A NYULLÁB
Kérlek, kedves olvasó, tisztelj meg türelmeddel. Egy haszontalan kis históriát firkálok lefele, ami az én életem bazárjából való. Nem az az érdekes, hogy velem történt, csak az, hogy történt és akármi történt valaha valahol, az mind nagyon érdekes. Beismerem előtted, hogy magános óráimban utána szoktam járni minden csekélységnek, ami idáig való életemben előadódott. Néha vissza tudok emlékezni egy-egy sóhajra is, amely a multban elpályázott ajkamról a láthatatlan levegőbe. Meglelem és képzeletem babrál vele s húzgálja, mint egy talált hajszálat. Minden ember minden dolga egyformán érdekel, érdekel az is, ami velem történt, mert én is egy példánya vagyok az emberiségnek. Mint ilyen, iskolába is jártam. Algebrát is tanultam. Oh, dehogy tanultam, csak tanitottak. A tanár ur, mikor magyarázott, minden második szava után köhögött. Hallgattam a tanár urat és gondoltam, hogy beteg, azért köhög. A tanár ur, ha a köhögés elvette a szavát, olykor a tábláról elnézett a fehér falra s én láttam szórakozott szemeit. Az ádámcsutkáját is észrevettem, mert beszéd közben föl és lejárt az alacsony, fénytelen állógallér széles nyilásában és az ádámcsutka alatt a tanár ur halványkék, lapos, szerény nyakkendőjét is nézegettem, mert az is érdekelt. A kezem jegyezte a füzetbe, amit a tanár ur magyarázott, szaporán, becsületesen, sokszor felkaptam irás közben a kezemet, és megrázogattam a fáradság miatt. De az algebra a fülemből egyenesen a jobbkezembe ment, az agyat elkerülte. Mikor aztán a tanár ur kihivott felelni, fölvettem a kathedra széléről a krétát meg a nyullábat és töredelmesen felirtam a hosszu példát, amelyet a tanár ur diktált. Azután csend lett, olyan amilyet a szindarabirók utasitásaikban nagy szünetnek jeleznek. A tanár ur nézett engem, én néztem a táblát és gondolkoztam. Az osztály ült némán, mint a publikum a szinházban. Én sok mindenfélét összegondoltam ilyenkor. Egyszer, emlékszem, a nyulláb felett gondolkoztam, akit a balkezemben tartottam. Szivacs helyett használtuk a nyullábat. Egy kicsit kopott volt, megőszült a szőre a sok krétától és a talpa egész lapos volt. Olyan különös volt szorongatni s érezni ujjaim érzékenységével a nyulláb szőrzetét. A nyullábról a nyulnak a többi három lábára gondoltam. Vajjon a többi láb milyen pályára ment? Ez itt a kezemben, ez algebrával foglalkozik, a többi bizonyosan boldogabb és a mezőn szaladgál. Nagyon hiányozhatik nekik ez a negyedik láb, mert hiszen négyen szoktak együtt szaladni a nyullábak. Most a három csak sántikál, akárhogy igyekeznek is. Sajnálhatják is ezt az elveszett negyedik lábat, mert bizonyosan szerették egymást mind, mint jó testvérek, négyen, egyszerre teremtődvén a világra és összetanulva és összeszokva jóban-rosszban. Azután az egész nyul tünt föl lelki szemeim előtt.
– No mi lesz? – szólott rám a tanár ur.
Odafordultam a kathedra felé. A tanár ur merengve nézte a hajamat. Az egész nyulra gondoltam, pisze orrára, hosszu bajuszára, kétfelé kapkodó két nagy fülére, nyulfarknyi farkára. Eszembe jutott, hogy hátha megölték azt a nyulat, amelyiknek a lába a balkezemben van. A nyul, amely képzeletben előttem volt, hirtelen becsukta szemeit és két tapsifülét lekonyitotta. Fájt a kezemben fogni a halott nyul lábát.
– Tessék gondolkozni! – mondta a tanár ur hangosabban, egyet köhintett és fölvette a plajbászt.
Gondolkoztam. Az a gyanum támadt, hogy a nyulakat csakugyan megölik. Láttam már nyulvadászatot a mezőn, de csak azt láttam, hogy a vadászok felkapják a képükhöz a puskát, durrantanak egy nagyot, avval a nyul elkezd sebesen vágtázni messzire, mig eltünik. Azt hihettem, hogy azért lőnek oda, hogy a nyul olyan remekül szaladjon és ők abban gyönyörködhessenek. Hanem a levágott nyulláb a szörnyü igazságot tárta elém. Az ablak nyitva volt, mert meleg tavasz volt, emeleten volt az osztály, kinéztem, a házakon tul zöld lombozatokat láttam és az ég fehér selyem felhőit.
– Hát igy vagyunk? – szólott nyomott hangon a tanár ur és lenézett a noteszbe. Szégyeltem magamat. Bár már beirná azt a négyest és ülhetnék vissza a padomba Pali mellé. A nyulnak meg kell halni odakint a mezőn, gondoltam és nem tetszett nekem ez a dolog.
A tanár ur a noteszbe hajolt, irta a négyest, rám se nézett:
– Törülje le a táblát, menjen a helyére.
Fölemeltem a nyullábat és néztem milyen sápadt szürke felhőköröket csinálok vele a táblán. A nyulláb a balkezemben járt és mintha elszakadt idegei folytatódtak volna az én kezemben és karomban és a bánata annak az elmult kis életnek, ami ebben a nyullábban volt, a szivemhez jött és belement a szivembe. Pedig én ártatlan voltam, én nem voltam az algebrára kiváncsi s én miattam az a szegény nyul akár száz esztendeig élhetett volna.