PEST
Egy hadnagy, mondjuk Antal, legénye kiséretében a fővárosba érkezett a Keleti pályaudvar érkezési oldalán délelőtt tiz órakor, valami négy órával későbben, mint a menetrend igérte. Antal otthon volt tizennégy nap szabadságon. Estére kell neki tovább utazni, ezt az egy napot, gondolta, ellógja Pesten. Mikor átjöttek a várótermen, azt mondja Antal:
– Balázs magát eleresztem egész napra. Este tizenegy órára a Nyugati pályaudvarnál legyen, értette.
Az ezüstös haju, tört ábrázatu, hervadt bajuszu magyar ember, aki a kofferrel, hátizsákkal, köpenyeggel Antal előtt állott, azt mondta:
– Igenis értettem hadnagy ur.
Antal még azt mondta:
– Oszt vigyázat legyen arra a pakkra.
Az öreg magyar ember összetette a két lábát, emelte jobbkezét a sipkája felé.
Azt mondta még neki Antal:
– Az időt meg majd töltse el valahogy.
– El, hadnagy ur, igenis eltöltöm – azt mondta az öreg magyar ember, leejtette a jobbkezét, elindult a harmadik osztályu váróterembe, ott aztán ledült egy sarokba aludni.
Hadd csináljak ugy, mint az irók szoktak, mikor elbeszéléseiket római számokkal caputokra osztják. Mondjuk, hogy ez is valami elbeszélés, hadd szögezzem meg római számokkal:
I.
Először is kiment Antal a pályaudvarról az utcára. Arca fényes volt, mert a vonaton nem lehetett megmosdani, szeme sarkában, orra cimpáin és fülében korom volt. A pályaudvar előtt, a járda szélén cipősubickoló tanyázott. Antal odament, föltette lábát a zsámolyra, a cipősubickoló felkapott két kefét a két kezére és nekiesett Antal cipőjének. A cipősubickoló két kezefeje fekete s fényes volt, mintha a kezeit is subickolni szokta volna. Antal egy kicsit bámulta a munkát, azután egy Király-cigarettát vett elő, rágyujtott és a cigarettát rézsut fölfelé dugva ki ajkai közt, az utcai zörgést nézte. Szemeit összehuzta és ugy nézett ki, mintha nagyon gőgös lenne, pedig egy csöppet se volt gőgös, csak a cigarettafüst folyt felfele a szemébe és a nap sütött erősen. Mikor a két cipő ragyogott, Antal egypárat toppantott a jó érzéstől és megkérdezte, mit kóstál a subickolás. A cipősubickoló felnézett Antalra, mosolygott és kétfele tartotta a két tenyerét. A tenyere gesztenyebarna volt. Antal a képét is megnézte s látta, hogy a cipősubickoló arab vagy szerecsen. Három hatost adott neki. Az arab vagy szerecsen fehér fogaival azt mondta:
– Keszenem – és szaporán letakaritotta a zsámolyt.
II.
Azután elment Antal a hires nagy gőzfürdőbe. Gondolta, ismerősre is akad a fürdőben. Tiszti jegyet kapott, ami nem olyan drága, mint a polgári jegy, tárcáját betette a safe-depositba s a krétával a fekete pappendekli-táblára felirt egy ismertető szót: Front, a sapkáját és a kardját leadta a ruhatárnál és a kabinok felé tartott. Egy fehérruhás sánta fiu azt mondta neki: Harmadik emelet. Antal a liften fölment a harmadik emeletre, ott várt egy pár percig, akkor kapott kabint. Bluzát és nadrágját átadta egy mellbetegszinü embernek, hogy vasaltassa ki. A kabin kulcsát rákötötte a nadrágocskája madzagjára s lement a liften. Bement a meleg vizbe, azután átült a langyosba, a langyosból a hideg uszodába ment, az uszodából a zuhanyokhoz ment, a zuhanyokat elhagyva a forró gőzbe és a száraz gőzbe ment, onnét megint a zuhanyokhoz, azután a masszőrhöz ment, a masszőrtől megint a zuhanyokhoz és a leghidegebb zuhany után a száritó emberekhez ment ki, akik megszáritották és fehér köpenyeget adtak rá s papucsot huztak a lábára. Azután megmérte magát a mérlegen. Hatvan kiló volt. Két hét alatt négy kilóval lett könnyebb. Azután leült egy vén pápaszemes tyukszemészhez. Onnan fölment a manikürözőkhöz és ott kezet nyujtott egy elfoglalatlan maniküröző fiunak, aki azonnal némán nyesni s reszelni kezdte a körmöket. Ez a fiu is a háborué volt, most mint lábadozó folytatta itthon egy kicsit a mesterségét. A manikürtől fölment Antal a borbélyokhoz, megborotváltatta magát, azután megkereste kabinját és egy negyedóráig ült benne lágy fehér ingben, kurta fehér nadrágban és ragyogó füzős cipőjében, mig a ruháját kivasalva visszahozták. Felöltözött, lement, visszakapta kardját, sipkáját, tárcáját és eltávozott. Az utcán meleg volt, Antal jól érezte magát és a fejében számolta, hogy mennyit költött jegyre meg borravalókra. Aztán az jutott eszébe, hogy egy ismerőst se látott.
III.
Antal elment ebédelni. Már elmult dél. A vendéglőben körülnézett, mikor leült, nem lát-e valaki ismerőst. Annyian vannak mindig Pesten sebesültek, szabadságosok, betegek, átutazók. A pincérleány kenyeres kosárral jött oda az asztalhoz. Megszólitotta Antalt:
– Kenyérjegyet kérek.
Antal azt mondta:
– Nincs nekem kedves.
A leány rossz kedvvel nézett Antalra:
– Mért nem tetszett kenyérjegyet hozni.
Antal kérdi:
– Anélkül nem adnak kenyeret az embernek?
A leány megfordult, ment el. Antal utána szólott:
– Adjon hát egy darab kenyeret, kisasszony.
A leány hátrafelelt:
– Kérem, tiltva van.
Odajött a főpincér. Antal azt mondta neki, hogy ebédelni akar. A főpincér azt mondta, hogy kenyérjegy nélkül nem lehet kenyeret adni. Antal azt mondta, hogy neki meg nincsen. A főpincér azt mondta lassan, hogy most az egyszer ád neki kölcsön kenyérjegyet, ha megigéri, hogy holnap meghozza. Antal azt mondta, hogy ő este megy vissza, harctérre. A főpincér körülkémkedett az étteremben a szemével, aztán odaadott egy kenyérjegyet Antalnak, de ne szóljon a hadnagy ur a világért se senkinek. Antal ebédelt. Nézegette az étlapot. Gondolta, nem lehetne itthon lenni ilyen drágaságban.
IV.
Ebéd után Antal elment a kávéházba, a körut meg a Kerepesi-ut sarkára. Gondolta, ott biztosan talál egy pár ismerőst. A kávéház meg a terrasz teli volt. Nem volt ott senki. Antal feketét hozatott. Szivart kért, nincs. Egy Királya volt még, elszivta. Ült. Lapokat tettek a székre neki. Lapozott, semmit se nézett meg, csak a hirek közt futtatta tekintetét, azt a kicsi betüs részt kereste, aminek a cime: Hősök halála. Nincs-e benne ismerős. Aztán szerette volna, ha cigányzenét hall itten, de délután nincs zene. Nézte, hogy beszélgetnek a tisztek meg a civilek, egy pár nő ült a kávéházban, azokat is megnézte, s a járdán muló nőarcokat is átnézte s megint rágyujtott volna, de nem volt több cigaretta nála. Azt mondta a szivarosgyereknek: psz, psz, a szivarosgyerek végre messziről intett, ugy csinált, mint mikor azt akarják mondani: nix dajcs.
V.
Antal bement a Kerepesi-uton egy trafikba. Szalutált:
– Nincs cigaretta kérem?
Gyászruhás idős asszony nézett reá türelemmel:
– Ki van irva kérem.
– Egyetlenegy sincs? Akármilyen.
– Nincs kérem. Ma a hat kerület kapott.
– A hat kerület?
– A hat kerület. A nyolc kerületbe holnap reggel hoznak.
Antal vett egy anzikszot, meg egy szinházi hetilapot.
VI.
Antal utra kelt cigarettát venni. Trafikról-trafikra a Nagydiófa-utcába tévedt, ott kapott egy egész skatya Dunát egy sápadt kisasszonytól, aki azzal udvarolt Antalnak, hogy diszkréciójában bizva szolgál ki neki egyszerre tiz cigarettát. Antal szitta a Dunát és az járt a fejében, hogy odakinn legalább Királyt kap az ember. A Király-utcán ment fölfelé Antal, mert véletlenül ide jött ki, s gondolta, kisétál a Duna-partra, a korzón alkalmasint akad ismerős. A sürü utcán dörzsölték jobbról-balról és egyszer-egyszer csinos nő tünt el Antal mellett, akikre felkapta fejét és egyszer észrevette, hogy egy szembesiető bakfis frissen felpillant és hirtelen megnyalja ajkait. Egy félpercig állott, utána nézett az elfutó bakfisnak. „Jó kicsi nő nem rossz“ – mondta magában vigan. Ment tovább és eszébe jutott, hogy sokszor látott már az utcán Pesten ilyesmit. Csókot intenek a lányok? De furcsa világ. Gondolkozott a nők felől és nem volt tisztában semmivel. Gyerekönkéntesek jöttek szembe, szalutáltak, szalutált. Testes, idős népfölkelők is jöttek szembe, egyik a másik után, derékszijjal, oldalfegyver nélkül, szalutáltak, szalutált. Egynek azt mondta: Szeusz! Voltak pillanatai itthon, méla pillanatok, mikor aktivnak képzelte magát, békében, mikor csupa sétálás és urizálás az élet. Az utcában a sürgős boltok mélyén gáz égett és a kapuk alatt cukrosboltocskák és gyümölcsöskosarak szorongtak és tanakodó, vagy hallgatag népek ácsorogtak a kapukban és az udvarokban sürü haju kis leányok szaladgáltak. Egy szük bolt ajtaja előtt a sajtszagtól elforditotta a fejét Antal az utca közepe felé.
VII.
A Dunaparton hátratette a két kezét Antal, ugy sétált ott magában. Egy sebesült honvéd ült egy nagy székben, papucsos lábát kinyujtva mereven. Egy másik székben valami német nevelőnő olvasott egy könyvet. Egy ur loholt el a fejét ingatva és botját forgatva maga előtt és be-bepillantott a Hangli kertjébe, ahol senki se ült. Antalnak eszébe jutott, hogy ilyenkor nincs már korzó a Duna-parton. Lekönyökölt a korlátra. A királyi vár a vöröslő lombozatok felett mint egy álom emelkedett. A miniszterelnöki palota szinte világitott a napsütésben. Az Auguszta-hajó ott rostokolt a rakpart előtt. Egy propeller farolt el és muló forradalmat csinált maga alatt a vizben. A vendéglők üresek voltak, a terraszok hallgattak. Egy felkunkorodott száraz falevél esett a járdára, meghintálta magát egypárszor és ott maradt nyugodtan. Antal a balkarjával egy derékszögü gesztust csinált és megnézte az órát a csuklóján. Már öt óra volt. Az órája üvegén rostély volt, mint az ablakon a régi városokban.
VIII.
A Fürdő-utcában Antal intett egy konflisnak. A kocsis passzivan tovább hajtott. Megint jött egy üres konflis. Antal rápisszegett. Ez a kocsis sem adott életjelt. Ujra jött egy üres konflis, Antal felszólt a kocsisnak:
– Hé, álljon meg csak.
Ez a kocsis komótosan odaforditotta a fejét, lassan előre fordult megint és lenézett és nyugalmasan és megfontoltam csóválta a fejét, mintha mondogatná:
– Nem, uram. Azt nem. Azt már nem.
Antal nem is tudta igazán, minek akar kocsiba ülni. Unta magát. Lesétált az Andrássy-uton, megmustrálta a kirakatokat, vett egy helyen egy darab ibolyaszagu szappant, egy másik helyen egy villanyos zseblámpát, hátha a másik elromlik. Azután ozsonnázott az Oktogonon egy kávéházban. A kávéhoz diós süteményt vett husz krajczárért, ahhoz nem kellett kenyérjegy. Elszivott három Dunát egymás után és bámulta az utczát és az ajtóba pillantott, mikor tiszt jött be, hátha ismerős.
IX.
Hét óra fele ott állott Antal az Andrássy-uton egy hirdetőoszlop előtt. Mozdult és megint mozdult, lassanként körbe ment az oszlop körül. A szinlapokat nézte, meg a mozik plakátjait. Mindenüvé szeretett volna menni ezen az egy estén, Operába, Nemzetibe, Vigba, Magyarba, Királyba, Urániába, Kabaréba, Orfeumba, meg a mozikba, melyeknek oly izgató darabjaik vannak. Trilby. Halálzsoké. Fekete bál, a Dzsungel titkai, Homunkulus. Lehetne mesélni a fiuknak a darabokról. Visszafele is ment egy kört az oszlop körül, nem tudta elszánni magát, hová menjen. Egyszer csak arra gondolt, hogy vacsorálni is kell majd és tizenegy órakor a pályaudvaron kell lenni. Pedig mennyi mindent lehetne itt Pesten élvezni. Csak találkozna hirtelen valakivel, ketten jobban eltöltenék az időt.
X.
Antal programm nélkül ment tovább a pirosba, zöldbe, sárgába, lilába, fehérbe öltözött kövér oszloptól. A lámpák már égtek az Andrássy-uton, minden második lámpa. Antal megállott egy tulzottan kivilágitott üzlet előtt, egy különös helyiség előtt, a melyben a falnál végig ültek és könyököltek mozdulatlan nők és férfiak és két kagylót tartottak a két fülükön és a falat nézték, vagy pedig lesütött szemmel figyeltek maguk elé. Antal bement a zeneraktárba, mert még itt nem volt életében. Lefizette a hatost a kasszánál egy zeneszámért és kitapasztalta, hogy kell itt a fülébe huzatni a nótát az embernek. Felnyitotta a könyöklőre tett könyvet, a melyben a zenék és énekek meg vannak számozva s az első számot, a mit megpillantott, azt forgatta ki a falon a gépezetből: 2909. Coppélia-valczer. Aztán bedobta a nyilásba a plakkot és a füléhez tette a hallgatókat. A falat nézte. A fal mögül egy kis rekedt morgás jött, azután zenekar ébredt a falban és egy édes nyirettyü remegett és nyult fölfelé. Egy idegen, kéjencz és szomoru dallam sétált elő a sötétben kisért hegedün, finom és tiszta, szelid és hizelgő és nyugtalanitó s csüggesztő muzsika. Antal mellett jobbra is, balra is ültek és hallgatták, végtelen távolban egymás életétől, kiki a maga külön zenéjét. Antalnak olybá tünt, mintha ismerné ezt a valczert, honnan, honnan nem, mert a szive rögtön válaszolt a hangjegyeknek és a feje engedékenyen bókolni kezdett. A valczer ismétlődött és Antal sajnálta, mikor elhallgatott. A kagylót a fülén hagyta s szórakozottan nézte a valczer számát: 2909. Egy férfi odajött hozzá s kérdezte, parancsol-e még plakkot? Antal intett, hogy igen és a férfi hozott neki öt plakkot a tenyerén. Antal egy koronát adott át a férfinak és megint eljátszatta a 2909. számot. És mind az öt plakkot erre a számra dobta be s hallgatta és hallgatta a Coppélia-valczert. És mintha a fal mögött egy elzárt világ lett volna s őt az ismeretlennek és a távolinak fájdalma dajkálta ott ültében a fal előtt. Szalónt képzelt, álmositó mély illattal, sötét selyem kerevetekkel és párnákkal tele s cziprusokkal a szögletekben. És valami álomból öltöztetett delnőt, a ki a kerevetről emelkedik, karjával ölelni hiv és visszarogyik és zokogni kezd. Aztán nem is földi nő, hanem tünemény, démon vagy andalitó tündér, élettelen kép, vagy báb, a kire bolyongó holdsugár süt be a nyitott ablakon át a kék éji kertből és földöntuli mosolyt von el orczáin. Antal erős sóhajjal kelt föl a székből
XI.
Kilencz órakor már kinn volt Antal a pályaudvaron. Ott vacsorált a pályaudvar éttermében, nem volt kedve sehová menni. Csodálkozott, hogy az egész város itt marad ma este, mikor ő felül a vonatra s hogy senki az utczán nem vette észre most, hogy jött és hogy senki Pesten nem beszélt arról, hogy ő visszamegy ma este harcztérre. Kivette a noteszét a bluz zsebéből az étteremben. Ebben a noteszben az Antal naplója volt. Azt irta bele: „Szeptember 10, Pesten lógás. Ugy fájt a szivem.“