A VAK ASSZONY
Ez a vak asszony a Kerepesi-uton állott, a Rókus-kórház falánál. Hatósági engedélylyel állott ottan egy helyben reggeltől estig. Hogy a hátát odatámasztotta a falnak, azt már saját maga engedélyezte magának. A vak asszony fekete ruhában volt, a fekete kendő lapos volt a feje tetején és a szemöldöke fölött vizszintesen zárta el a homlokát, mint a szent nőknek a képeken. Vékony meggyfapálcának görbe fogóján tartotta a két kezét, a balkeze volt alul, a jobbkeze felül. A meggyfapálca egyenesen állott térdei előtt, mintha a kövezetből nőtt volna fel. A fekete szoknya leért a kövezetre és a vak asszony cipőinek az orra hegye se kukkant ki a szoknyája alól. Lapos volt a vak asszony, alig foglalt el valamit a fal mellett a levegőből. Olybá tünhetett a falon, mint a papiron a préselt virág, amely meg van száradva és el van sötétülve. A vak asszony lefele nézett a kövezetre. Egyszer-másszor nyitotta a száját és azt mondta:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A déli órában, amikor csengett a harang a Rókus-templom tornyában, egy kicsi szöszke lány jött oda mezitláb, levette a vak asszony jobbkezét a meggyfapálca fogójáról és elvezette a vak asszonyt ebédelni a Koszoru-utcába. Két órára megint ott állott a vak asszony a falnál és elébe szólt a lépéseknek:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A jobbkezét levette a bal kezefejéről és kitartotta a tenyerét. A pénzt a szoknyája zsebébe ejtegette. Térdig érő zseb volt belevarrva a szoknyájába, mint a piaci kofáknak. Az ilyen zsebeket ugy kell varrni, hogy mindig meg tudjanak felelni a követelményeknek. A vak asszonynak is olyan nagy zsebeket varrtak hogy valahogy ne kelljen egyszer azt mondani neki ott az utcán: Köszönöm, a jó isten áldja meg, de már igazán nem tudom hová tenni, nézze, hogy teli van a zsebem. A háboru kitörése óta több suly esett egy nap alatt a vak asszony zsebébe, mint annak előtte. A sziv nem igen lett több a városban, inkább a babona lett több és a zsugoriság lett kevesebb és a pénz lett talán több az embereknél. De voltak napok és hetek, mikor egész nap alig jött össze egy korona a vak asszony zsebében. Olyankor volt ez, amikor a főpincérek, a rikkancsok, a kalauznék, a kocsisok és az utasok keservesen szidták az aprópénzt, amit senkise tudott előszedni.
A vak asszony jobb keze egy-egy pillanatban levált a balkézfejről, amelyet a bot felett melegitett s tenyérrel fölfelé előnyult bizonytalanul, mint a falusi iskolás gyerekeké, mikor pelágát kapnak. A vak asszony jobb kezének ez az előrenyulás volt a főfoglalkozása, mint ahogy a spanyol táncosnő kezének az életben a castagnette-et kell nyomogatni leginkább s felrándulni a táncosnő feje fölé s reszketeg kitartással, az ujjakat külön-külön vibráltatván a kéjnek elhanyatló ritmusaival ereszkedni hátra a táncosnő dereka mögé. Sokszor volt ugy, hogy a vak asszzony olyan pillanatban nyujtotta a kezét, mikor senki se ment el előtte, vagy hogy félretartotta a kezét, nem pedig szembe az adakozóval, mikor az adakozó megállott és az aprópénz zörrent nála. Talán megzavarták a vak asszonyt az összevissza sürü lépések a járdán s a Kerepesi-ut örök zürzaja. A vak asszony minden lépést hallott a járda kövén és mind külön hallotta a magas női sarkokat, a szegelt talpu bakancsokat, a fáradt civilcipőket, a mankók sete ütődéseit, a nyugtalan sarkantyukat, a lusta falábat és a pici vastalp koccanását és a gyermekek facipőinek kalapálását és surolását a kövön és a botok és ernyők kip-kopját. És mind hallgatta a villamosok kerekeinek zugását és csikarását az uttesten és a csengő lázadó zaját és a kocsivezető öklének hangját is hallotta, mikor ráütött a csengőre és a szijjakat is hallotta, mikor a kalauznő ráncigálta a villamosban. És a gebék patáit is hallgatta s mögöttük a konflis kerekeinek kelepelését és a postakocsi vasas zördülését és a stráfkocsik nehéz dörgését és kerekeik ugrálását az uttest kövein. És az automobilok sziszegését és vonitásait is hallgatta és gummitalpaik sima huzását is, ami mintha kivasalta volna a kövezetet és ennek a hangja jól is esett a vak asszonynak. És hallgatta az ugatozó kis kutyákat és az elhullajtott barackmagokat és az ujságok siető lapozását és a köhintéseket és a verebek csivogását az ágak körül és a szelet is hallgatta, mely felriasztotta utjában az utcai fa lombozatát és az ablakokat is hallgatta melyeket a Rókusban kitártak és kikapcsoltak. És az emberek szavait is hallgatta, a kocsisok hü-hóját, a rikkancsok üvöltő hireit és a csetepatét, ami minden percben kitört előtte a villamosmegállónál: nem látja hogy nincs hely engessenek engessenek kettő leszállt jaj a gyerekem ne nyomjanak Jézus vigyázzon nahát de kérem tartsa a száját majd szólok a rendőrnek mama mama hagyjon már tessék leszállni addig nem inditok megőrül az ember.
És a járdán jövőmenő szavakat is mind hallgatta a vak asszony, a panaszkodást, a hizelgő duruzsolást, a vitatkozást, a nevetgélést, a fütyörészést, és hallgatta ha ketten mentek és egyik mesélt és a másik igy csinált: c c c és hallotta a sóhajt, ha valaki magában ment el és felsóhajtott.
A vak asszony a földre nézett és mindent látott, mert hallani olyan volt neki, mint látni és ő többet látott, mint akárki az utcán, mert ő, a földre nézvén, sötétséget látott és a sötétségben éppen ugy benne van az élet, mint a fehérben a szivárvány minden szinei. A vak asszony az életen kivül, vagyis azon tul mindig látta a halált is, mert ő nem is a földre nézett, hanem a föld alá, ahol sötét van. A vak asszony egyszer másszor egy kicsit feljebb emelte fejét, aztán még mélyebbre konyitotta le, mintha el akarna aludni.
A vak asszony ugy állott a falnál, mintha mindig mélyen el volna merülve és mintha nem érdekelné az egész sürgő-forgó világ és mintha ő maga se érdekelné magát, mintha nem lenne azonos ezzel a vak asszonnyal, mintha tul volna magán és mindenkin és mindenen. Feje mindig ugyanolyan szögben volt lehajolva s arca változatlan volt, csak pillái lebbentek és lebbentek. Mint valami főnöknő, vagy mint egy külön párka, ugy állott a nagy sárga fal mellett és mintha nem is ő maga szólott volna, mikor csendes és érzemtelen hangja előjött:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A vak asszony, aki mindig csak lefele nézett, egyszer egy e te nagyon megkivánta a halált. Semmi más azon nap nem történt vele, aznap is csak vak volt és a Rókusnál állott. A halálra való vágy ugy éri a föld teremtéseit, mint a fuvó szél, véletlenül, természetesen. Olyan az, mint a kirándulás vágya nyáron, mint a boldogság vágya az ifjuságban, olyan az, mint a tengerre való vágy a félszigeten, mint a szabadság vágya a fogházban.
Tizenegy órakor előjött a kicsi lány mezitláb, hogy hazavigye a vak asszonyt. A kicsi lány apja a harctérre ment, az anyja Csepelre járt dolgozni a lőszergyárba, ő nála volt a vak asszony koszton és kvártélyon. A kicsi lány rátette hideg kicsi kezét a vak asszony csuklójára.
– Jöjjön – mondta neki s utána cuppant egyet a nyelve. Cukor volt a szájában.
A vak asszony elvált a falról és előre tette a meggyfapálcát és elindult utána. A Rókus tornyában zendült az óra. A vak asszony keresztet vetett és egymáshoz rebbentette száraz ajkait. Egypár lépést mentek, a vak asszony megállott és megfordult és magával huzta a kicsi lány kezét. A kicsi lány nem akart elmozdulni.
– Gyere vissza – mondta a vak asszony a kövezetnek.
– Hova akar menni?
– Gyere csak. Sétáljunk.
– Sétálni akar? – unta a kicsi lány és engedte magát visszafele vinni. Mentek és hallgattak, mert nem is szoktak az uton egymáshoz szólni. Mellettük egyesével, kettesével siettek el nők, emberek, meg csapatosan sétáltak. Az uttesten egyenként kalapáltak el a kocsik. A kávéházból édes és erőszakos muzsikálás hallatszott. A vak asszony a Kossuth Lajos-utca sarkán megint szólott a gyerekhez. Azt mondta:
– Jó idő van.
Igazán jó idő volt, a sötétségben szél kerengélt, amely őszi és tavaszi szél volt egy személyben. Langy levegő volt, friss kopogással volt teli a járda s a könnyü hangulatnak hangos szavai repkedtek, kacagás göndörödött és kedves kis meleg sikolyok menekültek. Mikor a Kossuth Lajos-utca végire értek, a Dunapartról is finom szép hegedülés jött, hátulról is szólott a vak asszony után a kávéházból a banda zenéje. A vak asszony már itt másféle muzsikát is hallgatott, azt, amit a Duna játszott. Az Eskü-téren jobban fogta a kicsi lány kezét:
– Felmenjünk a hidra. Egyet járunk a hidon.
– A hidon? – visszhangzott a kicsi lány nyügösen, mintha bántanák. De a hidnak ő is rögtön örült, késő este elmaradni s ezen a szép hidon lenni olyan ujság volt neki s olyan idegen és ünnepi dolog, olyan szerencse, minő még nem is hizelgett neki az ő kevéske életében. Nem mutatta ki, hogy örül, mert ellensége volt a vak asszonynak.
A vak asszony egy nagyot lélegzett, mikor észrevette, hogy a hidhoz értek, olyan nagyot lélegzett, mint egy hosszu sóhajtás. Rángatta a kicsi lány kezét:
– Vegyél ki a zsebemből négy krajcárt. Leteszed az ember elé a kasszánál.
A kicsi lány belenyult a mély zsebbe, morzsolta egy kicsit a pénzt, hat krajcárt markolt ki.
– Itt van, – mondta dacosan – négy.
– Jó – suttogott a vak asszony és felnézett az égbe. – Elveszed majd a két bádogot.
– Miféle két bádogot?
– Akit az ember ád.
Odamentek, a kicsi lány letett négy krajcárt, kettőt visszaszoritott a markába. Felkaparta a márványról a ké hidjegyet és megnézte őket, mert érdekelték. A vak asszony lehajtotta már a fejét és a meggyfabot elindult előtte. Egy másik bácsi rögtön belemutatott egy nagy perselybe és rámorgott a kicsi lányra. A kicsi lány megijedt, beledobta a két bádogot a perselybe. A vak asszony huzta a kicsi lányt, szaporábban lépett, mint ahogy szokott és ugy látszott, mintha itt ő tudná jobban a járást. A meggyfapálcával kétfelé nyulkált, mert érezte a vaskorlátokat, azután megint feltartotta a fejét és a közepén ment a betonjárdának, egyenesen. A hid közepéig értek. Oszlopa volt ott a hidnak, a vak asszony az oszlopnak tartott és megállott előtte, mielőtt nekiütődött volna. Elengedte a kicsi lány kezét. Egyenesen állott és az eget figyelte, melynek kékségén más kékek illantak, könnyebb, boldogabb kékek, éji felhők. Ugy futottak, mint álomra az álom és csillagokat árnyékoltak és dugdostak utjokban. És utánok rózsa és viola gyapjak gurultak az égen, amelyek beleakadtak a gyémánt csillagokba s tépődtek és foszlottak rajtuk és elmaradoztak bájos rongyaik egymás után. A vak asszony nézte s látta is talán, talán emlékezett rájuk, vagy kitalálta őket és épp olyan szépeknek tudta látni az est fellegeit, mint amilyen szépek. A hold föllengett a Gellérthegy fölött és megsimogatta ezüst fénnyel a vak asszony orcáit. A vak asszony arca érezte a holdfényt és vontatottan elmosolyodott A kicsi lány a Duna-partot bámulta, ahol a korzó vonaglott előre-hátra és a hotelek előtt a csikos ernyők alatt, piros lámpácskákkal beültetett terraszokon tündöklő kis társaságok ültek. Az uri zene zengedezett halkkal odalenn, arra, nem is lehetett látni, hogy hol és annál gyönyörübb volt. A hidon sürgősen gördültek a villamosok és a hid eleje alatt is zugtak és zugtak a villamoskocsik és fenn a hid egy remegésben volt. A vak asszony a balkezét föltette a korlátra s gyorsan tapogatott rajta ujjaival, mintha zongorázni kezdene. A meggyfabotot odatámasztotta az oszlophoz és másik kezével is megfogta a korlátot. Leengedte a fejét. A Duna ment odalenn, a hid alatt mélyen. A vak asszony érezte, milyen mélyen folyik a Duna, mert hallotta. Hallotta, hogy kelnek és buknak egymás után a hullámok, hallotta a gödrös forgolódást, amit a viz csinál és a habokat hallotta sisteregni, melyeket az összeeső hullámok freccsentenek és hallotta a friss fagyos zudulást, ami a vizen egymás után huzódik, mintha sepernék a Dunát, vagy mintha folyton leöntenék. Mintha nehéz fehér szárnyak tárulnának, repesnének, ölelkeznének, borulnának odalenn. A szárnyak közt a résen lelátni, odalenn mélyen arany világosság van, mintha ezer nap sütné az eget, mely csupa rózsából van. Elfeketül az egész, a szárnyak összeszorulnak és vergődnek végtelenül, csendben tova és tova. A vak asszony megmozdult egy kicsit és megingott, mintha olyan gyenge volna, hogy a széltől hajladozik. Mert szél ment át a hidon keresztbe. A kicsi lány mezitelen lába csuszkált a vak asszony körül. A kicsi lány köhögni kezdett.
– Én itt fázok – azt mondja.
A vak asszony azt lehelte:
– Mingyár.
Előrébb dült, fogta a két kezével a korlátot, a feje egyforma mélyen le volt csüggedve. Visszahajolt és ugy maradt egyenesen moccanat nélkül és elmeresztette világtalan szemeit és nézett előre, mintha a Lánchidat bámulná. Két könny esett le a két orcájára, egyik a jobbszeméből, a másik a balszeméből. A két köny megindult a vak asszony két orcáján, ijedten, cikk-cakkban mentek, mint akik az utat nem ismerik, meg-megállottak, mintha összebeszéltek volna, tovább ereszkedtek és remegve legörögtek a vak asszony álláig és ott megállottak, mert lefogytak addig és ott egypár pillanat alatt el is szikkadtak. Több köny nem jött utánok. A vak asszony belemarkolt két kézzel a korlát szélébe. Lépések hangzottak és hangosodtak a hidon a halál felett, férfi lépései voltak, egy-kettő a vak asszony előtt voltak. A vak asszony megijedt, mert a szegények és nyomorultak mindig megijednek. A vak asszony elengedte a korlátot, visszafordult és mintha ott állana a Rókus falánál, megszólalt mint egy automata:
– Szabad kérnem szegény világtalannak.
A férfi megállott, megnézte a lámpa alatt a vak asszony arcát. A kicsi lány félt, megfogta a vak asszonynak a kezét. A férfi elővette az erszényét a nadrágzsebből, kivett egy pénzt belőle s a vak asszonynak a tenyerébe tette s elsétált tovább.
– A szépséges szüz Mária áldja meg… – motyogott utána gyáván a vak asszony. A pénzt a hüvelyk és mutatóujja közé állitotta s az élét megdörgölte mutatóujjával. Korona volt. A vak asszony leeresztette a koronát a nagy zsebbe s hallotta a halvány csengést, amivel a krajcárok közé esett, mintha leereszkedően köszönne nekik: jó estét.
A kicsi lány elhuzta a vak asszony kezét és indultak hazafelé. Lehetett három óra, mire hazaértek.