Oroszlány Péter halála.
Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.
– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.
– Volt katona?
– Igen.
– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…
– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.
– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál.
Az orvos körülnézett a lapos szobában.
– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.
– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl!
Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.
A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.
– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit szeretne enni?
Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége pillantását, így szólt:
– Töltött káposztát!
Az orvos üzletszerüen mosolygott.
– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?
– Nem az.
– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen meg a kivánsága?
Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.
– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan.
– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a zsebéből egy kurtát.
Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni.
Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal mosolygott.
– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek és a tornál sört kell inni.
Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül.
Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy fejét és össze-vissza beszélt.
– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát hordani a portámra, fogsz bizony!
– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a verejték.
Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek.
– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.
A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság megkönnyebbülten távozott.
Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmulást.
Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.
– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.
A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni belőle.