TÖRÖK PARADICSOM.
Ali basa maga építteté az egész janinai várkastélyt s oly bölcs volt, hogy az építőket, a mint a kastély elkészült, minden hír nélkül eltevé láb alól s így egyedül maga ismeré palotája titkait. Titkos kijárások, hallgatózó rejtekek voltak minden épületben, s az egyes sáncztömbök, mik külsőleg oly elkülönözötteknek látszottak, földalatt járó utakkal úgy össze voltak kapcsolva, hogy a legészrevétlenebbül keresztül-kasul lehetett rajtok járni. E sajátságokat később nagyon keserűen tapasztalák Ali basa ellenei.
A három bey palotáját egészen köröskörül lehetett járni egy rejtett folyosón mind földszint, mind az emeleten, s e folyosóról még csak sejtelme sem volt egynek is a benlakók közül; az öles vastagságú falban volt az, a két ablaksor között s belőle majd mindenik szobába nyiltak nesztelen ajtók, néhol az ablakok közül, másutt tükrök háta mögött, vagy a fölemelt padlat alól, mik kulcs nélkül, rejtett rugók után fordultak el nesztelen sarkaikban s oly pontosan zárultak, hogy nyílás sehol sem maradt utánuk.
Ali basa ott áll a vigalom termében, a nélkül, hogy valaki észrevette volna. Egy nagy corynthi szobor mellett áll, a Mekka fekvését mutató fekete tábla helyén lépett ki. Nem kell tartani tőle, hogy valaki odanézzen. Azt a helyet, melyhez imádkozva kell fordulni, kerüli most mindenik szem s félne találkozni azon arany betűkkel, mik a Kaába tábláján ragyognak.
Most a vigadás órája van. Most nem kell a mennyei paradicsom, mert itt van a földi; most nem kérdezik sem Mahommedtől, sem Izrafil angyaltól, hogy minő bor folyik a Tubafa gyökereiből, lángolóbb lelkesítőbb az, mely a serlegekben villog; a hurik is eltakarhatják fehér kebleiket, piros arczaikat, micsodák ők azon földi angyalokhoz képest, kik e világi ékességgel ittasítják a halandó szíveket! Aztán Mahommed rossz próféta, nem értett ő a paradicsom elrendezéséhez; nézze meg azt, a mit Muhtár bey rendezett, valóban tanulhat tőle.
Mahommed csak azt gondolta ki, hogy hetvenhét huri ölelése fogja örökké boldogítni az idvezült mozlemint; elfeledte a legjobbat: néha-néha, úgy ezer esztendőben egyszer, nem volna-e idvességes, ha a mozlemin szomszédok megcserélnék hurijaik gyülekezetét s új zamatú csókok által, eddig nem ismert bájak élvezete között kezdődnék újra a megdicsőülés. Így már érne valamit Mahommed paradicsoma; az ember szinte alig várná, hogy lejárjon az a kis millenium, s ha azután ezer, meg százezer, meg milliószor ezer esztendő múlva – mert kitelik az mind az örökkévalóságból – ismét visszajutna az ember az eredeti hetvenhét leánykához, milyen kedves volna a viszontlátás!
Ezt feledte ki a próféta a maga paradicsomából és Muhtár bey volt az a boldog, kinek ezt a gondolatot megsúgta a Malach Tavaif tündér a kis Beirám ünnep alatti bőjtben, midőn aludt, s ki azt rögtön tervbe is vevé testvéreivel.
Mindhárman egy házban laktak, mindháromnak volt külön háreme és az mind számra, mind szépségre bizonyára meghaladta azt, melylyel a túlvilágon kecsegteti őket Monkár és Nakir angyal.
A Beirám ünnep után tehát jó bort adván testvéreinek Muhtár bey, azt mondá nekik:
– Cseréljük el háremeinket.
Szolimán bey rögtön kezet adott, Vely bey elébb nevetett rajta, azután azt mondta, hogy ő nem egyezik bele.
A másik két testvér erősen kikaczagá ez együgyűsége miatt; nevetséget csináltak belőle, s azután átvették egymás hölgyeit s más nap és a későbbi napokon azzal bosszanták Velyt, hogy elkezdék magasztalni előtte az elcserélt odaliszkokat, mindenik elmondá, hogy mi új bájt fedezett fel ez és amaz bayadéren? mily szokatlan villogása a kék szemnek, a ki Muhtár bey kegyencze volt, s kiért cserébe epedő zsidó leányt adott Szolimán neki, ki ha egyszer átöleléd, hozzád tapad, átolvad, mintha két láng olvadna egymásba.
Vely mind mosolygott e dolgokra, de azért csak a fejét csóválta, végre kivallá, hogy háremét ő azért nem cserélheti el, mert van közte egy albán hölgy, a kit ő nem vett sem rabolt, hanem önkényt jött el vele, s annak ő megigérte régen, hogy soha el nem hagyja és nem is adná azt sem mindkettőjök háremeért, sem egy egész országért, tele asszonyokkal.
A két testvér megnyugtatá Velyt, hogyha oly igen szereti azt az egyet, vegye ki a többi közül és tartsa magának és azután ne különczködjék.
Így aztán Vely bey is ráállt az atyafiságos osztályra s kivéve Xelianthét, a többit átengedé.
A nagy Beirám utolsó éjszakáját tűzte ki Muhtár bey a nagy paradicsomi vigalomra, meghivá öcscseit magához és magát Mahommedet, a prófétát, hogy tanuljon tőlök idvezülni s rendezze a szerint a mennyországot. E végett neki is divánt tétetett hármojuk közé, poharat, tányért adatott elé s meghagyá az odaliszkoknak, hogy poharába szorgalmasan töltögessenek, s mellé ülvén, iparkodjanak őt mulattatni.
A török főuraknál ily kigúnyolása a vallás eszméinek nem rendkívüli dolog; azon időkben az istentagadás egész a nyilt botrányokig ment; csupán a köznép fanatizmusa és hitbeli kegyessége teszi ezt még egyszer oly kirívóvá.
Ali bég fiai tehát meghívták a prófétát magukhoz vendégül, s rajta voltak, hogy ha megjelen, meg ne unja magát közöttük.
Az odaliszkok sorban énekeltek, tánczoltak, s a testvérek itélgették, hogy melyik a legszebb, melyik a legédesebb közülök?
Mind a tánczban, mind az énekben legkitünőbb volt Rebekka, Muhtár bey szép zsidó hölgye és Lizza a kék szemű bayadér, a ki Szolimán kegyencze volt. Nem lehete elhatározni, hogy melyiket illeti a diadal? Utoljára együtt tánczoltak.
– Nézd, szólt Muhtár, gyönyörtől ragyogó szemekkel, láttál-e ennél szebb termetet? mint a bánfa virágos ága, úgy hajlik jobbra-balra, mily negédes, midőn fejét hátraveti s szemével epedve rád tekint, nem vagy-e oda a gyönyör miatt? Föld szeretnék lenni, hogy lábai rajtam járjanak, vagy levegő, hogy köröskörül ölelhetném minden ízét.
– Valóban gyönyörű, helyeslé Szolimán, ha e másik nem tánczolna mellette, ő volna az első csillag az égen. Ah de egy mozdulata ennek több, mint amannak egész élete. Az csak nő, de ez tündér. Az megöl, de ez halottból elevenné tesz.
– Igazságtalan vagy Szolimán, monda Muhtár, te csak szemed után itélsz; ha ajkaidtól kérdenél tanácsot, igazabbat mondanának. Izleld csókjaikat, s akkor mondd, hogy melyik édesebb?
Ezzel inte a két odaliszknak. Rebekka a szép zsidó hölgy szerelmes bágyadással veté magát Szolimán keblére, míg Lizza tündérkönnyűséggel ült térdére s az ittas bey édes mámorral ízlelé majd az egyik, majd a másik csókját.
– Rebekka ajka forróbb, de édesebben csókol Lizza. Az kínoz, emez boldogít. Rebekka csókja mákony, mely édes kábulásba hoz, de Lizza csókja édes bor, mely felvidít.
– Legyen Lizza csókja édes bor, kiálta közbe Muhtár, de Rebekka csókja mennyei muskavit, melyet csak az idvezültek ízlelnek és a ki ízleli, az idvezül!
S azzal Muhtár bey ragadá ölébe a két odaliszkot, hogy itéletet hozzon ajkaik édessége felől. Irigylésre méltó perpatvar! A pörlekedő felek egyike sem tudta, hogy melyiknek itélje az elsőséget? Végre Vely beyt hívták fel birónak, ki már akkor aludt, melettök ülvén a divánon s elnyomva a bor áldásaitól, Xelianthe ölébe hajtá fejét. A két testvér felkölté őt, hogy tegyen közöttük biróságot a csókok édessége felől.
Sok bajba került megértetni az álom és mámor kábította beyjel a kérdést, melyet midőn megértett, azt felelte rá:
– Legédesebbek Xelianthe csókjai.
S azzal ismét átölelte a kedvencz nőt és fejét keblére nyugtatva aludt tovább.
– Eh! kiálta fel ekkor Muhtár, mit kérdünk tőle itéletet, midőn itt ül közöttünk maga a próféta? tegyen igazságot ő közöttünk!
És e szavakkal az üres helyre mutatott, mely negyediknek volt hagyva, mely helyen arany és ezüst tálakon halmozva volt az étel s átlátszó kristályserleg megtöltve borral.
– Jó Mahommed! szólt Muhtár az üres helyhez beszélve, te életedben sok szép asszonyt szerettél, a paradicsomban is elég módod van benne, ám jelentsd ki nekünk ime: kettőnk hölgye közül melyik a szebb, melyik az édesebb? Láttad őket tánczolni, hallottad énekelni, most ízleld csókjaikat.
Azzal inte a két hölgynek s azok az üres divánra ülve kétfelől, úgy tevének, mintha egy közbenülő alakot ölelnének át karjaikkal s a legforróbb, a legzamatosabb csókokat szórták a levegőbe.
– Nos, hozz itéletetet Mahommed, szólt ittas merészséggel Muhtár és felragadta a kristályserleget az üres hely elől s feltartva a levegőbe, felhevült arczczal kiálta:
– Ime idd ki ezen serleg bort annak az egészségére, melyiknek a diadalt adod.
Ali basa borzadva, iszonyattal eltelve hallá e szentségtelen vakmerő szavakat rejtekéből s kivonva övéből pisztolyát, nagy csendesen felhúzá annak sárkányát.
– Igyál Mahommed! kiálta Muhtár magasra tartva a serleget. Igyál a diadalmas hölgy egészségére. Melyik legyen az: Rebekka-e vagy Lizza?
Azon pillanatban egy dördülés hangzott a teremben s a feltartott kristálybillikom milliom darabra törve hullott szét Muhtár bey kezéből.
Ijedten ugrott fel mindenki helyéből; mire széttekintének, senki sem volt a teremben, csak a három testvér és a hölgyek. Csupán azon a helyen, honnan a lövés jött, látszott még a gomolygó kékes füst, mely nehézkesen kezdett omladozni. Körül senki, a ki fegyvert viselne és azon az oldalon sem ajtó, sem ablak, melyen valaki be és kijárhasson.
Künn a minarékből hangzott a muezzimek hajnali imája:
«La illah, il Allah; Mahommed razul Allah!» (Egy az Isten, az Allah, Mahommed Allah küldöttje.)
* * *
Ali basa nem üldözé a szökevényeket. Az nap egész reggelig imádkozék. Be volt zárkózva legbelső szobájában, hogy ne lássa senki, mit cselekszik? Azt tevé, a mit hetven év óta soha, – sírt. Egy óráig meg volt törve hajthatatlan lelke. Tehát azon nő, a kit jobban szeretett, mint életét, az adja a legelső jelt a közelgető balsorsnak, hogy itt az idő a küzdelemre. Hadd menjen. Legyen az ő fátyola a legelső zászló, mely hadseregeket hoz Janina ellen. Tepelenti nem akadályozza őt meg futásában. Egy óráig gondolt reá és ezen óra siralom órája volt, azután gondolt a vészre, mely jóslatok felhőjében közelgett reá s szíve megkeményült bele. Ali basa nem azon férfi, a ki lekönyörgi magáról a veszélyt, hanem az, a ki szembe megy rá s azt kérdi tőle: hol késel oly sokáig? Előhivatá a nimetullahita dervist, kit várában tartott rég idők óta, s jóslatokat szokott tőle kérdeni.
Tepelenti tanácsot nem fogadott el soha senkitől, de meghallgatá az őrültek, a jósok szavait, csillagokból, indu varázslatokból szeretett tanulni s azoknak mondásai befolyással voltak tetteire.
A dervis roskatag vén ember volt, ki tudja hány éves lehetett? az életet régóta csak a bűvészet tartja benne. – Minden este rézlapokra fektetik száraz, elaszott tetemeit, s bedörzsölik érző inait balzsamokkal, így él meg egy napról a másikra.
Két néma ennuch vezeté Tepelenti elé, s lábait alája rakva, előtte leülteték.
– Szikhám, szólt Ali a dervishez. Rossz napok közeledtét érzem. Kardom egy éjszaka megrozsdásodott hüvelyében, paizsom, mely vert aranyból van, végtülvégig repedt, egy levágott fő, mely elgurult előlem, úgy hogy nem találtam meg, elém jött az éjjel s halálomról beszélt, s álmomban fiaimat láttam a prófétával vendégeskedni. Nem kérdem, mit jelentenek ezek? Mert tudom. Miként télen ellepi a varjúsereg az ó mecsetek tetőit, úgy fognak reám szállani esküdt ellenségeim. Vén vagyok már nekik s hallatlan dolog, hogy hetvennyolcz évet érhessen egy ember az ozmanlik között, a ki gazdag és hatalmas. Jőjjenek. De tudni akarom, hogy ki lesz az első, a ki megtámadand. Ennek a nevét mondd meg nekem.
A dervis erre egy fatáblát hozatott elé, a milyenen ételt szoktak felhordani, rá egy üres üveg poharat helyezett, s azon egy vékony bambusznádat fektetett keresztül. Akkor felirta a fatáblára a török alphabet huszonkilencz betüjegyét, s azzal háromszor leborulva szétterjesztett karokkal a földre, ujjai hegyét az üveg körül a fatáblára tevé, s szemeit merően a pohár közepére szegzé.
Mintegy negyedóra múlva elkezdett a pohár zengeni, mint mikor valaki a megnedvesített ujját húzza végig a szélein, a zengés mindig erősebb, hangosabb lett, utóbb a pohár megmozdult a fatáblán, s a keresztbe tett pálczikával együtt elkezdett forogni, végre oly sebesen forgott, hogy a pálczát nem lehetett megkülönböztetni rajta.
Ekkor egyszerre elvevé ujjait a tábláról a dervis, s a pohár rögtön megállt. A pálcza hegye épen a Ghain betün állt meg.3)
– Jegyezd meg magadnak e betűt, szólt a dervis, Ghain G betü.
S aztán újra kezdé a tüneményt, s a forgó pohár egyenkint e nevet betüzé ki:
«Gaskho bey.»
Az utolsó betünél megállapodott és többé nem fordult el.
– Nem ismerek ily nevű embert, szólt Ali elcsodálkozva azon, hogy ő, kinek annyi hirhedett nevű ellene van, épen attól tanuljon rettegni, a kinek nevét sem hallá.
– Hol lakik e férfi? kérdé tovább a dervist.
Az újra kezdé a varázslat műtételét, s most a tánczoló pohár e szót betüzé ki:
«Stambul.»
Elég volt.
Ali inte az eunuchoknak, hogy a dervist visszavezethetik.
Ekkor negyven albán katonát hivatott be a várőrségből, s fejenkint mindeniknek ajándékozott húsz aranyat.
– Ez előpénz. Nekem egy ember halála kell, a kinek csak nevét és lakását tudom. Neve Gaskho bey, lakik Stambulban. Ezen ember feje annyi aranyat ér előttem, a mennyit nyom. A melyitek elhozza, megmérheti azt. Ha csak halála hírét hozzátok, az első, ki azt tudtomra adja, kétszáz aranyat kap; ezeret, a ki őt megölte.
Az albánok rövid ideig tanakodtak egymás között, azután megigérték, hogy ha csak valósággal élő ember az a névszerinti bey, halála bizonyos.
Dél tájon maga elé hivatá fiait Ali. Nem szólt nekik semmit aggodalmairól, a múlt éjszaka tüneményeiről és látásairól, hanem oda ülteté őket maga körül, kezét egyenkint megcsókolván fiai; balról ülteté Muhtár beyt, jobbról Velyt, szemközt Szolimánt.
Legelőször Szolimánhoz beszélt.
– Legifjabb vagy és legmerészebb, holnap a tengerre kell szállnod, hogy három hajóval Siciliába indulj, ott megrakva hajóidat kénkővel, rögtön visszajösz és egy napot sem mulasztasz.
Szolimán kedvetlenül viszonzá:
– Oh atyám. A tengereken most a passatszelek uralkodnak, ki merne most hajóval a hullámokra szállni? A tenger minden szörnyei a felszínen úsznak, várva, hogy kit nyeljenek el? s a hajósrém most jár keresztül-kasul a vizeken, ködhajójával, ködembereivel.
Ali basa nem szólt hozzá tovább, hanem fordult Muhtár beyhez.
– Te legravaszabb vagy, még ma elindulsz a szuliota kapitánikhoz s felszólítod őket, hogy hadaikkal gyülekezzenek fel Janinára, mind sietve. Biztatást, igéretet, szép szót ne kimélj.
Muhtár bey bosszúsan fordítá el arczát s a múlt éji mámortól nehéz fejét lógatva, durczásan felelt:
– A hegyek közt most olvad a hó. Minden patak folyóvá van dagadva, madárnál egyéb nem járja most a száraz földet, nem hogy fegyveres hadak mozduljanak ide, vagy amoda; várj egy hétig, míg az áradás elmúlik; hiszen nincs ellenség a hátadon, az egész birodalomban még csak egy patkány sincs, mely várad falait fúrja, minek neked most fegyveres nép és lőszerek?
Ali most a jobbról ülő Velynek szólt:
– Te átmégy Mizrimbe és vásárolsz számomra kétezer lovat. Ezret olyat, mely harczosoknak való, ezeret pedig ágyúk elé.
– Oh atyám, szólt Vely, ki legvénebb és legokosabb volt fiai közt. Nem akarom azt a kifogást tenni szavaid ellen, hogy Mizrimben most van a szamum kezdete, melynek égető, fojtó lehellete elől futni kénytelen minden élő állat, én értem ugyan nem kár, de lovaid ott veszhetnek, drága lovaid. Ezt tehát nem mondhatom. Hanem azt kérdezem tőled, miért gyűjtesz te hadseregeket, lovakat és lőszert minden ok és előre látott veszély nélkül? E hadikészület nem fogja-e a padisaht ellened haragra gerjeszteni s majd épen az által, hogy védelemre készülsz, hívod fel magad ellen a harczot?
Ali basa felkaczagott, a mi neki ritkán volt szokása.
– Valóban rajtam a sor, hogy előttetek bebizonyítsam, miszerint nincs igazatok. Ebédeljetek nálam és legyetek vigan. Ebéd után meg fogjátok látni, hogy a tenger nem viharos, a vizek nem áradtak ki és a szamum nem fojtó. Nekem van talizmánom, mely benneteket erről meggyőz.
Azzal ott vigadott együtt fiaival késő délutánig, ebéd után folyvást suttogott néma eunuchjaival; akkor elvezette fiait magával a vöröstoronyba, melynek ajtaját akkorra kinyittatá.
Itt egy teremben állapodott meg velök, melynek egyetlen nagy félkerek ablakán át az acheruzi tóra lehete látni. Az ablak vas rostélylyal volt fedve. Itt leült velök a nargylát szívni és kávézni.
A fiak jobb szerettek volna fölmenni a tetőre s ott a szabad kilátáson végezni e délutáni mulatságot, de Ali tréfásan jegyzé meg, hogy a szabadban most hideg és meleg szél fuj. Valaki megizzadhat a szamumtól, s meghülhetne a passat-széltől.
A mint ott szürcsölék csészéik nedvét, ime evező-lubiczkolás hangzik a torony alatt, s a fiak három nagy dereglyét látnak a tó felszinén evezni, melyen háremhölgyeik ültek, a dereglyéket az ismerős eunuchok hajták.
A három bey arcza földerült a mint hölgyeiket látták ott a vizen evezni, s Muhtár bey pajkosan súgá Szolimán fülébe:
– Vajjon az öreget nem kellene-e szinte a társaságba venni?
Ali meghallá a súgást s elmosolyodott rajta.
– Valóban szép hölgyeitek vannak, monda fehér szakállát végigsimítva. Nem csudálom, hogy úgy szerettek ide haza lenni s hideget, meleget találtok a szélben, a mi pedig nem egyéb, mint Allah lehellete és a mi Istentől jő, az nem lehet rossz. Hanem hölgyeitek szépek. Én a mult éjjel egy álmot láttam. Előttem a próféta jelent meg és azt mondá, miszerint ti felszólítátok őt, hogy mondja meg, melyik hölgyeitek közül a legszebb, a legédesebb?
A fiak bámulva és megrettenve néztek össze.
– A próféta azt válaszolta, folytatá Ali mosolyogva, hogy hozzá nem illik, miszerint ő jőjjön a ti hölgyeitekhez, hanem menjenek azok ő hozzá. Tehát én elküldöm őket a paradicsomba.
– Mit teszesz? kiáltának mind a hárman megrémülve.
Ali egy ezüst síppal éles füttyentést tett s e jelre mind a három dereglyéből kiránták az eunuchok a rejtett csapokat, mik azoknak fenekébe voltak fúrva s magok kiugrálva a vízbe, ott hagyták a dereglyéket a tó közepén.
A hölgyek rémülten sikoltának fel, a mint a víz minden oldalról a dereglyékbe kezde tódulni. Egy rémítő halálordítás tölté be a léget.
Muhtár dühösen rohant az ajtónak, s azt zárva találván, tehetetlen erővel készült kifeszíteni; míg Szolimán az ablak vasrostélyzatát ragadá meg két kezével s azt hivé, hogy az egész tömör épületet képes lesz megrázni karjaival. A kékszemű albán leány és az epedő zsidóhölgy, mindkettő halálfélelemmel nézett fel a zárt ablakra, szép tagjaikat már a hullám kezdte nyalni.
Csak Vely bey állt mozdulatlanul. Hisz ő semmit sem vétett, hisz az ő szép görög hölgye nem bosszantá a prófétát az orgiák szerelmi versenyében; egyedül őt szerette, egyedül ő általa volt szeretve és az is ott vész el a többi között.
A dereglyék mindig jobban elmerülnek a kiáltás mindig kétségbeesettebben hangzik; a három fiu látja hölgyei halálát s nem rohanhat őket megszabadítani, csak egyet sem menthetnek meg; most egy végső jajkiáltás! a dereglyék elmerültek, néhány perczig tarka fátyolokkal, turbánokkal s fehér karokkal és omlatag fürtű fejekkel van ellepve a víz, azután csak a turbánok uszkálnak egyedül a vizen.
Szolimán kétségbeesetten zokogva rogyott le az ablaknál, míg Muhtár egyre dühödten rugdalta az ajtót, mintha saját lármájával akarná elnyomni a haldoklók segélykiáltását. Csak Vely bey nézett némán, keserűen az utálatos habokra, melyek egy percz alatt három menyországot nyeltek el.
Távol, nagyon távol látszik az emelkedő hullámok tetején, mintha valami fekete úsznék. Ki tudja mi az? Talán egy e hölgyek közül. Egy perczben eltünik a hullám-völgyeletben, másikban ismét fölvetődik; vajjon melyik lehet az? Mindig messzebb messzebb távozik. Vajjon megmenekülend-e? A görög hölgyek jól tudnak úszni.
Ekkor fölkelt helyéből Ali basa s mosolyogva mondá fiainak:
– Bizonyára úgy hiszem, hogy többé nem lesz rátok nézve sem a tengervihar, sem az áradó víz, sem a szamum szele oly ijesztő, mint volt órák előtt. Induljatok minél hamarább. Mire visszajöttök, új háremet fogtok itthon találni, mely elfeledteti a régit.
Azzal elhagyá őket.
Szolimán és Muhtár rögtön útnak indultak. Jaj annak, a kin ők most a megbántó helyett bosszújokat fogják tölteni!
Csak Vely bey maradt még ott az ablaknál és nézte a vizet, a míg elsötétült az est és gondolkozott Ali basáról. Testvérei átkokat szórtak apjukra, ő egy szót sem mondott. Azok ki fognak békülni hamar; – ő soha.4)
GASKHO BEY.
A villám a futó embert sújtja.
A balsors egy mérges eb, mely az után szalad, a ki előle fut.
Ali basa albán darabantjai Stambulba érve, tudakozódni kezdének Gaskho bey felől.
Egy jámbor férfiu volt az, hivatalára nézve a szeraili idzoglánok felügyelője, különben igen kegyes és békességes müzülmán; kedélyére nézve valami a phlegmaticus és melancholicus között, úgy, hogy a tenyerére tett sympathetikus lemez alig emelte fel a két végső részét, míg Tepelenti Ali tenyerén egyszerre összekunkorodott az s előre hátra szaladgált. – Hasonló babonás tréfákban gyakran gyönyörködtek azon időkben a müzülmánok.
Alakjára nézve Gaskho bey tökéletes mintaképe lehetett a farnezi Herculesnek, vállai csaknem aránytalanok voltak többi termetéhez; félkezével a szélmalom vitorláját meg birta állítani, a szultán trónörököse születésnapján egy hatfontos ágyút vállára vett, s ott sütteté el és kemény piasztereket harapdált ketté, mikor jókedve volt.
Hogy e rettentő erejét valaha emberek vesztére használta volna, azt ez ideig nem állíthatjuk, sőt a legtürelmesebb embernek ismeré mindenki; az udvari idzoglánok, kiket vívni tanított, viadal közben, csupa kötekedésből, mintha csak tévedésből történnék, olyanokat huztak rá a tompa kardokkal, hogy szintúgy zengett, és azért Gaskho bey mindig megdorgálta őket szépen, de nem a kapott ütlegért, hanem az ügyetlen vágásért. Soha ő háborúban sem járt, s nagy emberi dolgot véltek elkövetni, a kik őt oda nem ereszték, miután előre nem látható veszedelem lehetett volna az, a mit ő mívele, ha komoly harczra kerül a sor.
Odahaza a legjámborabb családapa volt. Gyakran találták őt négykézláb, a mint kis négyéves fia, Szidali, a hátán lovagolt, s apjával mindenféle kegyetlenségeket elkövetett. Nem is csinált egész nap egyebet, mint a szerailban az idzoglánokat tanítgatta dzsirídhajigálásra s odahaza a fiának csinált papirosmadarakat, sárkányt eregetett és vak-vak-varjút játszott vele. – A mi ideje e két foglalkozásból fenmaradt, azt pedig arra fordítá, hogy a Gökk-sü (édes vizek) melletti nyári palotája ablakán kikönyökölve nézegetett a világba, hosszúszárú pipáját a földig eresztve, s ha azután, végezve e foglalkozást, valaki azt kérdezte volna tőle, hogy mit látott? bizonyára azt felelte volna rá, hogy semmit sem.
Pedig estenden a Gökk-sü ligeteiben a legélénkebb zajgás van; a nyaraló basák, bégek háremei kijönnek a platánok alá s hintáznak és tánczolnak és énekelnek, a vándor perzsa karómászók ott mutogatják szemfényvesztéseiket s a nagyságos janicsárok ide járnak ki egymással verekedni, minden pénteken délután egész rivalis odák csoportoznak ide, mint kölcsönös egyezési csatatérre, s gyakran két három halottat hagynak a mulatási mezőn.
Gaskho bey mindezekről kevés tudomást látszik magának venni; csibukja lenn van a földön, minden szippanásnál nagy kékszürke füstgomoly tódul ki annak crateréből, e füstgomoly annyiféle alakot vált míg az ablakig felér s Gaskho bey oly elmélyedve tudja nézni ezeket a változó füstalakokat, mintha könyvet akarna irni a pipafüst philosophiájáról, s e közben arra sem ügyel, hogy háza alatt már harmadszor megy keresztül két albán fegyveres, magas, felül szélesedő süvegeikkel s fekete gyapjas gubákban, kik mindannyiszor nagyon látszanak rá nézni, néha közel lépnek hozzá, s ha szemközt jövőt vesznek észre, mintha megijedtek volna, szedik magukat és odább állnak.
Csak néha árul el ravasz figyelmet Gaskho bey arcza, mintha valakire ügyelne, a ki háta mögött van. A kis Szidali az, ki azzal mulatja magát, hogy a mint Gaskho bey az ablakon kikönyökölve az ottománon térdel, apjának felé fordított meztelen talpaira tompa nyilakkal lövöldöz. Az eltévedt nyíl gyakran a bég fején koppanik meg, s Gaskho ilyenkor ravaszul mosolyog fiacskája bosszúságán.
Be is alkonyodott már, a népség tisztulni kezd a platánok alól. A két albán darabont ismét jő Gaskho bey felé, ki most épen oly füstfelleget fútt ki csibukjából, hogy sem eget, sem földet nem lát tőle.
De a két albán bérencz jól látja őt, s két felől az ablakhoz állva, kihúzzák pisztolyaikat s egyik jobbról, másik balról czélba veszik mind a ketten három lépésnyi távolból Gaskho bey halántékait.
De a kis Szidali hamarább lőtt s most az egyszer a nyíl úgy találta el apja talpát, hogy az ijedtében s a csiklandás miatt egyszerre hátra kapta fejét s azon pillanatban két lövés dördült el s egyik golyó jobbra, másik balra furódott az ablak szemöldökfájába.
Gaskho mozdulata oly véletlenül történt, hogy a két albán bérgyilkos, kik azt hitték, hogy golyóik a bey agyában fognak egymással találkozni, midőn azt sértetlenül látták, az ijedtségtől mereven álltak ott, mintha a földhöz volnának szegezve. Mire pedig eszökbe jutott volna a futás, akkor Gaskho bey kívül volt az ablakon, egy szökéssel előttük termett, megragadá egyszerre mind a kettőt rettentő ökleivel, s mintha csak kitömött alakokkal játszanék, mind a kettőt térdei alá gyűrte, s a nélkül, hogy egy szót vesztegetne rájuk, saját szíjjaikkal összekötözé őket, úgy hogy mire Szidali sikoltozására cselédsége összefutott, mind a két bérgyilkos félholtan hevert a földön, mert a hol Gaskho bey megfogdosta őket, ott mindenféle csontnak kelle törni.
Innen egyenesen a Kapu-Kiajához vitték őket. Maga Gaskho bey is elment. Sokáig nem birt magához térni, csak azt kiáltozta az egész úton: «hallatlan, hallatlan!»
– Hallatlan eset ez uram, szólt a Kapu-Kiajához érve. Hogy egy békességes müzülmánt, midőn pipázik és gyermekével mulatozik, orozva főbe akarjanak lőni. Hallatlan ez! Hiszen ha valaki meg akar ölni, hát legalább mondja meg elébb, hogy megmosdhassam, imádkozhassam és gyermekemet eltávolíthassam. De épen a midőn csibukomat szívám; ez hallatlan eset.
Úgy látszik, leginkább rosszul esett neki az, hogy csibukozás közben akarták megölni.
A Kapu-Kiaja azonban még e mellett azt a sérelmes pontot is találta ez esetben, hogy vajjon mi joga van minden bolond embernek a másikat megölni akár imádkozás előtt, akár imádkozás után? s e végett kérdőre voná a bérenczeket, hogy ki fogadta őket fel Gaskho bey meggyilkolására.
Azok az első bambusz-ütésekre rávallottak Tepelentire, elmondva tisztán annak megbizását.
A Kapu-Kiaja előtt hitetlennek látszott e vallomás; miért haragudnék Tepelenti Gaskho beyre, ki saját maga kivallá, hogy Alit nem ismeri máskülönben, mint híréből, s őt, mint vitéz embert mindig nagyra becsülte és soha szóval sem sérté meg.
A két bérencz azonban vallomása hitelére még azt is kivallá, hogy kívülök még harmincznyolcz fegyverese van itten Alinak, kik mind ugyanazon megbizással jöttek Sztambulba.
Rögtön csauszokat küldének ki az egész városba, elfogatni a leirt albánokat. Öt vagy hat elbujhatott, vagy megszökött közülök, a többit összefogták.
Mindannyinak vallomása teljesen összhangzó volt. Minden körülményt, az igért összeget, a mondott szavakat oly egyformán adták elő, hogy semmi kétség sem maradhatott, miszerint Tepelenti volt az, a ki őket kiküldte Gaskho bey meggyilkolására.
Az eset nagy zajt csinált minden körben. Alit épen olyan jól ismerék, mint Gaskho beyt, a janinai hős hatalmáról és kincseiről, ez erejéről és szelidségéről volt hirhedett, amazt irigység, gyűlölet, ezt szánalom, részvét ismerteté.
A khodzsagiánok, a palota-urak, Ali nagyságának régóta irigyei, a divántanács elé hozták az ügyet s nagy viták folytak a felett, vajjon minő eljárást kell a hatalmas gyilkosbérlő ellen követni? s a kupolyterem vezéreinek véleménye sokáig meg volt oszolva, ha vajjon menten megragadják-e Alit szakállánál fogva, vagy pedig rávegyék Gaskho beyt, hogy elégelje meg, ha azoknak az arnót gyilkosoknak fejei az igazságtétel sátora elé fognak gördíttetni, Alinak pedig majd tudtára adják kéz alatt, hogy ha van még esze, ne vesztegesse sem az aranyat, sem a lőport ily csendes ártatlan emberekre, mint Gaskho bey, a ki neki sohasem vétett és ezután sem fog véteni.
Ezt akarták az okosabbak és ez okosabbak közt volt maga a szultán is.
– Ali nekem éles kardom, monda Mahmud, ha kardom valakit véletlenül és akaratom ellen megsértett, ketté törjem-e azt azért?
Azonban a basa ellenei titokban felbőszíték Gaskho beyt, hogy egyenesen Alin követeljen elégtételt.
A jámbor óriás már hetek óta saját nevét hallva emlegetni, megvadult, mint az űzött bika, elhitte, hogy ő nevezetes ember, hogy ő van egyedül hivatva Epirus zsarnokának szarvait letörni, s annyira el volt merülve híressége álmaiban, hogy midőn leczkét kelle adni a szerailbeli ifjaknak a vívásból, szórakozottságból úgy elverte őket, mintha mind Ali basa katonái volnának.
A békeszerető vezérek igértek neki házat, kertet, szép lovakat, rabnőket; mind nem kellett ez neki, ő Tepelenti fejét követelte, s égre kiáltozott, hogy oly soká húzzák-halasztják a dolgot.
Mahmud szultán pedig bölcs férfi volt. Nem kellett neki a csillagjósokat, a máguszokat, a seleuciai üregeket megkérdezni a jövendő felől, hogy lássa, ismerje azon zivatarokat, miknek előveressége izenetül állt az égen.
– Nem ismeritek Alit és nem ismertek engem, monda azoknak, kik itéletet sürgettek nála Ali ellen. Ha én azt mondom: Alinak veszni kell, el fog veszni ő, ha e paloták reám szakadnak is és az ország fele meghal is miatta; ha pedig Ali azt mondja: «nem!» bizonyára nem fog ő meghajolni és inkább felfordítja az egész országot, hogy nem marad egy kő a másikon, mintsem megadja magát. Azért nem tudjátok, hogy mit kivántok, a kik engemet és Alit harczban akartok látni egymással.
Az izgatók ezzel nem elégedtek be, hanem kiosztának néhány erszény pénzt a janicsárok között s rá uszíták őket a Kapu-Kiaja palotájára, hogy követeljék Tepelenti fejét.
A Kiaja jókor észrevevé a zajt s ideje maradt a szerailba menekülhetni, melyet hirtelen eltorlaszoltak a janicsár urak elől, megmutogatván nekik az ágyúk torkait, melyek a kapuk fölé voltak szegezve.
Ilyenkor a janicsárok nem találván czélszerűnek az ágyúk torkának menni, akként tölték bosszújokat, hogy felgyujták a várost s leégettek egy egész városnegyedet és kifosztogatván az égő házakat, ezt teljes elégtételnek találták.
Másnap azonban, midőn a szultán, elcsendesülvén a megszokott zendülés, kiséretével együtt kilovagolt a leégett városnegyedet megszemlélendő, a szerailtéren álló szökőkút előtt egy lefátyolozott női alak veté magát lova lábai elé s a kalifák kalifája lovának zabláját megragadta merész kézzel.
A szultán visszarántá lovát, hogy rá ne gázoljon a nőre s gondolván, hogy az tán egyike a tegnap leégetteknek, parancsolá a vele volt teszkeredzsinek, hogy adjon kezébe egy erszény pénzt és bocsássa őt a próféta nevében.
– Nem pénzt, uram, hanem vért! vért! kiálta a nő s hangja csengéséről lehete gyanítani, hogy a nő még fiatal.
A szultán csodálkozva kérdezé az asszony nevét.
– Én Eminah vagyok, a nelvinoi basa leánya, Tepelenti Ali felesége.
– És ki az, a kinek vérét kivánod? kérdé a szultán, megütődve azon, hogy e hatalmas férfi kegyencz nejét lova lábai előtt a porban heverni látja.
– Az ő fejére kérek halált, szólt szilárd hangon a nő, Ali Tepelenti fejére, kinek gyehennavárából föld alatt folyó vizeken keresztül szöktem el, hogy őt előtted bevádoljam, és ha te nem itélsz fölötte, megyek Istenhez és bevádolom őt ott.
A szultán elszörnyedt.
Rettentő eset az, hogy egy asszony elvádolja saját férjét, a ki őt kedvezéseivel halmozta el és nagy gonosztevőnek kell lenni annak, kit az Isten legszelidebb madarai, a galambok megtámadnak.
Inte a vele volt Kizlár agának, hogy vegye felügyelése alá a nőt s vigye a szerailba a Kadun-Kietchudához. Maga pedig azonnal visszatért palotája kapujából, s a divántanácsot egybehivatá.
A szultán elborzadt, a nő vádjait hallva, ki miután a görög leánynyal szerencsésen kiszökött Ali basa várából, nehány nap alatt a szulióták által Ali minden kegyetlenségeit megtudá s egyuttal azt is tudtul adá, miszerint Delvinóban most halt meg egy gazdag örmény asszony, kinek Gaskho bey ifjukori ábrándja volt, s az minden vagyonát, mely Albaniában van, a beynek hagyományozta. Erről még maga sem tudott semmit.
Mi természetesebb, mint hogy mindenki rögtön megtaláltnak hivé a kulcsot, mely felnyitja a gyilkolási merénylet rejtélyét. Ali meg akarta öletni Gaskho beyt, hogy albániai birtokát elfoglalhassa.
FÉRFI A VESZÉLYEK KÖZÖTT.
Janina basája harmincz napig egymás után nem hallott egyebet rossz hireknél, s mialatt kétszer megtelt a hold, kétszer fogyott el az ő hatalma.
Az első Hiob-hirnök volt a Sztambulból megmenekült arnót lovas, kit Edrenéig üldöztek a szultán tatárjai s ki hirül hozá, hogy a Gaskho bey elleni merénylet nem sikerült, s az elfogott bérgyilkosok kivallák megbizójuk nevét.
– Ime saját kardommal vágtam meg magamat, kiálta fel Ali, a seleuciai jóshang igazat mondott. Valóban igazat mondott.
És még több is beteljesült abból.
Nehány nap mulva hallá hírét, hogy Eminah a szultán elé veté magát s itéletet kért férje fejére.
– Valóban előre tudtam ezt, sóhajta Tepelenti, a jós megmonda mindent. Hanem azért mégis a szerail kapujában fogok állani ezüst állványon.
Másnap rá jött a hír, hogy Gaskho bey neveztetett ki janinai basává.
Úgy cselekesznek, mintha meghaltam volna, susogá az ősz, oly keserű érzettel, mintha még egy ifjú élet küszöbén állana. Eltemetnek, mielőtt meghaltam volna, megosztoznak örökségemen, mielőtt rájok hagytam volna. Pedig a szerail kapujában fogok egykor állani ezüst állványon.
És azonnal kiküldé csauszait Tepelenti a tartományában levő városokra, az előljárókhoz, felszólítva mindazokat, hogy a kinek fia van, fiát, a kinek testvére van, testvérét küldje fel haladéktalanul.
Azután parancsot adott ki, hogy minden nélkülözhető igás barmot hajtsanak fel a hegyek közé, a tengerekről minden bárkát gyűjtsenek a durazzói kikötőbe. A janinai várkonyt ágyúk és bombák rémletes soraival rakatta meg s akkor megizené a hadkerületeknek, hogy seregeiket küldjék Janina alá.
Legalább nem jött neki váratlanul, a mi reá következék.
Legalább ideje volt elébb kitűzni a veres zászlót, mint a rémizenetet vevé Sztambulból, hogy a nagyúr által kimondatott fejére a halál.
Ah, Tepelenti Ali nem olyan könnyen adja oda azt az ősz szakállát! A vadászok jól látszanak tudni, hogy minő oroszlánra indulnak ki? Egy nagyúri fermán a száműzött Pehliván Baba basát nevezte ki Lepantó urának, Szoliman basa lett Trikala kormányzója, s a hozzá tartozó hét hegyszoros őre, Durazzó helytartójává Mohammed bey tüzetett ki, kinek atyját Tepelenti ölette meg. Tehát előkeresték legerősebb, legkeserűbb ellenségeit. Ah ez nagyszerű vadászat fog lenni.
Ali összehivatá fiait, kik közül Vely volt Lepantó ura, Szolimán Trikaláé és Muktár Durazzó basája; megmutatá nekik a térképen, hol fekszenek tartományaik, s ha azokat elvesztették, mi marad számukra fenn. Azzal mindháromnak saját maga köté oldalára kardjaikat s rájok bízta, hogy harczoljanak úgy, mint férfiak.
A két ifjabb tűzzel esküvék, hogy diadallal fogják viselni fegyvereiket; csak Vely bey hallgatott szomorúan.
– Te nem vagy-e az én fiam? kérdé tőle a vén hadastyán.
– Allah akarta, hogy az legyek, felelt Vely, harczolni fogok én is. Nem te érted, nem is magamért nem is az életért, nem is azért, a mi a halálon túl van, hanem azért, mert Lepantóban kisded gyermekem van és a várat ellenség ostromolja. Ez a kis gyermek mindaz, a mi engem még ezen a világon érdekel; harczolok úgy, mint a hogy egy apa harczol fiáért. Kimentem őt, ha lehet. Dicsőségeddel, romlásoddal nem törődöm. Ha azt a hírt találod hallani, hogy elleneid Lepantót bevették és fiamat megölték, akkor azon kardodra, melyet reám bíztál, ne számíts többé.
E szókkal elfordult apjától Vely s halk léptekkel eltávozott.
A mint ily csendesen látta őt maga előtt haladni Tepelenti, azon kezde gondolkozni, hogy ne vonja-e ki övében levő pisztolyát s ne lőjje-e le, mielőtt elhagyná Janinát? Hiszen előre tudott már mindent. Saját neje, saját fiai, saját fegyvere! hanem azért mégis a szerail előtt fog ő állani ezüst állványon.
Több, mint húszezer főre menő hadserege állt fegyverben, albánok és szulióta görögök.
Vitéz hadsereg, midőn harczolni kell. De vajjon kiért fog harczolni? ő érte-e, vagy a szultánért?
El fogják-e feledni neki azok a bajnokok, kik őt ostromolva látják, megölt testvéreiket, elrabolt aráikat, leégett falvaikat? Nem tudja-e minden ember, hogy Tepelenti Ali kincseket gyűjtött teljes életében, jó tetteket soha. És most ezen kincsek lesznek veszedelmére.
Az idők meghozták a választ. – Még messze voltak ellenségei, midőn Bracori hegyei közt, hol Alinak egy unokaöcscse, Zaid, fegyvereseket gyűjtött, egy leány vezetése alatt fölkeltek a szulióták s leölték Ali embereit az utolsóig. Az utolsót azért hagyták meg, hogy legyen a ki elvigye Alinak Zaid levágott fejét, tudtul adva neki, hogy ezt azon leány küldi, a kinek mátkáját szemeláttára levágatta és küldeni fog még többet is.
Ez jeladás volt Ali görög hadainak. Ott Janina alatt, szemei láttára, hagyta el Zunga kapitány az albán tábort s midőn Trikalában megjelent a nagyúr serege, s Gaskho bey hírnöke a két tábor közé lovagolt, nyakába akasztva viselvén a fermánt s fegyverre szólítá a jobbágyokat a basa ellen, az egész tábor átment Gaskho beyhez. Egyedül, kiséret nélkül futott el Szolimán, Ali legkisebbik fia, a nélkül, hogy apjától nyert kardját megpróbálhatta volna s útjában elfogatott.
De még hátra volt a másik kettő. Muhtár bey hatalmas hajóhaddal állt a durazzói kikötőben s Vely bey haragszik bár atyjára, de vitéz bajnok, s neki fia van Lepantóban és azt meg kell szabadítania.
Nem csak fia, még más is van ott. Ama kegyetlen gyilkolás napján, melyen Ali basa fiai háremhölgyeit a tóba fojtatta, egy megmenekült a sok közül és az Xelianthe volt. A hölgy is szerette Velyt, s tudtára adta, hogy él. Vely bey elszállítá őt Lepantóba s ott tartá kis fiával együtt, hogy apjától távol legyen.
Sietve közelgett a bey Lepantóhoz, éjszaka érkezett a város alá s már messziről láthatá, hogy vára, melyben kedvesei vannak rejtve, lángok között áll.
Ha későn talált jönni!
A bőszült tigris vad dühével veté magát az ostromló Pehlivánra s az éjféli harczban elverte őt Lepantó falai alól; az albánok dühödten küzdöttek vezérük mellett. Mit használt? Megmenték a várat, de lángok között álla az már; Vely bey ordítva rohant be a kapun, alig ismerve rá a helyre, a melyet nem rég hagyott el.
Kereste azt a pavillont, melybe gyermekét és nejét rejté. Az fából volt egészen, réz tetővel; valami olvadt sötétvörös ércztömeg csillogott az üszöghalom közepett. Vely ordítva rohant oda s katonáival félrevonatva az égett gerendákat és üszköket, egymás mellett két feketére égett csontvázat talált; a korallkarpereczekről, miket a tűz nem birt megemészteni, megismeré, hogy azok neje és fia voltak.5)
Egy szót sem szólt többet senkihez. Kardját hüvelyébe dugá s még azon éjjel fegyvertelenül átlovagolt a megvert Pehliván Baba basa táborába s átadá magát elleneinek.
Serege felbomolva futott vissza ezután Janinába, hírül vivén apjának, hogy Vely bey, győzelem után, önkényt adta meg magát a szultánnak.
Mindenki elpártolt tőle, városai megnyiták kapuikat az ellenség előtt, legjobb barátai elárulák, két fia elpártolt már, még hátra van a harmadik. Muhtár bey legderekabb közöttük, ő legmerészebb és legjobban szerette apját.
Két nap mulva jön a hír, hogy Muhtár bey az egész haddal megadta magát Durazzó előtt a Kapudán basának.
– Megmondta a jós előre, felelt rá Tepelenti nyugodtan. Így végeztetett az égben; de azért utoljára mégis ott fogok a szerail kapujában állani ezüst állványon.
AZ OROSZLÁN A RÓKABŐRBEN.
Csapás csapásra jő ellened, öreg hadvezér! Hadseregeid átpártolnak az ellenhez, barátaid elhagynak egyenkint, gyermekeid elárulnak, váraidat feladják kardcsapás nélkül, szövetségeseid ellened fordítják a fegyvert s a jó vontcsövekből, miket magad hozattál franczia gyárakból, Janina falairól lövöldözik le a a szulióták albán őreidet.
Ah a szulióták! Mint tudnak ők harczolni. Ha most is melletted emelnék a kardot, hogy hullana soronkint az ellen! Éppen úgy hullanak most a te hadaid. Két testvér vezeti őket, egy leány és egy férfi, a férfi neve Kleon, a leány neve Artemis. Valahányszor e nevet meghallod, mintha mindig kést ütnének szivedbe, mert e leány volt az, kit szerelmednek feláldozni vágytál, mert ez volt az, kivel nőd megszökött és mert e nevet sohasem hallod a nélkül, hogy legvitézebb hadaid vesztét ne hallanád.
Mint az öldöklő Azraël angyal jár ő hadriadal közepett, fehér zászlóját hordva a golyók záporában s egy sem találja őt. Szemed láttára üti fel bástyáidon a győztes lobogót s neked még csak arra sincs erőd, hogy óhajtani tudnád elestét, sőt a hol őt látod jönni elől, megtiltod az ágyuzást és nem engedsz feléje lőni.
Közeleg a vész Janina ellen minden oldalról, ki kell üríteni a serleget Tepelenti, egész a seprejéig, egész az utolsó keserű cseppig, és végre?… Végre mégis a szerail előtt fogsz állni ezüst állványon…
Egy éjszaka megütik a dobot Janina hét kapuja előtt s a Lithanizza magasából kilőtt bomba épen a város piaczán pattan széjjel.
Fel, fel, albánok! a kiben még harczi vér van, a hét kapunak ágyúkat feszített az ellen. Ali tomboló paripáján ül, kezében jó csatakardja, mely sok vészbe beleszólt már. Akárhányszor állt már úgy Ali, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál, s azzal visszaszerze mindent.
Egy percz alatt rendben áll védő serege; megnézi az ellen csatarendjét s mosolyra vonul el arcza. Gaskho bey, a jámbor vezér, mészárszékre hozta seregeit, egy óra alatt semmivé teszi őt Ali, hogy hírmondó sem megy vissza belőle. Csataterve méltó az agg vezérhez. Akárki lássa, azt fogja mondani: nincs menekülése az ellenfélnek! Csak ti jertek. És mégis, mégis, el kell neki veszni. Az első lövésre, mielőtt kardját kihúzta volna, hadserege megadja magát az ellenfélnek, hacsak egyszer kilőtték volna fegyvereiket, övé a diadal; de nem, a sereg meghódolt s a jól elrejtett tűztelepek ágyúit saját maga ellen fordítják vissza.
Mindennek vége! Csak hétszáz albán lovas maradt meg Alival, a többi áttért, vagy el hagyta fogni magát.
Az ősz oroszlán megcsóválja kardját feje fölött s széttekintve maroknyi csoportján, érczszóval kiált hozzájuk:
– Lássátok meghalni Alit!
S azzal kinyargal Janina piaczára, a hétszáz lovas kiséri híven.
Az ellen valamennyi kapun tódul a városba már, de a piacz elzárja az egyik városrészt a másiktól, s a diadalittas csapatok ott gonosz aratókra találnak, kik körülrakták magokat spanyol sorompókkal s végig kartácsolnak a hosszú szűk utczákon az utolsó tizenkét ágyúval, melyet Ali basa némái kezelnek; hű jelképei a halálnak.
Ali basa megveté lábát Janina közepén. Csak hétszáz embere van és tizenkét kerekes lövege; ellenfelének húszezer embere és kétszáz ágyúja és Gaskho bey mégis minden tudományával sem képes Alit elhajtani Janina piaczáról s midőn a város egyik felét már birja, a másik felét nem tudja elfoglalni. Ha ökölre kerülnének, egy kezével lesujtaná a vén hadastyánt, de nem tud hozzáférni: ahhoz ész kell, nem erő.
Ekkor az ostromló meggyujtatá körüle a várost, de Ali nem mozdult meg helyéből, s a szél Gaskho bey ellen vitte a lángot, ki már saját magát kezdé kiszorítva látni, midőn a két szulióta testvér, Kleon és Artemis, csapatjaik élére álltak s nekiindulának vakmerőn a vérpiacznak.
Tepelenti megismeré a leányt fehér zászlójáról, a mint a széles középutczán tömött csapatjával, ő maga legelül, közeledett felé. Négy ágyú volt nekik szegezve, töltve lánczos golyókkal és tört üveggel.
Ali elborult arczczal néze eléjök, azzal hüvelyébe taszítá kardját, s inte a tüzéreknek, hogy csatolják fel ágyúikat, fogják a lovakat eléjük s meneküljenek a várba. Egyet sem lövetett rájok.
A mint Ali hátat fordított, vérszemet kapott egyszerre az ostromló had; minden utczán rohantak futó csapatja után s midőn Ali a hídra ért, a szipahik és timarioták mint két raj egymással összekeveredve épen a hídfőhöz jutottak s diadalordítással tolultak utána. A hídon elkezdődött a harcz; ember ember ellen küzdött, csak a rövidebb fegyverek, buzogány, handzsár dolgozhattak a tömegben, mely kétfelől forgott alá a túltömött hídról, mint a hangyák egy vékony nádszálról. Hatszáznak az albánok közül sikerült a várba menekülhetni; akkor Ali parancsára lecsapódtak az érczkapuk, száz kívül maradt a hídon, ezeknek el kelle veszni, a túlnyomó tömeg elborítá őket. Tíz-húsz timariota között harczolt egy-egy albán. A híd rengett a harcz alatt s hajladozott a sűrű tömegek súlyától. Ekkor a sánczok két oldalán egyszerre megdördültek az ágyúk, mik a hídnak voltak szegezve. A harczolóktól ellepett híd czölöpjei keresztül-kasul törve dűltek ki, s a híd albán s török harczosokkal együtt leszakadt a mély árokba.
Alant hegyes karók voltak a mély víz alá rejtve, s a parton maradt ostromlók elborzadva vevék észre, hogy a vízbe omlott tömeg közül senki sem jön fel a víz szinére, hanem a víz kezd lassankint veresebb, veresebb lenni, végre egészen vérpiros, a mint a holtak vére megfesté.
S átellenben a bezárt kapu állt előttök.
Ah, Tepelentit nem oly könnyű megfogni, mint ti gondoljátok.
Mindenütt győztetek, egész az utolsó pontig. Ez már az utolsó és még sem győztetek semmit, mert az utolsót nem birjátok.
A vár megközelíthetlen; sánczai a tó közepébe vannak építve, s azokból a sötét négyszegletű lyukakból hatvanfontos ágyúk seprik végig a víz szinét, hajóval meg nem közelítitek azt. A száraz felől száz ágyú védi a bástyákat; ki birna áthatolni a hármas árkon?
Alit meg nem fogjátok ott. Hadkészlete, elesége végtelen időkre elég, s hogy megmutassa, mennyire el van szánva, az ostrom első hetében kőmüveseket állított a vár egyetlen kapujához, s befalaztatá azt magára. Már most nincs többé a váron ajtó. Még csak megszökni sem lehet belőle.
Tehát ott fog ő maradni, befalazva, mint egy sírboltban, elevenen eltemetve. Onnan csak az égbe, vagy a pokolba van még útja; a száraz felőli kijárást a szulióták őrzik, még ha repülni tudna is, nem menekülhetne tőlük.
A hadjárat be van fejezve, a győztes Gaskho bey beigtatja magát, mint Janina basája. Egész Epirus meghódol és megtagadja a bukott vezért, Stambulban hála-könyörgéseket tartanak az Ejub-mecsetben és a Zófia-templomban a kivívott győzelemért, melyet ágyúk dörgése közt hirdetnek ki a csauszok a köztéreken s Európa minden hírlapja bámulva hirdeti, hogy a hatalmas, rettegett kalandor, a hetvenkilencz évig mindig győztes hadvezér, a magasra nőtt pártfőnök, ki már kétségbe kezdé hozni, hogy ki az úr Törökországban: a szultán-e, vagy ő? ki Napoleonnak szövetségese volt, kinek nehány hó előtt még Anglia harminczezer tallér értékű arany étasztalt küldött ajándékba, kinek kincshalmaza több, mint valamennyi keleti podestáé, egyszerre semmivé lett, letöretett, várába bezáratott. Most már csak az van hátra, hogy meghaljon.
Ez is bekövetkezik nemsokára. Egy éjszaka két merész albán lovag hosszú köteleken alábocsátkozik a sánczokról s egy fenyődarabon kiúsznak az acheruzi tó felől s még azon éjjel fölkeresik Gaskho beyt.
Tepelenti Ali meghalt. Ezt az örömhírt mondják legelőször a beynek. Meghalt bánatában, meghalt szégyenében. Talán mérget is vett. Holnap a három órai ramazát után fogják a várban eltemetni. Halála előtt összehivatá alvezéreit s megesküdteté őket, hogy a várat az utolsó lehelletig, az utolsó emberig védeni fogják. Kincsei a vörös toronyba vannak lerakva; több mint harmincz millió piaszter. Azokat rájuk hagyta mind. De mit ér azoknak e tömérdek kincs, ha nem mehetnek ki vele abból a fészekből? Meg nem adhatják magukat, mert Ali minden török szentekre megesküdtette őket, hogy védni fogják halála után is a várat, de a legénység más értelemben van; az örömest menekülne a várból, ha bűnbocsánatról biztosítanák.
Gaskho beynek csak ki kellett nyujtania kezét, hogy Janina várát, a bevehetetlent, kétszáz ágyúval s roppant kincseivel martalékul vegye.
Korán reggel ott lebegett a szürke, holdtalan zászló Janina veres tornyán, a halál jele, s a víz felőli lövegek harminczhármat lőttek, a viszhangzó hegyeknek hirdetve, hogy Tepelenti Ali meghalt. A váron belül hallatszott a posztóval bevont dobok tompa robogása, s ki lehete venni az imámok halotti énekét.
Gaskho bey és táborkara a Lithanizza tetejéről nézte a basa temetését. Egy figyelő torony (observatorium) állt a tetőn, melynek erkélyéről az udvarra lehete látni, s a pompás telescopiumok, miket a szultán Bécsből kapott, hatalmas szolgálatokat tettek a nézőknek, azokon keresztül mindent a legjobban ki lehete venni, a mi a várudvaron történik, kivált egy távcső oly közel hozta a tárgyakat, hogy az imámok kezében kitárva állott Alkoránból a kezdő versek talikbetüit el lehete olvasni.
Közepett egyszerű ravatalon ott feküdt Ali basa. Valóban ő maga volt az. Akárki nézze bár, ő maga fekszik ott, meghalva, hidegen, mozdulatlanul; vezérei könnyezve állnak körüle s szolgái, a kik elmennek mellette, lehajolnak kezeit megcsókolni.
Künn a városban megtudták a szulióták Ali halálát s üdvözletül egy bombát lőttek be a várba. Azonban a bomba kanócza rövid volt s az még a levegőben szétpattant.
Az observatoriumból jól láthatták, mint rebbent meg az udvaron álló tömeg a fejeik felett szétpattanó bomba dörgésétől, s mint pillantának fel valamennyien azon kis gömbölyű fehér felhőre, csak a középen fekvő halott maradt hidegen, nyugodtan. Őt nem rendíti meg többé a szétszakadó bomba dördülete.
Az imámok felveszik őt vállaikra, s a gyászének zengése mellett, a dobok halk robogása közt elviszik őt nyitott sírjáig. Bizonyára a sír meg van ásva.
A mozlem halottat nem teszik koporsóba, hanem sírját deszkázzák ki félig, hogy a halál angyalainak helyök legyen őt fölültetni, midőn eljönnek tetteiről számot kérni.
Bizonyára Ali Tepelentit letevék a sírba.
A várőrség hármat lőtt fegyvereiből, az imámok énekeltek három verset, azután előjöttek a kapások s ráhányták a földet a halottra, egy nagy márványkő lap állt ott, azzal lenyomtatták a sírt, két turbános sírkövet állítva fejétől, lábától.
Bizonyára eltemették Alit.
Midőn az imámok, a vezérek eltávoztak a befedett sírtól, Gaskho bey a Lithanizza tetején magához hivatá az observatorium őreit és ezt parancsolá nekik:
– A hova most e látcső szegezve van, reggeltől estig ott álljon egy ember, kit negyedóránkint felváltson más és soha ama sírkövet szeme elől el ne bocsássa. Éjszaka, midőn lemegy a hold, minden öt perczben egy világító röppentyűt kell kilőni, hogy a vigyázók láthassák a sírkövet és soha szem elől el ne bocsássák azt és őt minden órában tudósítsák.
Hogyan? Gaskho bey attól fél, hogy az öreg hetvenkilencz éves Ali még föltámadhat sírjából s leemeli halottkezével magáról azt a nehéz márványlapot? Vannak emberek, a kikről nem lehet elhinni, hogy meghaltak, és ha el vannak temetve, még akkor is félnek tőlük.
Késő estig minden órában jött a tudósítás Gaskho beyhez, hogy a sír változatlanul maradt és egész éjjel nem nyult ahhoz senki.
Bizonyára meghalt Tepelenti; tökéletesen meghalt.
Másnap korán reggel különös dolgot meséltek Gaskho beynek.
A topidzsik kaszárnyájában, hol a kerekes ágyúk állottak, egy dobos legény a mint maga mellé letette a dobot, s két verőjét a szélére helyezé, egyszerre azt kezdi észrevenni, hogy a két dobütő-pálcza magától elkezd mozogni a kifeszített bőrön, mintha valami láthatatlan kéz riadót akarna verni; a legénység csodát kiabál s azt hiszi, hogy dzsin van a dobban.
Gaskho bey nem hitte a dolgot, míg maga oda nem ment a kaszárnyába s ime saját szemeivel láthatá, hogy a két dobverő eléggé kivehető mozgással vibrálva ütögeti a dobot, előre hátra rezegve rajta s aprózott pörgés hangját hallatva.
– Csodálatos dolog ez, monda a bey s rögtön hivatá az imámokat, hogy űzzék ki a dzsint azon dobból.
Azok rögtön munkához fogtak; hoztak füstölőt és szent könyveket, befüstölék a dobot orrtekerő illatokkal s olvastak rá ördög-űző szavakat rikácsoló hangon. Bizonyára ha ördög van abban a dobban és annak orra és füle van, meg kell neki szökni ez illattól és lármától. A míg kézben volt a dob, addig nem mozdult a verő, de a mint letették a földre, újra kezdte ama rejtelmes robogást.
Az imámok ordítottak rettenetesen.
Az observatorium főnöke szinte jelen volt e tüneményen. Ő mint renegát franczia, tudományos képzettséggel birt s a helyett a dzsinekről nem volt fogalma.
Midőn látá, hogy az imámok épen nem boldogulnak szellemeikkel, félreszólítá Gaskho beyt s fülébe súgá:
– Én nem tudom, mik azok a ti dzsineitek? és hogy mire való az a nagy lárma és förtelmes bűzölés, hanem azt tudom, hogy ez a dobverés mit jelent ama láthatlan kezektől.
– Nos?
– Ez azt jelenti, hogy menjünk innen, mert alattunk tűzaknát ásnak, a miatt reszket a föld s azért vibrálnak a dobverők.
Gaskho bey elmosolyodott. Neki épen olyan kevés fogalma volt a tűzaknákról, mint a renegátnak a török boszorkányokról.
– Milyen babonás vagy te, derék musír! monda, vállára veregetve a lenézett francziának.
Ez nem is sokáig időzött ott, hanem iparkodott mentül hamarább visszajutni a Lithanizza tetejére.
Mintegy másfél órai lárma után végre sikerült az imámoknak elkergetni a dzsint, a dob elcsendesült, a kedélyek megnyugodtak, a katonáknak utasításul adatott, hogy egy kardot tegyenek keresztbe az ajtó elé, akkor a szellem nem mer többet visszajönni s azzal megnyugodott mindenki a végzetekben.
* * *
Átellenben Janina várkapujával, az összelőtt híd fejénél állt egy erős kőépület, sánczokkal és karózattal körülvéve, mely most a szulióták kezébe jutott. Ez épületet választá a két görög testvér lakhelyéül. Ők kivánták, hogy legközelebb legyenek Alihoz, ők nem engedik őt sem lélek, sem madár képében megmenekülni, nagy ostromágyúik a befalazott kapunak vannak szegezve; vagy megadja magát, vagy temetőjét leli a várban.
És ime temetőjét lelte az náluk nélkül is. Hiába köszörülték ellene fegyvereiket, a halál kardja gyorsabb volt, hamarább levágta. Nem ejthették el a csatában, nem verhették szivébe a bosszúállás késeit, nem vihették ősz fejét a vérpadra; csendesen kellett neki kimulni, ágyában fekve, háborítatlanul, mint a hogy az igaz emberek szoktak meghalni.
Kleon és Artemis kedvetlenül ülnek a váracs termében egy pisla mécs lobogásánál. A leány elfeledé pikkelypánczélát leölteni s összefont karokkal jár a teremben fel s alá. Semmi női vonás nincsen arczán, oly hideg az, mint egy szobor képe.
– Tehát meghalt, tehát meghalt.
E mondatot ismétli egyre magában, s elmerengeni látszik fölötte.
– Meghalt Ali és nem az én kezem által.
Kleon feltünőleg hasonlít testvéréhez, s ifju arcza még alig különbözik a leányétól, de szemeiben egészen másnemű láng lobog. Sokkal félelmesebb amannak arcza, sötét gondolatokkal teljes, az övé nyilt és szabad, tele rajongó reménynyel.
– Győzelmem díját veszítém el, ha Ali meghalt, szól az ifju felsóhajtva. A vén róka megszökött vasam elől a pokolba. Oh, oda is utána mennék ha lehetne, hogy megragadjam ősz szakállát, melyet testvéreim vérében fürösztött.
– Ime itt van ősz szakállam! szólt e pillanatban egy hang a terem mélyéből s a két testvér előtt ott állt Tepelenti Ali.
Elborzadva vetének magukra keresztet az ifju testvérek s a borzalom a földhöz szegzé lábaikat és tagjaik megmerevedtek, a mint a felhítt kisértet ugyanazon szürke ruhában, melyben két nappal elébb eltemették, ott állt szemeik előtt.
– Ime itt van Tepelenti Ali.
Azzal tenyerébe csattantott a rém s a terem minden szögletéből rejtekajtók pattantak fel s állig fegyverzett albánok ugráltak be a terembe s mielőtt a két testvér fegyvereihez nyúlhatott volna, megragadták őket s egymáshoz kötözték.
Az pedig valóban Tepelenti Ali volt, a ki előttük állt.
Eltevék őt a föld alá, bizonyára őt tevék el, de a föld alatt ismerős utai voltak Alinak; az egész temetési látványt ő maga rendezé el és sírja fenekéről a földalatti utakon át kijött, és midőn legnagyobb volt az öröm és megnyugvás a megszálló seregben, akkor ütött rajta.
Egy szilárdul épült alagút vezetett ki a sánczárkok vize alatt a várból s annak kijárásai a hidfő váracsába nyiltak. A benne levőket úgy lepte ott Ali, hogy egy lövést nem tehettek ellene: álmaikban, lefegyverezve nyomattak el a szulióták.
Fel, fel Gaskho bey, fel Mohamed aga; lóra kapitányok! fogd kardodat Pehliván basa! itt a veszedelem. Rossz éjszaka ez az alvásra.
Ki akar aludni?
Egyszerre rettentő csattanás rázza meg a földet, mintha sarkaiból fordult volna ki a világ s a napvilágnál fényesebb láng között, mely a csillagokig látszik felcsapni, egész kerekes ágyúk látszanak repülni. A topidzsik kaszárnyája légbe vettetett. A minarék lehullanak a rémítő rázkódástól; köröskörül halomba omlott minden ház; egy percz alatt a félváros rommá van döntve s a másik perczben égő gerendák s szétszakgatott véres tetemek zápora hull vissza a romokra a vérrel és üszökkel fertőzött égből.
Ali basa így adja tudtokra elleneinek, hogy feltámadott! Föld alá ment s most a föld alól kezdi a harczot.
Kinek van kedve őt meglátni?
Gaskho bey, az óriás tetem félig öltözetlenül, a hogy ágyából kiugrott, rohan végig az utczán, s annyira megzavarodott, hogy saját maga után kérdezősködik. A felriadt katonák rémülettől megőrülve futkosnak összevissza, zavargó kiáltozással, ki fegyverét, ki lovát nem találja. És hangzik fejeik fölött a rémkiáltás: Ali! Ali! rettentőbb a mennydörgésnél, mely tüzet szór rájok az égből. Ott jön az eltemetett basa fehér lovon, fehér szakállal, ki akar szemébe nézni? A bomlott tömeg százával hull az albánok kardcsapásai alatt, a vér patakban foly Janina utczáin, s Ali basa, a holt, az eltemetett vezér, halálfélelmet önt a küzdők szivébe. Nincs, a ki ellene tudjon állni.
Csak Pehliván, az erős küzdő, képes még meggátolni, hogy a roppant ostromló had a maroknyi arnót néptől szét ne veressék. Kívül a városon összegyűjti a futókat, s míg Ali fegyveresei benn a városban mészárolnak, ő hirtelen minden kapun pihent, rendezett csapatokkal nyomul elő, s megállítja a vén vezér győzelmét.
Hiszen elég is volt.
Háromezeren feküsznek halva az ostromlók közül, s az ágyúk elrontva, légbevetve mind, a szulióta csapat vezéreivel együtt elfogva; ilyen munkát végzett Ali feltámadása éjszakáján. Ideje, hogy visszavonuljon.
Pehliván elfoglalta újra a várost, s hadait felállítá a piaczon és nem üldözé tovább Alit.
Gaskho bey haraggal támadt reá:
– Miért nem üldözöd őt váráig?
– Alit üldözni nem jó, felelt a tapasztalt vezér. Hagyd őt futni, ha futni akar.
Gaskho bey erre nagy haraggal ragadá ki a kardot Pehliván kezéből, mert saját kardját elhagyta valahol, s maga mellé vevén a szipahik dandárját, üzni kezdé a távozó ellenfelet.
Ali egész nyugalommal halad vára felé, mintha nem is törődnék az utána rohanókkal, pedig azok számra hatannyian vannak, mint az övéi.
Midőn oly közel ér hozzá Gaskho bey, hogy szavát meghallhatja, vissza kiált rá Tepelenti:
– Rossz helyen jársz, derék bey. Ez a föld az enyim és a mi alatta van, az is az enyim és te azt nem tudod?
E szóból természetesen semmit sem értett Gaskho bey mindaddig, míg Ali intésére egy röppentyüt lövének fel a magasba, mely jeladásra a várbeliek egyszerre meggyujták mind azon tűzaknákat, melyek a város utczái hosszában voltak ásva. Még a boldog időkben készítteté azokat Tepelenti, vízvezetőket furatván s egyuttal oly magasra építtetve azoknak boltozatait, hogy lőporral is meglehessen tölteni.
Saját csapatait mind a hídfőhöz vonta össze, s midőn egyszerre, a milyen hosszú volt az utcza, végigrepedt s a kárhozatos lobbanás égbe hajigálta az üldöző csoportokat, ő gyönyörködve nézte a váracs magasából a romlást, s utolsó volt, ki az alagút rejtajtaján eltávozott. A jajkiáltás még sokáig áthallatszott a várba. Az ostromló seregnek egy harmada elveszett ez éjszakán. A többi elhagyta a pokolra épített várost, s kívül a mezőkön s a magas Lithanizzán foglalt helyet.
A feljövő nap iszonyú látványt mutatott. Janina városa nem volt többé; a szép magas házak, a kúpos mecsetek, a karcsú fehér minarék, a roppant kaszárnyák!… mindezek helyett csak egy halomra dűlt alaktalan tömeg látszott, itt-ott feketén a lobbanás lángjától, összetört gerendák, széttépett tetemek, miket feketére perzselten elhajigált az iszonyú pukkanás, hevertek a romok között s a bástya oldalából egy csatorna nyílásán szomorúan csorgott alá a tóba valami sötétvörös patak, a mint az a romok közül innen-onnan kiszivárgott.