MAKAO
Délután két óra volt, az ujságirók egymásután szaladtak el az estilap szerkesztőségéből. Téli nap volt, odakinn havas eső mocskolt, az idősebb munkatársak kalucsnikat kotortak elő az esernyővel az asztalok alól, a fiatalja csak a kalapját csapta fel s a télikabátot fel se vették még egészen, már kivül voltak az ajtón. Az első szobában a segédszerkesztő ült fehér vászonköpenyegben, az asztala előtt a mettőr állott egy hosszu kefelevonattal a kezében, a segédszerkesztő a metőrrel veszekedett, közben a telefonkagylóba is bele-belekiabált, s a két ellenség között felkapkodta a fejét a mennyezetre és azt orditotta a plafond kopott rózsáinak: „Megőrülök!“ A munkatársak rá se néztek, ugy szaladtak el mellette s csapkodták rá az ajtót. Bucsuzkodás, köszönés nem volt divatban, ugy oszoltak el a szerkesztőségből, mint a diákok az iskolából, vagy mint a napszámosok a gyárból.
Az utolsó szobában még volt két ember. Egymással szemben ültek, a szoba közepére tolt iróasztalaiknál. Az egyik ember negyven éves volt, a másik húsz. A negyven éves ember tudós volt, a húsz éves meg költő. A tudós asztalán balkéz felől üres teáscsésze és pálinkáspohár állott. Ha a teáscsészébe belészagoltál volna, erős rumszagot éreztél volna, a pálinkáspohárból meg gyönge teaillatot. A szolga így hozta a halálos beteg tudósnak reggelenkint a teát rummal: egy pohárka teát és egy csésze rumot. A költő meg hattyúkat rajzolt a tollával a kéziratpapirra. De hogy az az ajtócsapkodást hallotta, felállott az asztaltól, nagyot nyújtózkodott, mélyet sóhajtott s így maradt egy percig kitárt karokkal, félrefordult fejjel, mert ebben a poseban a felfeszített Jézusnak képzelte magát. Azután a fogas felé nyúlt, a hol sárga esőköpenyje lógott.
– Csak nem akarsz elmenni? – emelte rá kék szemét a tudós.
– Csak akarok, – mondta a költő.
– Péntek van, fiam, mi vagyunk az inspekcziósok.
A költő visszaeresztette a jobbkarját.
– Péntek van? Hogy tudod?
– Nézd meg a reggeli lapokat. Péntek van.
– Péntek van. Péntek… Péntek – merengett a költő, visszaült az asztalhoz, a kezébe vette a papirt, a melyet hattyúkkal rajzolt volt tele, golyót csinált belőle és elhajította. Utána nézett, s megint azt mondta: Péntek. A padló teli volt ledobált ujságokkal meg kéziratpapirokkal, a melyeken egy-két sor irás látszott. „Péntek“ – mondta megint a költő, babrálni kezdett az asztalán, az ajkai közé vette és kiköpdöste az apró négyszögletes ragasztó-ostyákat, azután egymásután kinyitotta és betette az asztalon felrakott lexikon-kötetet, Országgyülési Almanachot, interurban-telefonkönyvet s más efféle műveket. Azután felnézett a plafondra, amely teli volt apró lyukakkal. A fiatalabb munkatársak szoktak reggelenkint revolvereikből a plafondra lövöldözni, hogy a segédszerkesztőt megijesszék. „Péntek“ – mondta a költő még egyszer, halkan, avval elhallgatott.
A tudós könyökölt és kifelé nézett az ablakon. A költő is az ablak felé könyökölt és mind a ketten nézték a havas eső hangtalan rézsutos omlását.
– Megőrülök! – üvöltött a nyitott ajtósoron át az első szobából a segédszerkesztő, a ki még mindig veszekedett a metőrrel.
– Ugyan tedd be ezt az ajtót kérlek, én nem tudok felállani – mondta a tudós.
A költő felkelt, betette az ajtót.
– Meg kell őrülnöm – hangzott tompán az első szobából, mintha tegnapról jönnének a szavak.
A költő megint felállott, kiment s az összes ajtókat egymásután becsapta. Visszakönyökölt és tovább nézték az időjárást.
– Nálad van a csomag? – szólalt meg a tudós.
A költő elővette a nadrágzsebéből a francia kártyát. A tudós elvette a kártyacsomagot és reszketeg kezeivel olvasni kezdte a lapokat.
A költő nem szólt, csak kifeszítette a baltenyerét és a melle elé tartotta. Ez a zászlójel a semmit jelentette.
– Nekem sincs – mondta a tudós és nevetett. – Az egészet elteáztam ma.
– Én három koronával jöttem be ma reggel, de rögtön elnyerték. Legalább nem kell ebédelnem.
A tudósnak jól esett a sima, kezes kártyákat keverni. Kevert, kevert.
– Jó lenne kártyázni. Egy kis makaó kettesben – mondta élvezettel.
– Játsszunk potyára, – örült a költő.
– Potyára? Az őseim megfordulnának a sírjukban, – mondta a tudós, – a mi még nem lenne baj, de nem is izgalom potyára játszani. Mibe játsszunk? Te, nálad is szokott lenni aszpirin, nem?
– Van, – mondta a költő, – mindig fáj a fejem.
– Mennyi aszpirin van nálad?
– Megnézem. – A költő a felső mellényzsebéből egy üvegtubust vett ki, kiöntötte az asztalra. – Három pasztillám van még.
– Három? – csalódott a tudós. – Nem baj, ülj ide. Nekem egész tubussal van.
A költő átült a tudós asztalához a három aszpirin-pasztillával. A tudós hátranyúlt a felöltőjéhez, kivette egy zsebből a tubust, kiszórta a fehér pasztillákat, megolvasta.
– Huszonöt. Ez a bank. Faites vous jeux, messieurs.
– Helyes. Teszek egy aszpirint.
A tudós megint kevert, két kártyát adott a költőnek, kettőt levett magának. A kezével a szeméhez remegtette az egymás alá szorított két lapot, összeráncolta a homlokát, megfricskázta babonából az alsó kártya hátát s kínos és epedő óvatossággal kezdte letolni a felső lapot az alsóról. A költő ugyanolyan szakértelemmel és gyönyörűséggel gusztált.
A költő nyert. Megduplázta a tétjét, két aszpirint tett. Gusztáltak.
Egy leány nyitott be, a nyomdából jött át, egy szőke riportert keresett, mert szerelmes volt belé. Bedugta a fejét s vissza akart menni.
– Gyere ide szivem – mondta neki a költő, – hadd simogassam meg a hajadat. Gyere.
– Vizes – nevetett a lány – hajdonfőn szaladtam át.
A költő kinyujtotta a jobbkarját, de a lány már kiment.
– Meg kell őrülnöm – hangzott az első szobából az ajtónyitásra.
A tudós meg a költő játszottak, játszottak. A költő előtt már tizenkét aszpirin volt, a tudós egyre nagyobb izgalommal osztott és gusztált. Mindaketten cigarettáztak már, nagyokat szívtak s nagy füstöt csináltak, mint a szenvedélyes kártyások általában. Megint kinyilt az ajtó, Sorsüldözte Pál jött be, egy csöndes őrült, a lap barátja s a szerkesztőség rendes látogatója. A csöndes őrült alázatosan köszönt.
– Tegye be az ajtót, Sorsüldözte úr! – rivallt rá a tudós.
– Megőrülök! – hörögte a segédszerkesztő az első szobából.
Sorsüldözte Pál betette az ajtót és intett a fejével hátra.
– Megőrül – mondta és szelid fölénynyel mosolygott. – Megőrül. Ha tudná a segédszerkesztő úr, mi az. Én nyolc évet nyomtam a Lipótmezőn.
– Pál, zavarsz bennünket – panaszkodott a költő.
– Üljön le Sorsüldözte úr, nem szeretem az álló gibiczet – szólt rá a tudós rekedten.
Sorsüldözte Pál egy széket vonszolt a tudós háta mögé.
– Ne én mellém üljön Sorsüldözte úr úgyis pechben vagyok.
A csendes őrült a költő felé vonszolta a széket.
– Ide se ülj Pál, elrontod a kártyámat.
Sorsüldözte Pál visszavitte a széket a helyére és ott leült és nyujtogatta a nyakát.
– Hallatlan ez a pech, hallatlan – nyögte a tudós és szellemtől, nyomorúságtól, ivástól és kóroktól feldúlt nemes arca vonaglott. Már csak öt aszpirin volt a bankban, a többi a költő előtt fehérlett.
– Kérlek szépen, ha megengeded, inkább én adom a bankot – mondta a költő és a kártyacsomag után nyúlt.
– Jó, nem bánom. – mondta a tudós megtörten – nesze a csomag.
– Uraim, – szólalt meg Sorsüldözte Pál – ma feltaláltam a boldogságot. Hogy lesznek boldogok az emberek…
– Kedves Pál – intette le a költő, – hanyagolj el bennünket.
A tudós nehezen, panaszosan lélegzett. Valamelyik szobában csengett a telefon. A két kártyás gusztált.
– Vigyázni kell minden embernek – mondta Sorsüldözte Pál – csak vigyázni kell. Mindig az utca közepén kell járni.
A segédszerkesztő felrántotta az első szoba ajtaját s messziről üvöltött:
– Telefon! Telefon! Senkise megy a telefonhoz! Meg kell őrülnöm!
– Pál, – mondta a költő csöndesen, – menj a telefonhoz.
Sorsüldözte Pál kiment a telefonhoz.
– Ha mindenki az utca közepén járna, nem lenne baj, – mondta távozóban.
– Kellemetlen pech, kellemetlen, – sírt a tudós. – Az utolsó aszpirinem teszem most. Keverj mégegyszer. Kellemetlen.
A költő a nagy szerencsében lesütötte a szemét. Megint fölkeverte a kártyát. Osztott, gusztáltak.
– Nyolcz, – mondta halkan.
A tudós reszketegen tápászkodott fel a székről. A homlokát kezdte tapogatni.
– Nagyon megfájult a fejem, nagyon, – nyögte, – bocsáss meg, az utolsó tétemet visszakérem, becsületszóra, holnapig.