A TÁNCOSNŐK
Egy világos és üres kávéház előtt az Andrássy-uton fiakker torpant meg reggel öt órakor. Négy nő ugrált le vidám zajjal a kocsiról, négy könnyü tarka nő, mintha óriási pillangók estek volna hirtelen a földre. Táncosnők voltak, egy városligeti nyári mámorcsarnok alkalmazottai, névszerint Olly Jolly, Trude La Duse, Stella Bella és Juhász Mariska. A kocsis hátrahajolt s lenyomta vizszintesre a taximéter piros kis érczászlaját. A nők a taximéterhez dugták a fejüket s nyitogatták a reticule-jüket, Stella Bella hamar kirántott a nyakából egy tizkoronás papirt, felnyujtotta a kocsisnak:
– Hagyjátok gyerekek. Nesze édes Árpád.
– Kezeit csokkoládé – mondta Árpád, egy ujjal szalutált, csettintett egyet s a fiakker tovapattogott a faburkolaton az Opera felé. A házak kapui sorba nyitva voltak már, egy-egy papucsos vén asszony, vagy mezitlábos és ingujjas vén ember sepregetett lassan, leszegett fejjel a kapuk előtt a járdán. Az ablakok aludtak még, az utcai vadgesztenyefák mozdulatlan lombokkal sorakoztak, aludtak tán a fák is, fáradtan és szép álmok nélkül, mint a nagy városok lakosai szoktak. A szembenálló házsorok tetőzetének kapkodó sötét kék szegélye között az ég kéklett magasan, végtelen tiszta és csöndes kékségben, leirhatatlan és pingálhatatlan kék szinben, az elérhetetlen távolság, csend és ábránd kék szinében.
A táncosnők a kék ég alól bebujtak a kávéházba. Megszállották a sarokasztalt az ablak mellett, ledobták magukat a két kurta zöld pamlagra, ketten-ketten egymással szembe. Leráncigálták a keztyüt kezeikről, egy székre hányták reticule-jeiket, Olly Jolly a nagy fehér boát lekanyaritotta a válláról, a szék karjára hajitotta. Trude La Duse a kottáját maga alá tette és ráült, Juhász Mariskánál egy nagy csokor sárga rózsa volt, az asztalra tette és belenyomta a fejét és egy percig ugy maradt, azután visszahuzta magát és kisóhajtotta az illatot.
Egy pincér állott az asztalhoz, rátette a két kezét a márvány szélére.
– Teát adjon – szólalt meg Olly Jolly.
– Rummal?
– Rummal és citrommal. Mit kérdi mindig?
A pincér ránézett Trude La Duséra.
– Mir bringnsz einen Koniák.
– Konyak. Stella kisasszony?
Stella Bella ásitott, ütögette a száját a tenyerével, ugy beszélt ásitás közben:
– Hozzon nekem két to-ho-hojást po-ho-hárba meg egy üveg sört.
– Jaj én nem tudom mit rendeljek, olyan rossz a gyomrom – mondta Juhász Mariska.
– Benedictiner – mondta a pincér.
– Nem iszom pálinkát. Ne hozzon semmit. Hozzon egy kávét. Vagy nem.
– Drágám, rendeljen már, vagy eressze el a pincért – szólott Olly Jolly.
– Hát mit? Adjon egy pohár tejet.
A pincér elment. A kávéházba bejött a vastag, meghajlott hátu vörös rikkancs, a balkarja alatt rengeteg összepréselt ujsággal, a balkezével a kabátja szélében lenn megkapaszkodván.
A táncosnők vettek ujságot. Stella Bella lezizegtette az asztal alá a lapot:
– Jaj, ez a háboru…
Leütötte a márványasztalra a két könyökét, kinézett az ablakon.
A pincér letette a nagy tálcát meg a zsemlyés kosarat az asztalra, a lányok csilingelve és csörömpölve reggeliztek. Juhász Mariska egy kortyot ivott a tejből, letette a poharat és megint a sárga rózsákra borult.
Olly Jolly rátámadt:
– Mi baja magának?
Juhász Mariska a virágokból felelt:
– Nem tudok enni. Inni se tudok. A pezsgőt se tudom inni. Ma éjszaka is kiszöktem a szeparéból.
Stella Bella teli szájjal szólott:
– Persze, ha maga gyufát iszik drágám akkor igy fog kinézni a gyomra. Az ember nem iszik gyufát, hallja, lehetne annyi esze. Cselédek isznak gyufát. Mért nem szólt nekem.
– Mit tudom én, – védekezett álmos hangon Juhász Mariska – én elszántam magamat, mit tudom én.
– Nur ein Revolver – mondta Trude La Duse deutsche Tanz- und Gesangsoubrette mit eigenes Programm, s két ujja közt hintáltatta az üres konyakos pohárkát. Egy nagy zöldköves gyürü csillogott a mutatóujján. – Nur ein Revolver, das ist das Einzige.
– Én kétszer lettem öngyilkos, – ejtette kegyesen és egy kis gőggel szavait Olly Jolly – hozzám bátran fordulhat fiam. Mind a kétszer veronállal. Mondhatom alig voltak fájdalmaim. Csak a gyomormosás után ébredtem fel. A másodiknál három napig aludtam a Szentistvánban. Jaj, mennyit mulattunk ott a női osztályon! Micsoda heccek voltak ott mindig, nahát…
Letette a kezéból a söröspoharat, a pamlag hátának dült, feltartotta a nyakát, kacagni kezdett tiszta szép csengéssel, ártatlanul, mint egy ovodás kis lány, mig elcsuklott és fáradtan sóhajtott: – Jaaaaj, istenem…
Egy fehérruhás lány jött be a kávéházba, piros köpeny a vállán panyókára, egy csöpp fekete kutyát ölelt. A lány mellett egy fiatal ember jött, reticule volt a nyakába akasztva s virágcsokor lógott a kezében. Mind a ketten odaintettek a táncosnők asztalához:
– Ez a nő megint kibékült? – nézett utánuk Stella Bella. – Na, tisztelem. Egy ilyen alakkal.
Olly Jolly az ajkát lebiggyesztve nézett a másik sarokban letelepedett pár felé:
– A mult héten az utcán pofozta fel az a ronda. Szegény Rozinda agyonsirta magát az öltözőben, megesküdött, hogy a pofájába nem néz többet. Nekem megmutatta a testét, ez az undok folyton verte. Ilyen daganatok voltak rajta. Most itt ül vele, tessék. Inkább soha szerelmes ne legyek, mint egy ilyenbe bukjak bele.
Trude La Duse sóhajtott:
– Ach!
Stella Bella megint Juhász Mariskára támadt:
– Maga is egy nagy hülye édesem, mindennap kisirt szemmel jön a parkettre. Azt hiszi a direktor azt nem fogja észrevenni. Majd meglátja, hogy felmondanak magának. Mit hülyéskedik, mit sir mindig, egyáltalán nagy hülyeség magától, édesem, mindig nős emberekbe lesz szerelmes. Hallja édesem, magán csakis nevetni lehet. És mindig akkor kezdi rá a bőgést, mikor már kisminkelte magát.
Juhász Mariska gyáván emelte föl a fejét:
– Mit csináljak? Maga mit csinál sirás ellen?
– Én használok egy vizet sirás ellen. Várjon. For… na, nem jut eszembe a neve. Majd odaadom a receptet. Az angol fiutól kaptam, akibe most két éve voltam bolond, az októberi müsorban. Azt az ember a tenyerébe csepegteti, elég egy öt-hat csepp és egyszerüen bedörzsölöm a szemhéjakat, mondja nekem valaki hogy sirtam. A szembe atropint csepegtetek, ugy ragyog mint a nyavalya.
– Ad egy kicsit abból a vizből?
– Adhatok, jöjjön be holnap az öltözőmbe. De elég ha semmivizet használ, az is jó, azt kapni minden patikába.
– Semmiviz?
– Semmiviz, ugy hivják. Ismerte maga az angol fiut, akivel egy hónapig voltam?
– Én még akkor…
– Az egy duettista volt, egy szőke nővel jött, ilyen sovány nő volt, egy semmi, egy beteg. Én az első éjszaka kikezdtem az angol fiuval, láttam, hogy mind a lányok futnak rá. Énvelem ült egész reggelig, a tánc után mindig otthagyta a szőkét, a szőke hazament a szállodába, én reggelig ültem mindennap az angol fiuval. Amennyi haragosom nekem akkor volt. Ó, törödöm én velük. Törődöm én valakivel a világon… Az angol fiu végett lettem öngyilkos, maga nem is tudja, mikor elutaztak. Nekem azt mondta, hogy velem marad, csinálunk egy duót ketten. Revolverrel lettem öngyilkos. Itt a lyuk, nézzen ide.
Trude La Duse a falra nézett, azt mondta:
– Nur ein Revolver. Ach Kinder!
Stella Bella föltépte a füle elől a kérdőjel alaku divatos huncutkát, amelyet estefelé, mikor felöltözik, gummiarabicummal szokott leragasztani. Az összetapadt sima huncutka alatt egy pici kis ólomszin mélyedés volt az orcáján a füle mellett. Juhász Mariska áhitattal hajolt oda és irigyen és rajongva suttogta:
– Jé, igazán…
Stella Bella megnyálazta a mutatóujját és visszaragasztotta a helyére a huncutkát, s az öklével ütögette, mig a lázadozó huncutka nyugodtan a bőrhöz tapadt. Tovább magyarázott Juhász Mariska csacsi szemeinek:
– Én már kezdtem tanulni angolul az angol fiuval. Én tudok is angolul most is, nem sokat, ájn pő. Az lett volna egy élet. C, nem bánom. Én a végett lettem öngyilkos. Én nem haragszom az angol fiura, legalább volt egy jó hónapom az októberi műsorban.
Olly Jolly elkezdett nevetni:
– Nini, megint sir.
Juhász Mariska dacosan nézett rá vissza, szemeiben állottak a könyek:
– Hát osztán. Én sirhatok, ha nekem jól esik.
– Ugyan ne adja a bankot édesem.
Juhász Mariska az ölébe tette a sárga rózsákat, lenézett közéjük. Hallgattak mind a négyen az üres poharak, tányérkák, findzsák fölött a villanyok és az utcán hóditó reggeli nap fájó és kiábrándult kettős világitásában, ezek az éjféli teremtések, kisiklott eleganciájukban, hibás szépségükben, a divatnak és a művészetnek bánatos karrikaturái, férges ifju életükkel, isten báránykái. Vagy egy percig hallgattak mind véletlenül, aztán Olly Jolly zörgetett a kis kanállal a poháron:
– Cigaretlit!
– Van nekem, fogja. – Stella Bella a riticule-jéből elővett egy doboz cigarettet. – A főhadnagy az egész száz darabot megvette nekem a szeparéban. Egyiptomi. Azt mondják civilben milliomos. C, felőlem? Én nős emberekre nem sokat adok. Tessék drágám.
Juhász Mariska odafordult Stella Bellához:
– Kedves Stella Bella, maga olyan okos. Én nem tudom mit csináljak. Én nem akarok itt élni, én nem tudom mért, nem tudom. Én elmennék szerződésbe külföldre valahová, de nem tudok egy szót se csak magyarul. És hova is lehet most menni, most háboru van.
– Hallja, mehet Bécsbe, Németországba, Romániába.
– Romániába, mondták. Elég ha magyarul tudok? Mondott az ügynök egy helyiséget Brailában. Ott jó dolga legyen a magyar lányoknak. Sató dé flőr, vagy flér, nem tudom. Én itt nagyon szenvedek, én elmennék.
– Nem flér, flőr. Tudja mit tesz?
– Nem tudom. Flőr az egy forint, nem?
Olly Jolly felkacagott:
– Ilyen egy hülyeség…
Stella Bella oktatta Juhász Mariskát:
– Flőr az egy virág. Az angol fiutól tudom. Flőr. Angolul van. Sató, az kert. Virágos kert. Én különben táncoltam ott két hónapig ezelőtt négy évvel, szépen kerestem, de én mindent elköltöttem. C, pénz. Törődöm én?
Juhász Mariska megint lenézett a virágokba, simogatta, rendezte a rózsákat, tépdeste lefele a legkülső szirmokat, amelyek hátrahanyatlottak a sárga rózsákról s gyüröttek voltak s már barna foltokat kaptak. Trude La Duse festékes körmeit nézte, ásitott s azt ásitotta:
– Ach Kinder… bin schläfrich…
– Jaj, Stella Bella, tudja… – lelkendezett hirtelen Juhász Mariska – én hallottam még vidéken, régen, mikor az intézetben voltam, én hallottam egy olyan szépet, vagy nem tudom, olvastam… a virágokról és a halálról. Hogy valaki ugy lett öngyilkos, hogy bezárta magát a szobába csupa virágok közé, nagyon, de nagyon sok virágot hordott az ágyába, megvetette az ágyat és belehányta a sok virágokat, csupa szagos virágokat, de végtelen sokat és mindenfélét, ojtott rózsákat, meg liliomot, meg szegfüt, mályvát, bazsalyikomot, tubarózsát meg levendulát meg mezei virágokat meg jószagu füveket, kenyérmorzsát meg istenfát, istenfát meg még annyi mindent, nem tudom és belefeküdt arccal lefelé a virágágyba a sok virágokba és csak ugy feküdt és ugy meghalt…