* * *
– Szegény gyermekek, milyen csendesen alszanak.
Így szólt Ali.
A vöröstorony rejtekében feküdt egymás mellett a két szulióta testvér, Artemis és Kleon. Aludtak egymást átölelve és nem ébredtek fel Ali tekintetétől.
– Ne költsétek fel őket, szólt Ali a némákhoz fordulva, hadd alugyanak még.
S azzal nézte őket tovább mosolyogva – mint alusznak oly csendesen.
Pedig azt sem tudják: lesz-e még ez álomból fölébredés?
Ali nem költé fel a szendergőket. Háromszor küldött megnézetni, ha nem ébredtek-e még föl? egyszer sem engedte őket háborítni. Végre az ifju kezén megcsördült a láncz s fölébredtek rá mind a ketten.
– Acrocorynth utczáin jártam, szólt az ifju, nagy ábrándos szemein végighúzva kezeit s láttam a Parthenont újra felépülve.
– Thermophylæknél álltam én, szólt a leány, s ezerenkint hullott előttem az ellen.
– És most a vérpadra fogunk lépni, sóhajtja Kleon, hallva, mint nyitják börtönük vasajtaját.
– Légy erős, szólt a leány, megszorítva testvére kezét, mely az övéhez volt lánczolva.
Az eunuch némák körülfogták őket s odavezeték Ali basa elé.
Még mindig halotti köntösében ült a divánon a basa; minden bútora hamuszinű lepellel volt behúzva és semmi arany, semmi csillogó fény nem volt a teremben.
A két testvér odaállt elé, egymás kezét szorítva.
– Kedves gyermekeim, szólt a basa érzékeny reszkető hangon, ne nézzetek egymás szemébe, nézzetek én reám.
Azok a szokatlan hangú és értelmű szavakra mindketten reá tekintének s csak most vevék észre, hogy az agg vezér búsan, csüggedten néz reájok, s szemei telve vannak könynyel.
Ali inte a némáknak s azok levevék a testvérek kezeiről a lánczokat.
– Ime szabadok vagytok és mehettek hazátokba vissza, monda Ali.
Az ifju mintegy villanyos ütésre rezzent fel e szavakra, s arczát az öröm melege futotta át.
– Miért örülsz? szólt szigorú tekintetet vetve reá Artemisz; nem látod, hogy e szörnyeteg gúnyolódik? Csak örömét akarja az által növelni, hogy bennünk reményt gerjeszszen s kínosabbá tegye a halált. Mit alakoskodol vén ördög? Öless meg bennünket gyorsan vagy kínosan, az mindegy, de ne gúnyolj.
Tepelenti áhitattal emelé szemeit az égre.
– Lelkem nyitott könyv legyen. Ti szabadok vagytok. Szabad szulióták: mi ismerjük egymást. Sokat vétettem ellenetek, de ti boszút álltatok rajtam. Én elégettem falvaitokat, ti váraimat pusztítottátok el érte. Én sarczot vetettem földeitekre s ti tartományaimat vettétek el tőlem. Neked vőlegényedet ölettem meg, téged elraboltalak szülőid házától: te legkedvesebb unokám fejét vágattad le s legkedvesebb nőmet raboltad el. Most egyenlők vagyunk és egyikünk sem tartozik a másiknak semmivel. Menjetek békeséggel innen.
Annyi őszinteség, annyi töredelmes, bűnbánó fájdalom volt e szavaiban Alinak, hogy a haragvó szűz csodálkozó részvéttel kezde rá tekinteni.
– Te bámulsz arczom változásán, szólt Ali, észrevéve szavai hatását Artemisz vonásain. Te nem ilyennek láttál engem egykor. Azon Ali nincs többé, meghalt, eltemették, egy bűnbánó térdepel előtted, ki multjának bűneitől borzad s köntösöd szegélyzetét csókolva kéri bocsánatodat.
És valóban Ali térdre roskadt Artemisz előtt, hogy ruhája szélét megcsókolhassa s zokogva hullatá könyeit a leány lábaira, hogy az önfeledten hajolt le hozzá és fölemelé.
Mégis csak nő volt és megszánta azt, a ki sír előtte.
– Halljátok, a mit mondok, szólt a basa, nehogy azt higyjétek, hogy Ali megtébolyodott. Én az éjjel egy tüneményt láttam; egy szép, magasztos ragyogó hölgy szállott le hozzám a fényes ég megnyilt közepéből, körülrepkedve szárnyas gyermekarczok sokaságaitól; a hölgy oly nyájas, oly szelid tekintettel néze le reám, arczáról isteni világ sugárzott, s a föld minden virágai őfelé fordíták kelyheiket, mintha ő volna a nap. És a mennyei hölgy karján egy gyermek ült, de olyan gyermek, kinek tekintetétől az ősz férfi is összeroskad; a gyermek feje körül csillagokból füzött koszorú, s arczának mosolygása maga volt az idvesség. És a midőn reszkető kezeimet fölemelém hozzájok, a mennyei nő és gyermek kinyujták kezeiket felém és hangzott a hölgy ajkáról édes, kimondhatlan édes hangon e szózat: «Tepelenti Ali, én hívlak tégedet!» És én reszketve omoltam előtte térdeimre.
A két testvér önkénytelenül roskadt Ali mellé térdeire, áhitattal rebegve:
– Üdvöz légy boldogságos szűz!
Ali basa folytatá a látmányt.
– Arczra borulva fogadám a fényes tünemény szavait, midőn ismét szólalt hozzám, oly fájdalmas hangon, mely a szivet járta bennem keresztül: «Ali Tepelenti, tekints fel reám». S midőn fölemelém arczomat, ime hét éles kardot láték a mennyei hölgy szive felé fordulva, s a rémülettől zsibbadni érzém karomat. «Ali Tepelenti! – szólt harmadszor is a hölgy – e kardokat te ütéd az én sebeimbe, és az én vérem a te fejedre hull alá». – Én nyögve válaszolék: «Hogy-hogy cselekedtem én azt, midőn nem ismerlek téged?» És ő felelt: A ki üldözi az enyimeket, engemet üldöz és a ki megrabolja az én templomomat, engemet rabol meg; nem te rontád-e le a telepeni, durazzói és tripolizzai egyházakat? – «Esküszöm, hogy újra fölépítendem azokat», felelék én, kezemet szent fogadásra emelve. S ime e szóra egy kard kihullott a hölgy szivéből. – «Nem raboltad-e el a szulióták gyermekeit – kérdé újra a mennyei jelenés – hogy belőlük mozlimeket nevelj?» – «Esküszöm, hogy keresztyénekké teszem őket újra.» – E szóra kiesett szivéből a második kard. – «Nem te ragadozod-e el a hajadonokat, hogy őket háremedbe vidd?» – «Esküszöm, hogy szülőiknek átadom őket.» – És lehullt a harmadik kard. – «Nem te gyűjtél-e roppant kincseket az árvák és özvegyek örökségeiből?» – Én mindinkább földre sújtva felelék: – «Legyenek e kincsek a te szolgálatodra.» És így számlálta el főbűneimet egyenkint, s így esküvém én azoknak helyrehozását kemény, törhetlen esküvéssel, s mindannyiszor lábaimhoz hullott egy kard. Végre csak az utolsó volt még vérző szivében, midőn azt kérdezé tőlem: «Nem halálra kerested-e ama két szulióta testvért, kik oltárom leghívebb védelmezői, nem fogva tartod-e őket börtönödben, s nincs-e szivedben haláluk elhatározva?» Én ijedten tevém kezemet szivemre, mert valóban e gondolat benne volt, s tusakodva rebegém: «Oh menyei tünemény, legerősebb ellenségem e két ifju testvér, esküdt elleneim, kik halálomra törnek; ha te parancsolod, kezeikbe teszem ősz fejemet s legyek én az ő hatalmukban, ne ők az enyimben.» – És e szóra kihullott szivéből az utolsó kard is és ő felelt: «Tepelenti Ali, vedd e kardokat kezedbe és cselekedjél úgy a mint mondád.» – Ezzel felszálla ismét az égbe, a felhők bezáródtak utána és én egyedül maradtam a hét karddal kezemben, melyekre hét fogadás volt irva. – Ezen tüneményt láttam én a mult éjszakán és most gondolkozzatok szavaimról.
A testvérek lelkük mélyéig meg voltak rendülve a mondottaktól. A mozlem férfi oly áhitattal, oly rajongó lelkesüléssel beszélt e tüneményről, hogy annak valóságáról kétkedni nem lehete; arczának megilletődése, szemeinek könyei, reszkető hangja bizonyíták, hogy érezi, a mit beszél.
A testvérek meg voltak hatva az ősz férfi visióitól, ki kézen fogva őket, elvezeté magával kincstárába, megmutogatá nekik a felhalmozott aranyat, ezüstöt, a vert pénzt, mely kádakra volt rakva és a rudakban álló öntött érczet.
– Parancsoljatok kincseimmel s azok szolgálataitokra álljanak.
És azzal kiválogatott gyémántjai közül több százezret érő darabokat s azokat Kleon és Artemisz kezébe adta e szavakkal:
– Ezeket a hetæria hadi pénztárának küldöm.
Hogyan? Mit akart Ali, hogy e titkos szövetséget említé, melynek tűzaknái épen úgy el voltak ásva egész Törökország alatt, mint az övéi Janina alatt? Tán e tűzaknákat is fel akarta vettetni?
Bizonyára Ali kezei Stambulig és Bukarestig érnek!
Majd elvezeté a testvéreket fegyvertárába; ezrével voltak a legjobb angol és franczia fegyvergyárművek hosszú ládákban lerakva ott.
– Lássátok, egy egész országot fel lehet fegyverzeni Janinából.
A két testvér felsóhajtott, mindeniknek egy gondolatja támadt.
– Tepelenti, szólt a leány.
– Parancsolj vélem.
– Te minekünk sokat ártottál, mi is ártottunk neked sokat; tegyünk úgy, mintha most látnók először egymást.
– Én megbocsátottam tinéktek.
– Én elfeledem, hogy e helyen vőlegényemet megöletted s te felejtsd el, hogy megöltük fiadat. Jusson eszedbe pedig az, hogy nemcsak mi vagyunk foglyok e várban, hanem te magad is az vagy, körülzárva ellenségeid hadseregei által.
– Egyedül én vagyok itt fogoly, szólt Ali lemondással. Allahra esküvém s a szent hölgynek fogadtam, hogy szabadon bocsátlak benneteket és társaitokat mind. Mi történik azután velem tovább? azzal nem törődöm. Ali megért a halálra. De ti rátok küzdelmes napok várnak még, s ha egyszer jövend idő, midőn feleiteknek kincsre és fegyverre lesz szüksége, jusson eszetekbe, hogy az Janinában mindkettő van elég.
Artemisz kénytelen volt Ali szavainak valóságáról meggyőződni. – A basa saját kezeivel választott ki két szép damask kardot fegyverei közül s azokat a testvérek oldalaira köté. Mint tért azoknak lelkébe a meleg önbizalom, fegyvert érezve oldalaikon!
Azután levezeté őket fogoly társaikhoz, kiket a várudvarra kibocsáttatott; tudtokra adá, hogy szabadon fognak bocsáttatni, s akkor hozatott bort és piláfot az ujjongató fogolytömegnek s együtt hagyá őket saját arnautáival enni és inni, kik a bor kibékítő hatalmánál fogva nem sokára összeölelkeztek s örök barátságot esküdtek egymásnak.
Ekkor előhozatá Ali a legválogatottabb czélbalövő szuronyos fegyvereket s kiosztá a fogoly szulióták között; nem félt tőle, hogy egy pillanatban ellene fogják azokat fordítani. Azután megcsókolá a két testvér homlokát s megáldva őket, elbocsátá békével ama titkos alagúton, mely a városba vezet…
Künn ez alatt Gaskho bey táborában különös hírek kezdtek szárnyalni. Egy pár elfogott albán harczos, kit a házak kutatása közben leptek meg, midőn Ali visszavonult, megdöbbentő fölfedezéseket kezde hallatni vallatói előtt.
Hogy a bey táborában levő szulióták mind egyetértenek a janinai basával, egykori urokkal.
Valóban azt mindenki tapasztalá, hogy Ali basa soha nem lövetett a szuliótákra, hanem inkább elhagyta a csatatért.
A foglyok még többet is vallottak.
Hogy Kleon és Artemisz titkos összeköttetést tartottak Alival az alagúton keresztül, s önkényt fogatták el magukat.
Úgy kell lenni. Bizonyíták azok, a kik a legelső rohamot túlélték. Ali a hídfő tornyából támadt elő, a nélkül, hogy az ott levő szulióták egy lövéssel is jelt adtak volna.
Azt is állíták az elfogottak, hogy a következő éjszakán újabb támadást fog intézni Ali az ostromló sereg ellen, s akkor a bey táborában levő keresztyének mind mellé fognak állani.
E mondák mind ijesztőbb változásokkal kezdtek elterjedni az egész hadseregben, itt-ott kisebb verekedések történtek keresztyének és mozlimek között; az ozmanlik fenyegetni kezdék a rajah harczosokat, s azok féltükben mindenütt összetartó csoportokba vonultak.
Gaskho bey és Pehliván basa hirtelen hadi tanácsot hivattak össze e nyugtalanító jelenségre, s ott elhatározták, hogy a görögöket le fogják fegyverezni.
E végett egy tömegbe állíták őket a tábor közepén, körülfogva ozman hadsoroktól s akkor nekik szegezve az ágyúkat, kihirdeték előttük, hogy le fognak fegyvereztetni, s ha ellenállanak, összelövetnek.
A szulióták rémülten hallák e hirdetményt. Látták a vérszomjú tömegeket magok körül és arra gondoltak, hogy mennyiszer megtörtént már, miszerint a fegyvert valaki letette a kezéből, hogy életét megmentse, holott épen e fegyverrel menthette volna azt meg, s e tétovázásukban kiválasztának maguk közül tizenkét ifjat, kik menjenek el a vezérhez és kérjék tőle számon e félemlítő eljárása okát.
Gaskho bey különben is dühös volt már. Az ifjak merész beszéde még jobban felbőszítette; mind a tizenkettőt kivitette a tábor közepére, oda a felállított hadsorok elé, s megparancsolá, hogy fejezzék le őket, kihirdetvén, hogy mindenki úgy jár, a ki egy szóval mer ellenkezni a kimondott parancscsal.
A tizenkét ifjut ott levetkőztették társaik szemeláttára, s a szokott fejlevágó óriást oda állíták hátuk mögé, hogy térdre buktatván őket, egyenkint ütögesse le fejeiket.
De még egyét sem ütötte le, midőn Janina felől nagy lárma támad. A szabadon bocsátott Kleon és Artemisz csapatja jött onnan, kik még a janinai toronyból látták a veszélyt, mely hitfeleiket fenyegeti, s épen akkor értek oda, midőn Gaskho bey parancsának kiviteléhez készültek a csauszok.
A szulióták itt és amott megpillanták egymást. Egy óriási ordítás tölté be a léget. Fájdalom volt az és düh s a kétségbeesésben kitörő ijedtség. Azok elülről, ezek hátulról rá rohantak a mozlim csapatokra. Egy pillanat alatt egy zűrzavaros tömeggé volt bomolva Gaskho bey egész tábora, hol albánok és szipahik, szulióták, sáymsok és timarioták veszekedtek minden terv, minden harczi czél nélkül, ellenséget és jó barátot nem ismerve. Hasztalan tűzék ki a zászlókat az alemdárok, hasztalan ordították magukat rekedtre a spahilár agák és a sorbadzsik, és maga az óriási Gaskho bey is. A hadsereg oly tökéletesen fel volt bomolva, a hogy semmi ellenség nem lett volna azt képes semmivé tenni. Délfelé a szulióták Kleon és Artemisz alatt elfoglalták a Lithanizzát, Gaskho bey pedig kétségbeesetten futott el egész Durazzóig. Mikor odaért, nem volt vele az egész hadseregéből több tizenkét csausznál. Az egész ostromló had elszéledt a merre utat látott, kereketlen ágyúkat s feldűlt szekereket hagyva mindenütt maga után.
Ali basa pedig szép csendesen mosolyogva nézte a janinai vöröstoronyból, hogy veri az ellenség magamagát, hogy bomlanak szét az ostromló hadak ezernyi tömegei, a nélkül, hogy ő egy ágyúlövést vesztegetne rájok.
Mondánk, hogy sokszor volt Ali már úgy, hogy nem volt egyebe annál az egy kardnál és azzal az egy karddal visszaszerze mindent.
AZ ALBÁN CSALÁD.
Most hagyjuk egy kissé pihenni a hírt, hunyjuk be szemeinket azon harczok elől, mik itt következnek; hagyjuk elhangzani füleink mellett egy Ulysses, egy Ypsilanti, egy Kolokotroni neveit, kik mind a szultán trónját ingaták meg s kiket a janinai basa mind édes testvéreinek nevezett.
Vonuljunk mi e véres harczok alatt Dodona ligeteibe, hol egykori szent jóslatok téveteg hangjai még mindig megzendülnek a csendes ábrándozó előtt. Keressük fel ott ama csöndes kis völgyszakadékot, hová sem a jó, sem a rossz hír el nem szárnyal soha, melynek lakosai nem tudnak egyébről, mint a mi fenyőfáikon innen történik; hozzájok még az adószedő spahi is csak egy tizedben egyszer vetődik kivetett harácsért.
Halil Patrona feleségének háza nem áll már többé a csergő patak mellett, még a sírt sem tudja senki, melyben a szép, a tündéri Gül-Bejáze lakott: Gül-Bejáze – fehér rózsa, nem nyílik az egész völgyben; ezt a nevet nem is ismeri ott senki, csak a legvénebb anyóka, mikor a fonóban körülülik a leányok, tud mesélni regéket, miket anyjától vagy nagyanyjától hallott ő is, egy tébolyodott asszonyról, a ki itt e völgyben lakott, s minden este asztalt terített, minden éjjel ágyat vetett egy láthatatlan szellemnek, kit rajta kívül senki sem látott s kit ő férjének nevezett.
Ez őrült nőnek volt egy fia, a kit Behramnak neveztek, derék, vitéz, bátor ifju; sokszor megkergette társaival az epirusi rablókat, a kik a völgybe lecsaptak s teheneiket elhajtották.
Mellette lakott akkor az özvegy Khamkó asszony, kinek férjét agyonverték Tepelenben, és ki fiával, a kis Alival ölében, menekült a hegyek közé.
Azelőtt jó, szelid asszony volt Khamkó, de a mint az őrült nővel kezde társalogni, ő is oly háborodott lett, mint az; gyűlölni kezdé az egész világot s számtalanszor monda olyan őrült dolgokat, hogy szeretné meggyújtani négy részein az országot, hogy a lángok négy felől csapnának össze rajta s benne égne minden ember, a jók a gonoszokkal együtt. – Allah ne hallgason meg ily szavakat.
Behram igen szelid férfi vala, már akkor több, mint huszonhat éves, a kis Ali még alig több tizenhatnál; de már ekkor is vad, szilaj fiu volt s napokig elcsavargott hegyeken, völgyeken át s midőn haza jött, rendesen hozott anyjának valami pénzt vagy drágaságot haza. És senki sem tudta, honnan veszi azt, csak Behram, kinek a fiu mindent megvallott, mert nagyon szerette.
Ali az epirota kalandorok társaságába keveredett s velök együtt eljárt a falukat sarczoltatni, gazdag kalmárokat meglesni az úton s osztozott a könnyen szerzett ragadmányban azokkal.
Valahányszor pedig pénz nélkül jött haza Ali, Khamkó anya mindig pörpatvarral támadt reá, s nem hagyta nyugodni, míg új, szerencsésebb rablókalandba nem kezdett.
Behram szomorúan látta ifju bajtársát e veszélyes úton, s valahányszor egyedül maradhattak, mindig tele beszélte lelkét igaz, józan gondolatokkal, miknek hatása meg is látszott Alin, mert apródonkint el kezde maradozni a rabló járatokból, s hogy anyjának mégis pénzt mutathasson, juhait, kecskéit adogatta el, később eladta hosszú, ezüstveretes puskáját. Utoljára nem maradt egyebe a kardjánál. Khamkó asszony szidta Alit kegyetlenül, s ha enni kért, elkergette; a fiu eltébolygott az erdőkben, a cserjéken, ott élt sokáig erdei gyümölcscsel; végre nagyon megéhezett, s elbúsultában egy örmény csapláros magányosan álló háza elé vetődék, ki épen kinn állt az ajtójában. Ali úgy lépett eleibe, mint egy éhségtől veszendő szilaj farkas, s kardját kezében tartá. Az örmény ősz, tisztes férfiu volt, s a mint meglátta Alit, azt kérdé tőle: «Mit akarsz fiam?» Ali elszégyenlé magát az ősz tisztes tekintete előtt, s lesüté szemeit s azt mondá: «El akarom neked adni e kardot». Pedig azon szándékkal volt egy percz előtt, hogy megölje őt vele. Az örmény elvevé tőle a kardot, s adott neki érte tíz zecchinot, azonfelül meg is vendégelé. Ali kard nélkül tért haza anyjához.
Khamkó asszony fegyvertelenül látva fiát, elszörnyedve kiálta fel:
– Hova tetted kardodat?
– Eladtam azt, felelt Ali elszántan.
Az anya felsikoltott e szóra dühében s vevén egy botot, elveré azzal Alit, a míg csak bele nem fáradt. A nagy, izmos fiu engedte magát ütni és nem sírt s nem szólt és nem védte magát.
– És most láss guzsalyhoz! kiálta rá Khamkó asszony; fonj szöszt és tanuld az orsót pörgetni, ne edd itthon a kenyeret hiába. Az olyan férfi, a ki kardját el tudja adni, nem való egyébre, mint hogy rokka mellett üljön.
És Ali leült fonni.
Két napig állotta ki a gyalázatot, mit anyja elkövetett rajta, harmadnap visszament az örményhez, a kinek eladta kardját, azt orozva saját kardjával meggyilkolta, házát kirablá s felgyújtotta, s azontúl lett belőle olyan híres rabló, hogy rettegte az egész környék.
Khamkó asszony még azután sokáig élt, s mindaddig rontotta Ali lelkét s addig tanítá őt gyilkolni megilletődés nélkül, a míg a fiu egyszer őt magát is meggyilkolta s épen annyit törődött anyja vérével, mint a többiekével, kiknek vérébe anyja parancsára mártogatta kezeit.
Ezen fiuból lett Janina basája, Tepelenti Ali.
Mennyi árulás, esküszegés, rablás, orgyilkolás után jutott ő e polczra! Hányszor nem volt már egyebe annál az egy kardnál és ravasz eszénél. De mégis sokszor eszébe jutott hatalma legfényesebb korszakában ama két csendes gunyhó, hol ő és Behram laktak, kinek hírét sem hallá azóta, s elgondolkozék rajta, mi lett volna ő belőle, ha Behram szavaira hallgat, ha csendes, nyugodt életet fog élni? Bizonyosan nem ily hatalmas ember, mint most; de nem-e boldogabb?
Egyszer, midőn már igen nagy úr volt, fel is keresé a kis völgyi falut, melyben együtt rejtőztek. Híre sem volt már akkor Behramnak; elbújdosott, ki tudja hova? talán meg is halt azóta.
MAHMUD TOLLA.
Midőn II. Mahmud alatt a mekkai zarándok-karavánt a lesben álló vechabiták kirabolták, a szultán megrendelé a mekkai és medinai biráknak, hogy küldjenek rögtön a vechabiták tanyáira, s készpénzen váltsák ki az elfogott derviseket tőlük.
A vechabiták kiadák a foglyokat a küldött váltságdíjért, de annyira ragaszkodtak az alku értelméhez, miszerint csak a foglyokat kelle kiadniok, hogy még a rajtok lévő ruházatot is megtarták maguknak, s nem hagytak elvinni egyebet a csupasz testnél.
Így kelle őket Mahmudnak még ruhával is ellátni.
Volt a megszabadítottak közt egy dervis a nimetullahita szerzetből, ki e történet után fölmene a szultánhoz s monda neki:
– Szegény uram, te. Legszomorúbb úr minden kalifák között; legnagyobb szenvedések fia minden szultánok között, a kik előtted uralkodtak és utánad uralkodni fognak; köszönöm te néked, hogy engemet megszabadítottál az eretnekek kezei közül,6) azért ime ajándékba hozom néked azt, a mit midőn ruhátlanul hagytak, még is el tudtam hozni közülök.
S azzal egy fekete írónádat adott át a szultánnak, s midőn Mahmud kérdezé, mi módon tudta azt elrejteni a rablók szemei elől? elmésen megmagyarázá, miszerint sűrű fekete szakálla közé dugta azt, és ott senki se vette észre.
Mahmud elfogadá a dervis ajándékát s oda tevé azt, hol többi ereklyéi állottak és azután sokáig nem gondolt reá és egészen el is feledkezett róla.
Egyszer azonban, midőn egyik kedvencz hölgye kiváncsiságból rávevé, hogy mutogassa meg neki a palotában levő ereklyéket, a mint a dervis által ajándékozott tollhoz értek, hirtelen felsikolta a hölgy s azt mondá, hogy azt a tollat mozogni látta.
A szultán erre oda tekinte, s minthogy ő nem látott semmit, tréfás szavakkal illeté kedvencz hölgyét s tovább mutogatá neki sorra a századok óta lerakott ereklyéket, miket tizenhárom szultán gyűjtött a khaznéba,7) s azután megengedé hölgyének, hogy válaszszon azon ereklyék közül egyet magának, a melyik legjobban tetszik neki.
Voltak ottan becses darabok, mik egy-egy ország jövedelmével fölértek, drágakövekkel kirakott, ritkaságuk által becses emlékek, de azok közül a kegyencznő egyet sem választa magának, hanem a szultán nagy bámulatára azt az egyszerű fekete irónádat kérte magának.
Mahmud csodálkozva engedett odaliszkja kivánatának, s minthogy az attól el nem állt, odaadá neki az irónádat, mely egyszerű bambuszkóróból készült s nem volt rajta épen semmi nevezetes.
Az odaliszk elvivé magával szobájába a tollat és azután reggeltől estig várta, hogy fog-e mozdulni újra?
De a toll egész nap, egész éjjel nyugodtan feküdt a hová letették, s az odaliszk már bánni kezdé, hogy kiváncsisága tárgya helyett nem inkább valamely becsesebb ajándékot kért magának, a midőn egy estve meglátogatá őt a szultán virágos kamrájában s a míg egymással édesdeden beszélgetnének, egyszer a szobában, hol rajtuk kívül senki sem volt jelen, neszt hallanak, mintha valaki nagy sietve irna s a toll perczegése hallatszanék a kiterített pergamenen.
Odatekintének mind a ketten s ime a bámulattól elállott szavuk: az irónád félegyenesre volt fölemelkedve, a hogy szokás azt a kézben tartani s irni látszott magában az alatta levő pergamenen.
A hölgy reszketett a borzalomtól, míg a szultán, ki nem volt félelmek és babonák embere, azt hivé, hogy tán egy pók köté fonalát a toll túlsó szárához s annálfogva emelkedik és mozog az a légben, s hogy erről meggyőzze kegyencznőjét, ő maga odament és a toll fölé nyúlt, hogy a képzelt pókhálót elszakítsa. De nem volt ez sehol s a toll csak írt magában egyre.
A szultán maga is csodálkozni kezdett e tüneményen. A mit a toll oly szorgalmasan látszott irni, az rejtett irás maradt, mert hegye nem volt tintába mártva. A szultán ekkor próbát akart tenni vele, s az ottlevő alkörmösbe, melylyel török hölgyek ajkaikat szokták festeni, belemártá a toll hegyét, s azután letevé azt a sima tiszta lapra, mire az ismét fölemelkedék s világosan, tisztán érthető betűkben leirá e szókat:
– «Mahmud! Mahmud!»
A szultán reszketni érzé szívét, midőn nevét olvasá maga előtt s borzalommal kérdezé: – Mit kívánsz tőlem?
Az újra e két szót irta le: «Mahmud, Mahmud!» és azzal lefeküdt.
– Az én nevem az, monda a szultán; hát te láthatlan szellem, ki vagy?
A toll újra fölegyenesedék és e nevet irta Mahmud alá:
«Halil Patrona».
Mahmud megrettent e névtől: egy ősei által megöletettnek neve volt az, s ha egy szellemnek jelenléte már magában is irtóztató, mennyivel inkább egy meggyilkolt szelleméé.
– Mit akarsz e helyen? kérdé a szultán elborzadva.
A toll felelt:
– Inteni téged.
– Veszély fenyeget talán engem? kérdé a szultán.
A toll azt irta rá:
– Közel van.
– Honnan jön e veszély?
– Most hosszú sort irt a toll és e sorban ez volt irva:
– Keletről nagy, nyugatról nagyobb, délről még nagyobb, északról legnagyobb és itthon mindeniknél nagyobb.
– Hol lesznek harczai az igazhivőknek? kérdezé a szultán.
– Az egész országban! volt a válasz.
– Minő városok mellett?
– Minden város mellett és minden városban.
– Meddig tart e harcz?
– Kilencz esztendeig.
Akkor számláltak ezernyolczszázhuszat és körül Törökország minden határán még semmi veszély sem volt.
Még egyet kérde a szultán.
– Mondd meg énnekem, győzni fogok-e én e harczokban?
A toll irá:
– Te nem.
– Kik lesznek elleneim?
Itt a toll megállt, mintha valamin gondolkoznék, azután e szót irá le:
– Máskor.
A szultán nem érté a választ s újra föltevé a kérdést, most ezt irá a toll:
– Hol?
– Egyedül.
Tehát nem akart e kérdésre a szultán kegyencznője jelenlétében válaszolni. Nem bízott benne.
A szultán alig hiheté, hogy nem álmodik, még kegyencznője is odalépett s Mahmud vállára hajolva rebegé:
– Kérlek téged, erős szellem, fogsz-e nekem is felelni? A toll válaszolá: «Fogok.»
A nő kérdezé:
– Mondd meg énnekem: fog-e engemet Mahmud halálomig szeretni?
A szultán megütődve monda:
– A prófétára! hogy tudsz ily kérdést intézni hozzá?
Pedig mit kérdezhetne egy szerető asszony sürgetőbbet?
A toll csendesen remegve irt:
– Fog szeretni halálodig.
– S mikor halok meg?
Erre a toll nem felelt semmit.
Hiába kérdezé a kegyencznő: hány év, hány hó, hány nap múlva? A szellem nem mondott rá semmit.
– S mi által halok meg? kérdé a nő.
A szultán megrémült az esztelen kérdésen, s el akará onnan távolítani a nőt, de egy percz alatt kiirta a toll a választ:
– Meggyilkoltatol.
A nő sápadt lett, mint a viaszkép s remegve kérdezé:
– Ki gyilkol meg?
Mindketten félelmesen, visszafojtott lélekzettel várták, mit felelend a toll? és az jól figyelmezve, nehogy hiányos betüt fessen, irá a pergamenre:
– Mahmud.
A kegyencznő ájultan rogyott a szultán karjaiba, ki őt ölébe véve, a kerevetre tevé és sokáig tartott, míg magához birta téríteni, vigasztalva őt bölcs beszédekkel.
Gonosz, ingerkedő szellem lakik e nádban; ki csak azért űzi előttünk varázslatait, hogy szíveinket rettegésbe hozza. Hiszen azt mondá, hogy holtig szeretni foglak, hogy ölnélek tehát meg én? Hazug szellem lakik e tollban.
Pedig maga is reszketett a szultán.
Azon éjjel nem jött álom az ő szemeikre, s reggel erővel elvevé kegyenczétől az irónádat Mahmud, s azt mondá neki, hogy a tűzbe fogja vettetni.
De nem vetteté a tűzbe.
Sőt gyakran elővevé azt a szultán, s miután nehányszor hamis jóslatokon kapta a szellemet, kezdé az egészet egy magikus bohóságnak tekinteni, mely a végre rendeltetett a jó sorstól, hogy az embereket különössége által mulattassa, és gyakran szerze általa mulatságot egész háremének, összegyűjtvén az odaliszkokat s kényszerítvén a bűvös tollat irni feleleteket mindenféle apró kérdésekre: «Hány éves a vén Kadun-Khiet-Khuda? – Hány zecchino van a Kizlár aga erszényében? – Hány órakor ébredt fel a szultán? – Mikor érkeznek meg a szultána tulipánjai? – Hány fejet löktek ma a tengerbe? – Él-e még Szádi, a költő? – stb. stb., vagy kényszeríték Hugo Victor keleti verseit nekik lefordítani törökre, arabra, perzsára. – A toll mindent végzett türelmesen. Az odaliszkok igen kedves játékszernek tarták s a kedvencz szultána el is felejté már a gonosz jóslatot, mit számára leirt.
Egyszer történt, hogy a nagyhírű kalózvezér, Microconchalys, ki az Archipelagust rablóhajóival régóta nyugtalanítá, s a szultán valamennyi flottáival tudott daczolni, Candia előtt a sík tengeren egy britt hadihajóval találkozott, s azt elég esztelenül három gályájával megtámadta, s egy óra alatt mind a három hajója fenékbe lövetett, s ismeretes zászlóin kívül semmi sem maradt a víz színén, melyeket is a győztes angol kapitány, Murrisson magával diadaljelül elvive Stambulba, s ott azokat felküldé a divánba.
A szultán öröme határtalan volt a boszantó kalózvezér halála felett, öröme megtetszék a háremben is, mert éjszakára fényes lámpaünnepélyt rendezett, s másnapra a diván elé hivatá Murrisson kapitányt, hogy őt kegyeivel és ajándékaival elhalmozza.
Éjszaka tehát nagy vigasság volt az odaliszkok közt. A szultán maga is ittas volt az örömtől, a bortól és a szerelemtől, s a szultána öröme elbizottságában mulatságul vevé a bűbájos irónádat s kényszeríté azt bohó feleletekre: hogy számlálja meg, hány szála van Mahmud szakállának? hány lova az istállókban, hány katonája a tengeren? s végre kaczagva kérdezé tőle, mondja meg neki: hány óráig fog ő még élni?
Ah, hiszen egy egész örömteljes élet állt még előtte. A szultán mégis fejét csóválta: ilyen kérdésekkel nem kellene Istent kísérteni soha.
A toll nem akart irni.
Ekkor bosszúsan kiálta rá a kegyencznő: Felelj! vagy kényszerítelek megszámlálni a Feketetenger cseppjeit, a mi innen Szukumkaléig van. Felelj, hány óráig élek én?
A toll erre ingadozva fölemelkedék és a papiron jártában olyan hangot adva, mintha sírna, nyögne, félreismerhetetlen jegygyel irá le ezen számot «8». És körülkeríté azt, hogy tudtul adja, miszerint nem következik több.
Kaczagtak mindnyájan, ez a szellem szereti a tréfát s most boszút akar állani a szultánán a kínzó kérdésekért.
Ekkor volt éjfél után három óra. Annyit ütöttek az órák minden teremben. Azután ismét tánczolni kezdtek az odaliszkok, s eunuch-bohóczok fabábokat játszódtattak egy függönyös játékszínen, mely a háremlakókat nagyon mulattatá. De a kegyencznő fejéből nem ment ki az a nyolczas szám s a mint a szobákban levő órák ismét sorban négyet ütöttek, elővéteté a tollat s arczán hitlen gúnyt tetetve, de szivében borzalommal kérdezé tőle: No most, mondd meg újra, ha még el nem feledted, hány óráig élek én még?
A toll leirta a számot «7».
Itt már borzongani kezdének a körülállók. Mahmud szellemtréfának tartá az egészet s biztatá őket, hogy nevessenek rajta. S ismét mulattak tovább.
Egy óra mulva sorba ütötték az órák az ötöt. Most egyedül lopta félre magát a kegyencznő, s asztalára helyezve az irónádat, az előbbi kérdést ismétlé előtte:
A toll e számot irta «6».
Tehát minden órában egygyel kevesebbet. A szultán észrevette kegyencznője szomorúságát s hogy elverje gondolatait, kényszeríté őt alvószobájába menni, ott a szultána két órai édes álmot aludt a szultán keblén, akkor a szultán fölkelt, átment öltöző szobáiba, mert ma divántanácsot kelle tartani.
A kegyencznő felébredvén, legelőször is az órákra nézett s látta, hogy már hét óra. Sietett rögtön fölkeresni a tollat; s remegve kért tőle választ.
Most a toll már csak «4»-et irt.
A szultán maga elé hivatta Murrissont.
Az angol tengerész már akkor is tudta, hogy a vizek kívüle urat nem ismernek, s hosszú kalandozásai kelet és dél országaiban annyira hozzászoktaták őt a barbár tartományok fejedelmeihez, hogy őket voltaképen kiváncsisága tárgyaiként tekinté, kiknek balga szertartásait végignézte, a hol hozzá férhetett, s ha máskép nem lehete, együtt csinálta azokat velök, csakhogy naplójába irhasson rólok.
A divánba hivatás semmivel sem volt Murrissonra nézve érdektelenebb, mint ha elefántvadászatra hivták volna, vagy a sakker-kvakkerek titkos gyülekezetébe, vagy Mongolfier úr veszedelmes léghajójába. Fölvéve karmazsinpiros öltönyét, tollas háromszegletű kalapját, s lekisértetve magát a tiszteletére küldött idzoglánok által, a pompás mennyezetes hatevezős kájikig hagyá magát vitetni.
A szökőkutak kapuján bevezeték, s néhány perczig várni engedve az oroszlánfők termében, megengedék neki, hogy kebléből elővont tárczájába futólagosan lerajzolja a körüle fekvő tárgyakat.
Ez alatt elvették kis rövid kardját, minthogy a szultán elé fegyverrel menni nem szabad, s adtak rá egy bő nyusztprémes kaftánt. Észre se vette a jegyezgetés közben, csak azután csodálkozott el magán, hogy talpig zöldbe van öltözve, s a tolmács baljára állva bevezeté a hét vezérek termébe, hol a szultán vezéreivel félkörben ült.
Murrisson szép illedelmesen üdvözlé a padisaht, a hogy tán György királyt üdvözölte volna, avagy X. Károlyt.
– Hajolj le egész a földig – egész a földig, uram, suttogá fülébe a tolmács.
– God dam. Azt nem teszem. – Ez egyenruhában nem szokás a földre feküdni.
– Azért adtuk föléje a kaftánt, súgá féltréfásan a tolmács. Ez itt szokás.
– Rossz szokás, mormolá Murrisson, s nehány perczig gondolkozva azon ötletre jött, hogy kalapját elejté, s mintha az után nyúlna, hajolt meg a földig, de kárpótlásul azután úgy kiegyenesedék, hogy ha a palota rá szakadt volna, sem hajtotta volna meg a fejét.
A szultán pár rövid szót monda a tengerésznek, melyből a tolmács egy czifra üdvmondatot tudott lefordítani, bebizonyítandó, hogy ő a szultán kimondhatatlan érzelmeinek is magyarázója. – Elmondá a tengerésznek, hogy ő egy rettenetes viziló, tengeri elefánt, ki dicső agyaraival ama szemtelen krokodilusokat agyondöfte, hatalmas patáival elgázolta és ormányával agyonpaskolta; azért megérdemli, hogy a felséges úr köntösének szárnyai befedjék. Azért kérjen jutalmul a mit kíván, legyen bár az országának fele stb.
Ha valaki ilyenkor csakugyan az ország felét kérné, bizonyosan azt a felét kapná, mely a föld alatt van. Murrisson megköszönte az ajánlatot, s azt kérte, hogy mutassa meg neki a szultán kedvencz hölgyét.
A tolmács ezt hallván, elsáppadt – még sáppadtabb lőn a szultán, arczának izmain meglátszottak a rángások, melyek a rögtöni visszás érzelmekre támadnak, azután sűrű nagy szemöldeit mélyen lehúzva, halálos sérelemmel tekinte a tengerészre, széles melle hörgött nehéz sóhajától.
Az angol csak azt restelte, hogy nem viszonozhatja a szemöldök-játékot, az övéi világos szőkék, s kissé nagyon magasra voltak rakva.
A tolmács azonban nagyon sokat tudott beszélni e hallgatásból.
– Oh dicső gyaur, nemzeted rózsafája, a tengereken futó vizi pók, ne kérj ily esztelenséget a nagyúrtól – nézzed haragos szemeit, s kérj más akármit, kérd legritkább kincsét, rabnőit mind – csak kegyencznője arczát ne kivánd látni. Te nem tudod mi az.
Murrisson vállat vonva monda: Nekem nem kell kincs, sem rabnő, csak a kegyencznőt kivánom látni.
Mahmud reszketett, de nem szólt. Nagy sötét szemeibe két könycsepp tódult, s azután csendesen gördült végig szép férfias arczán.
A vezérek erre felugráltak, s zavart kiáltásaikból kivehető volt, miszerint nem mást kivánnak a szultántól, mint hogy legott fojtassa meg a vakmerő hitetlent.
A tolmács kétségbeesve veté magát a tengerész lábaihoz.
– Oh minden czethalak fejedelme te! Hitetlen eb! Látod mint fekszem lábaidnál én, igazhivő, a te lábaidnál, borivó gyaur, mért fogsz engemet szavamnál, melyet a szultán adott általam neked? Nem szégyenled magad, lábadat a fejedelmek urának nyakára tenni? Kivánj mást akármit!
Hasztalan. A tengerész arczán egy szöglet sem változott. Ujra hidegvérrel ismétlé: «A kegyencznőt kivánom látni.»
A vezérek dühödt ordítással rohantak reá, s Murrisson elégnek tartá a fenyegető roham előtt szétvetni mellén a ráadott kaftánt, előtüntetni félvilágtól rettegett egyenruháját, s a reá aggatott érdemjeleket, alexandriai és trafalgari diadalok dicső emlékeit.
A szultán lelépett a trónjáról, kezével inte a vezéreknek, néhány szót súgott a Kizlar aga fülébe, mire az eltávozott.
E súgott szó végigment a vezérek sorain, mire valamennyien meghajták magukat, s a terem három ajtaján háromfelé távoztak, helyettök két fekete lépett be vörös fezzel, fehér ruhában, kezeikben széles görbe pallos.
Csak a szultán maradt ott és a tengerész.
Az órák a szeralj termeiben három negyedet tizenegyre ütöttek. A kegyencznőnek a dervis tolla azon kérdésre, hány óráig él még? ezt irta «¼».
Azon perczben lépett be a Kizlar aga. A kegyencznő reszketve ment eléje, mint az eltévedt bárányka a szemközt jövő farkas elé.
A Kizlár aga mélyen meghajtá magát s a háta mögött álló szeralj-felügyelőnőt előre inté.
– Végezte-e a namazát előtti mosódást a szultána?
– Igen, uram.
– Övezz dereka körül három sor gyöngyöt, s turbánjába tűzz paradicsom-madarat gyémántos forgóval. Add reá aranyszövetű kaftánját.
A kegyencznő némán engedett magával mindent történni.
A felügyelőnő arczára vonván a lengeteg apró arany csillagokkal hintett fátyolt, elvezeté őt azon ajtóig, mely a porczellán-terembe nyilt. Ott elbocsátá őt a Kizlar aga, mutatva, hogy merre menjen.
Mindenütt kettős őrszemek álltak az ajtóknál, a legutolsó, melyen beléptek, csak szőnyeggel volt fedve. Ez volt a kupolyterem ajtaja, hol a szultán a tengerészt elfogadta.
A kegyencznő nem láthatta a tengerészt a trón magas emelvényes szárnyai miatt, csak a szultánt látta ott ülni a divánon. Odasietett hozzá, s a mint eléje lépett, egyszerre megpillantá az idegent, ki hideg kiváncsi szemeit ráfüggeszté. Összeborzadt, s félsikojjal ejté ki e szót: – Gyaur! és fátyolát sűrűbbre vonva, a szultánhoz akart menekülni.
Mahmud ekkor megfogá egy kezével a hölgy remegő kezét s a másikkal levevé az idegen előtt legkedvesebb hölgye arczáról a fátyolt.
A hölgy felsikoltott, mintha kigyócsípés érte volna arczát. Majd a szultán térdeihez omlott s irgalomért esdekelve tekinte a nagyúr arczára. A minden kalifák kalifájának szemében emberi fájdalom nedve ragyogott. Szegény szultána! Ki ne szánta volna őt?
Murrisson udvarias bókkal hajtá meg magát, s tolmács nem létében a jól ismert török üdvözlettel köszönté őt: «Szalám aláküm.» A hölgy szokatlan bájai csak annyi hatást gyakoroltak a tengerészre, mint honának bármely szép delnője, valamely udvari bemutatáskor.
A hölgy kínosan vonaglott a szultán lábainál, ki megelégedvén kínlódását, betakarta őt fátyolával, s inte a Kizlar agának. Az fölemelé a hölgyet s elvezeté a trón függönyei mögé. Ugyanekkor a két eunuch őr is eltünt a trón mellől.
A szultán hallgatott és eltakarta szemeit.
Néhány percznyi mély csend után a tengerésznek úgy tetszék, mintha hosszú-hosszú sóhajt hallana a függönyök mögül. A szultán minden tagja összerándult. És azután elkezdtek a szeralj órái ütni és ütötték a tizenegy órát.
Ekkor felállt a szultán helyéből, s felsóhajtva mondá: Allah határozta így; azzal leszállt a divánról s tiszta olasz nyelven kérdé Murrissontól: Láttad őt? szép volt?
Murrisson meglepetve az által, hogy a szultánt, ki különben csak tolmács által szokott szót váltani, olaszul hallja beszélni, bámulatában nem talált egyhirtelen szavakat a kérdésre.
– Most jer, lásd még egyszer; szólt a nagyúr, s azzal odainté a függönyökhöz.
Murrisson visszadöbbent. Egy pár percz előtt rózsapiros hölgy ott feküdt halványan, élettelen elterülve, ajkai, szemei bezárva, keble mozdulatlan. Szép gömbölyű fehér nyakán köröskörül vékony vörös vonal látszott. A selyemzsinór helye!
– Ah ez kegyetlenség! kiálta fel, magáról megfeledkezve a tengerész.
A szultán hidegen viszonzá:
– A mely nő arczát keresztyén férfi tekintete éri, annak meg kell halnia. Azzal inte a tengerésznek, hogy el van bocsátva.
Murrisson sietett ki a teremből, rögtön fölszedeté horgonyait s éjjel kivitorlázott az aranyszarvból, mindenütt üldöztetve a szép szultána emlékétől, kit szemeinek egy tekintetével megölt.
* * *
– Lásd, lásd, mondá a szultán ölébe véve a meggyilkolt hideg tetemét, valót mondott a dzsin: Mahmud szeretett halálodig és Mahmud ölt meg.
E szavakat elmondá kétszer-háromszor is a halottnak, azzal letevé a trón lépcsőjére, megszaggatá öltönyeit keblén s könyes szemekkel tekintve föl az égre, sóhajta: Már most következzék a többi!
És azután elkövetkezék a többi. – Jött keletről, jött nyugotról, északról és délről a veszély; nagy, országforgató vihar, mely az erős ozman tölgyet gyökerében megfacsarta, lombjait letördelte.
Janinai Ali basa volt az első, ki meggyujtá az országot nyugatról, s vérbe, lángba borítá Moreától Smyrnáig. – Északról Ypsilanti keresztes lobogói hoztak új ellenséget Mahmudra, s a «szent sereg» kiáltása a Duna partjairól Athene falain és Olymp szikláin visszhangzott. Stambulban a féktelen janicsárhad készíte minden vereség hírére vérfürdőket a stambuli görögök közt. És midőn tetőpontját érte minden veszély, keletről a perzsa sah ütött be az omladozó birodalomba, s elfoglalta a kincses Bagdadot.
És Mahmudnak még volt kedve élni. Élni és uralkodni. Kisebb lélek elvetette volna királyi pálczáját, s elvonult volna a csendes Arabia boldog pálmafái közé, tudva, hogy végtelen harcz vár mindenünnen reá, tudva, hogy győzni nem fog, tudva, hogy a mi legközelebb áll hozzá, legfélelmesebb ellensége. Egy aláásott lőporos verem volt a trón, mely körül őrült emberek szaladgáltak égő csóvákkal.
És Mahmudnak volt még kedve rajta ülni.
Gyakran kilopódzott éjszakánkint háreméből. Egyedül, senkitől sem kisérve, az ó szeralj tetejéről órákig elnézte a csillagok futását, elhallgatta az éjszakai verekedést, halálsikoltásokat Stambul utczáin, látta, mint támad egyszerre két-három helyen tűz, Perában és Galatában – a janicsár urak töltik ott kedvöket. És érezte azt a kegyetlen, hideg metsző szelet, mely elkezde északról fújni, hogy a szerály termeiben fázódva ölték magokra takaróikat a gyönge keblű odaliszkok. Soha sem érezte még ember Stambulban e hideg szelet. Honnan jön az és mit jelent?
Mahmud tudta, honnan jön az és mit jelent, s volt kedve szemébe nézni a jövőnek, melyből egyetlen sugár sem hozott számára reményt.
A CSERKESZ ÉS CSALÁDJA.
Kasi Mollaht még az időben nem nevezték mursidnak (vallásfőnök). Egyszerű seik volt ő Himriben, déli Cserkeszföld egy kis helységében, hol még ekkor a moszkónak csak távolról hallák hírét.
Az egész természet egy megerősített várat képez Himri körül. Rengeteg bérczek kettős tömör fala huzódik el mellette két felől, kopáran, végtelenül emelkedve, mentül távolabb, annál magasabbra.
Ez örök árnyékos völgykebelből emelkedik ki egy harmadik sziklatömeg, mely két felől meredek, lépcsőzetes falat képez, s azután hosszan kinyúlva a többi bérczek közül, végre egy szakadékos ponk homorultán végződik, melyet két rohanó hegyi folyam összetalálkozása védelmez, mély örvényt ásva alatta a kivájt sziklák között. E bérczvonal gerinczén több ezer hold buja mező vonul végig, hosszan, keskenyen.
A kinyúló sorok tetején egy több száz lábnyi magas szikla-talajzat látszik, oly szabályos, mintha óriási koczkákat raktak volna egymás tetejébe s e sziklatalajzatra a legcsodálatosabb természetjátékkal látszanak bástyák, tornyok, végfalak építve, úgy hogy messziről úgy tünik fel mint egy erős vár, s valóban önkénytelen támad első tekintetre azon gondolat, hogy ha e tetőkre négy ágyút felállítanának, nehány száz ember hadseregek ellen megvédhetné magát; a ponk hátulján pedig, hova a vízeséstől közelíteni nem lehet, nyugodtan ellegelészhetne évekig a védsereget tápláló juh és tehéncsorda.
Bohó gondolatok! Kinek jutna eszébe Himrit megtámadni? ezt a kis cserkesz falut, alig ötszáz lakosával, kiknek nincs egyebök, mint teheneik, kecskéik és szép leányaik. Ki jönne Himri alá ágyúkkal és hadsereggel a legjámborabb emberek ellen, kik életökben egyebet sem tesznek, mint sajtot és szironyos kecskebőrt készítenek, s vitézségüket csupán a nyájaikat pusztító medvék ellenében gyakorolják, s hosszú, messzelövő puskáikkal csak a kőszáli kecskét irtják.
Nem is építették ők házaikat a természet csodája vár tetejébe, hanem szépen a sziklák alá, rendesen összerótt faderekakból, gömbölyű hársfáktól körülvéve, galambdúczos tetőkkel, virágos kertekkel köröskörül, s nemhogy ágyúkkal kergetnék a jövevényt, sőt elfogják őt az úton, falujokba vezetik, megvendégelik, marasztalják, s ha a jövevény szép fiatal férfi, titokban meg is könyezik távozását a legszebb szemek, mik valaha mosolyogtak és könyeztek.
Ki álmodta volna azok közül, kiket Himriben a bűbájos és szép cserkesz leánykák dalolása ringatott édes álomba, hogy lesz idő, midőn e bérczfalak itt köröskörül ezer és ezer idegen vérétől fognak végig piroslani, kik ide jövének meghalni és megtalálták, a mit kerestek?
Az érdemes seik háza semmiben sem különbözik a többi lakosokétól. Egészen fából van összeróva az is, három szoba egymás hosszában, elül két öreg diófa.
Kasi Mollah künn ül a szobrokon nyugvó eresz alatt, melyet két oldalról befutottak a nagy kardos bab indái, s tizenkét vékony kecskeszíjat felakasztván egy horgas szegre, nagy szorgalommal és komolysággal fon azokból korbácsot.
Mellette a földre terítve van egy medvebőr. Azon ül maga alá szedett lábakkal egy sajátságos külsejű idegen, kinek ha arczán s viseletén meg nem látszanék is, az ajtó előtt összekötött öszvérekről megtudhatnók, hogy nem e helységhez tartozik.
Ez egy görög kereskedő Smyrnából, minden évben meglátogatja Circassiát, kecskebőröket vásárolva, mint ő mondja. Smyrnában három palotája van; alig hihető, hogy ezeket kecskebőrökön szerezte volna. Elég az hozzá, az öszvérek most is meg vannak rakva egész köteg szironyos és prémes bőrökkel s a kalmár áldomást iszik a cserkesz által lótejből készített keserves italból, mely áll előtte, s melynek kellemetlen szagát jó latakia dohánya füstjével iparkodik elverni.
A cserkesz ráadásul készíti számára azt a hosszú öszvérhajtó ostort, tizenkétféle színű bőrből, szép körmönfont kigyóbőr formára, a végébe pedig szép fehér lószőrt fon s midőn készen van, mutatványul nagyokat pattant vele, hogy a kalmár alig győzi a szemeit őrizni előle.
– Szép ostor, jó ostor, mond végre, csakhogy hagyja már abba gazdája a pattogtatást.
– Hogy jó ostor-e? azt még majd ezután fogom megpróbálni, szól a cserkesz, a nélkül, hogy tojásdad barna arczán az egykedvűség valami vonást változtatna. S azzal nyelet kezd készíteni az ostornak, kivervén azt kacskaringós vékony réz-sodronyokkal s ólom csillagokkal szépen.
– Hogyan próbálod meg, hogy jó-e az ostor? kérdi tőle a kalmár.
– Majd ha a gyermekek haza jönnek.
– A te gyermekeid?
– Igen azok. A más gyermekeire mi gondom?
– Tán csak nem akarod rajtok megpróbálni az ostort?
– Hát kin máson? A gyermeket ostorozni kell, hogy jó legyen, hogy rendhez szokjék, hogy hiábavalóságokon ne járjon az esze; azért is jó az, hogy hozzá szokik a kisebb fájdalom által a nagyobbhoz, s mikor aztán felnőtt ember korában csapás éri, el tudja azt viselni. Engemet is mindig vert az apám, maig is áldom érte, hogy vert, mert jó ember lett belőlem; a gyermek mind tele van rossz indulattal s jót tesz vele, a ki azt korbácscsal kihajtja belőle.
A görög hosszú olajszínű arczán valami különös mosolygás vonult e szavakra végig; látszott, hogy csak magának mosolyog, azután fölveté csalfa szénfekete szemeit a seikre s kétkedőleg kérdezé tőle:
– De ok nélkül csak nem vered meg gyermekeidet?
– Oh, van arra ok mindig. A gyermek mindig tesz valami hibát, csak utána kell járni, s a ki ezt elmulasztja, úgy cselekszik, mint a ki sajnálja a gyomot kitépni kertjéből.
– Kasi Mollah, szólt a görög, orrlyukain hosszú két füstfelleget fúva elő. Én azt mondom neked, hogy teneked nem valók gyermekek, mert nem értesz a nevelésükhöz és az egész cserkeszföldön senki sem ért a gyermekneveléshez.
– Mért vannak legszebb leányaink s legvitézebb fiaink a földön?
– De mennyivel szebbek volnának e leányok s vitézebbek e fiak, ha ott neveltetnének, hol a fehérkeblű Briseis és Achilles podasz-óküsz (gyorslábú) hős utódai élnek. Oh Hellász!…
A görög exaltatióba kezdett jönni e klasszikus neveket kiejtvén s bújában olyan füstöt fújt csibukjából, hogy elég lett volna betakarni az egész olympot.
– Azt mondom én neked Kasi Mollah, folytatá azután, hogy a gyermekek Isten ajándékai s a ki a gyermeket veri, mintha Isten ellen emelné ostorát, mert az ő kezei fedezik a kisdedek testét. Te csak bűnt követsz el a gyermekekkel. Add őket énnekem.
– Te keresztyén vagy, én pedig muzulmán, hogy nevelnéd te az én gyermekeimet?
– Ne érts félre, kérlek. Én nem tartanám őket magamnál, sőt gondom lenne számukra oly helyeket találni, hol őket magas kitüntetésben részesítenék, előkelő basáknál, sőt lehet, hogy magánál a padisahnál is, vagy legalább az ő vezéreinél, kik a cserkeszeknek mindnyájan nagy tisztelői.
– Köszönöm Midás, köszönöm; nem adom őket senkinek.
– Kérlek, kérlek, ne nevezz engem Midásnak, ez fatális név, a mi nekem nem kell. Megtanulhattad volna már tíz esztendő óta, a mióta bőrödet vásárlom, hogy az én nevem: Leonidász Argyrocantharidesz, én közvetlen utódja vagyok azon hős Leonidásznak, ki a Thermopylæknél elesett háromszáz spártai vitézzel, s egyik nagyapám Issusnál esett el nagy Sándor oldala mellett, kiről egy perzsa satrapa halálos csapását fogta fel; ha nem hiszed, nézd meg ezt a régi pénzt, meg ezt a másikat, meg az egész marékkal, meg a mi ez erszényben van, melyek mind Macedó Fülöp alatt verettek, részint pedig Kantakuzenus Mihály és Constantinus Porphyrogenneta alatt, a kik mind hatalmas császárok voltak Konstantinápolyban, melyet most Stambulnak neveznek és építették a szent Zsófia-templomot, a hol most a dervisek imádkoznak, s aztán nézd meg azokat a képeket, a mik azon pénzekre vannak verve, ha nem hasonlítanak-e hozzám egy hajszálig? – Így van. – Már most csak ne is add vissza e pénzeket, hanem add ide inkább azt a két gyermeket nekem.
A cserkesz, ki azon szín alatt vette át az erszényt, hogy a pénzen levő képeket hasonlítgassa a kalmár arczához, ez ajánlatra újra torkonköté a zsacskót s visszatette azt a kalmár ölébe.
– Köszönöm, szólt szárazon, én kecskebőrt árulok, de nem emberbőrt.
A kalmár arczán a meglepetés vonaglásai látszottak e pillanatban. Valódi mesterségét nem minden ember találta ki ilyen hamar, vagy a ki kitalálta, nem szokott ilyen kiméletlen lenni érte. Alább délszakon a georgiaiak sokkal szelídebb emberek, azokkal még alkudni is lehet leányaikra, sőt foglalót is vesznek fel nagyon kicsiny gyermekeikre. Tíz-húsz arany denárért meg lehet tőlük kapni két-három éves korában a gyermeket, a kiért azután tíz év mulva ugyanannyi ezer piasztert adnak a méltóságos basák. Innen építi Leonidász azokat a palotákat Smyrnában.
– Oktalan beszédeket mondasz, érdemes csorbadzsim, szól kissé magához térve a kalmár. Bebizonyítom, miért? Először: mert hiszen nem adod el a gyermekedet; másodszor: mert miért ne adnád el? Hátha egy medvebőrt viselő cserkesz eljön a leányodért s kéri, hogy add neki, nem eladod-e annak? csakhogy az legfeljebb tizenkét tehenet, meg annyi szamarat ad érte. Én pedig ezer piaszterért kérem derék hatalmas bégek, vagy talán maga a szultán számára s te ezeket mind kicsinyled?
A seik arczán bosszús ingerültség kezde mutatkozni. Azt jól tudá, hogy a kalmár most neki sophismát mondott, de egyszerű eszével nem birta felfogni az álokoskodást. Pedig világos, hogy abban nagy különbség van, ha medvebőrös cserkesz veszi-e meg az eladó leányt tizenkét tehénen, vagy a rumeliai helytartó bég ezer aranyon? De mégis a medvebőrös részén van az előny.
A görög azonban figyelmes szemmel látszott tanulmányozni a cserkesz arczvonalmait, szavainak hatását leste azokon, mint a kisérlettevő orvos, ki gyógyszereit próbálgatja in anima vili.
– Pedig tudom, hogy el fogod őket adni, Kasi Mollah, folytatá újra megtöltve csibukját, bizonyosan más kalmárnak igérted már. No, no, te hamis ember. Derbendi meg bagdadi kalmárok bizonyosan többet igértek értök; azok tehetik, mert ők kereskedést űznek vele. A csalárd örmények! Megveszik a gyermekeket potom árért s eladják már nyolcz-kilencz éves korukban a basáknak, hogy húsz évnél többet egy sem ér meg, addig ki mellkórban, ki ideglázban elvész. Ezt én nem cselekszem. Én becsületes ember vagyok, ki csak a szeretet munkáit végzi és mindenek fölött igazságos. Elég legyen azt mondanom, hogy ott születtem, a hol Aristides lakott. Számtalan ősöm volt az aræopagusban és egy anyai nagybátyám archon volt. Azért ne képzeld, hogy én minden bolond ember kedveért megteszem azt, a mit te érted. Én csak választott jó barátaimmal teszek szívességet, előttem szentek a barátság kötelékei. Castor és Pollux, Theseus és Pyrithous elég magasztos példákat szolgáltatnak elém a barátság hatalmas ereje felől. A hol csak én megfordultam, engemet mindenütt áldottak, csak hogy a lábaimat nem csókolták. Egy georgiai földmíves leánya, kit apja rám bízott, most az egyiptomi helytartó feleségének első szolgálója. Nagy dicsőség az, hallod! Egy szegény kecskepásztor fia, kit a piszokból vettem ki, most a szaloniki basa első pipatöltője. Magas hivatal az, hallod. A mi volt Jupiternek Ganymedes ama klasszikus időszakban… hajh! A köny kiesik szememből e szóra. Oh Hellasz!
A cserkesz engedte jó barátját sírni s elégnek találta annyit felelni rá, hogy sötét lombos szemöldeit a lehető legmélyebben lehúzta szemeire, azután vett egy kalapácsot s a készített ostor nyelét körülkopogtatta nagy haraggal, beleverve sodronyt és rézpitykéket.
– Kasi Mollah, eddig csak tréfáltam, de már most komolyan beszélek, kezdé Leonidász Argyrocantharides egy hanggal magasabban a szót, hogy a kalapácsolástól is lehessen hallani. Gyermekeid sorsáról komolyan kellene gondolkoznod. Én jó barátod vagyok, régi ismerősöd, én javadat akarom. Úgy szeretem gyermekeidet, mintha tulajdon gyermekeim volnának, a köny kiesik szememből, mikor elválok tőlök. Mi lesz belőlök, ha felnőnek? Jól van, no. Tudom, hogy a míg te élsz, jó dolguk van, de hát azután? Te meghalhatsz ma, vagy holnap, ki tudja? Az Isten keze mindnyájunkkal szabad. Mondok egyet, nem tréfa, nem az ujjamból szoptam. Én bizonyosan tudom, hogy Topál basának tudtára esett már, miszerint te neked két szép gyermeked van, valami gaz erzerumi kereskedők árulták el előtte, kik itt valamit vásároltak nálad s ő már felpénzt is adott rá nekik, hogy gyermekeidet számára elhozzák. Pedig az egy piszkos, durva, bélpoklos ember, a kinek félelmes dolog még a lába nyomába is lépni; fertelmes, rút ember és kegyetlen. Ezt én bizonyosan tudom. És ama kalmárok elfogadták az alkut és nyakukra fogadták, hogy esztendő alatt elviszik neki gyermekeidet. Mit mondasz? Azt mondod, hogy le fogod őket hajigálni innen a mélységbe? Nem olyan bolondok ám azok, mint én vagyok. Nem úgy tesznek azok, hogy ide jőjenek hozzád barátságos ajánlattal, mint én, hanem rálesnek gyermekeidre, mikor azok az erdőre járnak s mikor senki észre sem veszi, felkapják a ló hátára s elvágtatnak velök; azt sem tudod meg, melyik ég sarka alatt keresd? Vagy pedig, mikor az úton mégy velök magad, cselt vetnek, magadat főbe lőnek szépen s gyermekeidet elhurczolják. No hát. Jó mulatság lesz-e az? Csak ne fordulj el tőlem.
A cserkesz nem tudott felelni, nála a szó drága dolog volt, hanem magában gondolt sokat. A míg a kalmár beszélt előtte, ő gondolataival tovább ment. Ő már látta gyermekeit az utált márvány csarnokokban, ott látta őket állani szégyenletes czifra öltözetekben szolgálva a mosolygó kényurat, ki gyenge arczaikat kezeivel érinti, s a vér arczába tódult, mintha látná gyermekeit e mosoly előtt pirulva remegni. – Ah, e gondolatnál elkezde a kezében levő ostorral oly hangosan pattogni, hogy a görög felfordult ijedtében a medvebőrön s füleit markába takarta.
– Ne harangozz azzal az ostorral édes fiam, mind szétkergeted az öszvéreimet! hiszen jó már az ostorod, elhiszem, csak ne próbáld meg többet. Köszönöm, csavard össze, majd elteszem. Ejh! Jó, hogy ki nem ütötted vagy egyik szememet. Ennek ugyan erősen örülök. De szóljunk hát okosan. Hiszed-e, hogy én becsületes ember vagyok, vagy sem?
A cserkesz a fejét sem biczentette rá.
– Jól van; természetesen hiszed, ezt hinned kell. Pausanias óta nem volt áruló nemzetem közt; az volt az utolsó igaztalan görög és azt is befalazták a templomba. Én tiszta lelkű ember vagyok, azt te jól tudhatod. De még más is vagyok, a mit te nem is gyanítasz. Ohó! e kopott, prémehagyott kaftánban lakik valaki, a kit te nem is sejtesz. Ohó, én tudom csak, hogy mi vagyok én? Urakkal, sok ország uraival vagyok én ismeretségben, a kiknek hírét sem hallottad. Ebben a tenyeremben tartom Hellászt, ebben a másikban Ozmaniát, az egész világot megrendítem, ha megmozdulok. Miért cselekszem én mindezt? Oh, a ti szent árnyaitokért Miltiadesz, Themistoklesz, Lysippus és Demoszthenesz! A ti árnyaitokért oh Solon, oh Lykurg, oh Pythagorász! és jövend idő, melyben én azt be fogom bizonyítani mind. A te emléked, Athéne, lelkesít engemet, hogy kincseket halmozzak jövendő idők számára; te szent szabadság istennője suttogod fülembe, hogy befolyást szerezzek ügyednek a magasok, úgy mint az alacsonyak között! – Itt lelkesülten ugrott fel a kalmár s tenyerét a cserkesz felé nyujtá: Kasi Mollah! Ti ugyanazon járom alatt nyögtök, mely alatt mi; fogjunk kezet hódítóink ellen, olvaszszuk meg lassankint vezéreink szívét a legerősebb tűz, a cserkesz és hellen hajadonok szemeinek tüze által és fogjuk meg őket a virágos hálóban.
Kasi Mollah nem csapott a lelkesült kalmár tenyerébe, hanem oda sem fordulva hozzá, hidegen viszonza:
– Nem sajnálom tőled azt az italt, melyet eléd tettem, jó kalmár, de úgy látom, hogy kezd a fejedbe menni, különben nem beszélnél oly badar dolgokat, hogy te a szabadság ösztönéből akarsz eladni szabad embereket ellenségeidnek. Nem is jól mondtad, hogy mi járom alatt nyögünk, mert az nem igaz; a cserkeszt nem hódította meg senki, de ha úgy volna is, nem szorulnánk leányaink szemeire, hogy azok harczoljanak helyettünk. A gyermekekről pedig többet ne beszélj, mert azokat nem adom. A ki meg akarja venni, elutasítom, a ki el akarja csábítani, elverem, s a ki el akarja rabolni, azt megölöm. Ezt mondd meg azoknak az erzerumi kalmároknak is. És többet nekem ilyet elő ne hozz.
E szókra nagyon meghosszabbodott a kalmár arcza. Bújában oly erővel kezdte színi a csibukot, hogy a képe kétfelől behorpadt s a szemöldökei fölmentek a homloka közepére. A fejét rázogatta néha mozsárnagyságú piros fezével s mind összeégette a körmeit pipája tüzét nyomogatván s csak olykor-olykor biczentett egyet fejével, ráhagyva bölcsen.
– Jól van, Kasi Mollah. – Derék ember vagy. – Majd meglátjuk.
A nap hanyatlóba jött már s a hegyek közül hazatérő juhnyájak kolomphangja kezdett a sík mezőn hangzani, mely Himri előtt a sziklatetőn terült.
Ötven darab hófehér fejős tehén ballagott csendesen Kasi Mollah háza felé, egyenkint lépve be a sövénykapun; az utolsó nyomában jöttek a seik gyermekei, kik a nyájat őrzeni voltak az erdőn.
Mintegy tizenkét éves lehetett a fiu, egy évvel fiatalabbnak látszott a leány, annyira hasonlítottak egymáshoz, hogy arczaikat élben meg nem lehetett volna különböztetni. Hasonló hosszú fekete haj mind a kettőnél, mely csodálatos karikákban göndörült le vállaikra, gyöngéd arczszínezet, gyermeteg hamvassággal, oly bársonyszerű finom, mintha soha napon nem járnának, pedig még csak föveget sem viselnek. A fiu arczán annyi leányi gyöngédség s a leányén annyi erő és kifejezés látszik, hogy öltözeteiket elcserélve, el lehetne őket téveszteni s ha a leányt a cserkesz szűzek annyira ismeretes vállfűzője nem szorítaná, mely virágkarcsúságú derekát hajladozni engedi s gyermeteg keblének minden hajlását kitünteti, bátyjától egyébben alig lenne különböző. Kivált, midőn így összeölelkezve jönnek. A lányka hófehér karját bátyja nyaka körül fűzve s nedvesen ragyogó érczfekete szemeivel mintegy bátorságot szíva annak arczáról, a fiu átölelve huga nyulánk termetét s gyöngéd hizelgéssel veregetve annak vállait, míg szemei szeliden nyugosznak meg annak kedves arczán.
– Felséges két gyermek! kiálta föl elragadtatva Leonidász Argyrocantharides. Milyen kár volna nekik itt elveszni e világ zugában!
De mi a patvar az, a mit a fiu balkezével hurczol, míg jobbjával testvérét öleli? Mi az, szép gyermekek? Ne hozzátok ide. Miféle ocsmány állat ez?
A fiu diadalmas mosolylyal áll meg a kalmár előtt, míg testvére apjához fut s annak térdeire kapaszkodik és nyakát szemérmesen öleli át, félénken bújva el az idegen elől.
– Nem ismered a medvebocsot? szól a fiu erős, tiszta hangon s megszólalva, észrevehető kezd lenni ajkai fölött a könnyű sötét pelyhezet árnyéka, mely a férfit mutatja, s fölemeli félkézzel a maga után hurczolt vadat két hátulsó lábánál fogva. Másféléves medvekölyök az, melynek feje számtalan helyen van bezúzva, mi arra mutat, hogy erős tusakodásba került leverése.