ZSEBKENDŐ
Este féltizenegykor üde társaság nyomult be a kávéházba. Két ötven-ötven évet jelző ur, két bizonytalan koru nagyságos asszony, egy idősebb uriasszony és egy könnyü urleány. A két ur vállán látcső tokja lógott. A hölgyek kezén fehér keztyü volt, s puffadt s pazar reticule-öket emeltek. Egy páholy népe volt, mely magával hozta az öltözeteken, az arcokon és a szemekben a szinházi est polgári hevületét s ünnepiességét. Alkalmasint még éjfél előtt haza akartak kerülni, azért szánták el magukat a hideg s gyors kávéházi vacsorára. A hölgyek szemében az ilyen kávéházi vacsorának valami kis lumpolási jelentősége is van, talán ők kivánták ezt a könnyed és takarékos rendetlenséget. Egypár lépésnyire hatoltak be a szórakozottan zugó kávéházba, az első asztalnál megállapodtak, az egyik ur előrelépett s az arra gyalogoló pincérnek megérintette a karját.
– Kaphatnánk egy szabad fülkét?
– Azonnal nagyságos uram, utána nézek.
A pincér végigsietett a kávéházon, jobbra és balra csavargatván nyakát. A társaság azalatt egymás felé fordulva állott, a hölgyek idegenkedve, szinte ellenségesen irányitottak egy-egy pillantást a közönség közé. A pincér visszafelé tartott, a balkarját oldalt kinyujtva s a baltenyerét kifeszitve:
– Itt hátul balra nagyságos uram.
A társaság óvakodó pillantásokkal elvonult az asztalsorok között arrafelé, végigmentek a fülkék előtt, mind teli volt. A legutolsó is. A legutolsó fülke előtt egy asztal üresen állott. Az urak megállottak és rosszindulattal néztek széjjel. Egy másik pincér ott termett az üres asztalnál, hátraugratta a székeket és leteritette fehérrel a márványasztalt.
– Hol van itt az az üres fülke?
– Üres fülke nincs, nagysásuam, ez az asztal lesz teritve, méltóztassanak helyet foglalni, vacsorát méltóztatik parancsolni?
Az egyik ur mégegyszer körülnézett, végigusztatta a szemét a fülkéken, azután egymásra néztek mind és ajkaik nyiltak és csukódtak egy darabig. Megbeszélték, hogy itt is egész jó lesz. Azután kibontakoztak és kinyiltak a bundákból és lágy köpenyekből és rövid széktologatás után körülülték az asztalt. A bundákat, köpenyeket, kalapokat egy nyavalyás kis vörös ember vitte még hátrább, a ruhatár felé, mintha boglyát ölelne s ugy ment előre, mint aki rémülten hátrál.
A pincér litografált étlapot tett az egyik nagyságos ur elé. Előrehajolt, figyelt, biccentett a fejével, aztán elsietett. Az egyik nagyságos asszony az ölébe vette reticule-jét, piciny arany tükröt vett ki belőle, s lenézett bele s megütögette az ujjaival a haját homlokán és halántékain. A másik nagyságos asszony gyöngyházas lorgnont huzott elő, körülforgatta a fejét s közben vezette a szeme előtt a lorgnont. Egy főhadnagy, aki a harmadik asztalnál ült, kissé fölemelkedett s lefelé rántotta a fejét. A nagyságos asszony visszabólintott s:
– Ki is ez a főhadnagy, ott, abban a társaságban, nem tudjátok? – kérdezte az urleánytól, aki az asztal végén ült.
A hölgyek arra néztek, a főhadnagy megint köszönt, mind visszaköszöntek, a két ur is, kissé elkésve. Az urleány fölhuzta a derekát s egy picikét megrázta szőke fejét.
– Ja, ez a doktor Galamb. Az ügyvéd – mondta az egyik nagyságos ur.
– Nézd, nem ismertem meg – szólott a lorgnonos nagyságos asszony.
– Galamb főhadnagy, de hiszen az elesett – gyanakodott a másik nagyságos asszony.
– Igen? A Galamb doktor elesett? – élénkült az idős urnő.
– Az aki elesett, az az öccse volt ennek. Ez a Tivadar. Az volt a Jenő – mondta a másik nagyságos ur.
– Tényleg, tényleg, ez a Tivadar – mondta a lorgnonos nagyságos asszony.
– A másik is valami doktor volt – emlékezett az egyik nagyságos ur.
– Doktor jurisz, bankban volt különben – mondta a másik nagyságos ur.
– Aha, aha – fejezte be az előző nagyságos ur.
Vacsoráltak, kellemes apró zörejekkel. Hideg csirke, sonka, fölvágott, tea, barna sör, kugleres üvegtál, apró ecetes uborka s mustár volt az asztalon. Vacsora közben azokról a dolgokról beszéltek, amiket fogyasztottak s általában azokról az ételekről és italokról, amelyeket a kávéházban kapni lehet. Azután a darabról beszélgettek, amelyet ma este megnéztek és a szinésznőkről és a szinészekről, akik a darabban játszottak. Azután a többi szinházról beszélgettek s a többi szinház egyes szinésznőiről és szinészeiről s egy mozidarabról is, amely állitólag remek legyen és amelyet ők még nem láttak.
Azután a pincér elszállitotta az asztalról a tányérkákat, csészéket és üvegeket. Azután az uraknak kapucinert hozott. Azután egy féltucat nagy kemény táblába tett ujságot hozott, képes hetilapokat és divatlapokat, a térdével odaugratott egy üres széket az asztal sarkához s leejtette rá az illusztrált lapokat. Az egyik nagyságos ur három kockacukrot tett a kapucinerjébe, a másik nagyságos ur csak egy kockát. Ugy itták. A kávénál rá is gyujtottak, egyik a másik tárcájából, az egyik nagyságos ur aranyos végü cigarette-re, a másik nagyságos ur szivarra. Jó darabig tartották nyitva egymás felé tárcáikat. Az egyik nagyságos urnak hosszukás, lapos aranytárcája volt, a másik nagyságos urnak nagyobb, puffadt, krokodilusbőrből való tárcája, amelynek aranyzárja volt s a tárca sarkában kivül háromszögletü arany boritás volt a monogramm részére. Előhuzgáltak és visszasülyesztettek a tárca rekeszeiben egy-egy szivart, cigarette-et, csupa különlegességet, s elmesélték, honnan, milyen összeköttetések segitségével s milyen áron szerzik ezeket a kitünő specialitásokat, amelyeket ma sehol nem lehet kapni. Azután a miniszterelnök beszédével foglalkoztak, amelyet délelőtt mondott a képviselőházban. Azután áttértek közgazdasági dolgokra és azokról diskuráltak. Az idős urnő mereven ült egy kinyitott szépirodalmi lap fölött, lassukat pillantott, a szemhéjai félpercekig lenn maradtak, s mikor föl-fölnyitotta a szemét, a szemben ülő nagyságos asszony haját nézte mozdulatlan tekintettel. A két nagyságos asszony meg az urleány a Wiener Chic cimü nagy divatlap ábrái fölött hajoltak össze, a divatlap jobbra és balra fordult el a kezeik között, ilyenkor a hölgyek fejei is jobbra meg balra voltak hajolva. Élénken tanakodtak s gyöngéd és ügyes gesztusokat csináltak, egyszer-egyszer ugy tettek, mint a keleti táncosnők, akik a kigyókat utánozzák, karjaikat föl-fölemelvén könyökből és leeresztvén, s kézfejeik hátrahanyatlanak csuklóikon s minden ujjuk külön remeg és vonaglik.
– Én ismerem az angolokat, – mondta hangosan az egyik nagyságos ur a másiknak – én éltem köztük, én mondhatom, hogy ismerem őket. Ez a törvény ott nem fogja tartani magát. Egy angol polgárt nem fognak presszionálni. Én az angol kabinetnek nem adok egy hónapot. Hogy? A munkások. Hát én ismerem az angol munkásságot is. Én elég sokáig voltam kinn Angliában. Én, kedves barátom…
– Szerintem – szólt bele a másik nagyságos ur.
– Kedves barátom, Németországnak mindene megvan, én a német szaklapokat rendszeresen olvasom, én kérlek mondhatom, hogy a legalaposabban tájékozva vagyok. A németek kérlek ma már mindent előállitanak. Én…
– Szerintem kedves barátom, – mondta a másik nagyságos ur – ez a dolog még cirka két évig eltart. Az emberanyag szerintem…
Egyenesen és derülten néztek egymás szemébe, mégis bizonyos egyenletesen visszatartott tekintettel, mint az olyan régi jó ismerősök, akik egymást kedves barátomnak szólitják, tegeződnek, foglalkozásuknál, vagyoni, társadalmi, családi viszzonyaiknál, felfogásuknál fogva tökéletesen konveniálnak, de szivükről és a halálról soha nem beszéltek egymásnak.
– Én kedves barátom, biztosithatlak, hogy az emberanyag…
– Szerintem is kérlek, az emberanyag…
– A mi emberanyagunk… az ebberanyag…
Ez a nagyságos ur itt fölkapta a fejét és szipákolni kezdett.
– Szerintem is kérlek – nézett föl rá a másik nagyságos ur – az emberanyagunk olyan kiváló és annyival különbb…
Az első nagyságos ur nem hallgatott oda, tapogatta a zsebeit a smokingján, benyult a belső zsebbe, a nadrágzsebeibe nyult, és csak szipákolt és megint a smoking zsebeit ütögette és igy feltartott fejjel az egyik nagyságos asszony felé fordult:
– Fiam, adja csak ide a zsebkendőjét.
A nagyságos asszony a nagyságos urra nézett:
– Tessék fiam?
– A zsebkeddőjét kérem fiab egy pilladatra. Diccs dálab a zsebkeddőm – mondta halkan a nagyságos ur, s e közben hátraszegett nyakával messziről olybá tünhetett, mint aki valami gőgös kijelentést tesz.
A nagyságos asszony hamar kiszabaditott a reticule-jéből egy kis lágy fehérséget s odaadta gyorsan a nagyságos ur kezébe, mintha egy kis havat csent volna bele.
– Nem hozott zsebkendőt? – mondta utána nyomott hangon.
A nagyságos ur fölemelte a pici zsebkendőt, egy rövidet dudált rajta, megdörgölte vele az orra hegyét és lekefélte vele kurtára és sötétre nyirott szürke bajuszát.
– Köszönöm fiam – sugta és visszanyujtotta a nagyságos asszonynak az asztal alatt.
– Csak tartsa magánál fiam – mondta a nagyságos asszony. – Hol a zsebkendője?
– A bundámban lesz, vagy a páholyban felejtettem. Vagy künn hagytam az asztalon.
Az urleány a nagyságos ur gömbölyü és kifényesitett kopaszságát nézte szórakozottan, mintha csak odatévedt volna a tekintete és egészen másra gondolna. Aztán fölnézett a kávéház plafondjára, a feje fölött a festett mennyezeten lecsukott szemü, mosolygó nimfa nyugodott a füsttől kissé fakó kék hullámokon. A kávéház plafondja fölött, ki nem számitott magasságban a hideg és annyira csodálatos mennybolt borult ezalatt végtelenül, vakon fénylő holdjával, a csillagok sürü, néma csililingjével és az éj regényes felhőivel. A billiárdasztalok felől egyforma időközökben hangzottak a könnyü csattanások. Az urleány visszanézett a divatlapba s oldalt hajtotta a fejét.
A két nagyságos ur egy darabig még beszélgetett az emberanyagról, a központi hatalmak emberanyagáról és az entente emberanyagáról. Azután az a nagyságos ur, aki a zsebkendőjét nem találta, előhozta a zsebkendő ügyét és derülten diskuráltak egymásközt arról, hogy a szórakozottság milyen nevetséges apró bajokat csinál az embernek. A másik nagyságos ur visszaemlékezett garçon-idejére, mikor sokszor előfordult nála, hogy elfelejtett zsebkendőt tenni a zsebébe, s olyankor egy kis fehér serviette-et kért a pincértől a kávéházban s azt tette zsebre s aztán szépen visszahozta kimosva és kivasalva. Ezen az emléken jóizüt nevettek.
Azután aranyóráikat nézték meg és összehasonlitották az időt, amely mind a két órán egyforma pontosan háromnegyed tizenkettőt mutatott. Azután fizettek, a társaság fölkelt, fölvették a bundákat s a köpenyeket és az asztalok közt elvonultak az ajtó felé. A forgóajtóban összetorlódtak, tessék, menj fiam, tessék, parancsolj drágám, párdon, tessék mama, pádoon, parancsolj kérlek, kérlek, csak… – s elmultak a kávéházból.