A jázminok illata

Ez három pincér volt. Magyarország fővárosában dolgoztak. Ők pincérek voltak, én vendég voltam. Ők is csak vendégek voltak, sose jutott eszükbe. Eltávoztak. Elfutottak a szélviharral, mint falevelek. Mintha csak egyedül én volnék itt a világon, a kinek mindent meg kell tudni s mintha engemet biztak volna meg, hogy mindennek utána sóhajtsak. Három pincérem előáll a tekintet határán, idenéznek mintha élnének és mosolyognak, mintha ki akarnának szolgálni. Mit jelent az, hogy ők itt voltak a földön és a serviette-et a hónuk alá csapták? Éltek. Hirtelen lesülyedtek, ki északon, ki délen, mert a föld szinpad az életnek és a hová lépünk, sülyesztő van alattunk. Ők már letüntek. Homlokom a tenyerembe esik miattuk. Hol, kinek tudják ők elmesélni, hogy ők Pestről jönnek, pincérek voltak, fiatalok voltak. Nekem pennám van, nekem kell most kiszolgálni őket. Irok róluk az ujságba valamit, kitenni az ő életüket, a hogy most tudom és a mennyire elviselik a divatok, hogy ő róluk beszéljünk, a kik a békében pincérek voltak és a csatában közkatonák, a kikkel semmi különös dolog nem történt, csak a halál.

Jancsi

Egy szép tiszta kékszemü fiu. Világos haja volt és fehér arca volt, mint a fehér alma és mosolygott, mint a fehér alma is mosolyog, mert mind az alma mosolyog. Ha nem a kávéházba ment volna Jancsi, ha a mezőre ment volna libapásztornak, barna lett volna a képe, mint a bőralma, s ha a gimnáziumba ment volna, akkor meg piros lett volna az arca közepe a szabad délutánok levegőjétől, a tornától, a kirándulásoktól, az osztály nyitott ablakától, s olyan lett volna, mint a fehér alma, a kin két piros folt van. Huszonkét esztendős lehetett Jancsi, szabályosan hasadt szája felett szőke bajusz derengett, de inkább fehér volt, mint szőke, a legvékonyabb pihék, sürün egymás mellett, a melyek hirtelen teremnek az ilyen fehér arcon, s nem is veszi az ember észre, csak egész közelről. Mintha a természet észbekapott volna, hogy nini Jancsinak elfelejtettem bajuszt adni, azt hittem leány. No itt van. A Jancsi bajusza nem is volt még bajusz, csak szemérmes hajnala volt a bajusznak, mint a csibe pihéje a tollazatnak. A Jancsi orra alatt a felső ajakhoz leszaladó éles völgy még gyermeki üdeségében látszott, dacára ennek a bajusznak. Nem is látom már ezt a gyengéd pihézést se, friss, gömbölyü, kerek arcát látom, a milyen tiz vagy tizenkét éve volt, mikor Jancsi a Newyork-kávéházban elkezdte a pályát. Már ott találtam Jancsit a kávéházban, mikor először az életben befordultam felkörben a Newyork ajtaján, a mely sohase volt nyitva és sohase volt betéve és nem takart el semmit, mert forgóajtó volt és üvegből volt. Azelőtt ezen a magos üvegajtón meg az egy darabból való óriás ablakon át nézegettem be a Newyorkba, a hol egy nagy kerek márványasztal körül délután a lefényképezett és lefestett és karikaturába lerajzolt fejü irók és müvészek ozsonnáztak. Jancsinak már nem volt ujság ez az asztal, ő ugy járt-kelt ezek körül a hires emberek körül, mintha otthon volna. Hordta a lapokat az asztalnak, meg a többi asztaloknak, szerkesztőknek, szinészeknek, fiskálisoknak, orvosoknak, sportembereknek, kereskedőknek, ügynököknek, lóverseny-játékosoknak, asszonyoknak és hölgyeknek, a kik délután meg este egyedül merengtek a kis kerek márványasztal mellett, vagy társaságba összejőve zártak körül egy-egy nagyobb asztalt. Jancsi fekete zaccoban, vasalt fehér ingben és puritán fekete pincérmasnival mindegyre csak gyalogolt az asztalok közt meg az ujságpolc között, teli volt a két karja a táblába füzött látványos hetilapokkal, sürü folyóiratokkal, vicclapokkal, szaklapokkal. És gömbölyü szőke fejében a lapok cimeit hordozta: Uj Idők, A Hét, Borsszem Jankó, Vasárnapi Ujság, Magyar Figaró, Kakas Márton, Üstökös, Fidibusz, Orvosi Hetilap, Gyógyászat, Nyugat, Lustige Blätter, Simplicissimus, Sport im Bild, Leipzige Illustrierte Zeitung, L’ Illustration, Le Rire, Journal Amusant, Le Theatre, Harpers Weekly, Moderne Kunst, Vadász és Versenylap, Das Programm, Magyar Bőripar, Molnárok és Sütők Lapja, Jogtudományi Közlöny, Rendőri Lapok, The Studio, Magyar Kereskedők Lapja, Szinészek Lapja, Magyar Bazár, Divat Szalon, Wiener Mode, Les Modes és mind a többinek a cime a fejében volt, a melyek a polcokon egymásnak dültek. Egy perc alatt megtalálta köztük, a mit kértek, pedig oly egyforma táblákban voltak s vékony sarkukkal kifelé sorakoztak. Hogy tudta oly hirtelen kikeresni a mit keresett, az a Jancsi titka és tudománya volt. És ez volt az ő foglalkozása, az ő állása és exisztenciája e világon. A kávéházi mennyezet merev festményei alatt, az oszlopok ragyogványai között, a villanyfényben, a levegőtlen levegőben, a dohányzásnak és a töméntelen lélekzeteknek fáradt ködében élt Jancsi, s egészséges volt és mosolygott. Halak is éltek a Newyorkban, egy vastag oszlop aljára szerelt medencében, a melyben tiszta viz csorgott egy kicsi csőből. Aranyhalak voltak, uszkáltak körbe és fölfelé és lefelé és kerülgették és keresték egymást és megállottak uszkálásukban, tátogattak, szemük mozdulatlanul nézett a vizben és farkuk szeszélyesen rezzent és az aranyhalak tova fickándoztak. Jancsi is olyan üde volt a Newyorkban, mint egy aranyhal, mert a gyermekkorban élt mint az aranyhal a vizben. Egyszer csak azon vettem magam észre, hogy Jancsinak a kezében serviette van, s kávét visz az asztalokhoz, csészében, habbal vagy „szürve nélkül“. Jancsi felnőtt és pincér lett. Éppen olyan gyermekarca volt, mint régen, csak komolyan nézett az emberre s nagy fiu lett. Talán már szervezve is volt. Talán szociálista is volt, nem tudom. Talán végigment első májuskor a munkások menetével és énekelte a pincérek között, hogy szaba-ad lesz a jövő. Milyen volt privát élete, s az ő külön jövőjére nézve minő ábrándjai voltak, nem tudom. Arcában, szemeiben, alakjában éppen ugy benne volt a tátralomnici ragyogó bar, vagy a Waggon-Lits étkezőkocsija, mint egy Logody-utcai vagy Rózsa-utcai kis vendéglő, hol csendben és szolidan él majd egy tiszta fiatal nővel, a ki éppen olyan kékszemü és egészséges és rendes mint ő és vastag karikagyürü világit az asszony ujján is, meg a Jancsién is. És a hol az abroszok meg a tányérok meg a poharak meg a kések, kanalak, sótartók és üvegek és a vendégek is mind éppen olyan tiszták és nyugodtak, mint Jancsi meg Jancsiné.

Béla

Béla is odavan. Béla is a Newyorkban dolgozott. Ő fizetőpincér volt az erkélyen, mindenki neki fizetett az erkélyen. A Newyork erkélyén jár-kel Béla egyforma lépéseivel, nem szaladva és nem késve, mindig egy hangon szólva: Jövök. Mi volt kérem? – és mindig tökéletesen hasonlitva a tegnapi Bélához. Egy fiatal ember, barna, csinos, de nem szép, közönyös, de nem unalmas, nem ifju, középtermetü, se nem sovány, se nem testes, se hajviseletben, se ruházatban, se járásban, se tekintetben semmi, a mi váratlan volna, semmi, a mi eszébe juttatna valamit az embernek, semmi, a mit föl lehet hozni valakiről. Béla és egyéb semmi. A fekete ruha mindig ugyanaz rajta, a suvickos cipő mindig ugyanaz a lábán, a nyakkendő és az alacsony, kissé kihajtott állógallér, mintha mindig ugyanazok volnának, mintha soha le nem vetné és nem cserélné őket odahaza. És csekély fekete bajusza és inggombjai és arany óralánca, mintha testével együtt jöttek volna a világra, millió évvel ezelőtt és egyformán együtt maradnának vele még millió évig, mindörökre. Egyénisége a teljes egyénietlenség. Egy nagyon nagy bőrtárca a nyitott kabát belső zsebében, s a kabát alatt hátul egy felövezett bőrzseb: amaz a papirpénznek, emez a bronznak, nikkelnek és ezüstnek. Egy kis zörgést csinál, mikor megy és a kabátja széle eláll az alárejtett bőrzseb miatt. A jobbkeze hátranyúl, mikor megáll az asztal előtt Béla. Mit érezhetett erről a derekára szoritott bőrzsebről? Voltak merengő pillanatai, mikor indiánnak képzelte magát?

A Newyork-kávéház erkélyén, a hol Béla fizet, már délben égnek a villanyok. Ebédutántól reggelig a legösszevisszább publikum lakja, a mely itten, a világtól különvéve, a harmóniát dédelgeti magában. Ez a lakosság: szinésznők és szinészek, a kik sehol nem szoktak játszani, szerkesztők, akikről nem lehet kitalálni, mit szerkeszthetnek, mert lapot nem szerkesztenek, kispolgári javadalmazásu barátnők s barátnő-aspiránsok, bohó koros imádók, ügynökök és eltévedt tudós diákok, német és magyarajku táncosnők és chansonnette-ek, elszánt fiuk, a kik még nem jöttek tisztába vele hogy mit kezdjenek az élettel, apró elvált asszonyok, a kik az ugynevezett bohéméletre adták kétségbeesett fejüket és ülnek és nem akar történni velük semmi. Mozidarabirók, moziujságba iró husz éves humoristák, conférencier-jelöltek, élclapalapitó tehetségek, kabaréalapitó tőkések, müvészek, a kiknek még nincs nevük és nevek, a kiknek már nincs müvészetük, rekedt énekesek, beteg amorosok, hazardeurök, akiknek nincs egy koronájuk, s hamiskártyások, a kik mindig veszitenek. A polgárságból kisiklott lusták, nyugtalanok, élnivágyók, szellemesek, a kik a lopást lenézik, gyilkolni gyengék, rabolni gyávák, csalni nem tudnak hol a szegénység és nyilvánosság zsibvásárján, müveletlen kalandorok, kedélyes gyerekek, a kik már öngyilkosságot követtek el, vagy akik holnap lesznek öngyilkosok, a müvészéletnek és az életmüvészetnek rajongói, kezdők, vadak, dilettánsok s mindenféle letörtek, kibicsaklottak és elkallódottak.

Ezt a délutáni publikumot az erkélyen ugy hitták: Oroszország. Ki nevezte el és miért? Ez az erkély idegen volt mint Oroszország, s nihilisták éltek itt, mint Oroszországban, züllött és szomoru és festői és költői volt, mint Oroszország, s talán mert oly távol volt önmagától mint Oroszországtól, s mert artistanők ültek egy-egy asztalnál cinque à sept teájuknál, a kik Oroszországból jöttek meg, vagy készültek Oroszországba, a honnan a magyar leányok smukkal és férjjel, vagy öregséggel és betegséggel szoktak visszatérni, vagy oda szoktak veszni. Vagy mert Oroszország az álomnak és a nyomoruságnak és az eszméletlenségnek, a vágynak, a végtelennek, az életnek és a halálnak hazája.

Oroszországnak Béla volt a fizetője. Béla jött és ment ezek közt a népek közt és látta őket és nem nézte őket, ismerte őket és nem csodálkozott rajtuk, mindent tudott felőlük és semmin nem akadt fenn és őrajta mindez a világ semmit se forditott, a szeme nem rebbent meg, a szive verése nem hagyott ki, a mosoly nem ránditotta meg ajkát s egy köny nem vizitelt a szemében. Ő volt a polgári rend itten, a nyugalom, a korrektség, a harmónia és a közöny. Biztos, méltóságteljes és fölényes volt itten Béla. Arca barna volt és a hangja olyan volt, mint az arca és a nézése olyan volt, mint a hangja és a járása olyan volt, mint a nézése. Egyforma volt. Tetőtöl talpig Béla volt, mindig ő volt. A cipője nagy nem volt, se kicsi nem volt, füzős, subickos fekete cipő volt, nem gavalléros és nem ordináré, olyan volt, amilyet a vidéki boltokban nagy fehér skatulyából vesznek ki, melyre rondirással irta rá a segéd: Bergsteiger. Lehet hogy csináltatta a cipőt Béla, lehet hogy készen szokta venni.

Minő képzelettel nézte Oroszország hölgyeit Béla, mikor bediktálták neki a kávét és a süteményeket, nem tudhatom. Mi juthatott eszébe a különböző hajszinekről, a gyürük köveinek más-más fénylése micsoda néma szavakat járatott agyában, micsoda szivárványozást körithetett szive fölött, a nők vékony és édesded hangjai mennyire meleg nyilalásokat kelthettek a fülében és mekkora langyos hullámokat habarhattak a mellkasán belül, nem tudhatom. Mi volt a genre-ja nőben? Ki volt és milyen volt a szeretője, vagy barátnője, vagy szerelme, vagy macája, vagy volt-e egyáltalán nő, akit mindig észben tartott és aki mellett ismét és ismét izlett neki az ifjuság, nem tudom és nem járhatok utána.

Mit akart Béla a világtól? Semmi adatom nincsen lelkületére, ambiciójára, világnézetére, indulataira és programmjára vonatkozólag. Azt kell hinnem, hogy nem akart itt egyebet, mint amit minden teremtés: az életet akarta. Nem is akarta, természetesnek találta, hogy él és hogy élni fog. Béla nem is érezte tán, de megjelenésével igazolta, hogy az életcél: az élet. Minden nap egyforma lesz. Ugy jönnek egymásután a napok, mint a kugligolyók a lejtős eresztékben lefelé, vagy hogy, majd ha még egyszer megirom, amit most irok, keresek korrekt hasonlatot. Béla és a jövő? Mindig szolidnak lenni. A pénzt takarékba tenni. Főnöknek lenni. A Rudas-fürdőbe járni reggel. Egészségesnek lenni. Elbeszélgetni. Aranyórát, aranyláncot hordani. Jól élni. Elélni. Élni.

Csipcsala

A Margitszigeten dolgozott. A nyári vendéglőben. Télen nincs vendéglő a Margitszigeten. Télen nem is élt talán Csipcsala, én nem láttam. Csipcsala. A kollégái nevezték el Csipcsalának az után az igazi Csipcsala után, aki egyszer az Erzsébet-hidról a mozi céljaira a Dunába ugrott és odaveszett. Csipcsala, a pincér, mindig fürödni ment. A forró és néma nyári délutánokon a felsősziget végében a bokrok közt levetkőzött, belegázolt a Dunába és lubickolt, mint a kutya. Prüsszögött, hápogott, felkapkodta a fejét a vizből, megrázta és felkiabált és nevetett és jajgatott magában a jó érzéstől. Olykor felugrott a vizben, csapkodta a két tenyerével vizes combjait, aztán hengergőzőtt a homokban, bemázolta sárral a képét, a hasát, a karjait és kiállott a part legszélére és az ujpesti propeller fedélzetének utasait ijesztgette vademberi ugrásokkal és taglejtésekkel és üvöltött feléjük: Huh! huh!

Kövér és ügyetlen formáju fiatal ember volt. A frakkja, a nadrágja mindig ócska volt, vasalatlan volt, tele volt porral és pecsétekkel. A cipője eltaposott, nagy és dagadt volt. A frakk gallérja messze elállt az ing gallérjától. A kravátlija az inggomb alá ereszkedett s tul volt azon, amit használatnak neveznek. A kemény ing töredezett volt a mellén, az inggomb hiányzott a melléről, s az ingmell is csupa pecsét volt. Egy csepp paradicsommártás sohasem hiányzott róla. Sürü, vastag fekete haját elfésülte reggel, de délre már kárbaveszett a fáradsága. Az arca olyan volt, mint egy krumpli, melynek két szeme és orra és szája van. Ha szóltak neki: Csipcsala! – ha ránéztek, ha igy csináltak neki: psz, – ha azt mondták neki: pincér! – mindig mosolygott és a fejét előre buktatva szaladt, ahová hivták és könyökével, derekával beleütközött az asztalokba, székekbe. A szája mindig nyitva volt. Arca bőre durva volt, piros és barna s fekete pontokból Göncölszekér volt a képén. Kicsi fekete bajusza volt és fogai nagyok, fehérek és egészségesek. Fülei kicsik voltak és remekeltek szabályosságukkal. Mellénye és nadrágja közt gyakran látszott az összetorlódott ing, valamint nadrágja széle és czipője szára közt egy keskeny részlet a srimflijéből. Kéjes teremtés volt, mint egy disznó és kómikus volt, mint egy bohóc és naiv volt, mint egy gyermek. Szeretett játszani a nyaralók gyermekeivel. Kergetőzött velük a vendéglő mellett délelőtt, a fák körül és el hagyta fogni magát. Kifáradt, izzadt, szuszogott, egy székre csapta magát, nagy lélekzetek közt kuncogott és szolgálati serviette-jével verte magáról a legyeket. A két szeme olyan fényes és fekete volt, mint két vadszőlőbogyó. A serviette-jével verekedni is szokott volt a többi pincérekkel, ha ráértek. Estefele, az ozsonna és vacsora közt való nyugalomban a konyhában birkózás volt. Csipcsala mindig kiállott mindenkivel, s az ő két válla a legkisebb idötartam alatt érintette a földet. Egyszer egy fa alatt ült a lócán este, a haja teli volt dugdosva gesztenyefalevéllel köröskörül, mint egy törzsfőnöknek a feje sastollakkal. A szigeten rendes patkányvadászatok folytak nyaranta. Csipcsala részt vett a patkányvadászatokon, flóbert és revolver nélkül, mint hajtó. Egy napon hajnaltól délig szaladgált egy nyest után, amely a sziget parti bokrai között felfedeződött. Néha még éjfélkor is hallottam fuldokló vidám kiáltásait valamerről a konyhák felől, ahol a cselédekkel hancurozott. Csipcsala boldog volt, ha ennek a szónak a leirását eltüri a filozófia, a költészet és végzetünk. Mondjuk, hogy boldognak látszott. Volt, hogy rajta hagytam a tekintetemet és átment fejemben a szó: boldog.

Most magam vagyok egy szobában, mert dolgozom. Odakinn az ablakon kivül csillagos ég, utca, lámpák, a kövezeten gummitlan kocsi zajlik el. Itt négy oldalt a falikárpiton gyönge zöld alapon aligrózsaszin virágok sürüznek szimmetrikusan. Egyformák, mindenütt ugyanazok a virágok, nem változnak, meg nem moccannak. Képzelt virágok, véletlenül a tazetta jutott az eszembe, aztán a császárszakáll. De a tazetta fehér, a császárszakáll meg tarka s a formájuk sem ilyen, nem. Ennek az igazi két virágnak az illata repül el eszméletemen. A fal hamis virágainak illata: unalom, szórakozott kétségbeesés, bánattalan merengés egy másvilág felé. A virágok, a föld élő virágai mennyi mindenfajta virág, tengerednek, omlanak, alkonyatot csinálnak köröskörül, ha oda lehetne rogyni a szinek és szagok legsürüjébe elájulni. Megint elzörög egy kocsi odakinn.

Három pincéremre kell gondoljak, rászántam magam, hogy kiirom az ujságba őket, szegényeket. Valamely imát mormolhatnám, nem tudom mifélét. Isten bünömül ne vedd, hogy én élek és firkálok. Lelkem sápadt a szégyentől. Tudom, hogy nem lenne szabad körülnézni, csak messzire nézni kitartó tekintettel, tul a horizonon, azok után, akik elmentek és tudom mindig, hogy nem lenne szabad senkinek se felelnem, csak hallgatni és hallgatni: azokkal társalogni, akik elnémultak. Hol és kicsoda fog itélkezni fölöttem és megbocsájtani, amiért a pennát a kezembe kellett venni akkor is, mikor az irás megbukott, s a betüvetés mulatságához folyamodtam, mikor láttam, mit ér a szó a világon, mire való az, hol van az. Mikor lakolok, vagy mikor sajnálnak meg, amiért ilyenkor is éltem a betükkel, mikor gyülöltem és megutáltam a syllabust, mikor láttam, hogy a gondolat játék, az igazság gyermekesség és kómikum, a szépség, az eszmény, az örökkévaló szentséges kifejezés csak hiu hiuság, öngyilkos öröm, önző gyötrelem. Hol fognak trónra tenni, vagy eltaposni azért, hogy ebben az időben firkáltam, mert irni nem akartam. Mert láttam, hogy mindenkinek igaza van, s mindörökre vége van mindennek, mert egyszer összetörték, s nincs más a világon, mint a lehetetlen valóság. És hogy mindegy lett minden, és nincs semmiért más vigasztalás, mint hogy elmulunk innen. A vak jutalom, a fekete elégtétel, a jövő, a lugas a pokol után, az orvosság, a fürdőhely, az üdv mindenért: az elmulás.

Csipcsala már elmult. A montenegrói offenzivából irt utoljára, cigaretlit kért. Vajjon megkapta-e? Nem irt azóta. Nem köszönte meg és nem kért megint. Mindig kérte a cigaretlit pontosan azelőtt, Bukovinából, a Kárpátokból, Galiciából. Milyen nevetséges módon tehetetlen az ember élete: mondjuk, hogy minden erőmből, gazdagságomból, teljes hangommal, fejemmel, szivemmel, minden lelkemmel együtt nem akarok hirtelen egyebet, csak hogy Csipcsalát még egyszer lássam a Margitszigeten. Nem lehet. Nem fogom látni. De szégyellem az összes emberi képességeket.