A HOLDHOZ
Öklömre támasztom arcomat, felnézek reád, esti vendége a világnak, tiszta égi Hold. Minden este más arcod van. Most árnyék vagy, csak egy vékony karéj ragyog fel belőled, olyan vagy, mint a gyász fölött a remény. Mennyi mindenfélének láttalak világéletemben: vajaskenyérnek, ötkoronásnak, lampionnak, tejgömbnek, a boldogság arcának, narancsnak, ezüst tónak, halotti maszkomnak, Pierrot-fejnek, magnolinának, kardnak, broche-nak, sárgadinnyének és monoklinak a lump ég szemén, bocsáss meg. Én nem tudom már mi mindennek. Mindig csuda voltál, a gyermekkor ezüst merengése, az ifju ábrándok démonja, a homályos szomoruság tiszta tükre, az esti gondolatok társalkodónője és a sejtelmek tündöklő lapja, melyen olvasni lehet. Szórakoztató és ámitó voltál, bübájos és borzongató és álmositó és kétségbeejtő.
Suttogva szólok hozzád, mert olyan nagy a lárma. Drága Hold, te tudod, hogy a mindenségnek vagyok hive, hogy az örökkévalóságnak vagyok kérője és a csillagoknak és minden pillanatnak vagyok barátja. Tudod, hogy az életet kérdezem a haláltól és a halált kérdezem az élettől. Tudod, hogy minden fiókot felhánytam a boldogságért és tüvé tettem a világot érte. Te tudod milyen mély sötétségben vagyok bányász és tudod milyen tengeren csónakázok. Te ismersz engemet. Te nagyon sokszor néztél, mert én nagyon sokszor néztelek. Lehetetlen, hogy észre ne vettél volna. Ugy láttam, mindig visszanézel rám s ha fellegek közé bujtál, onnan is aggodalommal leskelődöl és előtisztulván, mosolylyal hivod szememet tovább. Te tudod, hogy az éghez szegődtem tekintetemmel és az égről nézek mindent ami idelenn van. De ládd talpammal a földhöz vagyok ragadva és testemmel és sorsommal az embereknek vagyok foglyuk. Te tudod hogy gyógyithatatlanul idegenek nekem az emberek, akiknek mezében futok el a földön. De látod sziv van a mellemben s fejemnek ugy kell lehajolni a sziv fölé, mint a doktornak a beteg fölé. Dobog. Fáj.
Az emberek szive is szivalaku mint az enyém. Sokszor nem is hiszem, hogy szivalaku a sziv, csak egy formátlan darab parázs a pokol tüzéből. Az embereknek a szive is fájni szokott. Másért, másformán, de fáj. Sajnálom őket, s örvendezek, hogy közös tulajdonságunk van. Beszélnek is. Mást mondanak, de az ajkuk fölött repkedő szavak ugyanazok a szavak, amelyekre magam is utalva vagyok. Menekülve keresek mindent, ami közös az emberekkel. Mosolyognak. Sóhajtanak. Könyek merülnek föl szemükben. Meghalnak. Élnek. Életük tökéletlen. Az emberek boldogtalanok. Aki nem boldogtalan, az szerencsétlen, s aki szerencsés, az sem boldog. Sajnálom az embereket. Ostobaságukért is, gonoszságukért is, unalmukért is. Soha senkire nem haragudhatom, soha senkit le nem nézhetek, mert minden ember a halál isteni titkával halad. Mig élnek az emberek, örülnek és szenvednek. Tudod, Hold, mennyivel több szenvedés van a földön, mint öröm. Tudod hogy most nem udvarolok az örömnek és alig veszem észre az örvendezőket.
A szenvedés mint egy ötödik évszak van most a földön. A szenvedés levegőhullámaiban járok, amelyek fojtogatnak és béklyózzák bokámat. A szenvedés ezerféle és ezerszeres. A szenvedés csodálatos, mert megvan. Itt van, akár a föld, akár a viz. Mondd, Hold, látod a szenvedést? Az égitestek tudnak erről a világról? Nem nézik ki maguk közül a Földet? Nem akarják kigolyózni? Tudjátok-e, hogy itt a szenvedés? Talán csak ennek a bolygónak a levegőjét birja, tán a Föld flórájához tartozik. A szenvedés a Földnek egyenisége, kiválósága.
Talán a Földnek köszönhetitek a felhőket, mert mint baldachin borulnak a földi szenvedés fölött. A szenvedés idelenn az örökkévalóságból jön, mint az élet és az életért van, amely elmulandó. A mező miveletlen növényei közt gyógyitó füveket leltek az emberek. Aki a füvekbe iratot rejtett, tudta, hogy beteg lesz a test és aki illatot lehelt a virágokba, tudta, hogy beteg lesz a lélek. Könyeket, sóhajt hoztunk magunkkal az utra és a remény élesztőjével élünk és az álom altatójával alszunk. A legegyügyübb lélek is teli van narkotikumokkal és elixirekkel, egy kézipatikát hordoz mindenki magában. A szenvedés ellen, vagyis a szenvedés mellett, annak az érdekében, hogy birjuk a szenvedést. Hogy éljünk vele. A szenvedés természetes. A szenvedés élet. A szenvedés gazdagság. A meghasogatott, esőtöl meglágyitott, hótól elnyomott, fagytól dermesztett föld adja ki a buzát és a pipacsot. Virágokhoz érkezünk szenvedéseinkkel. Ha meghalunk: aratunk. Ránk borul az egész élet koszoruja. Jaj te Hold, ha ráérnék idelenn csak a szenvedésről kimondani, amit elolvastál szememből. Tudod mit szerettem volna most is. Nem irni mint iró, nem költeni mint költő csak szólani egy szót mint ember.