JÓSKA HALÁLA ÉS ÉLETE
A szabómester felesége benyitotta a mühelyajtót, behajolt, az urára nézett és azt mondta:
– Nincs olajam estére.
Evvel letette a mühely földjére a sötét és zsiros fényü petróleumos üveget, azután a szabómester felesége visszahuzta magára az ajtót. A szabómester föl se nézett a férceléséből. Az asztal előtt ült, a jobb lábaszárát, a melyet talán jobban kegyelt, a bal lábaszárán tartotta, a térdén egy ujjatlan fekete kabát hanyatlott el, abból piszkálta kifele a fércet. Egy darabig még járt egyformán a könyöke, aztán egy nagyot rántott az összekunkorodott pamutszálon és földobta a nyomorék kabátot az asztalra. Akkor belenyult a nadrágzsebébe s előbabrált egy krétaporos hatost. Azt mondta:
– Eredj hozzál egy félliter petróliomot.
Az ablak mellett volt az alacsony inasasztal, az előtt ült Jóska és foltokat rakosgatott egymásra. Jóska fölkelt, leveregette a térdét, elvette a hatost, fölvette a földről az üveget és ugy a hogy volt, ingujjban és hajadonfőtt elment. A füszeresbolt az utca végén volt. Az utcán egy napsütött fehér fal előtt egypár suhanc gyerek nagy zsivajjal játszott. Szerencsejátékot üztek. Öt-hat lépésre állottak a faltól és egy-egy krajcárt dobott mind a fal tövébe. Aki kihajitotta a krajcárját, utánaszaladt és leguggolt a krajcárja mellé. Mikor már mind guggoltak, megállapitották, kinek a krajcárja esett legközelebb a falhoz. Az szedte össze az egész pénzt. Ilyenkor szenvedélyes vita és veszekedés tört ki köztük, csakúgy mint a klubokban a baccarat-asztalnál egy-egy coup után. A suhancok vitatkozás közben leverték a kalapot egymás fejéről és mellbe toszigálták egymást, ugy hogy egyik-másik a guggolásból hirtelen leült a földre. De aztán visszasétáltak a gyalogut szélére és fölálltak az uj dobáshoz, mint megannyi gentleman. A tavasz napja ragyogtatta a fehér házfalat, a föld már porlott és a fiuk keze poros volt. Jóska ott állott az uton a petróleumos üveggel és nézte a játékot.
Egyszer csak egy fiu odajött hozzá. Ugy jött feléje, mintha keresztül akarna sétálni rajta s megállott előtte s az állát fölemelte a Jóska orrához:
– Mit állsz itt?
Jóska megijedt, de nem hátrált. Elszánta magát, lenézett a támadója szemébe s belekiáltott az orrába:
– He?
– Mit állsz itt?
– Csak!
– Akármit!
– He?
– He?
Ezalatt meg nem moccant egyiknek se a feje és makacsul nézték egymás szemét, olyan közelről, hogy pilláik majdnem elkapták egyik a másikét. A fiu elhallgatott s a könyökével olyan mozdulatot tett, a mi azt teszi: vigyázz mert pofonváglak. Jóska erre a fejét kapta föl, a mi annyit jelent: hadd lássuk! A fiu erre döfött egy kicsit a vállával Jóska vállán, Jóska visszadöfte, mire a fiu gőgösen végigmérte és visszament a játékosok közé.
Jóska egy kicsit még ott állott, aztán füttyszóval tovább ment. A boltban megvette a félliter petróleumot. Odaadta a hatost, visszaadtak két krajcárt. Egy félliter petróleum nyolc krajcár volt. Jóska jött visszafelé és megint megállott a játék mellett. Most egy másik fiu szólott rá, a ki a falnál guggolva őrizte a krajcárját:
– Ne bámészkodj itt hé! Vagy játszasz vagy nem játszasz.
Jóska azt felelte:
– Semmi közöm hozzád.
Arra egy másik játékos is feléje fordult:
– A ki nem játszik, tisztuljon innen.
Jóska letette a petróleumos üveget. Közelebb lépett:
– Ki mondta hogy nem játszok. Játszok.
Odaállott a társaság szélére és mikor rákerült a sor, ő is a falnak dobott egy krajcárt. Odafutottak a falhoz. Egy fiu összekapkodta a krajcárokat. Megint dobtak. Megint egy másik fiu nyert. Jóska harmadszor is odaállott a sorba, a fiuk egymás után lehajoltak, célozgattak s kidobták a krajcárokat. Jóska csak állott, nézte a falat. Mikor mind a falhoz rohantak, Jóska odament a petróleumos üveghez, fölvette és elindult. Mikor már egy pár házzal odébb volt, akkor vették csak észre a Jóska távozását. Valamelyik utána kiáltott, de Jóska nem igen hallotta mit, mintha kacagást is hallott volna, s arra se fordult meg.
Jóska beadta a petróleumot a ténsasszonynak a konyhába, bement a mühelybe, visszaült a kis asztal mellé, tovább rendezte a foltnak valót. A szabómester a varrógép előtt ült, sétáltatta a két lábát a pedálon s a jobbkezével meg-megsimogatta a fényesen forgó hajtókereket. A varrógép zörgött, zakatolt; Jóska olykor fölemelte a fejét és megnézte a szabómester szintelen profilját. Egyszer csak elállott a zakatolás. Jóska ugy érezte, hogy a szive verése állott meg. Lehuzta a mellére a fejét és a földön keresett valamit. A szabómester alatt megreccsent a szék, a szabómester felállott. Jóska behunyta a szemét és elkezdte magában:
– Jaj istenem, jaj istenem, jaj jaj, jaj istenem, istenem, jaj, jaj istenem, jaj.
A mühelyben mozdulatlan csönd volt. A konyhából a mozsárütő zengése hallott, az is hallatszott, hogy a szomszéd gazda udvarán kaszát fennek, meg egy messzire járó szekér zörgése is hallatszott és a szekér mellett szaladó csikó csengője is hallatszott. A szabómester egy, kettő, három, négy lépést tett. Az asztalig ment. Jóskának a keze a földön kereskedett. Egyszer csak megszólalt a szabómester:
– Hol a két krajcár?
Jóska felkapta a fejét.
– Tessék?
– A két krajcár! – mondta a szabómester.
– A két krajcár – visszhangozta Jóska gyöngén. – Igenis – mondta, belenyult a nadrágja zsebébe, mind a kettőbe, azután felállott, a lajbija kis zsebeibe furta az ujjait, aztán az asztalára nézett, aztán a földön nézett körül, aztán föltartotta a fejét és ránézett a szabómester ádámcsutkájára és azt mondta:
– Nem adtak vissza.
A szabómester rákiáltott:
– Nem? Fene a bőrödet! Biztos letették elébed a pultra, oszt ott hagytad. Szaladj hozd elő azt a két krajcárt. Ájn cváj.
A szabómester fölvett egy ujjat az asztalról és ment vissza a varrógéphez. Jóska kiment az ajtón. Arra indult, a merre a füszeresbolt van, de az első köznél befordult és ment lefelé a közön. Az a köz egy patak felé vezetett, a patak hidján tul a gőzmalom volt, a gőzmalom háta mögött még egy utca volt, azon az utcán tul már a legelő következett. Jóska a hid közepén megállott. Odament a hid karfájához, letette a két könyökét a karfára, a két tenyerével megtámasztotta a két halántékát és lenézett a patakba. A viz lassan ment és a szinén mintha gyémántszikrák ragyogtak volna a napsütéstől, és a fehér felhők fényesen hintálták rajta magukat. Egy barna csíbor ugrálta át keresztbe a patakot. A viz alatt látszottak a vékony, sötét kis békaporontyok, össze-vissza cikáztak, vonaglottak, futkároztak, hirtelen mind egy csomóban látszottak, aztán elhalványodtak és elvesztek és távolabb megint előtüntek. A patak fenekén homályos nagy kövek nyugodtak és közöttük itt-ott mintha gyöngyházgombok fénylettek volna. Egy helyen a partból hamuszinű idegen viz jött a patakba és összefolyt a tiszta vizzel és gomolyogva úszott vele tova. Ez a csunya viz a gőzmalom felől jött. Jóska előrehajlott és alánézett a híd alá. A hid alatt sötétség volt. Jóska nézte a sötétséget és érezte azt a hideget is, a mi a híd alatt van. Addig nézett a hid alá, mig azon vette magát észre, hogy a viz áll és a híd uszik előre és ő is megy a hiddal együtt, megy, megy. Előtte az álló patakon pici kis fehér csipkéket csináltak a habok, s a viz szinén folytonosan szögletes halmok emelkedtek s ereszkedtek, s gyürődések és hajlatok vonultak a vizen és köztük fonatokban látszott a viz, mint az ünnepi kalács fonatai s némelyik keskeny és hosszu volt és ugy nyult, mint a kötél. Egy-egy pillanatban homályosság szállt a vizre, aztán elmult, s a patak megint ragyogott. Ezt a bujkáló tavaszi nap csinálta. Egy fecske suhant el a patak fölött és a szárnya hegyével megcsipte a vizet. Ott egy pici kör támadt, nőtt, mindig nagyobb lett és mindig széjjelebb tünt s egyszer csak nem látszott.
Jóska fölemelte a fejét, fölnézett a gőzmalom mellett álló óriás kéményre, azután a torony felé fordult, visszanézett a vizbe, azután lehajolt, hamar levetette a cipőjét, a két kis kapcáját beledugta a két cipőbe, s a két cipőt egymás mellé állitotta rendesen. Azután felhasalt a karjára és beleesett a vizbe.
A viz nagyot cuppant. Egy gyerek, a ki a patak partján állott és egy zöld ággal piszkált a vizben, beleejtette a vizbe az ágat és megszaladt.
– Hó! Megállj, hé! – Egy ember ugrott le a szekérről a hid előtt, az ostorral a kezében szaladt a hidra, lenézett Jóska után, fenyegette az ostorral és kiabált: hé! hé! Egy asszony sikoltotta el magát. Egy másik asszony hangja visított:
– Emberek! Emberek!
Zsákot cipelő emberek, kosárral igyekező asszonyok s kis fiuk és kis lányok futottak össze. A hid egyszerre teli lett néppel. Egy ember már a vizbe gázolt, ott állott és nagy sietséggel huzta föl a két gatyaszárát és kezdte csomóba kötni. A gőzmalom nagyot sípolt. A harang megcsendült a toronyban. A fütő szaladt hajadonfőtt olajos kék ruhájában lefelé a patakra. Lárma volt.
Jóska odalent küzködött a vizben. A patak csak derékig ért neki, mert ez a patak is csak kis inas volt a folyóvizek közt és Jóska a talpára került. Visszafektette magát a vizbe, de a viz felnyomta és megint le-lebukott és erőlködött lefelé és megint csak feljutott. A hid népe nézett lefelé, mint a karzat a szinházban. A fütő belesétált a vizbe, megkapta Jóskát, a hátára rántotta és lubickolt vele kifelé. Az az ember, a ki felgörcsölte a gatyaszárát, kezdte kioldani a két görcsöt, sietett vissza a fűtő nyomában és lármázott:
– Na hozzuk mán! Itt van mán ni! Kihuztuk mán!
A fütő felvitte Jóskát a hídra, a híd közepén megállott, megfogta a két lábát a szabóinasnak, fejjel lefele tartotta és elkezdte rázni. Jóska szájából bugyborékolt, folyt és ömlött széjjel a viz. A feje le-lekoppant a hid padlójára. A népség körbeállott Jóska körül. A szabómester is szaladt a közön lefele és kiabált:
– Hun az a betyár? Hun az a zsivány? Hun az az akasztanivaló?
Áttörte a kört, egyenesen nekiszaladt Jóskának, emelte az öklét. A fütő a vállával elnyomta a szabómestert:
– Ne bántsuk csak Keserü uram, hadd ereszsze ki a vizet.
Jóska ugrált a fején és a két karja handabandázott, a ruhájáról csurgott lefelé a viz és a csöppek mindenfelé ugráltak, a népek hunyogatták a szemüket és törülgették az arcukat. A Jóska szájából még mindig jött a viz, mintha az egész patakot elnyelte volna. Aztán vékonyan kezdett csorogni, aztán csak szivárgott a barna viz a szája szélén és ajkain nyugtalan habocskák bugyborékoltak. Nyögni kezdett:
– Ö… ö… ö…
A szabómester még mindig lármázott. A fűtő megforditotta Jóskát és a talpára állitotta és megrázogatta. A napsugár sikankózott a Jóska lesimult haján. Jóska kinyitotta a szemét, álmosan és savanyu képpel nézett körül. A fütő fogta a két vállát. A szabómester megint rá akart ugrani:
– Kihasitlak, bitang gazember!
A fűtő odatolta Jóskát a karfához, a hol a két cipője állott. Jóska lustán lehajolt, fölvette a két cipőt és szédelegve indult. Csuklott, öklendezett és a karja reszketett. A szabómester hátba taszitotta, Jóska sietni kezdett. A szabómester a sarkában. A nép fele utánuk, fele meg a hidon maradt, nézegettek le a patakba, lassan szétmentek. A szabómester ökle és hangja járt a levegőben:
– Gyere csak, majd kikészitelek! Megállj csak, majd lesz otthon! Megállj, te gyilkos! Megállj csak!
Egyszer-egyszer előre lóditotta Jóskát az uton. A kis loncsos kutyák kifurakodtak a kapuk alól és megugatták Jóskát. A kis kapukba kiállottak az öreg asszonyok.
A mühely ajtaját becsapták. Jóska ott feküdt az inasasztal mellett a falnál. Szédült, fázott, el-elhuzta a száját és a gyomrában mintha mosogatórongyot csavartak volna. Ugy tetszett neki, hogy az imént egy nagy rugást kapott. Jártatta a szemét a földön, felbámult a varrógépre és elnézte a gép mellett a meszelt falon azokat a sárga huzásokat, a melyeket a kénes gyufákkal ráncigált oda a szabómester, mikor pipára gyujtott. A konyhában csörömpöltek a tányérok és a kanalak, a szabómesterék ebédeltek. A szabómester kiabált. A déli harangszó elcsengett odakünn és könnyü, édes zugás maradt utána a csöndben. Jóska szemébe meleg vizcsöpp buggyant, a két szemébe egy-egy csöpp egyszerre, a mi viz volt, de nem a patakból hozta, hanem valami messzi tengerből, a honnét az élet idejött a világra.
*
Ennyi volt a szabóinas halála. Halála után következett az élete s az olyan lett, mint mindazoké az egyforma szabómestereké, a kik valahol letelepednek és ott maradnak és mindennemű javitást és vasalást jutányosan elvállalnak.