobb áhitattal megtörténvén, a jövevény fölkelt helyéről, arczáról elmult az alázatosság kifejezése, s ismét helyet foglalt azon az elébbi büszke, parancsoló tekintet; míg a dervis most alázattal borult le előtte a földre és rebegé:

– Mit parancsolsz velem, kegyelmes úr, szolgáddal?

Az idegen hagyá őt ott feküdni, s csendesen felköté kardját.

– Te vagy amaz Erdbuhár dervis, kihez engem egy nimetullahita szerzetes utasított, a ki lakik Janinában?1)

– Szolgálatodra, uram.

Ekkor jobbjával handzsárját, baljával egy erszényt vont elő övéből az idegen.

– Látod ez erszényt és e kardot? Ez erszényben van ezer czekhino, ezen kard lapján legalább ugyanannyi megölt ember vére. Én nem kérdem tőled: ismersz-e engem? tudod-e nevemet? Lehet, hogy ismersz, mert hiszen ti mindent tudtok, hanem akkor azt is tudod, hogy engemet még el nem árult senki, a kin én meg nem bosszultam volna magamat. Azért ha jutalom kell, hallgass, ha büntetés kell, beszélj.

A dervis kezét szájára téve mutatá, hogy hallgatni fog.

– Most tehát kelj fel, fogd meg lovam zabláját és vezess el engem azon üreghez, melyben a jóslat-mondó dzsin lakik. Te ismerős vagy vele?

– Ismerem uram, de hozzá nem járok, mert rám haragszik; a derviseket nem szíveli, mert ki akarják tanulni; ha én megyek, köveket ejt rám a boltozatból, vagy mély hasadékokba vezet. Azért ha kivánod, odáig elvezetlek, de be nem megyek veled, ha a mennyi pénz van ez erszényben, annyi fejem volna is vállamon, melyeket levágj.

– Arra nincs is szükségem. Te künn maradsz és tartod a lovamat.

Azzal büszkén lovára veté magát a herculesi aggastyán, s a dervis megfogva a mén zabláját, elkezdé őt a hegyi úton vezetni a szakadékos sziklatorlatok közé.

A hold fenn volt már az égen, mire az üregek sziklájához értek.

Hátulról kerülve, még zordonabb volt a táj. Elül a vad természetomladék, hátul a sötét czedruserdők, melyeknek sűrű lombja nappal is éjszakai árnyékot vet és oldalt a végtelen magasságú sziklatömeg, mely holdvilágnál még magasabbnak látszik és az üregek mintha éjszaka még feketébbek s a sziklák, omladékok még kopárabbak volnának; pedig nappal is oly elhagyatott e táj, mint éjjel.

A dzsin üregéhez érve, leszállt lováról az agg férfi s meghagyva a dervisnek, hogy ott álljon és várja, míg vissza fog jőni, elszántan belépett az üregbe.

A vak sötétség miatt csak apró léptekben lehetett haladnia, óvatosan, de félelem nélkül haladt; lábával elébb megpróbálta az alapot, melyre lépett, s egyik kezét szeme előtt, a másikat pedig handzsárja markolatán tartá. Elszánt gonosz léleknek kellene lenni, mely őt meg merje támadni.

Néha egy-egy denevér suhant el fülei mellett, gúnyos vihogással; másszor hideg, megmozduló testekre lépett; mit figyelt ő azokra? a méla hallgatás, mely körülvevé, rettentőbb volt a poklok szavánál és e hallgatástól sem rettegett, ketté merte azt szakítani, erős szóval kiáltva a földalatti csendbe:

– Jövel elém jó vagy gonosz szellem, kit Allah elbocsátott, hogy beszélj élő emberekkel; jövel és szólj nekem!

– Melletted vagyok, susogá e szókra egy hang, mély és tompa, mintha az üres levegő szólana.

Az idegen utána kapott, mintha merész kézzel meg akarná a lelket ragadni; nem talált semmit.

Hang volt az, alak nélkül.

– Beszélj nekem, szólt reszketéstelen hangon az agg. Ismered-e sorsomat?

– Ismerlek, szólt a láthatlan hang. Te egy szegény ember vagy, ki elvesztegetted a mid volt, és a mid van, az nem a tied.

– Tudatlan lélek vagy, dörmögé a jövevény, menj vissza sírodba és aludjál, nem kérdezek tőled többet; – jelen sorsomat sem ismered, hogy ismernéd a jövőt? Menj odudba vissza és nyugodjál békével.

– Én ismerlek téged, folytatá a hang, és igazat mondtam. Nemde nem Tepelenti Alinak hívnak-e téged?

A jövevény bámulva felelt:

– Valóban az a nevem.

– Nem földönfutó voltál-e tegnap? s nem por és hamu léssz-e holnap?

– Valóban igaz, de e tegnap negyven év előtt volt, s e holnap mikor lesz?

– Tudod, hogy itt nincs reggel, sem estve, felelt a hang, nekem tegnap az, midőn legutolszor láttam a napot és holnap, midőn újra fogom látni. Tepelenti Ali, Janina uralkodója, te szegényebb vagy a legutolsó müzülmánnál, ki szőrkötéllel övezi derekát, mert elvesztettél mindent, a mi rád nézve becses. Testvéredet, ki védelmedre kelt, megölted; anyádat, ki szeretett, megfojtottad; hazádnak, mely táplált, jobb kezét szakítottad ki; dicsőségedet, mely ékesített, átokká változtattad magadon, s a szerelemből gyűlöletet csináltál magadnak.

– Úgy van. Ezt cselekvém. Nem bántam meg semmit. A nyúl elrágja a virágot, a keselyű elkapja a nyulat, a vadász ellövi a keselyűt, a vadászt levágja az oroszlán és az oroszlánt megeszi a féreg. Földdé válik minden. Allah hatalmas, ő rendelte így. Mi vagyok én? nagyobb féreg, mint a többi. Ki pöröl Istennel? Mi sors vár reám a jövőben?

– Még tegnap ifjabb voltál nem született fiadnál, holnap vénebb leendsz megholt őseidnél.

– Világosabban szólj, mert szavaid értelmét oly kevéssé látom, mint magadat.

– A ki vétett fegyverrel, meghal fegyver által, így szól Allah. A ki vétett szerelemben, meghal szerelem által. Két kezed van, jobb és balkezed; egyik aranynyal, másik ezüsttel tele; két kardod; háromszáz nő van háremedben, de csak egy van a kit imádsz; tizenkét fiad van, de csak három, a kit szeretsz. Ime halljad, jól vigyázz életedre, mert a mi legközelebb van hozzád, abban van halálod, tulajdon vagyonod, tulajdon két kezed fog egykor megölni.

– Mashallah! A halál elkerülhetetlen; csak egyet mondj meg: fogok-e én egykor Stambulban a serail kapuján diadalmasan bevonulni?

– Fogsz. Ott állandsz ezüst állványon az ujjongó nép előtt.

– És mikor?

– Leend idő, a mikor egyszerre két helyen leszesz, Janinában és Sztambulban egyszerre; a napok meg fogják ezt magyarázni.

– Még egyre felelj, miért említéd azon nőt, a kit legjobban szeretek?

– Ő fog legelőször elárulni.

– Átkozott! orditá Ali, kirántva kardját s dühösen vágott a hang felé; a kard nagyot süvöltött az üres levegőben s percz mulva éktelen messzeségből kiáltá vissza a hang:

– Már megtörtént az.

– Ah, álom ez. Álom ez! sóhajta Ali.

– Nem álom, felelt a rejtélyes hang. Ébren vagy.

– Ha nem álom, adj jelt nekem, melyről megtudhassam, midőn innen kimegyek, hogy nem álmodtam.

– Tedd elébb hüvelyébe kardodat.

– Visszatevém, szólt Ali, de nem mondott igazat, mert csak övébe dugta azt.

– Rejtsd hüvelyébe, szólt a hang.

Ali borzadva tapasztalá, hogy e lény a sötétben minden mozdulatát látja.

– Most nyujtsd ki tenyeredet, szólt a hang egészen közel.

Ali kinyujtá tenyerét. Azon pillanatban egy erős férfias kéz aczélszorítását érzé azon; oly erős, oly sújtoló szorítást, hogy a vér serkedezett ujjai hegyéből.

Azután elereszté őt az ismeretlen lény, suttogva mondván:

– Arczodnak egy vonása nem mozdult kezem nyomása alatt; így csak Tepelenti birta azt kiállani.

– És így csak egy férfi birta kezemet megszorítani, monda Ali. És annak neve Behram volt, Halil Patronának fia, ki negyven év előtt bajnok társam vala s azóta elveszett. Ki vagy te?

– Aleikum unallah! (Isten veled) monda válasz helyett amaz.

– Ki vagy te? kérdé egy lépést téve előre Tepelenti.

– Aleikum unallah! hangzék felé a búcsúszó végtelen távolból.

A hatalmas basa elmerengve fordult vissza, s midőn a holdfényre kiért, világosan látá kezén meg a vércseppeket, miket amaz erős kézszorítás körmei alól kisajtolt.

EMINAH.

Tündérek, tünemények története!…

Más napsugár, más virágnyilás, más szívdobogás, mint a melyet mi ismerünk.

Ha széttekintünk a tájon, classicus fönségben látjuk emelkedni az istenek földét: Hellasz hegyeit, a sugáros arczú hősök diadalhonát. Ott a hegy, melyről Zeüsz szórta villámait és a berek, melyben Aphrodite gyönge lábát megkarczolá a rózsatövis, s tán a babérfából, melynek kedves elváltozott nympháját Apollo kergeté, egész erdő vált már. Most is ragyognak még a havas Őta és Ossza napsütötte ormai, ha a nyugvó nap reájok tűzi fényét, most is van még villáma a bércznek, csakhogy azokat nem Zeüsz szórja többé, hanem Ali Tepelenti, a ki pasa Albániában és úr fél Törökországon, s a rózsa, melyet Vénus vére festett meg pirosra, az ő számára nyilik és a babér, mely Apolló szerelméből támadt, az ő számára zöldül.

A csendes bérczeken nem lát többé a költő fényes istenalakot. Hosszú puskáját vállára vetve ballag itt-amott egy palikár, ki gunyhóját rejtekbe építé, hol Ali Tepelenti rá ne találjon. A magas oszlopcsarnokoknak jó most a földön heverni, Themistokles és Leonidás utódi gunyhókat raknak oda, a hol senkinek se essenek útjába.

A magas Lithanizza hegytetőről leláthatni a tündéri városba, mely Albánia fölött uralg. Janina az, a historiai névvé vált Janina.

Mellette az acheruzi tó, melynek zöld tükrében az egész város látja magát, mintha kettős volna, olyan mély, a milyen magas; a minaretek arany félholdjai a tóban is, az égen is ragyognak, a fehér tetőtlen házak, egymás fölé emelkedve, egy tömeggé látszanak olvadva lenni egymással és a körülfutó vörös bástyafallal, melyről nyolcz kapun van kijárás.

De mit nekünk a város minareteivel, bazárjaival, kiöszkjeivel! túl a városon, hol az erdős bérczekről alászakadó Cocytus a tóval, melybe ömlik, egy félszigetet képez, itt a földszoroson áll Ali basa megerősített vára, nagy tömör bástyákkal, nehéz, vaspántos felvonó hidakkal, a sánczok árkaiban hegyes égerfaczölöpök s fölöttük két öles víz A bástyák tetejéről száz ágyú torka ásít le a városra, ezek az érczkutyák, miknek ugatása négy mérföldre hallik, s a falakon untalan számos fegyveres népség őrködik és a kapu előtt a szemközt meredő sánczok ablakaiból egymásra bámulnak az ágyúk; jaj annak a népnek, a mely előttök erővel keresztül akarna menni. A nagy, lánczczal elzárt kaput hármas nehéz vasrácsok védik, s hosszú ereszek alól kerekes lövegek villognak elő, melyek mögött bombapyramidok vannak rakva.

Az udvar egy nagy félholdat képez, melyen nem látható egyéb, mint harczkészület, rombolási eszköz, a félkör alakú kaszárnyákban albán hadőrség tanyáz, míg a félkörrel átellenben egy hosszú pavillon szeli ketté a várat, mely a félkör egyik végétől a másikig ér, s három kapu van rajta, melyeken át a belső várba jutni.

E hosszú épületen nincsenek a várudvar felől ablakok, csupán két sor szűk lőrés látható rajta. Ablakai mind túlnan a kert felé nyílnak s ott laknak Ali basa három fiának odaliszkjai. A háromkapus épületet a három fiu lakja: Omár, Almuhán és Zaid. Ez épület hátulja azon kertre nyílik, melyben a fiak háremhölgyei szoktak mulatozni.

Itt ismét egy hosszú bástya zárja el a kertet, vízzel telt sánczárokkal, melynek érczhídján keresztül Ali legbelső várába jutni.

Mi van itt? azt senki sem tudhatta; az érczkapu ezüstös arabeszkjeivel örökké zárva látszik és senki azon be nem megy és ki nem jön, mint Ali és az ő néma eunuchjai és azok a foglyok, kiknek csak a fejeiket szokták kiadogatni; a bástya sokkal magasabb, mint hogy a külvár háztetőiről keresztül lehessen rajta látni; hanem ha valaki a magas Lithanizza ormáról tekint le rá, az egy tüneményes kastélyt fog ott belül látni, színes márványfalakkal, miket ezüst rácsozat fed, kékre festett érczkúptetőkkel, miknek hegyes végén arany félholdak vannak, egy toronynak, mely legszélesebb, vörös bádog teteje van, ez az egy tető látszik ki az egész belső várból annak, a ki alulról nézi; a színes kiöszkök mindenütt virágágyakkal vannak körülvéve, s a magasból tekintő jól láthatja azt is, hogy a bástya hosszában szőlőlugasok vannak, s a szökőkutak medenczéiben olykor nyári alkonyórákban bűbájos alakok fürdenek s megőrülhet, a míg őket nézi, vagy még hamarább megeshetik rajta, hogy Ali basa czirkálói megkapják s levetik a hegytetőrül.

E csodás rejtekhelyen volt Ali paradicsoma. Ide gyűjté a kerek világ legszebb virágait, miket föld termett vagy anya szült, mert hiszen a hölgy is virág, letépni, gyönyörködni való, mint a többi. De annyi szép virág között legszebb volt mégis Eminah, Tepelenti kedvencz hölgye, tizenhatéves leánya a delvinoi basának, kit úgy adtak Alihoz, miként szokás török hatalmasok leányait, már születése napján eljegyezve valami hatalmas főúrral; mire a menyasszony hajadon lesz, akkorra a vőlegény megőszült.

Halavány, kékszemű virág, mintha nem napsugár, hanem holdsugár nevelte volna; termete, alakja oly gyöngéd, mint a mesebeli tündéreké, a kik szárny nélkül repülnek. Hangja csengőbb, édesebb, mint a többi hölgyeké és a mit azok nem tudnak, tud ő úgy szólani, hogy szavát a ki nem érti is, érezze; szőke hajával úgy szeret Ali játszani, kibontani azt hosszú fonadékaiból s lágy selyemerdejét arczára teríteni és azt hinni, hogy a paradicsom árnyékában alszik.

A gyermek szereti férjét. Ali szép öreg. Szakálla oly sima és oly tiszta fehér, mint a hattyú pelyhe, arcza rózsái még most is elevenek, ajkai ha mosolyognak, nincs az a tigris, mely szebb fogakat mutathasson az övéinél. És a mellett bátor, hős; szerelme nem a vének élhetetlen vágya, hanem egy ifju hatalmas szenvedélye.

És Eminah nem tudja azt, hogy ifjak is vannak a világon, ő apján és férjén kívül nem látott soha férfit, s azt hiszi, hogy a többi férfinak is mind olyan szép fehér szakálla s olyan ezüst szempillái vannak, mint ezeknek. Gyermekkorától fogva háremben, nők és eunuchok közt növekedve, mindazon ábrándos eszmékről, miket ifju női szivek ideál-képekről szoktak alkotni, még csak távol sejtelme sincs, férjét a legtökéletesebb alaknak tartja, kiért valaha asszony-szív dobogott, s mint túlvilági lényhez ragaszkodik hozzá.

Eminah szemeiben Ali egyike azon jótékony tündéreknek, kik az arab regék tüneményes mondáiban tengerfenékről, föld gyomrából emelkednek elé; százszor magasabbak a közönséges embereknél, tízszer idősebbek és ezerszer hatalmasabbak, kik talizmángyűrűt szoktak adni földi kegyeltjeiknek, s ha egyet fordul a gyűrű, megjelennek előtte, teljesítik szeszélyeit, kivánatait, fölveszik nagy izmos tenyereikre, hagyják lovagolni mutatóujjukon, bujósdit játszani bő palástjok rejtekében, őrködnek fölötte, ha alszik, elhalmozzák kincsekkel, ajándokkal és oly szelidek, oly igazságosak annyi hatalom mellett; csak egy lépésükbe kerülne, hogy a várakat tornyostul, bástyástul a földre gázolják és ők oly óvatosan járnak, hogy az útban levő hangyát is meg ne tapodják; – hiszen egyszer Ali övig ment be a tóba, melybe két szerelmesen enyelgő pillangó csapódott, hogy azokat kiszabadítsa. Oh Ali oly érző szívvel bir, hogy megsiratja a madarat, mely a kalitban véletlen megdermed, s valahányszor egy virágot leszakaszt száráról, mindig ajkához érinti azt, hogy bocsánatot kérjen tőle. S midőn elbeszélte neki, hogy Kilsszura ostrománál mint égtek meg a szegény galambok, a könyek csillogtak a szemében.

Eminah nem tudja, hogy mi az az ostrom? ő csak a szegény galambokat sajnálja. Mint kóvályogtak az égő város fölött, fehér csoportokban a fekete füst közt s hullottak bele a tűzbe.

A dolog pedig így volt. Ali ostromolta Kilsszurát, de nem birta azt bevenni, a védők bátorsága s a hely előnyei nem engedék őt közel is jutni hozzá. Ekkor oda izent a lakókhoz, hogy békét köt velök és elvonul városuk alól, béke jeléül azonban küldjenek neki fehér galambokat. A szorongatott lakosok megkedvelék az ajánlatot, s összefogdosva városukban valamennyi fehér galamb volt, kiküldék azokat Tepelentinek. Ez mindjárt be is vonatta ostromágyúit, mikkel nem sok kárt tehetett, éjjel azonban, mikor már mindenki aludt, hosszú sodronyoknál fogva tüzes kanóczokat köttetett a galambok lábaira s szabadon bocsátá őket. Azok természetes ösztönüknél fogva mind a régi gazdáik házaihoz repültek vissza, az ismerős tetőkre, s egy pillanat alatt lángban állott az egész város, a galambok maguk hordták az égő üszköt tetőről tetőre, a lakosok közül a ki ott nem égett, azt levágták és a galambok is elvesztek.

Nagyon sokat könyezett Ali, midőn Eminahnak a kilsszurai galambok regéjét elmondá. Ali érzékeny szivű.

A mit a szív megóhajt, a mit a szem megkivánhat, mindene volt a szép nőnek; szobáiban álló tükrök, velenczei kristályművek, padlatán Perzsia szőnyegei, e szőtt virágágyak, ablakaiban nyíló virág, éneklő madár, minden lépésit száz szolganő kiséri; napja reggeltől estig vigalom, mulatozás, s mindennap új örömet, új meglepetést hoz.

Harmincz terem nyílik egymásból, a mely mind az övé. Egyik pompásabb, mint a másik: mire a szem az egyik fényével jóllakott, már a másikat elfelejté s ha végigment valamennyin, akár megint újra kezdje.

De egy nem tetszett mégis Emináhnak: ha végig ment mind a harmincz termen, ott még nem volt a szobáknak vége, hanem ott egy gömbölyű rézajtó következett és az mindig zárva volt előtte, oda soha sem volt neki szabad bemenni. Ez ajtó vezetett azon magas toronyba, melynek vörös bádog fedele van, a mi oly messze ellátszik.

A kiváncsi nő nagyon szerette volna tudni, mi van az ajtón belül, melyen ő neki soha sem szabad belépni, hová Ali mindig egyesegyedül jár, s mikor belép, gondosan magára zárja ismét az ajtót s a kulcsot keblén zsinórra akasztva viseli.

Nehányszor meg is kérdezé már Alitól, hogy mi lakik a toronyban, hogy ő neki ezt nem szabad látni, s mit mivel ő odabenn egész éjszakákon keresztűl egyesegyedül? – Ilyenkor Ali azt szokta felelni, hogy szellemekkel jön ottan össze, kik őt megtanítják a bölcsek kövét keresni, örökké ifjunak maradni, jövendőt látni, aranyat csinálni s más egyéb csodadolgokat, miket könnyű volt egy nővel elhitetni, a ki még azt sem tudja, hogy a férfiak nem viselnek mind ősz fehér szakállt.

Olyankor azután, mikor magára maradt Eminah, százféle tüneményes képeket álmodott mindenféle kék és zöld tündérekről, kik tűzben, vízben, felhőben megjelennek Ali előtt, hogy őt megtanítsák aranyat csinálni. Úgy féltette tőlük Alit: ha egyszer össze találnák tépni.

És Ali bebizonyítá mindig Eminah előtt, hogy mondása nem üres rege, mert mikor másnap azután visszatért, egész kosarakkal hozták utána a néma eunuchok a készített aranyat és drágaköveket. Ali tehát csakugyan tudott aranyat csinálni, még pedig a mi aranyat ő készített, az egyszerre vert pénz és filigrános ékszer-alakban állt elő; és Eminah azt igen jeles dolognak találta, hogy ha már egyszer ama különös szellemek a semmiből aranyat képesek alkotni, egy füst alatt karpereczeket és nyaklánczokat is készíthetnek abból s nem kerül nekik több fáradságukba.

Bárki is kiváncsi volna, ily titkokat érezve magához közel, azokat kiismerhetni, hát még egy fiatal elkényeztetett hölgy, ki gyakran a nagy öröm miatt nem alhatik, melyet azon ajándékok látása gerjeszt szívében, mikkel Ali el szokta őt halmozni? Milyen nagyon szeretné ő e jótékony szellemeket látni, a kik neki annyi örömet szereznek!

Többször könyörge már Alinak, hogy vigye őt is magával, midőn a vörös toronyba megy, de a basa mindig úgy elijesztgeté, hogy azon szellemek milyen kegyetlenek az idegenhez és az asszonyokat rögtön széttépik, miszerint Eminahnak mindig le kelle tenni kivánatáról.

De a mit egy asszony föltesz magában, hogy meg kell lenni, ültethetsz arra hétfejű sárkányt, mégis megmozdítja, s ha a félelem hatalma nagy, sokkal nagyobb a tudnivágyásé.

Egy este egész a rézajtóig kisérte Alit Eminah, s midőn az belépett rajta, észrevétlenűl egy kövecset ejtett az ajtó és küszöb közé.

Ilyenformán nem csukódván be egészen az ajtó, a zár nyelve mind a két kulcsfordulásra visszapattant, s míg Ali azt hitte, hogy bezárta maga után az ajtót, valóban nyitva maradt az.

Eminah csak azt várta, hogy férje léptei elhangozzanak, azután csendesen felnyitá az ajtót, elébb csak annyira, hogy beláthasson rajta, azután, hogy fejét bedughassa s miután nem látott semmit, a mi visszaijesztené, belépett és minden lépésnél óvatosan tekintgete széllyel, ha nem jelen-e meg előtte véletlenül valamelyike a haragos szellemeknek?

Elébb egy hosszú folyosón ment végig, ott egy csigalépcső következett, mely oly sötét volt, hogy csak tapogatózva haladhatott rajta. Valami veszedelmes kiváncsiság nem engedte e sötétségtől visszarettenni, fölment a lépcsőn s nemsokára egy nagy gömbölyű teremben találta magát, melyben egy homályosan égő függőlámpa terjeszte világot.

E terem falai körül márványpadok, vízcsebrek, tölcsérek s csodálatos alakú mindenféle műszerek, vasból, bőrből és fából voltak helyezve, miknek a félhomályban mind oly megfoghatatlan különös alakja volt.

Ezek bizonyára azon eszközök, mikkel Ali aranyat szokott csinálni, gondolá magában Eminah, s épen egy alkalmas fülkét találva a lépcsők kezdeténél, oda behúzta magát, úgy, hogy ő láthatott mindent, de őt nem láthatta senki.

Nehány percz múlva nyíltak az átellenben levő ajtók, s belépett Ali és tizenkét néma eunuch fáklyákkal. A terem egyszerre kivilágosult, az eunuchok letűzték fáklyáikat nagy vasfogókba, egy közülök tüzet szított, s abba különféle műszereket rakott, üstben forralt valami nedvet. Ali ez alatt egy tábori székre ült le és csendes hangon parancsolgatott.

Most mindjárt meglátjuk, hogy csinálja Ali az aranyát?

Most Alinak egy intésére két eunuch kiment egy csapóajtón s nehány percz múlva lánczcsörgés hallatszott, újra felnyiltak a csapóajtók s belépett rajtuk két öreg, sajátságos alak, hosszú ősz hajakkal, borotvált szakállal és különös öltözetekben, a minőket Eminah soha sem látott.

«Ah, bizonyára ezek lesznek azon szellemek, a kik Alinak az aranyat csinálják, gondolá magában; hanem ugyan meg vannak lánczolva. Legalább nem lehet tőlük félni.

S mint valami félelmes nézőjátékot, bámulá rejtekéből a következő eseményeket.

A két agg idegent Alihoz vezették, ki mosolyogva, kezeit dörzsölve állt eléjük és sokáig nem szólt hozzájuk, csak mosolygott. Végre az idősebbnek nyájasan megveregeté orczáját.

– Nápolyi kalmár, tehát igazán nem tudod, hová vannak aranyaid elrejtve? szólt hozzá szeliden.

– Uram, szólt ez kétségbeesett alázattal, mindenemet átadám, a mim volt. Bizony koldus vagyok.

– Nápolyi kalmár, hogy mondhatsz ilyet? Emlékezzél csak rá. Hiszen te hindu árukkal rakottan mentél Toulonba, ott mindent eladtál; visszajövet, hogy találkozánk, nekem ezer aranyat akartál átadni, el is vettem. De hol a többi? Hiszen kereskedő-könyveidből tizenkétezer arany derül ki.

– Hamisak azon könyvek, uram, szólt siránk hangon a kalmár, egyedül hitelem fentartása végett irtam azokat teli valótlan lajstromokkal.

– Kalmár, kalmár, te önmagadat rágalmazod. Te el akarod velem hitetni, hogy nem vagy becsületes ember. Azt én nem engedem, kalmár. Megbocsátasz, ha emlékezeted egy kissé fölelevenítem.

Azzal inte az eunuchoknak s azok levetkeztetve a kalmárt, a kínpadra vonták és kínozták két álló óra hosszant.

Irtózat volna elmondani, miket tettek vele. Oh a kiváncsi asszony eléggé bűnhödött tudnivágyáért. Látnia kellett ez irtózatot, mely megzsibbasztá tagjait, hogy a láz kitörte; eltakarta arczát, de a kínzott ordítása keresztülhatott lelkén és érzékeny idegeit nagyobb kínokra tanítá, mint a minőket ő maga érzett.

Lassanként azonban valami csodálatos fásultság állta el szivét; tagjai megszüntek remegni, szemeit kinyitá s mozdulatlan nézte végig az egész kínzási műtétet.

Alinak ez kitanult tudománya lehetett. Ő maga rendezé, miket kell fokozatosan alkalmazni; a hüvelykszorítókat, a spanyolcsizmát, a forró olajat, a víztölcsért, végre az utolsó kínszert vették elő. A kalmárt nyers bivalybőrbe tekerték s oda fektették az égő tűz mellé.

A mint a tűz által kezdett összezsugorodni a nyers bőr s lassankint szorítá össze a kínzott tagjait, a gyötrelem tetőpontján kivallá az ember, hogy kincsei hajója alatt egy lánczra kötött vasládában vannak rejtve.

Ekkor megszabadíták a kínzó bőrtől; összetörve, tajtékzó ajakkal, vérző testtel, kificzamodott tagokkal omlott le a hideg márványra.

– Látod, édesem, szólt hozzá Ali nyájasan, ettől a fáradságtól megkimélhettél volna engemet is, magadat is.

Azzal inte az eunuchoknak, hogy vigyék félre a kalmárt.

Igy készít Ali aranyat.

Valóban igen egyszerű neme az alchymiának.

Most a másik férfira került a sor. Ez egy büszke, magas homlokú férfi volt, ki végignézte társa kínzását, a nélkül, hogy egy vonás megmozdult volna arczán.

– Hát te még sem fogod nevedet megmondani, derék bajnok? kérdé ez utóbbitól Ali.

– Megmondom a tiedet, ördög, Beliál! Sejtán!

– Köszönöm. Nagyon megtisztelsz. De a magad nevét szeretném hallani. Te bizonyosan valami gazdag velenczei nobili vagy, kiről nagyon szeretnének valamit tudni rokonai s nem volnának háládatlanok, ha valaki visszaadna nekik. Én nagyon sokat tartok rád.

– No hát tudd meg: én gazdag nobili vagyok, otthon palotám és kincseim vannak, de te azokból egy páraht sem fogsz látni, mert mérget vettem be; látod e kék foltokat kezemen? majd mindjárt arczomon is fogod látni. Öt percz múlva halva vagyok.

És úgy történt. A büszke férfi meghalt. Ali tombolt dühében s a prófétákat káromolta.

És Eminah rejtekhelyéből szüntelen Ali arczát nézte. Mit gondolhatott magában?

A holtat is félrevitték; most újra inte Ali szolgáinak s azok két átelleni ajtón egy csodaszép leányt s egy deli ifjat vezettek elő.

A mint az ifju és a leány meglátták egymást, a köny kigördült szemeikből. Szeretők voltak. Úgy illettek egymáshoz.

Eminah bámulva látta, hogy másforma férfiak is vannak, nemcsak olyanok, a kik ősz szakállt viselnek. A fogoly ifju szép, szabályos arczán, hosszú omlatag fekete hajfürtein oly gyönyörködve legelteté szemeit. Soha sem látott ő ilyeneket.

Ali odalépett kettőjök közé és mosolygott mind a kettőre és mind a ketten mondák neki: «Átok reád!»

És ez volt az egyetlen szó, melylyel minden kérdésére válaszoltak.

Monda az ifjunak: «Mondj le menyasszonyodról és élni fogsz!»

Az ifju felelt: «Átok reád!»

Monda a leánynak: «Szeress engem, légy az enyim és vőlegényed élve marad.»

A leányt felelt: «Átok reád!»

És Eminah önkénytelen susogá utánuk mindannyiszor: átok reád. Maga sem tudta, mit beszél?

Ekkor letérdepelteté Ali az ifjat, a szolgák lehuzák felső köntösét. Egyik eunuch felfogá hosszú szép fekete haját s magasra emelé a levegőben, a másik háta mögé állt nagy, éles pallossal.

– Kedvesed e nyomban meghal, kiálta Ali haraggal a leányra, ha őt meg nem szabadítod. Vagy engemet ölelsz, vagy az ő fejetlen testét.

Eminah utálattal fordult el Ali arczától, melyet e pillanatban rút vágyak éktelenítettek el.

És az ifju pár egyszerre felelt neki: «Átok reád!» Megesküvének, hogy egyebet nem fognak válaszolni.

Azon pillanatban megvillant az ifju feje fölött a pallos. A szép fej felszökött a légbe, azután végiggördült a földön, le a csigalépcsőn s épen azon fülke előtt állt meg, a hol Eminah volt rejtve, épen az ő lábainál.

A fejetlen test azon perczben végső erőfeszítéssel ketté szakítá lánczait s elbukva a földön, oda nyujtá kezét manyasszonya felé s ez megragadá a kezet és érzé annak búcsúszorítását, míg a messze elgördült fej ott Eminah lábainál mozgó ajakkal látszott valamit susogni. Eminah lehajolt hozzá, odatartá füleit ajkához és rebegé:

– Hallom, hallom, a mit mondasz. – És valóban azt hivé, hogy hall valamit. Talán saját szíve beszélt?

Azzal begöngyölgeté a fejet shawljába s hirtelen visszaszökött a toronyból szobájába, elrejtve a szép főt szófája alá.

Azután beparancsolá maga elé odaliszkjait, hogy tánczoljanak és énekeljenek.

Már közel volt a hajnal s még mindig tartott a vigalom.

Ekkor érkezék vissza a vörös toronyból Ali.

Arcza mosolygó volt és szelíd; utána két eunuch hozott nagy háti kosárban aranyt és ékszereket. Mindent oda töltetett Eminah lábai elé.

A hölgy örült, kaczagott a kincsek látásán s Ali nyakába borulva, csókokkal köszöné azokat neki s maga mellé vonta a szófára.

– Im a szellemek e kincseket küldik neked, mondá Ali. De különös dolog történt ma velem, egy ékszer elgurult a földön, s bármennyire kerestük is, nem találtuk meg azt többé.

Eminah kaczagva, kötekedve felelt:

– Bizonyosan a dzsinek visszalopták.

Ha mondhatta volna neki:

– Rajta ülsz Ali basa.

Ali basa ölébe vevé az asszonyt, gyönyörködött szép ártatlan szemeiben, gyermeteg mosolygásában, azt hivé, e szemeken át lelke mélyéig láthat. Ha oda láthatott volna!

A mint ott enyelgett vele, ime belép az odaliszkok szobájába a Kadun-Kiet-Khuda, a háremőr s egy lefátyolozott hölgyalakot hoz magával.

– Kegyelmes asszonyom, szól Eminahhoz, ime e görög leányzó, hallva jóságod nagy hírét, önkényt eljöve hozzád, hogy orczád fényében élhessen s mosolygásodtól üdüljön.

És leleplezé a leányt.

Eminah ugyanazon leányra ismert abban, kinek vőlegényét Ali basa lefejezteté s kötekedve szólt a háremőrhöz:

– Nézzed Kadun-Kiet-Khuda, hisz e leány reszket, ha nem fognád, összerogyna.

– A nagy elfogódás teszi ezt, kegyelmes asszonyom.

– De milyen halovány.

– Szépséged árnyéka az rajta.

– Látod! könyezik is.

– Örömkönyek azok.

Eminah marék aranyat ajándékozott a háremőrnek a jó feleletekért, s megengedé a szemérmes leányzónak, hogy orczája előtt megálljon.

Azzal hozatott csemegéket, aranybélű gyümölcsöket, granátvillogású bort, mákonyos nargylát és ölébe vevé Ali ősz fejét, s kezébe ragadva a mandolint, dalolt neki arab szerelmi dalokat, meleg, forró, rózsaillatos, harmatnedűs énekeket; a basa arczára vonta a hölgy hosszú selyemszőke haját, mintha a paradicsom árnyékát takarná magára s énektől, mámortól és mákonytól elaludt.

A mint a basa kezeiből kihullott a nargyla borostyán szívója, Eminah kiküldé szobáiból a hölgyeket, csupán a most érkezett görög leányt marasztá hátra, odaültetve őt maga elé a zsámolyra s kezébe adva egy nagy selyem legyezőt, hogy azzal az alvó basát legyezze.

– Mi a neved? kérdé a leánytól.

A leány tagadólag inte fejével, nem akarta megmondani.

– Miért nem akarod megmondani?

– Mert még odahaza egy testvérem van.

Eminah megérté a feleletet.

– Jőjj közelebb; a mult éjjel egy álmot láttam. Mintha egy nagy toronyban lettem volna, melynek belsejét tizenkét fáklya világítá meg; bárhova tekinték, borzadály lepett meg, szokatlan, ijesztő tárgyak látszottak szemeim előtt s ámbár tizenkét fáklya égett, mégis sötétség volt köröskörül s úgy tetszék néha, mintha ez a sötétség nem volna köd, vagy vastag pára, hanem egy fekete emberekből összecsoportosult tömeg, kik olykor szempilláikat emelgetik. Azután mintha Ali basát láttam volna ott vörös bársony széken ülni, a melynek arany tigrislábai voltak és a mint lábait törökösen maga alá szedé, úgy tetszék, mintha a tigrislábak az ő saját lábai volnának. Sok ijesztő alak vonult azután el előttem, végre egy ifju és egy leány maradtak csak a teremben, a kik minden kérdésre azt felelték: átok reád! Ali basa monda a leánynak: szeress engem; az felelte rá: átok reád! és azonnal az ifju szép feje legördült és futott végig a hideg márványpadlón és egészen odajött lábaimhoz, egy vércsepp papucsomra fecscsent belőle és csodálatos, a vércsepp most is ott van, midőn fölébredék. Nézd meg, valóban vércsepp-e ez, vagy csak képzelet?

És azzal kinyujtá szép kis lábát Eminah, melyet addig öltönye redői letakartak, s megmutatá a görög leánynak.

A leány sírva omolt lábaihoz és összecsókolá azt.

Nem, nem az úrnő lábát, hanem vőlegénye vérét, a mely reá fecscsent.

– Látod, énnekem e szattyánon keresztül égeti testemet a vér, hát még a kinek lelkére hullott az!

Azzal elvoná haját a basa arczáról s undorral tekinte rá.

Az pedig aludt csendesen, mint a hogy az igazak alusznak.

Hetvennyolcz esztendőt élt boldogan, örömben, diadalban, angyalok szerelme közt és annyi átok, annyi vér, a mi agg fejére szállt, nem volt képes egy redőt húzni homlokára, nem egy vonást eltorzítni arczán, meg nem rövidíté egy napját életének, meg nem rontá egyetlen egy álmát, pedig most is áldozata levágott fejével egy ágyon alszik, a vánkos felett az ő feje, alatta a megölté.

Eminah oda hajolt reá, feltakará az alvó keblét, mely nyugodtan lélekzett.

– Amaz asztalon áll egy zománczos kés, monda a leánynak. Hozd ide.

A leány felszökött a késért s visszatért vele; úgy tartá azt görcsösen összeszorított markában, mintha egy intésre várna, hogy azt szívébe verje neki.

– Nem úgy, nem, szólt Eminah. Nem éltét, csak a zsinórt vágjuk keresztül. S azzal kivevé a kulcsot, mely Ali nyakában függött, levágá azt a késsel a zsinegről. E kulcs a vörös-toronyba vezet; midőn a holttesteket egy csapóajtón lehányták, vízlocscsanást hallottam utánok. Tehát a kínzások terméből az acheruzi tóba lehet jutni. Kötelek vannak ott, miken leereszkedhetünk, úszni jól tudunk mindketten, hisz te hydriota2) leány vagy. A Lithanizza alá érve, az erdők között tovább menekülhetünk. Akárhová, nekem mindegy; farkasok, hiúzok közé, ott is jobb lesz nekem, mint Ali basa közelében. Akarod tenni a mit mondtam?

A leány keble magasan dobogott, önkénytelen borult Eminah vállára és megcsókolta őt.

– Szabadság! rebegé örömteljesen; a szabadság jutott legelőször eszébe és az öröm.

Senki sem fog bennünket észrevehetni, monda Eminah, ékszereit lerakva, miket utált, mióta megtudta, honnan kerültek. A Beiram-ünnep utolsó éjszakája van, mindenki siet magát kárpótolni az elmult bőjtért, alszik vagy vigad minden ember, a várőrség nagy része a beyek termeiben mulat, maguk Ali basa fiai mindhárman Muhtár beynél mulatnak. Elszökhetünk és aztán széles a világ.

A görög leány megszorítá a delnő kezét.

– Együtt megyünk. Testvérem lakik a Corynth hegyei közt. Derék bajnok férfi; ő hozzá fogunk menekülni.

– Te menj oda. Én Sztambulba bujdosom rokonaimhoz vissza. Most eredj az odaliszkok szobájába és kérj tőlük szövétneket. Már jól kifőztem magamban a tervet. Ha mind lefeküdtek a háremben, csendesen térj vissza a szövétnekkel. A Kadun-Kiet-Khuda csak félszemmel alszik, vigyázz reá, ha kérdi hová mégy? mutasd neki a basa kendőjét, s azt fogja hinni, ő vár reád.

A görög leány arcza mélyen elpirult e szóra, még hazudni is iszonyú volt rá nézve e gondolat.

Eminah inte neki, hogy távozzék s midőn egyedül maradt, elővoná a vánkos alól az elrejtett főt s kis kerek asztalára maga elé helyezve azt, sokáig elnézte annak csukott szemeit s nyitva maradt ajkát; a hosszú fekete hajfürtök kétfelől az asztalra voltak omolva.

A delnő megsimogatá gyöngéd kezeivel a hollósötét fürtöket, végigvoná ujjait a nemes vonásokon s nem borzadt vissza azoknak jéghidegségétől.

Ott ült a holt fővel szemközt órahosszat, mellette a környék rémura, Tepelenti Ali szunnyadt mély, felkölthetlen álmot; a két rém között a gyermeteg nő, ki lelke öntudatában maga sem sejté, mit cselekszik, a midőn Alit elhagyja és e leányt megszabadítja.

Egy óra múlva visszatért a leány. Csendesen jött, senki sem vette észre, maga Eminah is csak akkor látta meg, midőn a leány a levágott fő elé érve, egyszerre felsikoltott.

Csak egy perczig, csak egy villámütésig tartott a sikoj, a hölgy elfojtá azt egyszerre; a ki fölébredt rá a palotában, azt hivé, álmodott s aludt tovább.

Azután némán, szótlanul borult a menyasszony vőlegénye fejére és könyei hullottak a nélkül, hogy ajka szót adna.

Eminah megragadá a leány kezét és sietteté.

Az letörlé könyeit s fogá a levágott főt és odahelyezé az alvó basa elé, hogy arczaik szemközt állottak s egy fürtöt levágva annak homlokáról, megcsókolá a hideg szemeket forrón, keservesen és azzal felragadva a szövétneket, Eminahval együtt elsietett a hosszú teremsorokon.

Néhány percz múlva a kínzások termében voltak. Üres volt az, a vérfoltok feltörölve, semmi sem emlékeztetett az elmult éj borzalmaira.

Fölnyiták a csapóajtót, melyen a hullákat szokták aláhányni. A mély, sötét üreg fenekén úgy zajgott, úgy tajtékzott a tó. Künn bizonyosan zivataros idő van. Minő dolog lesz e szűk vízalatti folyosón keresztül menekülni! talán a belehányt fejetlen hullák némelyike még most is ott uszkál a hab között; látják-e a napvilágot még valaha, kik egyszer ide lemerültek? Már mindegy. Inkább a mély üregben elveszni, mint Ali basa ölelésében elkárhozni. Hogy irtózott tőle mind a két hölgy; az egyik mert gyűlölte, – a másik mert szerette.

– Ne féljünk, mondák egymásnak s egy hosszú kötélre, mit kínzásokra szoktak használni, rákötve a szövétneket, lebocsáták azt a mély kútba s midőn a víz eloltá a világot, akkor megköték a kötél túlsó végét az ajtó sarkaihoz s egyenkint lebocsátkozának rajta.

Vagy megélnek, vagy meghalnak, – Ali basa két talizmánt veszt el egy napon, miket jobban kellett volna őriznie, mint a szeme fényét; egyik az áldás, a másik az átok szelleme, kiket ő fogva tartott és kik elszabadultak tőle.

Azon perczben, hogy a két hölgy elmerült az acherúzi tóban, megszünt a nyugodt álom Ali basa szemein és elkezde rémeket látni.

Szokatlan érzés volt az ő előtte. Ő, kit álmában is kikerült a kisértet, ki a félelemmel még nem is álmodott, kit az álmok angyala sem látott gyávának soha, most egy idegen érzést tanult megismerni, mely gonoszabb minden betegség, minden gyötrelem érzelminél. Félt.

Azt álmodá, mintha amaz ifju suliota feje, a melyet ő leüttetett s mely elgördült és eltünt, nem lehetett többé megtalálni, most ott állana vele szemközt egy asztalon s kőszemeivel reá meredve, beszélne hozzá, nevén szólongatva az alvót.

– Ali basa! Ali basa!

Az alvó teste reszketett idegen borzadály miatt.

– Ali basa! hallá harmadszor is szólni a főt.

Nyögve, kínlódva, egyet vetett magán, ez által fejét a párnáról lecsusztatta, hogy vére mind agyába tolult, s látott azután és hallott még iszonyúbbakat.

– Egy, kettő, szól a levágott fő. És Ali megérté, hogy ez az ő hátralevő éveinek száma. Ime a te fejednek sincsen már sem keze, sem lába; folytatá a fő és Ali kénytelen volt látni azt, a mit ő mondott. Két levágott fő áll egymással szemben, az enyim és tied. Mit tudsz felelni nekem? Mit tudsz szemembe nézni? Két fejetlen alak áll az Isten széke előtt, az enyim és tied. Miről ismer reád az úr? Ő kérdi, melyitek volt Ali? Fehér ruhája van a lelkeknek mind. És te eltagadod nevedet, jobbodat szívedre téve. Te vagy Ali! mert a fehéren ott maradt az öt új véres nyoma.

Ali álmában kínlódva takargatá kezével kaftánját szívére.

A fej nem tünt el előle és ajkai nem zárultak le annak. Tovább beszélt.

– Halld Tepelenti: «Mene, mene, tekel, ufarsin!» A kéz, mely letörli a hatalmasok cselekedeteit, végigvonatik a te tetteiden és léssz: nem egy hős, kit a világ bámul, hanem egy rabló, a kit megátkoz. Azok fogják áldani halálodat, a kiket szerettél és ellenségeid fognak megsiratni. És Isten rendelé azt, hogy pusztulása légy önnön nemzetednek.

Ali nyögve, hebegve vergődött fekhelyén és nem birt fölébredni; egy világ bűneinek terhe feküdt keblén. A földet érzé hánykódni maga alatt és az eget omladozni fejére nagy fekete felhőivel és rettegett a haláltól. A fő beszélt tovább.

– Két madár hagyja el ez órában sziklapalotádat; egy fehér galamb és egy fekete holló. A fehér galamb a béke, mely tornyaidról elköltözik, a fekete holló a boszú, mely bukásod dögszagára visszatér. A fehér galamb a te hölgyed, a fekete holló az enyim és jaj neked mind a kettőtől!

Ali a kétségbeesés dühével ordíta fel ez álomszóra s az erőszakos kiáltás megtöré álma bilincseit, felszökött fekvő helyéből és a mint felnyitá szemeit – ime, a levágott fő ott állt előtte az asztalon.

A basa borzadva tekinte szét; még nem tért annyira magához, hogy tudhassa, mi ebből az álom, mi az ébrenlét? Még hallani vélte az enyészetes szót, mely e nyitott ajakról szólt hozzá s keze önkénytelen kebléhez nyúl, mintha az öt ujj véres nyomát akarná ott eltakarni.

Az elvágott zsinór akadt kezeibe, melyről hiányzott a kulcs. Ez egyszerre visszaadta eszméletét. Kardját ragadva rohant a rézajtó felé s tapasztalá, hogy azt a menekvőknek gondjuk volt belülről bezárni s benne törték a kulcsot, hogy csak erőszakkal lehessen felnyitni.

Visszafordult, végigment az alvók termein. Néhányan az odaliszkok közül fölébredtek heves léptei zajára s meglátva háborodott arczát, ijedten bújtak takaróik alá; az ajtók előtt a néma eunuchok álltak őrt dárdáikra támaszkodva, mintha érczszobrok volnának.

Lefutott a kertbe. Végig az ismeretes sétányokon s a mint a kapu elé ért, megdöbbenve vevé észre, hogy a felvonó híd, mely palotáját fiai lakától elválasztja, le van bocsátva és senki sem áll mellette őrt.

A topidzsik, a feketék, a Beirám-ünnep éjszakáján, megtudva, hogy Ali háremébe vonult, átszöktek Muhtár bey palotájába, ki nagy lakomát adott Vely bey és Szolimán tiszteletére, mindhárman összehozák háremeiket s alant a szolgák, fenn az urak vígan voltak; a zene és szilaj örömök hangjai kihallatszottak a házból és minden kapuja nyitva volt a várnak, őrök és szolgák itt-ott holtrészegen hevertek az út közepén, elgyalázva a tilos nedvtől; miattok az alatt akár egy egész ellenséges hadsereg költözhetett a várba.

A hideg lég és a düh visszaadák lassankint Ali lelkének aczélát. Észrevétlenül lépett be Muhtár bey palotájába.